Pest Megyei Hirlap, 1964. május (8. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-21 / 117. szám

t

BIEGWt

JCíríait

1984. MÁJUS 24, CSÜTÖRTÖK

ÚTITÁRSAK

Képzeljük magunk elé az utasteret. A vagon új típusú, olyan, amelynek közepén is fel lehet szállni. Mellettem és velem szemben egy-egy férfi. Láthatóan régi ismerősök, bizalmas dolgokról beszélgetnek. Egy hely üres a szemben ülő mellett. Lesz biztosan, aki elfoglalja, hiszen Kispesten sok utas szálíja meg a szerelvényeket. Balra tőlem ugyancsak négyüléses rész, ketten ülnek ott. Az egyik fiatal lány, nem lehet több tizennyolc évesnél: karcsú, magas növésű, barna hajú, csinos. Uti- társa erősen középkorú. Szőke haja van, ruhája egyszerű, mégis divatos. Mellettük két hely szabad.

A barna hajú élénken gesztikulál.

— Figyeld meg, milyen utast fogunk ki. Biztosan valami vén szivar telepedik mellénk. Én mindig kifogom. De unalmasak tudnak lenni! Ott van, nézd csak? — int a fejével. — Az a csinos fiú nem tudott itt helyet kérni. Milyen klassz lett volna.

S ahogy ezt kimondja, belép egy alacsony, hajlott hátú, kopaszodó, ősz hajú férfi. Hely után néz. Kezében nehéz bőrönd. A két nőt kérdi:

— Szabad kérem itt egy hely?

Egymásra néz a barna és a szőke. Sokatmondó tekintetek. r

— Tessék — mondja a barna, s ebben a szóban van valami sértő. És utitár- sára néz: — na, mit mondtam?

A férfi leül.

— Köszönöm szépen. — Meleg, barátságos a hangja. Fejével biccent is a szavak mellé. — Remélem nem unatkozunk majd. Meddig utaznak?

Mintha nem hallanák. A férfi két szemével végigsimítja mindkettőjüket és megismétli:

— Bocsánat, meddig utaznak?

A barna hajú, aki eddig a vonatra igyekvő embereket figyelte, elfordítja fejét az ablaktól.

— Mi köze hozzá?

— Ne haragudjanak,. nem akartam zavarni.

Ök ketten ismét kifelé néznek. A férfi újságot vesz elő, az Élet és Tudomány legújabb számát. Elmerül a bonyolult keresztrejtvény kockáiban.

Zöldet jelez a forgalmista, elindulunk.

makkal. A két nő pedig üres tekintettel bámul ismét kifelé.

Kispesten rohamra indulnak az utasok.

A csend csak látszólagos. Érzem, hogy a brana hajú készül valamire. Mondani olyant, amivel vérig alázzák utitársukat s ők úsznak a győzelem mámorában. Mi ez neki? Csinos is, fiatal is, tíz ilyent zsebrevág. Látom az arcán, mondaná is már, de a férfi megelőzi.

— Elnézést, a németek a többes szám első személyt dupla vével, vagy pedig fauval írják? Nem vagyok sajnos perfekt, csak tanulgattam, mint a franciát. így aztán zavarba jövök néha. Milyen kár, hogy nem tanultam meg teljesen. Most tudnám. Hm ... wier, vagy vier?

— Jó, hogy nem tudunk se németül, se franciául, különben még segítenénk.

— Nem tanultak, vagy nem tanulnak nyelveket?

— Nagyon restellnénk, ha tanulnánk.

A férfi fel sem fogja a cinikus választ. Folytatja:

— Nagy kár. Mert milyen jó lenne, ha tudnék, mit jelent például oroszul a jelentem szó.

— Hagyjon minket ezekkel a badarságokkal. A legújabb tánc nincs benne? Az tudjuk.

Nevetnek, mint egy jólsikerült tréfán. A velem szem- benülő közben áthajol a férfihez.

— Dakledeváju lesz. Hány tocka?

— Tizenegy.

— Akkor biztosan dakle- leváju.

Telnek a kockák a fogalA velem szembeni üres helyre egy fiatalasszony ül. Kezében vaskos könyv: Filozófiai tanulmányok. Arca fáradt kissé, sóhajt néhányat, aztán fellapozza úgy a közepe táján. Olvasni kezd. Néha a könyv mellé néz, magában mondja bekezdésenként.

— Látod, most unatkozhatunk. Kellett nekünk pont ebbe a kocsiba szállni. Szomszédunk képes lesz még velünk is keresztrejtvényt fejtetni.

— Ö, dehogy. Egy szót sem fogok szólni.

— Akkor miért ült ide?

— Mert utazom. S állva hosszú az út. Különösen nekem.

— Szegény. Talán a púpja fájdul meg?

A férfi arcán megrándul egy izom. Arca kissé piros lesz. De füle mögött elengedi a gúnyolódó szavakat. Ujjai között gyorsan forgatja a ceruzát.

Aki az előbb a púpost kisegítette, a fiatalasszony könyvének címlapját nézegeti. Tagolva mondja, mert nem látja rendesen.

— Filozófiai tanulmányok? Filozófia. Szép. Azt tanulja? — S választ várva a nőre függeszti tekintetét.

— Igen, a bölcsészeire járok.

— Én egy tételt nagyon megtanultam a fronton. Amikor hajtottak bennünket, mint a barmokat. Előre, mondták, a hazáért, a kormányzó úrért. S mi mentünk. Pedig tulajdonképpen nem is volt hazánk, mert hogy nem mi, melósok voltunk a gazdák. Hazátlan hazavédők voltunk. Jó, mi?

Maga elé réved.

— Én azt, hogy van igazság, a háborúban tanultam meg. A németek támadtak. Rohantak végig Ukrajnán. Azt mondták akkor, nekik van igazuk, mellettük az igazság. A kezdeti sikert ösz- szetévesztették az igazság fogalmával. S ekkor döbbentem rá, hogy az oroszok, akik a háború elején hátrébb szorultak, az oroszok mellett az igazság. Szóljon ám — fordul a fiatalasszony felé —, ha rosszul mondom.

— Mondja csak.

— Aztán megindult az ellentámadás. Az „igazság bajnokai” felgyújtott falvak százait hagyták maguk mögött. De sok anyát láttam sírni! De sok gyerek kereste az anyját, apját! Annyi szomorú embert nem láttam sehol, mint ott. A könyvben nem tudom, hogyan van írva, de én ezt a tételt így látom: nem lehet igaza a hazug, csaló embernek. S a hazug, csaló embert előbb-utóbb megfogják és derékba törik. Mint ahogy derékba tört a hitleristák gyászt, pusztítást hozó zászlaja.

A fiatal, barna hajú felélénkül. A frontot megjárt ember utolsó szavait már kissé előrehajolva hallgatja. S amikor befejezi, gúnyosan, hangosan felcsattan.

— Tudja, mi hiányzott még ezekhez a szép szavakhoz? Az,

hogy éljen a béke és halál a háborús gyújtogatókra.

— Miért, maga akarja, hogy háború legyen? Tudja maga, mi a háború?

— Nem tudom, mi a háború és nem is érdekel. Élni akarok. Ügy, ahogy elképzelem.

— És tenni érte semmit nem kíván?

— Melózok én is, mint mások. Nem elég?

— Nem mindegy, hogyan dolgozunk — szól közbe a púpos. — Ha odaadóan, szívből dolgozunk napi nyolc órát, többet ér, mintha mindennap túlóráznánk.

— El tudom képzelni — villan ismét a barna hajú tekintete —, mennyit tud maga dolgozni. Tényleg — s körülnéz, mint aki hatást vár szavai után —, mennyit tud dolgozni egy ilyen vézna kis ember?

A férfi arca most teljesen elvörösödik, keze megremeg, leteszi a folyóiratot. A ceruza eltűnik a belső zsebben, hátradől. Két kezefejét összekulcsolja.

— Tudom, én nem vagyok óriás. Nem vagyok fiatal és szép, mint maga. De higgye el, mégis nagyon sokat teszek azért, amiért maga talán csak áhítozik.

— A púpot kihagyta a felsorolásból.

— Igen, a púp... az én hajlott hátam ... Negyvenötben volt. Katonának nem vittek el. így aztán otthon maradtam a faluban. A németek vonultak gyorsított ütemben visszafelé. S raboltak, gyújtogattak. A szomszédék háza is lángokban állt. Az udvaron voltam, amikor segélykiáltást hallottam. Először nem tudtam, honnét jön, később tisztán kivettem. A szomszédók padlásáról. Átdobtam magam a kerítésen. Kettesével ugrottam felfelé a létrán. Ott vergődött előttem a szomszédasz- szony és egyéves kislánya. Tehetetlen két ember. Hirtelen átvillant rajtam, mit tehetek most én, aki még katonának sem vagyok jó? De nem volt idő gondolkodni, a füst engem is kezdett megrészegíteni. Felkaptam a kislányt, rohantam vele a kijárathoz. Ráléptem a létrára, de rosszul. Kicsúszott alólam. Zuhantunk lefelé. Még a levegőben is arra gondoltam, csak én legyek aluL Sikerült. Amikor felálltam, összerogytam. Éles fájdalmat éreztem a jobb lapockámban. Annyi erőm még volt. hogy átmenjek hozzánk. A konyhaajtóban ösz- szeestem. Utána a csont ösz- szeforrt, de rosszul, mert nem tudta mindjárt orvos gipszbe tenni. Azóta púpos vagyok.

— Mi lett a kislánnyal? — kérdi a bölcsészhallgató.

— Olga most huszonegy éves. Egyetemista. Azt mondta, tudásával bosszulja meg édesanyja halálát. Mert az anyja meghalt a padláson. Nem sokkal utána, hogy leértünk, ösz- szeomlott a ház, maga alá temette őt is.

Beérünk Ceglédre. A barna felugrik. Arca piros, szemeit lesüti.

— Gyere — mondja a szőkének —, megérkeztünk. Nem látod?

Köszönés nélkül távoznak. Én is leszállók. És látom, hogy a két nő a második kocsiba ismét beszáll.

Rengeteg az utas. Nekik már csak a peronon jut hely...

Orsóval Tibor

Két Holnapos a tegnapba visszanéz

Todor Manojlovics és Dutka Ákos találkozása ötvennégy év után

, Május. Verőíény. . Pesthi2 degkút körül zöld kwnbtenger- ^ ben hullámzó hegygerincek. A ^ Mátyás király úton lakik ^ Dutka Ákos, a váradi Holna- %pos mozgalom egyik költője, ^akihez most Manojlovics Todor, í a Holnaposok egyetlen szerb í tagja látogat el; a Magyar f Pen Club vendégeként érkezett $ Budapestre. A kapuban ked- ^ vés, finom mosollyal Dutka $ Mária, a költő lánya fogad ^ bennünket.

^ A házhoz vezető ösvény i keskenyebb már nem is le- í hetne. Csupa zöld és csupa vi- $ rág minden. Fenn, az ösvény í végén kicsiny házikó, mintába a mesékből pottyant volna ^ide. A zöldablakos veranda ^ előtt Dutka Ákos jól ismert, í szakállas arca, derűs, ma is i tisztán ragyogó kék szeme. S mellette a felesége, á — Alkos!

^ — Theo!

í Csak ennyi hallatszik és i Theo — merthogy Váradon, ? fél évszázaddal ezelőtt így ^ becézték magyar társaságban ^az akkor ott jogászkodó To- ^dort —, Theo arca eltűnik ^ Ákos bácsi bozontos szakállárban. S nyomban utána rövid ^matematika következik.

^ — Mikor is találkoztunk í utoljára?

y

r S hamarosan kiderül, hogy J— ötvennégy esztendeje. Nagy ^ idő: két világháború zajlott le ^közben s azonkívül mi miniden! De azóta Einstein is jelentkezett a relativitás tanáéval, s már odafönn, a kicsiny s kis verandán, aranyló bor ? mellett, többek közt azt ^mondja Manojlovics: é — Van annak vagy hatvan é esztendeje, amikor először jár- |tam a Nemzeti Múzeumban. ? Akkor jában még a negyven- ^ nyolcas szabadságharc hadas- ^ tyánjai voltak a múzeumi őrök, é vörös zsinóros kék dolmányéban. S én áhítatos tisztelettel é néztem rájuk, mint egy olyan é mozgalom még életben levő « harcosaira, ami már a mi sze- ? műnkben a legendás múltba

t ____

t

űnt. Ezek az emberek még látták Kossuthot, Petőfit s talán a mi Ignyátovics Jásánkat is. S lám, most én vagyok olyan korban, mint valaha ők, a nyolcvanas éveket taposom, s ha visszagondolok a váradi Holnapra, Ady Endrére, Ernőd Tamásra — aki szerbül írt verseimet a Holnapnak fordította —, a gyerekarcú és szakáll nélküli Dutka Ákosra — hát mintha csak tegnap történt volna az egész. Ha kinyújtom a karom, szinte elérem Adyt, akit most is úgy látok magam előtt, amint hajnal felé még mindig ott ült velem a váradi „bodegában”, vagy a vasútállomás „restijében’’ és iddogáltunk. Bizony, az idő a legrelatívebb valami ezen a világon!

S közben könyvek, fakuló fényképek kerülnek áő, a Holnap kötetei, benne Dutka Ákos és „Theo” versei, s a fényképek közt egy, amelyet még sehol sem láttam: Ady Endre Brüll Adélék váradi szőlejében, a kis társaság középpontjában természetesen Léda s mellette jobbról, kissé csapzottan, s Lédájára függesztett szemmel a költő.

Aztán juhász Gyulára fordul a szó, aki „Theo” mellett mindig a leghűségesebb és legkitartóbb volt a fehér asztalnál, ha a nagy költővendég oldalán reggelig kellett vigilál- ni. Előkerül a fénykép, amelyen az életben oly sokszor mellőzött költő oldalán a frakkba öltözött Kosztolányi és Babits Mihály áll; a két nagy „Nyugatos” a Baumgar- ten-díj okmányát adta át a szomorú arcú „vidéki” költőnek, aki kopott ferencjóská- ban álldogál kettejük között.

Felkerekedünk, hogy a ház legérdekesebb részét, Dutka Ákos padlásszobáját és a hozzá felvezető kis „lépcsőház”- múzeumot megtekintsük. Lenn a földszinten, az egyetlen kicsiny, homályos szobában, az

ajtó szemöldökfája felett Shelley két sora:

„Ha jő a tél, óh, bíztasd

szívedet,

Lehet-e messze még a kikelet?”

— Ez a kicsiny ház télen mindig nagyon hideg, úgy hogy a rideg tél végén már alig várjuk a tavaszt. Biztatónak tette ide ezeket a sorokat Ákos — magyarázza a költő felesége. S valóban, míg oda- künn nyári verőfény ragyog, bizony idebenn, ebben a szobában most is borzongató hideg van.

A szomszédos kicsiny helyiség, ahol a nyikorgó falépcsőkön az emeletre felmegyünk, olyan, mint valami virágház; telis-tele van a legfantasztikusabb növényekkel, virágokkal, s rengeteg fényképpel, festménnyel, szoborral, a Nyugat nagyságainak kéziratos verseivel. S fenn a verandán egyetlen ütött-kopott kis íróasztal, ahol Dutka Ákos a verseit írja, mellette mint valami csodálatos világítású mesebarlang, a festményekkel, szobrokkal zsúfolt kis szoba. S a két öreg költő áhítatosan áll meg Ady halotti maszkja előtt: egy fiatal, megenyhült, mongolos képű arc néz ránk, mintha valami sejtelmes megvilágítású kápolnában szentkép volna s nem halotti maszk. Lenyűgöző. Theo és Ákos bácsi sokáig szótlanul áll előtte.

Ifjúságuk ennek az arcnak igézetében zajlott le ott Váradon, a Holnaposok forradalmi mozgalmában. S ők itt állnak most elmélázva, „elillant évek szőlőhegyén”.

Csuka Zoltán

,*Nem lehet szétrombolni egy kis család életét!66

mérőgyár készreszerelés műhelyének, Kállai Éva nevét viselő szocialista brigádja női dolgozói.”

Huszonegy aláírás

ELKÉSZÜLT A SZOBI ÚJ 1IATÁR-ÉTTEREM

Május 22-én kezdi meg próbaüzemelését a június elején tartandó hivatalos megnyitó előtt az újjáépített és korszerűsített, bisztróval bővült szobi Határ-étterem. A régi épületet új szárnnyal toldották meg és ebben nyert elhelyezést a korszerűen felszerelt konyha és néhány kisebb raktárhelyiség. Az étterem mellett modern, ízléses eszpresszó is működik. Az átépítés másfél millió forintba került. A helyi tanács a községfejlesztési alapból az étterem mellé kerthelyiséget is épít.

ŰJ TAG

— Melyikük állítja

hogy Julius Caesar?!

(Greskovits rajza)

KÖNYVESPOLC

Ránki György:

Emlékiratok és valóság Magyarország második világháborús szerepéről

örvendetes, s mindenképpen elismerésre méltó az a módszeresség, ahogyan a magyar történettudomány hazánk történelmének egyik legbonyolultabb és leggyászosabb időszakát: a második világháború előtti és alatti évek történetét feldolgozza. Igaz, az e témakörrel foglalkozó könyvek különböző színvonalat képviselnek, van közöttük hevenyészve összeállított, inkább csak az érdekességekre szorítkozó riportkötet, de mind több a tudományos alaposságú, szemléletében és feldolgozás módjában is a nagyobb igényekhez igazodó kötet. Ránki György most megjelent munkája ez utóbbiak közé tartozik.

Az 1938—45. közötti éveikről igen sok emlékirat jelent meg magyar szerzőktől — elsősorban Nyugaton. Az emlékirat, mint műfaj, újjáéledésének korszakát éli, s érthető, hogy ezt kihasználva, azok, akik csak a periférián is érintették a magyar történelem e korszakát, igyekeznek elmondani élményeiket, „véleményüket”. Az idézőjel ez esetben teljesen indokolt: Ránki munkája azt mutatja meg, miféle indokok, milyen tendenciák húzódnak meg az emlékiratok szerzőinek látszat — őszintesége mögött, s lépésről-lépésre kimutatja

azokat a hamisításokat, torzításokat, amelyeket a szerzők korántsem véletlenül alkalmaztak.

Elsősorban Horthy és Kállay emlékiratait veszi bonckés alá a szerző, s megmutatja, hogyan igyekeztek tisztára mosni mindent, amit csak tettek, s ami egyet jelentett a nemzetvesztő politikával Horthy és Kállay, de a többi emlékiratszerző sem állt meg az önigazolásnál, hanem jóval túlmentek azon: megpróbálták igazolni a „történelmi osztályok” magatartását, a magyar arisztokrácia demokratizmusáról, s történelmi küldetéséről írva tíz és száz oldalon át. Milyen is volt e demokratizmus, hogyan is nézett ki Kállay né- metellenessége — érdekes, s jórészt még kevéssé tisztázott kérdések. Ránki választ ad e kérdésekre, elkerülve a felületességet, a közhelyeket, megállapítások helyett az elemzés módszerével, az illetékesek, a nemzetvesztő politikusok szavainak idézésével bizonyítja be igazát.

Az alapos, s bőséges anyagot felhasználó könyv egyetlen hibája az, hogy nyelvezete olykor nehézkes, s hiányoltuk — mint már oly sok esetben — a név- és tárgymutatót. (Kossuth Könyvkiadó.) (m. o.)

Gödöllőről, a Ganz Áram- mérőgyárból kaptuk az alábbi levelet:

„A Pest megyei Hírlap május 17-i, vasárnapi számában olvastuk a Paragrafus a szív helyén című cikket. Igen meglepő a gyámügyi előadó állásfoglalása ebben az ügyben, hiszen több esetben is meggyőződhetett arról, hogy a gyerekek valóban jó helyen, jó ellátásban, gondozott körülmények között élnek. Három éve szerető szülőkre találtak, akiket méltán hívnak édesanyának és édesapának. Most ostoba pletykák, nevetséges érvek (hogy a gyerekek lábbal kapaszkodva hintáznak a fán — ezt bármelyifi szülő édesgyereke is megteszi, nem köthetjük a szoknyánkhoz őket) alapján el akarják venni nevelőszüleiktől a két szeretetben élő gyermeket.

Aki pedig azt állítja, hogy a két gyermek után járó négyszáz forintból valakinek is bármilyen haszna lehet, arra csak azt mondhatjuk, az illető soha nem nevelt gyermeket. Az pedig minden szülőnek jogában áll, hogy gyerekei életének szebbé tétele érdekében munkát vállaljon. Ezért Horgos De- zsőnének nem retorzió jár, hanem mindenki részéről köszönet és elismerés. A túl merev paragrafusokra sem lehet mindig hivatkozni. Papírforma miatt nem lehet szétrombolni egy kis család életét. De talán az illetékeseknek meg lehet magyarázni: a két gyermeknek elsősorban szeretet kell, amit ennél a családnál meg is kapnak. Szeretnénk, ha a gyerekek érzéseit is számításba vennék — a szülők ragaszkodása mellett — és eltekintenének a sokszor hasznos, de jelen esetben kegyetlen papírformától.

Ezt kérik a Ganz Áram