Pest Megyei Hirlap, 1964. július (8. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-29 / 176. szám
rtsi »IfcCVEI iJCírlap 1984. JŰLIUS 29, SZERDA Egy kis földrajz Solt Gyula, 38 éves büntetett előéletű segédmunkás, pi- lisvörösvári lakos elhatározta, hogy „földrajzi ismereteit bővíti” és Jugoszláviába diszszid ál, majd onnan átmegy Ausztriába. Hazai vonatkozásban terve jól sikerült, hiszen Zalaegerszegig eljutott, ám a város közelében a határőrök elfogták. Tiltott határátlépési kísérlet miatt előzetes letartóztatásba helyezték és bűnvádi eljárás indult ellene. Kinek a dolga? A különféle munkahelyeken gyakran támad vita egy- egy feladat elintézése miatt, amelyről hirtelenjében nem tudják megállapítani: kinek a hatáskörébe tartozik. Nem egy tanácsházán vagy vállalati igazgatóságon küldözik a szegény panaszost egyik szobából a másikba. Az elnöktől az elnökhelyetteshez; a munkaügyi osztályról a normairodára sok kilincset kiEGY KIS PIHENŐ r(Foto: Gábor) Utazni jó. Az új tájak látványa vonzó, érdekes. De annál kevésbé a várakozás, amíg a vonat az állomásra megérkezik. Az ember úgy érzi, értékes tízperceket vagy éppen órákat fecsérel el haszontalanul. Mert a vonatra várni kell. Nemcsak akkor, ha késve érkezik, hanem akkor is, ha éppen nincs közvetlen csatlakozás. Mit tehet az utazó ember ez idő alatt? A több, mint száz esztendős váci vasútállomáson nem unatkozik. A gondosan berendezett kultúrváróteremben több, mint kétszáz szépirodalmi könyv és a legfrissebb napilapok és folyóiratok között válogathat. De lehet sakkozni és dominózni is. Szarka Gyuláné könyvtáros szívesen segít az utazóknak: tanácsot ad. informál, kölcsönöz és a válogatásban is segít. Az asztalok mellett a nap legnagyobb részében minden hely foglalt. Még most, a rek- kenő nyári napokon is. Ha egy-egy vonat érkezik, az addig békésen olvasók, sakkozók sietve távoznak, de a helyek csak percekre maradnak üresen — újabb utasok érkeznek. Ez a mozgalmas helycsere, este fél kilencig tart. Akkor zárják a kultúrvá- rótermet s aki csak ezután érkezik, vagy még tovább kell várakoznia, annak be kell érnie egy sötétebb, barátságtalanabb teremmel. Pedig az éjszakai órákban sokkal lassabban telik az idő és a várakozók akkor is szívesen olvasnának, sakkoznának vagy do- minóznának. Talán még az íem lenne elképzelhetetlen, hogy a MÁV egy televíziót bocsátana a vonatra váró kö- tönség rendelkezésére, amely rellemes, kulturált szórakozást (biztosítana a várakozó utasoknak. Az sem tartozhat, véleményem szerint, a megoldhatatlan feladatok közé, hogy végre csomagmegőrzőt is létesítsenek a váci vasútállomáson. Sok olyan utas fordul meg itt, aki több órás várakozásra kényszerül s ezért szívesen körülnézne a városban is — csomagok nélkül. Az utasforgalom egyre nő. Mind többen utaznak Vácról vagy Vácon keresztül a szomszédos Csehszlovákiába. Érdemes lenne az illetékeseknek elgondolkozni azon. hogyan lehetne még kultúróltabbá tenni a várakozás félóráit,' a váci vasútállomáson is. Köteles Katalin próbál és esetleg még ezek- után is várnia kell, míg ki derül, kinek a dolga az ö ügyében rendet teremteni. S a termelőszövetkezetekben is hányszor előfordul, hogy az elnök az agronómusra hivatkozik, az meg a brigádvezetőt hívja tetemre, & ahelyett, hogy intézkednének, hosszasan vitatják, kinek a dolga e kérdéses ügyben kimondani az igent vagy a nemet. A mai rohanó világban gyakran adódhatnak olyan elintéznivalók, amelyek nincsenek senki nevére jegyezve. A különféle munkahelyek vezetői napról napra beleütköznek olyan teendőkbe, melyekről nem tud a régebbi keletű szervezeti szabályzat” sem, nincs rá semmiféle paragrafus vagy utalás, kinek is a kötelessége elintézni. Mi hát ilyenkor a teendő? Várni talán, amíg a minisztérium, vagy valamiféle bizottság vagy albizottság eldönti, hogy a nevezetes ügyben kié a döntés joga? Álljon meg az élet és várja be, hogy a különféle cikkelyek és bekezdések „felzárkóznak hozzá?” Vagy pedig élni a néptől kapott bizalommal és vállalni a felelősséget, amely nélkül a mi világunkban semmiféle beosztásban nem lehet eredményes munkát végezni. Nem nehéz eldönteni, hogy ez az utóbbi a követendő út. Csakhogy nem ilyen egyszerű a dolog. Hiszen nem csupán olyan esetekben támad vita, amikor az illetékes szabályzat nem rendelkezik Olyankor is, amikor a szabályzatból nem hiányzik ugyan a „megfelelő bekezdés”, de marad valami keskeny rés, egy-egy parányi kiskapu, amelyen át még ki lehet bújni a felelősség alól. Némely bürokratának elég egy-egy pontatlan megfogalmazás, vagy leheletnyi kétértelműség ahhoz, hogy azonnal mossa a kezét, áthárítsa a felelősséget, s a néhány pere alatt elintézhető aktát elindítsa esetleg sokhónapos vándordíjára. Mert nem csupán nagy jelentőségű ügyekről van szó, melyekben valóban meg kell rágni a döntést. Aprócska, személyes ügyek esetében is sokszor elhangzik a kérdés: „Nem az én dolgom kérem, miért zavarnak vele?” S az ilyen emberek, akik legszívesebben mindent másra hárítanának, nem törődnek azzal, hogy mennyi bizalom rendül meg, mennyi anyagi érték megy veszendőbe az ilyen lelketlen „ügyintézés” során, mennyi felesleges papír tornyozódik halomba, menynyi felesleges munka és időpazarlás történik más elintéznivalók rovására. Hiszen az időt rabló labdázás helyett legtöbbször elég volna egy telefon vagy egy gyors aláírás és pecsét, s egy elakadt ügygyei máris kevesebb, egy olyan emberrel pedig több c- | lenne, akiben a gyors intéz- i- [ kedés csak erősiti a meggyőződést, hogy a mi világunkban komolyan veszik az emberek gondját, baját. Száz és száz ügyet el lehetne intézni a tanácsházán, s nem kellen tovább kanyarog- tatni az aktákat a járáshoz, vagy a megyéhez is. Nehéz volna megszámolni, hány esetben dönthetne egy-egy vállalat olyan ügyben, mely végül a tröszt, vagy a minisztérium magasába emelkedik „elbírálás végett”, mert odalenn nem sikerült megállapítani: kinek a dolga a mondat végére odatenni a pontot. Nem csupán a paragrafusok akadályozzák az ilyen stílusú ügyintézőket abban, hogy önállóan és felelősséggel percek alatt döntsenek; ez csak köny- nyen tettenérhetö védekezésük. Az ok legtöbbször másban, kisebb-nagyobb emberi gyengeségekben keresendő. Aki ugyanis minden lehetséges alkalommal azon töpreng, hogy az eléje kerülő ügy vajon kinek a dolga, az vagy gyáva ember, aki fél a felelősségtől, vagy bizonytalan és önállótlan, vagy pedig egyszerűen csak lusta, akinek semmi sem drága, legkevésbé az idő; aki jobb megoldásnak tartja a törődés és a fáradozás helyett „áthelyezni” a gondot egy másik szobába. De lehetnek más okok is. Például az emberi sorsok, gondok iránti közöny; ez viszont teljesen méltatlan a szocialista közösség dolgait bármilyen szinten intéző közalkalmazotthoz. I Kinek a dolga? Néhány hivatalnok, aki hosszasan és buzgón keresi a választ erre a kérdésre, az elfecsérelt idő alatt tíz ügyet is elintézhetne, megnyugvást teremthetne, tiszteletet ébreszthetne hivatala iránt, ahelyett, hogy a packázással eljátssza az önmaga és az általa képviselt munkahely tekintélyét. Csak egy kis emberség kell és nagyobb felelősségtudat. Hiszen a mi társadalmunkban van egy íratlan szabály, az emberiesség, mely. a tisztség- viselők lelkiismeretére apellál és arra int, hogy a te gondod az én gondom is legyen. Kékesdi Gyula Füstszűrő Amerikai szakértők véleménye szerint a pókhálóból készült cigarettaszűrő száz százalékig hatástalanítja a dohány káros hatóanyagait. Az új szűrőt nemrégiben egy baltimorei tudományos kiállításon mutatták be. Az eljárás gyakorlati alkalmazása természetesen igen nagy akadályokba ütközik, mert ehhez valóságos pókfarmokat kellene létesíteni. Következő lépésként megpróbálnak egy hasonló hatású szintétikus anyagot előállítani. Egy a sok közül Hetek óta nem tudok aludni, s álmatlan éjszakáimon csak egy gondolat bánt engemet, hogy vajon én is egy vagyok-e a sok közül, avagy sem? Beletartozom a „sok”- ba vagy nem, tehát lemaradtam erről is. Annyi filmét láttam már, ahol így mutatkozik be a huligán, az életmentő, a hadastyán, a kéményseprő, a senki, a valaki, hogy elgondolkoztam: Miért olyan jó egynek lenni, éppen a sok közül? Miért? Miért? Miért olyan büszkék, hogy a „solc”-hoz tartoznak< nem holmi tudjafenemicsodához, hanem közvetlenül a sokhoz. Becsületes neve van mindenkinek. Egyiket Benzin- rabló Bilinek hívják, a másikat Gener Alajosnak, vagy Kiss Bertalannak, de azt eltitkolják az érdeklődők elől, úgymond — egy a sok közül. Valami furcsa inkognito lett ez az egy a sok közül, s azt hiszem, van már forgalomban olyan névjegykártya is, amelyen családi és keresztnév helyett ez áll: Dr. Egy a Sok Közül. Bokoraljaújhely, Tejút 132. És ez az, ami engem elgondolkoztat. Mert megérteném, ha az ötvenéves, sokgyermekes hajóskapitányok testületileg kimondanák, hogy ők lesznek ezúttal egyek a sok közül, de nem, ma már annyian vannak széles e filmvilágban és irodalomban, hogy nem lehet eligazodni köztük. Annál is inkább, mert nők is. férfiak is lehetnek, öregek is, fiatalok is, szóval nem sikerült rájönnöm, mi azoknak az embereknek a különös ismertetőjele, akik egyek a sok közül. Miután a filmek és a regények nem világosítottak fel, kik is a legméltóbbak arra, hogy egyek lehessenek a sok közül, mi a feltétele annak, hogy magam is minél előbb megérdemelt egy lehessek (természetesen a sok közül csakis), nyakamba vettem a mindennapi életet, s tudakozódni kezdtem. Füleltem. A dobhártyám csodálatosan kifinomult ebben az irányban, s ha ötkilométeres körzetben valaki így kezdte a beszédet: egy, azonnal hegyeződni kezdett a fülem. De soha nem sikerült lehallgatnom ilyen bemutatkozást, hogy „egy a sok közül”: az egyszeregyet mondogatták, vagy valaki emigyen nagyképűsködött: egyébként. Leveleket írtam a legkülönbözőbb korú, foglalkozású, állású férfiaknak és nőknek, megkérve a címzetteket, sorolják fel, mi módon mutatkoztak be eddig életükben. Kiderült, hogy senki sem mondta egyetlenegyszer sem. hogy Egy a Sok Közül, vagyok innen, vagy onnan. Nem adtam fel a harcot: én a sok közül akarok egy lenni, nem pedig azok közül, akik belenyugszanak a sikertelenségbe. Jelenleg ott tartok, hogy megelégednék azzal is. ha csak egy fél lennék a sok közül, aki legalább egyetlenegy emberrel találkozott, aki be merte vallani, hogy 6 már régóta egy a sok közül. A filmírók kivételével az egész lakosságot „lenyomoztam”’ — senki sem akadt. Barátaim erősen biztatnak, ha igyekszem, én leszek az egyetlen élő, aki egy a sok közül. Krajczár Imre KÖNYVESPOLC Dr. Nyáry László: Színházi útmutató Az ismert színházi szakember napokban megjelent könyve nemcsak szervezeti és jogi kérdésekben nyújt segítséget a színház dolgozóinak, hanem érdekes ismeretterjesztő olvasmány is. A közel 300 oldalas mű betekintést ad a kulisszák világába, ezen kívül részletesen elemzi a színházak és a művelődési otthonok kapcsolatát. Számos vonatkozásban útmutatást ad a művelődési otthonck vezetői részére, különösen az előadások rendezése és lebonyolítása tekintetében. Foglalkozik a könyv a közönség igényével, a színháznak a közönségre és a közönségnek a színházra való hatásával is. Külön figyelmet érdemelnek a könyvben helyet kapott tanulmányok. A „Drágábbá a mai színház, mint a régi” című tanulmány a harmincas évek Nemzeti Színházát és a volt Magyar Színházat hasonlítja össze a maival. Szakembernek és színházlátogatónak egyaránt érdekes olvasmány a ..Színházi útmutató”. (Zeneműkiadó.) Pedig nagyon annak néztem. Máris ugrott, dobta be jó messzire a sűrűbe a kobakost. Odahallatszott a reccsenése, ahogy földet ért. — Keress jobbat — bíztatta Jóska bátyja. — Ha már esszük, jó legyen. A második dinnye kielégített minden kívánalmat. Piros volt, édes, leves, csakhát langyos volt, mintha előmelegítették volna. Ilyen volt a következő is, amit a kocsi aljáról halászott elő Laci. Aztán ■ újra nekiindultak. Hogy az országút melletti táblához értek, Laci kifényesedő szemmel vette észre, Jutka ott hűsöl másik négy lánnyal a fa alatt. Ebédidőt tartottak a paradicsomföld szélén. — Lacikám, de szép diny- nyéid vannak — hizelgeti a lány. — Hányat adtok belőle? Némi huzakodás után három behemót dinnye vett búcsút társaitól. Az országút betonján még melegebb volt, mint a földeken. A szürke szalag izzóit, táncot járt a délibáb. Jóska bátyó a zsebeit tapogatta. — A ménkű csapna bele, nincs nálam egy fillér sem — állapította meg lehangoltan. Pedig majd megveszekedek egy kis sörért. Ihatnánk egy jót a fordulócsárdában. Láttam éppen az este, akkor hozták a hordókat, talán még van seritaluk. Laci szomorúan horgasztot- ta le ifjú fejét. Nem szólt egy szót sem, de rettenetesen szé- gyellte pénztelenségét. Apjáéit minden forintot elszedtek tőle, csak vasárnapra járja a tizes. Oldalvást pislogtak egymásra, a másik gondolatát lesni, mert egyforma szándékra jutottak beszéd nélkül is. — Komám a csapos — mondta ki végül Jóska bátyó, amit mindketten akarták. — Családja van, visz majd haza dinnyét, egyet-kettőt. A komának jó üzleti érzéke volt. öt dinnyéért két-két korsó habzó italt eregethettek le a torkukon. Megintcsak egyre gondoltak mind a ketten. Túl sok diny- nye hiányzik a kocsiról, gyanúsan könnyebb lesz a szekér súlya az eddigieknél, ha a hídmérlegre állnak vele. Először mondott csődött a két ember tökéletes összhangja. Bár váltig forgott agyuk kereke, nem jöttek rá, mivel magyarázzák a hiányt. De, amint a közmondás is tartja, ahol a legnagyobb a szükség, ott jön a segítség. Ré- vedezés közben Laci fiú szeme elkalandozott egy kissé beljebb, az újtelepi épülő házsorhoz. Gerencsérék portája előtt magasra halmozva jóképű rücskös kövek sorakoztak. — Ehun-a — lökött karjával az öregen. — öt-liat darab elég lesz belőle, ugye? Már megint egy akaraton voltak. Benn az áruátvételnél nem esett semmi galiba. A mérlegelő csak rápislantott a szekérre, ide-oda tologatta a súlyt és máris irta be a noteszba. — Ott áll a veranda előtt az a teherautó, rakják mindjárt arra a dinnyét — mondta az embereknek. — Legalább nem kell kétszer hajolni vele. Jóska bátyó és Laci fiú szorgalmasan rakodtak. De talán a melegtől, talán az izgalomtól, vagy a két korsó üres gyomorra ivott sörtöl-e, de valahogy megrezzent Laci fiú keze éppen akkor, amikor suttyomban az egyik követ emelte át a kocsioldalon. Az perdült egyet és lapjával egyenesen Jóska bátyó saruból kiálló nagylábaujjára esett. — Űjjújjj! — üvöltött az öreg. Eél perc alatt ott termelt az egész udvar, mindenki sietett valamit látni. Rázta a ballábát az öreg az autó oldalának dőlve, Laci fiú remegő szájszéllel éppen eg-y kockás szürke terméskövet próbált hasztalanul elrejteni a hóna alatt. Egy percig csend lett, aztán hol nevető, hol gúnyos megjegyzések záporozták körül őket. Karola, a MÉK-es testes felesége áthajolt a korláton és jóindulatúan mondta: — Látjátok-e, isten nem bottal ver — hanem kővel. Komáromi Magda 1 Tüzesen Sütött le a nyári I nap sugara, de nem a juhász- I bojtárra, hanem két fogatos- ! ra. Csendesen kocogott kocsi- j juk a rezgő forróságban a I laposi dűlőn. Alig várták, í hogy az erdő árnyába érje- I nek kicsit fellélegezni. Hajnal \ óta már a negyedik fordulót \ tették a dinnyeföldről be a • MEK-átvevőhöz, nem csoda, \ eltikkadtak. \ — Jóska bátyám, nézze már ! egészen vályogot köpök a por- | tói. Piszkosul szomjas vagyok. ! — Hát egyél meg egy dinyí nyét — javasolta Jóska báty- l ja. — Egy girizdet nekem is ! adhatsz belőle, több nem kell. ! Én inkább sörre vágyom, i Laci gyerek hátrament a \ szekérhez, még fel is ugrott • rá, úgy kereste ki a legzöl- \ debb, legaongőhangúbb diny- ! nyét. \ — Na ez jó lesz —, állapíí tóttá meg boldogan. Er~s kéz- | zel vágta bele a bugyiit, meg- | csinálta a négyszöget, nagyot í harapott a piros húsba. } — Hogy az ántiját — húzta el a száját. — Ez nem jó. A DINNYE Kultúra — az állomáson
