Pest Megyei Hirlap, 1964. július (8. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-30 / 177. szám

4 xKívíup 19-84. JÚLIUS 30, CSÜTÖRTÖK Nem vigyáztunk a magunkéra s,A Béke-viláotanács varsói ülésszakának elnöksége 1964-re a tudomány a művészet és a haladás 13 kiemelkedő alakja, köztük Madách Imre és Her­man Ottó életével, munkássá­gával kapcsolatos évfordulók megünneplését javasolja.” Madách Imre és a váchariyáni kastély Az ember tragédiája első példánya ■ Hégi «‘miékek nyomában könyvtárat, a történelmi ér­tékű családi iratokat fele­lőtlen gyerkőcök széthurcol­ták. elégették- A szobákban — melyek regen Mikszáth Kál­mánnak, Vámbéri Árminnak, Gyulai Pálnak, Beniczkyné Bajza Lenkének nyújtottak vendégszállást, — nyomuk sincs az értékes bútoroknak, velencei csillároknak. (A BVT 1963 decemberi ülés* szakának határozatából.) Nemzeti irodalmunk ki­emelkedő alakja, Madách Im­re Sztregován született és éle­te nagy részét is ott töltötte, szüleitől örökölt birtokán. Mégsem tekinthető szerényte­lenségnek, ha egy aprócska Pest megyei község lakói fé- lig-meddig földijüknek, kicsit magukénak érzik, s vallják őt. Történelmi események jogo­sítják föl őket erre, esemé­nyek, melyeknek szálai több mint száz esztendőre nyúlnak vissza... ★ Vácharlyán főutcáján, alig néhány lépésre a modern, emeletes iskolától, nádfedelű házacska dacol az idővel. Kes­keny udvarán egy foltos bun­dájú kiskutya, buzgó csaholás- sal igyekszik megszolgálni a kenyeret. A házikó és a házőrző gaz­dája, Sárközi Zsuzsanna, emlé­keiben sokat megőrzött faluja 6zázadforduló-kori életéből. Ismerte a falu egykori birto­kosait, a Rudnay-családot, mindenekelőtt Rudnay József- né Veres Szilárdát, Veres Pál- né leányát, irodalompártoló és feminista munkásságának folytatóját. — Az én gyermekkoromban Veres Szilárdát már „az öreg méltóságának” hívtuk. De is­mertem a lányait is, Ilonkát, Lenkét, Margitot. Libapásztor- ‘kodás közben sokszor beké­redzkedtem a kastély parkjá­ba, fürödni a patakban. Cso­dálatos park volt abban az időben! Azt mondták az urak, szebb, mint a rátóti botanika. Volt ott szilfás, éger, óriás fűz, fenyő, platán, még tiszafa is, pedig — .azt mondják —i ab­ból kévés akad az országban. A kastély melletti davon gyak­ran csónakáztak a hosszú ru­hás dámák, s mi, gyerekek messziről lestük őket. A tóban kicsiny sziget volt, körülötte fehér szőnyeg, gyöngyvirágok­ból. A nép máig is gyöngyvi­rágosnak hívja azt a részt, pedig hol van az már?! Sorra bukkannak elő az em­lékek. Hintósorokról, melyek egy-egy nemzeti ünnepen messzi földről hozták a tünte­tőén magyar ruhába öltözött látogatókat. Színielőadásokról, melyeket a kastély hazafias érzelmű úrnője főként törté­nelmi évfordulók alkalmából rendezett. — Rudnay Józsefről fenn­maradt egy história. Azt be­szélték, hogy nem akarta ke­resztül engedni birtokán a váchartyáni villanyosvasutat. Egyszer aztán megígérték ne­ki, hogy a birtokon is csinál­nak egy megállót, s róla neve­zik el. Ez már tetszett neki, beleegyezett. A vasút megnyi­tását mégsem érhette meg: néhány héttel előtte meghalt. De a megállót ma is úgy ne­vezik: Rudnay-kert. — Sokat mesélhetnék, de­ltát nem tudom, mi érdekli? Tudja, mit? Van nekem egy könyvem: Emlékeim — ez a címe, Veres Szilárdé ír­ta. Ezt, ha akarja, kölcsön­adom. Benne van minden or­szágos hírű ember, aki csak a kastélyban megfordult. Mi­niszterek, politikusok, köl­tők, művészek. Szó van Ma­dách Imréről is, a család gyakori vendégéről. A tava­szon volt itt egy Madách-ün- nepség. Hej, — gondoltam — ha most látná, mi lett a kastélyból! Még az égerfák is kipusztultak, amiket ő ültetett. A tiszafát, fenyőt, hársat kivágták, a patak híd­ja odavan. Nem vigyáztunk a magunkéra. .. Csak men­jen, nézze meg! ★ A fátváhy valóban elszo­morító. A park kerítése el­tűnt. s az elburjánzott gaz­ban kecskék, libák legelnek. Az egykori tóról csak átható mocsárszaga árulkodik. A négy esztendeje, csaknem negyedmillió forinto« költ­séggel végzett külső tataro­zást csupán az új tető tanú­sítja; a vakolat újból ved­lik, a selejtes, foltos festés már az első telet sem bírta ki. a rozoga ajtók, törött ab­lakok, s a szemétdombok visszataszító látványt nyúj­tanak. Sajnos, a kastélyban is a pusztulás képe fogad. Hiába, az a 160 liba, melyet — pár éve — a boltíves termekben fogott hízókúrára a tsz, ma­radandó emlékeket hagyott maga után! A nagyterem freskóval díszített falait piszkos-szürkére meszeltette a felsőbb hatóság, mert csak úgy találta higiénikusnak — átmeneti munkásszállás céljaira. E falak között hang­zottak el először Az ember tragédiájának nemes veretű sorai. Emlékeim-ben így írt erről Veres Szilárda: „Madách Imre kiszabadulá­sa titán gyakran meglátoga­tott bennünket, s az ő ki­válóan élces modora, rend­kívül szellemes társalgása és komoly, mély tudása ünnep­pé varázsolták a családunk­nál töltött napokat. Kedvenc költőjétől, Heine-tői olvasott fel. s a saját költeményeit is nálunk szerette először be­mutatni ... 1862. január 24-én is el­jött hozzánk Madách Imre... jó atyám névnapjára. Ma­gával hozta Az ember tragé­diájának még nyomdafes­téktől nedves, első példányát, édesanyámnak ... Oh! mi­lyen élvezet volt ez! ...” Fájdalmas leírni, de így igaz: ugyanitt ma kukorica- csutkát, szenet, lim-lomot tá­rolnak, tűzifát vágnak a la­kók az intarziás padlón... Hogy is mondta Sárközi Zsuzsánna? Nem vigyáztunk a magunkéra... A gazdag „Ezen a helyen, hol most e sorok íródnak, tartotta 1849- ben az orosz fővezér, Paskie- vich eriváni herceg főhadi­szállását” — írja Veres Szilár­da. S az ellenséges cári csa­patok fővezére jobban meg­kímélte a másét, mint mi — a sajátunkat. .. „A nagyterem mennyeze­tének madarai s a hattyú- gyertyatartók, de sok neveze­tes eseménynek voltak ta­núi!... Ide kapta kézhez Kossuth Lajos turini válaszát 1867-ben férjem, mint a váci választókerület elnöke. (A kiegyezés és az I. Ferenc Jó­zsef koronázása utáni hetek­ben ugyanis a váci választó- kerület Kossuth Lajost vá­lasztotta képviselőjéül. — A szerk.) A levél 1867. augusztus 20-án kelt. E rendkívül érde­kes, mélyen politikai tárgyú, helyenként bámulatosan be­teljesült jóslásokat tartalmazó levélben magyarázza és indo­kolja Magyarország egykori kormányzója, hogy miért nem fogadhatja el a képvise­lői mandátumot és köszöni a beléhelyezett osztatlan bizal­mat A levelet csaknem 50 évig őriztem, majd midőn [ közelgetf az idő, amikor ne- ■ kém is meg kell térnem a nagy útra, Vác város múzeu- j mának ajándékoztam ,..” ★ 1964-ben világszerte meg- J ünnepük Az ember tragédiája 1 szerzője halálának centená- ' riumát. Madách Imre költői nagyságának ünnepségek szá­zain adóznak itthon és hatá­rainkon túl. Vajon lehet-e méltóbban I ünnepelni őt, mint azzal, hogy _megQvj.uk a további puszfu- j lástól azt a helyet, ahol any- ] nyiszor időzött, szerencsétlen I sorsára vigaszt, költői mun- kásságához biztatást kapott? Nyíri Éva I Nem megmondtam? Két teherautó és egy zárt teherkocsi érkezik az eszpresszó elé. A teherautókról kék munkaruhás em­berek hatalmas reflektorokat emelnek le, a zárt ko­csiból pedig kábeltekercseket gombolyítanak. Rémül­ten nézem a készülődést, és átcikázik agyamon a fel­ismerés; itt végleges szerencsétlenség készül, amit a több millió néző nevében meg kell akadályoznom, nem engedhetem, hogy a tragédia bekövetkezzék. A stáb közben megállás nélkül dolgozik, megér­keznek az al- és főistenek, a rendező és segédei. — Kérem, hagyják abba — fordulok kétségbe­esetten a rendezőhöz. — Nem lesz ennek jó vége, fo­gadjanak szót, hallgassanak rám. Tovább készülődnek. — Nézzen oda! Ha egy fikarcnyi ízlése van, azon­nal befejezi. Ott a falon három légy mászik, pedig <t forgatókönyv négyet ir elő. Megérkeznek a színészek. — Jaj, segítség! Álljanak meg! Nem látják? An­nak a szőke tupircsodának bal cipőjéről leesett a sa­rokvédő. Pózba állnak. — Reménytelen eset, itt már semmi nem segíthet. A háttérben nem kalapban, hanem svájcisapkában issza a kávét az a fiatalember. Próbafelvétel. — Mondtam, hogy rossz. Igaz-e? Persze, hogy nem sikerült. A szervusz szó „v” betűjénél kell bal fülcim­pán csókolni a nőnek partnerét, és ö ezt az „u’-nál csinálta. Kész botrány. Felvétel. — Mindennek vége ... világvége .. — esem össze ájultan. Három hét múlva olvasom az újságokban: ’’Siker! Siker! Siker! A bemutató után a közönség perceken keresztül vastapssal fogadta az új filmet” Kihúzom magam, elégedetten sétálok az utcán: nem megmondtam? Tóth István FORMATERVEZÉS (Komádi István rajza) Az 6BUSZ augusztusi különvonatai Elkészült az IBUSZ augusz­tusi r.ulönvonat menetrendje Eszerint 2-án Balatonalmádira és Egerbe, 9-én Balatonalmá­dira és Pécsre, 16-án Balaton­almádira és Gyöngyösre, 23- án Balatonalmádira, Eszter­gomba és Egerbe, 30-án pedig Balatonalmádira, Porvacsesz- nekre és Badacsonyba indul­nak különvonatok a főváros­ból. (Mii) — Lezárt sorompónak üt­között kedd este, Vác hatá­rában, motorkerékpárjával, Pete László nagykovácsi la­kos. Utasa, a 17 esztendős Sallai Tibor súlyos fejsérü­lést szenvedett. A Költői An­na kórházba szállították. A lány sebtében csoma­golt. Lázas sietséggel bedo­bálta a leheletkönnyű fehér­neműket a fekete lakkbőrönd­be. Jaj, csak anyu haza ne jönne addig, amíg elkészül a csomagolással. Az izgalomtól kiverte a forróság, pedig csak egy szál kombinéban volt. Menekülni kell, mindegy hová. Csak el innen. Nem bírja tovább. A régimódi öreg szekrény panaszosan nyikorgott, amint felrántotta az ajtót. Kivette az új, sötét­kék kosztümöt. Pillanatig fúr- csa, bűntudatos pillantással nézte. Ezt is anyutól kapta, a születésnapjára... Most mégis el akar szökni, mint egy... egy... tolvaj. Bor­zasztó lesz majd, ha anyu hazajön és megtudja, hogy ö... Dacosan rántott egyet a vállán, s hogy megszabadul­jon gondolataitól, hirtelen el­határozással magára öltötte a kabátot. Oda állt a tükör elé. Magas, karcsú alakján ingerlőén feszült a kabát. Sző­ke hajához illett a finom, sö­tétkék szövet. Csak kissé fúr- csán hatott az egy szál kom­binéban ... Ha most... Béla látná ... Elpirult a puszta gondolatra. Hogyisne! Még csak az kel­lene. Béla ... Igen, Éppen érte, miatta megy el hazul­ról. Anyu igazán megérthet­né, hogy az ő boldogságáról van szó. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy a maga el­képzelése, érzései szerint él­jen. Ha megmondaná Bélá­nak, hogy Kovács néni, — aki a vasesztergaműhelyben a sok olajos vasforgácstól ma- szatosan a műhelyt takarít­ja —, az 6 mamája, a férfi bi­zonyosan faképnél hagyná. Ö meg is értené. Elvégre Béla nemcsak csinos fiú, ha­nem a vasesztergaműhely mérnöke. Jól keres, kocsija van. Miért éppen a takarító­nő lányát vegye el... Anyának minderről fogal­ma sincs. Képtelen felfogni, hogy ma más a fiatalok élete, mint az ő korában. Hogy többre vágynak, másként akarnak élni. Anyu egysze­rűen kibírhatatlanul őszinte. Már alig mer vele társaságba menni. Minduntalan zavarba hozza. Tavaly nyáron sikerült rá­szednie anyut, hogy menjenek el üdülni. Szabódott erősen. hér kötényben az ebédfőzésnél segédkezett, vagy az emeleten a takarítónál foglalatoskodott. Egyszer elvitte anyját az Operába. Egyszer csak anyu előszed ott egy barna stanic- lit. Sorba kínálta a szomszé­dokat mézes puszedlival. Majd elsüllyedt szégyenében. A lány gondolatai hirte­len megszakadtak. Motorzú­gást hallott. Autó állt meg a ház előtt. „Hátha taxi, éppen kapóra jönne”. Félrehajtotta zom. Évek óta. Ismerek én ott minden zeget-zugot. S anya sorolja a maga szo­kott módján. Neki olyan az a műhely, mintha második otthona volna. Mondta is a minap Horváthné, aki az iro­dán takarít: „Te, Lidi! A her- kópáter sem érti, mit szeretsz azon az olajos gépeken. Nem volna jobb az irodában? Tisz­tább, könnyebb munka ...” Szó se róla. Azért ő még sem megy el a műhelyből. Nem nekem való az kislá­nyom! Nem szoktam én ah­hoz. Különben is . . . mit szólnának ott a népek, hogy az öreg Kovácsné a tisztvise­lő lányával flangérozik. És... csak nem hagyom itt a lakást annyi időre ... Mondd, hogy nézne ki a lakás, ki takaríta­ná? Ah! Anyának az a minde­ne. Rendben tartani, tisztába tenni mindent. Hiába kéri, nem hagyná ott a világért sem anyu az üzemet. Már sokszor magyarázta neki: nézd, anyu, mi szükség arra, hogy te gyár­ba járj? Dolgoztál sokat, ma­radj itthon. Megélünk ketten az én keresetemből. Beszélhet is neki az ember. Azt ugyan elérte, hogy elment üdülni, de abban sem volt sok köszönet. Mindig kere­sett valami ürügyet, s elszö­kött mellőle a homokról. Pe­dig ugyancsak kellett volna a napozás a fájós lábának. S amikor kereste, rendszerint a konyhában találta, amint fe­a függönyt. Lenézett az utcá­ra. Sötétedett. A sarki lámpa pisla fénye sárgás fényt szórt a ház elé. Egy almazöld kocsi állt a bejáratnál. Barna kabátos idős nő szállt ki a kocsiból. Hm!! Ez meg __anyu..'. K isvártatva kulcs csikordult a zárban. Megjött anyu. Ap­rókat lihegett, kipirult az ar­ca. Nem bírta jól a lépcső­ket. A szeme szokatlanul csil­logott. Elképesztő ... Becsí­pett talán? Nem. Kezében egy nagy csokor rózsa. — Anyu, mondd, mi történt veled? — Nem történt énvelem, kisfiam, semmi... — És a virág?! Kitől kap­tad? Anyu elpirult. — A mérnök úrtól kaptam s hazahozott a kocsiján... Várj, mindjárt elmondom ... Anya kúrta, rapszódikus mondatokban magyarázott: — Tudod, kisfiam, a vas­esztergaműhelyben dolgo­Megszokta. S lám, milyen jó, hogy ott maradt. Mert ityen eset, mint a mai, máskor is megeshet. Könnyelmű a férfi­nép, na! Jó, ha van közöttük ilyen magaformájú asszony. A nagy rajztábla mellett rakosgatott éppen. Mert az a fiatal, haszontalan rajzoló csak úgy ledobálja a lemeze­ket, s ahogy esik, puffan. Pedig bajt okozhat. Megvág­hatja valakinek a lábát. Amint rakosgat, egyszer nagy lármára lesz figyelmes. Lip- ták esztergályos — egy dü­hös kis ember a nagyeszter­gából — elfehéredve kiabál neki: — Lidi néni!! Vigyázzon!! Szűzanyám .. .! Ijedten meg­fordult. Hirtelenjében szól­ni, kérdezni sem érkezett. Annyit látott, hogy az egyik hegesztőtartály gumicsövén szaladt fel a láng. Az a ke­lekótya hegesztő meg sehol. Látta eleget, hogy a nyurga legény azzal a két sárgaréz foggantyúval szokott matatni. Odaugrott hát, s éppen úgy, mint otthon a gázcsappal te­szi az ember, elcsavarta. Azután körülnézett. Hát ez meg mi?! Az emberek ren­detlenül — ki erre, ki arra — a gépek alatt hasaltak. Egyik-másik olyan volt, mint aki se holt, se eleven. Már éppen a nyelve hegyen volt: ugyan, szaktársak, mi a csu­dát keresnek a gépek alatt, amikor nyílt a nagy vasajtó. Megjött a hegesztő. Hüh! Amit az kapott... Leszedték róla alaposan a keresztvizet, ö ugyan nem­igen értette> mire való ez a nagy dörgedelem. Csupán annyit vett ki a hangzavar­ból, hogy máskor jobban ügyeljen a hegesztő az appa- rátra. Majdnem levegőbe rö­pítette a műhelyt! Pillana­tokon múlt, hogy nem rob­bant fel a tartály. „Vissza­vágott a pisztoly...” A ros- seb se tudja, miféle pisz­tolyt emlegettek. S egyszeriben körülvették. Lidi néni, drága, így meg úgy. Szorongatták a kezét, ölelgették. Sőt... az egyik semmirekellő még meg is csókolta. Ott annyi ember előtt. Még most is restelli. Szóval... valahogy az igaz­gató fülébe juthatott a do­log. Röpgyűlést hívtak össze. Az igazgató valami olyas­féléről beszélt — zavarában a szót is alig értette, hogy íme: egy takarítóasszony is képes nagy cselekedetekre, ha helyén van a szíve, meg az esze. Az ő lélekjelenléte mentette meg a műhelyt és sok ember életét... A lány elhomályosult szemmel nézett az anyjára: — Anyu, én ... én... büsz­ke vagyok rád és... — A mérnök úr js azt mondta a kocsiban: „Ko­vács néni, büszke vagyok magára...!” Erre én meg ki­vettem a táskából a fényké­pedet és akkor figyeltem fel rá. Ejnye• milyen sápadt ez a fiatalember. Bizonyosan elronthatta a gyomrát. Fag­gattam és kiderült, hogy na­gyon szereti a töltött káposz­tát. S bement egy vendéglő­be. Hallottak még ilyet?! Mondtam is neki: — Már megbocsásson mér­nök úr, de vendéglőben akar jó töltött káposztát enni? Tudják is azok, milyen az iga­zi házikoszt. Hanem... ha meg nem sértem, én meghí­vom magát vasárnapra. Töl­tött káposztára... A lány megsemmisülten meredt az anyjára. Torkát összeszorította valami. Alig tudta kinyögni: — Es mit mondott Bé ... a mérnök úr? — Mit mondott volna? Kö­szönettel elfogadta a meghí­vást. A lány valami nagy furcsa ürességet érzett. Mintha ki­szállt volna belőle minden erő. Lehanyatlott a pamlagra. Szép, szőke fejét belefúrta a párnába, hangosan zokogott. Micsoda utolsó teremtés az, aki szégyelli, megtagadja az anyját... A kis öregasszony riadtan, kezét tördelve faggatta: — Mi történt, mi bajod van, édes gyermekem? A lány felemelte könnyáz­tatta arcát: — Anyu ... én ... én... na­gyon szégyellem magam... Mondd: meg tudsz nekem bo­csátani ...? A kis öregasszony szája sar­kában halvány mosoly lát­szott. Hogy miket kérdez ez a gyerek ... — Kis csacsim... te ... A lány hirtelen felugrott. Átölelte, s csókolta az anyját. S úgy szorította magához, mintha sohasem akarná el­ereszteni. Nem szólt egyikük sem. A nyitva hagyott ajtóré­sen kis, távoli zaj szűrődött a szobába. A konyhaszekrényen halkan, meghitten ketyegett a vek­ker. Balezer Elemér

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom