Pest Megyei Hirlap, 1964. július (8. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-05 / 156. szám
1964. JÜLIUS 5, VASÁRNAP t-r... « MEcrei v/íirJoo » t; áctól Pencig az út ma ' legalább olyan kátyús és elhanyagolt, mint hajdanán, amikor még a szkita és az avar harcosok porosz- káltak végig rajta mokány kis lovaikon. Gépkocsink akkorákat zökken az ésőmos- ta, traktor és autóbusz vájta medrekben, hogy az embernek akaratlanul is az ősei jutnak az eszébe s a távoli múlt kísérti. Ezen a tájon joggal — nemcsak a rossz utak következtében — az emberi élet ■ jelei ötezer évre vezethetők vissza. Már az új kőkorban lakták — az itt talált leletek: kőkapa, kővésők, kőedények tanúsága szerint — az időszámítás előtti háromezerben, de hogy milyen népek, annak felkutatásáéval adósak még régészeink, történészeink. Ezúttal azonban nem a táj festői szépsége, nem is a falu ötezer esztendős múltja vonzott a Cserhát nyúlványai között megbúvó, alig ezerháromszáz lakosú Penc községbe. Arra a kérdésre keresem a feleletet: mit csinál egy pedagógus nyáron egy ilyen várostól távol eső, elzárt faluban? Tétlenül, csupán pihenéssel tölti a megérdemelt nyári szabadság napjait, vagy kikapcsolódásként részt vesz a falu mozgalmas nyári életében? 4 z út két oldalán kom- bájnok vágják az aranyszín gabonát; az úton szürke, porköpenyes távolsági buszok jelzik a község „ré- genvolt’ elzártságát. Ma Vác- ra „beugrani” nem probléma, a nagyobb vásárlásokat már olt bonyolítják le a penci emberek. S ez olyan természetes, mint az a gondolat: újra meg kell teremteni a falu régen híres sző- lökultúráját, amelyet a múlt század végén a filoxéra szinte teljességgel elpusztított. — Az egykor vulkánikus eredetű hegyek háta ma is gazdagon fizetne — ezt már a pedagógus Jakus Lajos mondja, a penci általános iskola igazgatója. — De valahogyan nehezen kapnak rá újra az emberek. Talán azért van ez, mert a szövetkezet ma még nem olyan, amilyennek lennie kellene. Kevesen dolgoznak rendszeresen, azok is jobbára asszonyok és nem is a legfiata- labbja. így persze nehéz, s beletelik még néhány esztendő, amíg végérvényesen rendeződnek a dolgok s az élet visszatér megszokott medrébe: a munka lesz a döntő s a falu mezőgazdaságának felvirágoztatása. Figyelem az arcát, míg beszél: őszinte érzések fűtik szenvedélyességét. Ez meglep. Nem őszintesége, de szenvedélyes hangja. Mert eddig úgy gondoltam: aki régészettel, a múlt kutatásával foglalkozik, azt jobban érdekli egy több ezer éves tört kőedény, mint a mai falu sok apró és nagy gondja, baja. Belátom, tévedtem. Jakus Lajost — aki nemcsak az iskola, hanem a nagy hírű penci tájmúzeum igazgatója is — egyformán foglalkoztatja a múlt és a jelen. Talán éppen a régész és a pedagógus kettősségéből fakad ez; a jövő nemzedékének alakítása, nevelése legalább olyan szívügye, mint a múlt titkainak feltárása. rieszélgetésünk a régi kas- télyból átalakított iskola irodájában indul. — Hogy mit csinálok a nyáron? — kérdez vissza, mint akiben még nem fogalmazódott meg pontosan az elkövetkező hónapok programja. A naptárát nézi és közben hangosan gondolkozik. — Tegnap az Országos Levéltárban jártam ... — továbblapoz, úgy folytatja: — Most Kecskemétre készülök. Tudja — teszi hozzá szinte mentegetödzve, — új nyomra bukkantam. Igaz, az akadémián már lektorálják Petőfi anyai, apai családi geneziséről szóló tanulmányomat, de a most tett új felfedezés nagyon izgat... Hogy menynyi időt vesz majd igénybe a kutatómunka, még nem tudom, de nagyon szeretnék a / végére járni a nyáron. Edédig negyven községbe jutot- ^ tam el vonaton, kerékpáron, ^ahol valaha a Petrovies és a £ Hrúz-család élt.. .■— s a ma- 2 3a készítette „kutatótérképen” '/ mutatja a megtett utat. $ £ Az új felfedezésről egyenlőre többet nem mond, mert n az is lehet, hogy rossz nyo- j mon indult el s az egész csak 2 feltevés csupán. ^ — Ez lenne az egyik nyári n programpont. A másik: rövi- n desen megkezdődik az iskola í egy részének átalakítása. 4 Mint igazgatónak, kötelessé- f gem a munkák, ellenőrzése, $ még akkor is, ha nyár van. ^ Mindössze két hétre szeretnék íj Szoboszlóra utazni, kúráltatni n magam. Már nem vagyok í egészen fiatal... í f Testben talán megfáradt ki- n csit — éppen ezekben a napok- n ban ünnepli pedagógus pályafutásának negyedszázados évfordulóját —, de munkakedve, lendülete ma is olyan, mint fiatalkorában Atinvitál a múzeumba, amelynek első termében éppen a közelmúltban zárult a szőlészeti kiállítás. A terem közepén hatalmas, repedezett fájú szőlőprés áll. Közéi százharminc esztendeje készítették, amikor még nemcsak az országban, de a külhonban is híre volt a penci hegyhátak borának. A község gazdag hajdanvolt szőlőkultúrájáról vallanak az itt látható szőlészeti-borászati eszközök csakúgy, mint a nemrég napfényre került borospinceajtó, amely egyetlen szög nélkül és olyan raffinált fazár megoldással készült, amilyennel csak kincset őriz az ember. — Azt tervezzük — magyarrázza Jakus Lajos —, hogy a nyáron felépítünk egy múlt századi présházat a múzeum kertjében, amelyben állandó jellegű szőlészeti kiállítást rendeznénk be. Gondolom, nem lenne haszontalan dolog, meg aztán egy kicsit kedvcsinálónak is szánjuk: talán újra megbizseregteti az emberek vérét a nagyapák sikere... jazzel máris kész az újabb H. programpont az igazgató nyári „szabad idejére”. S ahogy megyünk tovább, teremről teremre, úgy szélesedikr teljesül a kép. A Mikszáth-emlékszobá- ban ezeket mondja: — Az a szóbeszéd járja, hogy a Szent Péter esernyőjének esernyős öregura penci szabómester volt a Nagy Palóc idejében. Szindelarc- nak hívták ... Lehet, hogy helyes a nyom __ A Petöfi-emlékszobában így tájékoztat: — A nagy költő négy alkalommal járt községünkben. Mezítláb és magas tetejű Jcalapban vándorolt a dombok, hegyek között s ezért nemegyszer vándorlegénynek nézték. írásos ' emlékek bizonyítják ezt... Újabb nyom, amelyen tovább kutathatok __ A z utolsó teremben a legfrissebb leleteket mutatja: — Avar bögre a VI. századból. Alig három hete került elő az agyagbányából. Múzeumunk egyik legszebb darabja... Jelenleg több mint tizenöt lelőhelyet tartunk nyilván. Idő és valamennyi pénz kellene a további feltárásokhoz, kutatásokhoz __ S ha nem is mondja, de a szaván érződik: talán erre is jut majd egy kevés idő a nyáron... C razdag a penci táj. Nem- ' csak a föld mélye rejt ősi kincseket s a hegyek lan- kás háta ígér dús terméseket — gazdagság rejlik az itt élő emberek lelkében is. De ahogy a föld mélyéből nem könnyű a felszínre hozni a múlt ereklyéit, s újra termővé varázsolni az öreg hegyek lankás oldalát, úgy még nehezebb a napfényre tárni az emberi lelkek mélyének kincseit. Sok olyan ember kellene hozzá, mint amilyen a penci igazgató! Prukncr Pál A kincsek földje FILMEKRŐL: NEMO KAPITÁNY SZÍNES AMERIKAI FILm jével, nyers bátorságával ki- J tör az acélbörtönből és meg- $ menti a professzort és asz- \ szisztensét is. Kimondatlanul is az a film \ mondanivalója, hogy ebben í az esetben a tudatlan nyers ! erő, az erőszak, a barbárság í győz az emberi ész fölött, j Ned Land „működése” nél- \ kül ugyanis nem kellene Ne- j mo kapitány találmányainak ; elpusztulniuk, az emberiség / birtokába juthatnának, hi- j szén az embergyűlölő láng- ! ész már arról tárgyal a pro- ! fesszorral, hogy milyen fel- J tételekkel tenné közkinccsé \ felfedezéseit. Pesszimista a film végső í kicsengése, azért is, mert ! nem ezen a földön, hanem ! valahol máshol — talán egy ; idegen bolygón — ígéri az j emberiség boldogságát, s ar- í ra biztat, ebben kell remény- ; kedni. Ha eszmei mondanivalóját s nem is fogadjuk el ennek a \ mpnumentális filmnek, Ver- j ne híres regénye filmváltoza- í tának, őszintén el kell ismer- í nünk művészi értékeit Ren-; dezője: Richard Fleischer. í (tm) í gát irányította. Ezt az ismeretlen szörnyet akarja felkutatni és ártalmatlanná tenni egy amerikai expedíció, hogy megszüntesse a halászhajók legénységének rettegését a déli tengerektől. Az expedícióban részt vevő Aronnax professzor és asszisztense, va- ; lamint az amerikai hadihajó legénységének egy tagja életben marad és a hajójukat el-. pusztító tengeri „szörny” foglya lesz. A szörny, Nemo kapitány tengeralattjárója. A professzort izgatja a találmány és a mélytengerek világa. Szívesen áldozná életét is a tudomány érdekében. Asszisztense, s Ned Land, a matróz menekülni akarnak. A matróz palackba zárja jelentéseit Nemo kapitány támaszpontjának földrajzi fekvéséről. a hajó útjáról. így, mire célhoz ér a tengeralattjáró, hadihajók állnak a támaszpontként használt sziget körül, s megindulnak- a partraszállt katonák a sziget belseje felé, ahol Nemo kapitány „atomreaktor”-a áll. Nemo felrobbantja a szigetet, s öngyilkosságra ítéli legénységét, leszáll a tenger fenekére. Ned Land fizikai ereVerne (i) Iliit Írói zseniali- . tását méltatni — közhely. Bár könyveit ifjúsági regényként kezeli az utókor, kétségtelen, hogy ötletei a leghíresebb tudósokat is inspirálták. Holdba készül az ember, hogy Verne Gyula hősei után megismerkedjék közelebbről is hideg bolygónkkal. Helikopter ereszkedik ember nem járta vidékek út- talan vadonjai fölé, hogy kutatókat, gépeket, gyógyszereket vigyen, s a csodamasina Verne álmának megvalósítása. Ami korában fantasztikumnak tűnt, ma a legtermészetesebb valóság. A tudomány megteremtette mindazt, ami tegnap még lehetetlennek tűnt. Még száz évnek sem kel_ lett eltelnie a Nemo kapitány című regény hőseinek képzelt kalandjai után, s az atommeghajtású tengeralattjáró rettegett valóság, mint ahogy rettegett, pusztító szörny volt a regényben Nemo kapitány zseniális alkotása, a fantázia-szülte tengeralattjáró, amelyet „kozmikus” energia hajtott, s önmatelen bevágódott valami a J kapualjba, pillanatok alatt ki- ; tört belőlük a rémület. Volt,; aki sikított, s aki futásnak; eredt: Ketten maradtak, föld- í be gyökerezett lábbal, néztek, 5 de nem láttak... Pillanatok, percek múltak í el? \ Végül láttak is. Prémes 5 kucsmát, olajos, piszkos, für- j csa varrású kabátot, itt-ott í lógott'belőle a vatta, kurta- 5 szárú csizmát, s géppisztolyt,; de mást, mint a németeké, $ nem „banántárast” — soha \ nem láttak igazi banánt —; hanem „kerekest”. Borostás, meggyötört arca ; volt, szemét átszőtték a vér-; erek. Nekidőlt a kapualj kö- / veinek, gyors mozdulattal! kikémlelt, majd visszahúzta a! fejét. Most vette észre őket.! Ösztönös mozdulattal kapott a : géppisztolyhoz, de már fél- ; úton megállt a keze. Tágra nyílt a szeme, s hír- ; télén, minden átmenet nél- J kül — nevetni kezdett. Nevetett. Rázta a fejét, nevetett, s jj furcsa, érthetetlen szavakat $ mondott nekik. Mozdulata azonban félreért- hetetlen volt: befelé hesseget- \ te őket. J Közben két másik is odaér- J kezett. Tudták eddig is, hogy J ezek oroszok, de most már ^ meglátták a sapkájukon levő J vörös csillagot is. Aki elsőnek J érkezett, mondott valamit a £ másik kettőnek, s befelé in- j dúlt. ők ösztönösen a pin- ; cébe mentek, az utánuk. Volt £ bennük annyi bátorság, hogy a pinceajtóhoz érve, eükiál- ^ tották: az oroszok ... Mindenki odanézett. Hátuk mögött ott állt a ka- ^ tana. . Ij Csend volt. Évek múltán megértette: az, ^ az a pillanat volt a történe- í lem... á Már két napja csend volt. Nem robbantak aknák, ágyúlövedékek, puska hörrent, géppisztoly ugatott, gépfegyver reccsent. De ez már csendnek számított. Azután ennek is vége lett. Valóban csend lett, hetek, hónapok óta nem tapasztalt csend. Nem ők lettek volna, ha most nyugton maradnak. Végigszáiltak az apró füttyök, ami azt jelentette: találka az ajtó mellett. Az ajtó a maguk felfedezte kijárat volt, a hátsó udvarra, ahonnét továbbsurrantak az utca felöli kapuhoz. Mély, bolthajtásos kapualj volt, remek búvóhely, kipislogásra tökéletesen megfelelt. A faragott műkövek között — valamennyi csodálatos módon épségben maradt — apró rések nyíltak, s azokon át szemmel tarthatták az egész nagy teret, belátták a távoli utcákba, észleltek mindent, ami csak mozgott, ami csak — veszélyt jelenthetett. Most csend volt. Álltak, ő, mint vezér foglalta él a leshelyet, a többiek suttogva érdeklődtek: mi van? Látsz valamit? Rázta csak a fejét. Semmi. Sehol semmi, senki. Mintha megállt volna minden, csak ők lennének, itt, néhányan, a kapu alatt, mintha üresek lennének a házak, sehol egy lélek, a mindent beborító piszkos hó mutogatta csak a golyók ütötte, hemyótalpak szaggatta sebhelyeket. Nem tudni, mennyi idő telt , el. Lehet, hogy fél óra, lehet, hogy kettő, vagy csak percek, hallgatták, figyeltek. Nem volt miért hallgatndok, nem volt mit figyeüniök. Mégis: vártak. Mire? A leshelynek egy hibája volt: a közvetlen szomszédos házakra nem lehetett látni. A falak mellett surranót eltakarta a holttér, s amikor hárkinn, halott. Talán két perc sem múlott el, fülüknek addig ismeretlen robaj törte meg a csendet. Rövid, ugatásszerű robbanások. Tapasztaltak voltak: puska nem lehet. Az ilyen gyorsan nem szóL Géppisztoly vagy gépfegyver lehet. Gépfegyver. Kinn a téren eltűnt mindenki, minden csukaszürke egyenruha, majd a néhány, még mozgóképes tank elindult feldübörgő motorokkal. Visszafelé. Nem előre, ahonnét lőttek, hanem hátra, ahol csend volt, s romok, leomlott falak, tört cserepek borították az utcát. Csend volt, hallották, ahogyan a hernyótalpak csikorogva marják a köveket. Apró, gyors roppanásokkal morzsolódtak szét a cserepek, a kipufogócsőből bodor füst csapott ki. A téren csend lett. Eltűnt minden élet. A havon ott feküdt a szürke folt, a halott katona. összekapkodták a szögeket, s rohantak le a pincébe, az izgalomtól rekedt hangon ordítozva: elmentek a németek. TÖRTÉNELEM Nem tudták, nem is nagyon érdekelte őket, mi az: történelem. Odatartozott mindaz, amit addig megéltek, amit addig tapasztaltak. Odatartozott az a tíz, vagy tizenkét esztendő, amit leéltek, s amiben — később jöttek rá — nem sok örömük volt. Sok szépet elraboltak tőlük. A nyugalmat, a játékot, sokuktól a szülőt, mindannyiuktól az iskolát, s csak később, évek múltával tudták meg, mi mindenhez nem volt joguk. Amikor joguk lett hozzá, de amikor már nem illett gyerekként örülni neki... Mégis, január első napjaiban szemtől-szembe találkoztak azzal, mi is a történelem. utánuk, meg piszok, rongyok, papírok. Ahogy minden katona után. Németek jöttek a helyükbe, tiszták, villogó csizmásak, csajkával csörömpölőív, recsegő szavaktól lett hangos a tér, s attól kezdve ők elkerülték a helyet. Ha átmentek a téren, messzi ívben húztak el, s csak úgy beszéltek róluk: azok... Azután ezek is elmentek, tankok jöttek helyettük, volt úgy, hogy egy húzott kettőt is, s ott, a téren, beásták őket. Csak a tornyuk maradt kinn, a hosszan előrenyúló ágyúcsővel. Ha akartak, sem mehettek volna arra, őrök álltak itt is, ott is, s már messziről ordítottak rájuk. Kezdték nem tisztelni, gyűlölni a katonákat. A nyilasokat nem vették annak. Azok nyilasok' voltak. Szemükben — s valahol ösztönösen, a tudatuk mélyén ez volt a legalacsonyabb rendű fokozat... Civilt láttak már sokat meghalni, katonát még soha. Decemberben az elsőt. A kapualjban szorongtak, rozsdás szögeket egyenesítettek — minek? — sziszegve kapták félre az ujjúkat, ha a kalapácsul szolgáló terméskődarab mellétrafáltr s látták, megy át a téren a katona. Lóbálja a csajkát, kacsázik, mintha füttyszóra táncot ropna, a csukaszürke ruha alig üt el a piszkos hó színétől. Megy a katona, egyszer csak megperdül, furcsán belekap a levegőbe, szétcsapja két karját, térdrebukik, s elfekszik, arca eltűnik a hóban. Vártak. Elesett? Rögtön feláll. Megy tovább. Nem. Fekszik, mozdulatlanul. Mire Vár? Hallgattak, odébbtolták az egyenesítésre váró szögeket. És hirtelen, villanásnyi idő alatt megértették: az, ott