Pest Megyei Hirlap, 1964. március (8. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-01 / 51. szám
4 1964. MÁRCIUS 1, VASÁRNAP NEM BEFEJEZŐÜL - ÖSSZEFOGLALÓUL ViCeazdró „A kíméletlenek nemzedéké“*ről Hat héten át érvek és ellenérvek csatáztak a vitában, amelyet szerkesztőségünk A kíméletlenek nemzedéke című cikkel indított el. A cikk témája — a tizenhat húszévesek nevelésének problémái — érdeklődésre talált, amit legjobban az bizonyít, hogy a cikkektől eltekintve, a beérkezett levelek közül harmincegy kapott nyilvánosságot a vita során. Minden vita annyit ér, amennyi tanulságot levonnak és felhasználnak belőle — s úgy éreztük, a lap hasábjain lefolytatott eszmecsere mindenki számára megszívlelendő tanulságokkal szolgált. 1 A\\\\\\\VV\ yWWWWWWWW A kelleténél ritkábban gondolunk arra, hogv e korosztály kritikus szemmel nézi minden tettünket, mondhatnánk: vizsgáztat bennünket. Milyen jogon? Aligha töprengenek, van-e erre joguk! Ahogy mi, s minden fiatal nemzedék kritikus szemmel mérlegelte azokat, akik előtte voltak. a hagyományokhoz hűen cselekszenek a mai tizenhat—húszévesek is. Ezért nan szabad hibáztatni őket, sőt örülni kell annak, hogy önállóan gondolkoznak. ÜD A vita legalapvetőbb tanulsága kétségkívül az, hogy leegyszerűsítésekkel, az összes hatóerő mérlegelése nélkül megközelíteni, s a megoldásban előbbre juttatni a téma felölelte problémakört nem lehet. A hozzászólók többsége örvendetes modem így közelítette meg más-más oldalról ugyan, de lényegében azonos célokkal a „kíméletleneket”, s elenyésző volt azok száma, akik csak fehéret vagy feketét láttak. Jogos visszatetszést keltett Alapos olvasónk hozzászólása, aki azt vetette szemünkre: nem olvassuk figyelmesen saját lapunkat, hiszen a Rendőrségi krónika című rovatunkban elegendő példát találunk arra, „milyenek a mai fiatalok”. A választ már megkapta több hozzászólótól is, ám állásfoglalása, annak végletessége mégis szót érdemel. A vitában megszólaló fiatalok joggal panaszolták: dicsérő szót alig, szidást annál többet kapnak. Ha jót tesznek, ha helyesen cselekednek, még elismerő biccentés sem jár érte, botlásuk azonban igazságtalan általánosításokra, elfogult véleményekre vezet. Maczelka Tibor ceglédi olvasónk fogalmazta meg a kellemetlen kérdést: mi lenne, ha fordítanánk a vitán, s a „kíméletlenek” taglalnák a felnőttek hibáit, magatartását, felfogását? A kérdés talán kellemetlen, de — jogos! Vajon sokszor végletes véleményalkotásunk közben gondolunk arra: mi mindig helyesen cselekszünk, mi mindig jó példát mutatunk? A levelek többsége éppen a vita e részének fontosságát húzta alá, rámutatva: az idősebbeknek véleményük kialakításakor sokféle előítele- | tét, eléggé meg nem alapozott vélekedést kell félretenni ahhoz, hogy valóban olyannak lássák e fiatalokat, mint amilyenek. Azért, mert másként gondolkodnak sok dologról/ s másként is élnek, minden esetben csak elmarasztalás lehet a fizetség? Vajon szüleivel ellentétben nem annak a kislánynak van igaza, aki Semmit sem szabad? című levelében azt panaszolja: szülei bezárnák a négy fal közé, se lásson, se halljon, ne barátkozzon senkivel, sehová ne járjon el. Ö nem bírja ezt az életet, mert úgy érzi— és joggal —, hogy a ma embere a szó nemes értelmében társaslény, aki nem a világtól elzárkózva, hanem az emberek között érzi legjobban magát. S vajon jót tesz-e az a szülő, aki pofonokkal s fenyegetésekkel kényszeríti gyerekét arra, hogy vele menjen a templomba, ahelyett, hogy tiszteletben tartaná a tizennyolcévest megillető jogot: a vallásszabadságot! Végletes eszközök végletes reakciókat váltanak ki- Ilyen módon „nevelő” szülők csodálkozhatnak-e, ha gyermekük elfordul tőlük, s másnak adja bizalmát? GD Biztató és figyelemre méltó vonása volt a vitának az őszinteség és a szókimondás, illetve annak követelése. Nemcsak a Harmincéves aláírású levél szerzője írta címként, hogy Nevezzük nevén a dolgokat, ez jelentette a vita alaphangját is. Túl azon, hogy a bátor véleménycsere az országban uralkodó légkörre utal, ezen belül külön örvendetes, hogy a kényes korosztályról, a fiatalokról is ilyen hangnemben vitatkozunk. A dolgok kimondása azonban még nem minden, sőt, olykor kevés is lehet. És ebben az esetben éppen azt hiányoltuk, hogy a sajátos módszerek megkereséséről, az ifjú szívekhez vezető utak megtalálásáról kevés szó esett. Különösen hiányzott az ifjúsági szervezetek tagjainak, vezetőinek véleménye. Egyedül a váci városi KlSZ-bizott- sáa reagált a vitára akként, hogy klubdélután keretében eszmecserét rendezett a problémakörről, holott mi szívesen fogadtuk volna az olyan hozzászólásokat. hogy nálunk így csináljuk, nálunk ez jó módszer, nálunk ez bevált Az ilyen hozzászólások hiánya ahhoz a jogos feltételezéshez vezet, hogy több a vita, mint a kézzelfogható tett, s maguk ifjúsági szervezeteinek sem találják meg minden esetben az eredményeikhez vezető utat. Az őszinte és szókimondó vita értelmét csak akkor nyeri el igazán, ha a „kíméletlenekről” folyó eszmecsere csak a lap hasábjain fejeződik be, de a KISZ-szervezetekben. a munkahelyeken,, a mindennapok feladatai közepette tovább folyik, s érvek és ellenérvek csatája új tettekhez, cselekedetek sokaságához vezet. Monori hozzászóló, Papp Sándor pendítette meg: miért mondanak le olyan könnyen a KISZ-szervezetek a „kiöregedett” tagokról? Miért hagyják, hogy gazdag tapasztalataik elvesszenek a szervezeti élet számára, miért nem igénylik, akár kérő szóval is, további segítségüket? Egyetlen javaslat ez, de sok ehhez hasonló, ma még eléggé ki nem használt lehetőséa van. Az őszinteség és a nyíltság arra is kötelez bennünket, hogy kimondjuk: a vita is eléggé aláhúzta a KISZ-szervezetek politikai munkájának gyengéit, azt, hogy a tudatformálásban hihetetlenül nagy feladatokkal kell még megbirkózni, s csak magukban a KISZ-szervezetek erre nem képesek. Ladányi István és a hozzászólására reagálók őszintén szóltak a pedagógusok felelősségéről, ugyanakkor áldozatos munkájáról is. Elismerve fáradozásaikat, de igényeinkhez igazodva: elégedettek lehetünk-e? Sajnos, sok még a zavaró vonás tanító és tanítványai között. Világnézeti bizonytalanság, az őszinteség hiánya, a tanított és a gyakorolt elveik különbözősége indokoltan ingatja meg tanítványok tiszteletét és hitét, s ha ehhez még hozzászámítjuk azokat a sok esetben szintén hátrahúzó hatásokat, amelyeket otthon kap a gyerek, máris megválaszoltuk a kérdést: hol látta, kitől tanulta? a Sok szó esett a vita során olyan kérdésekről is, amelyekről elég keveset, vagy semmit nem beszélünk. Megfogalmazhatnánk úgy, hogy a '— lét és a tudat kérdéseiről. Pilisborosjenőrői például azt írták, hogy sokat hallanak arról, szórakozzanak otthon a fiatalok, de náluk, a művelődési otthonban — raktár van. Rodosza Miklós, a ceglédi Dózsa Népe Tsz elnöke többek között azt hangsúlyozta, milyen öröm a jól élő, boldoguló fiatalokat látni. Levelek szóltak agyonkényeztetett gyerekekről,, akikre rátukmálják a szülők a pénzt, a másokra rálicitáló ruhát, s olyanokról, akiknek a kevesebbnél is kevesebbel kell beémiök. Az élet — ez már közhely — sokrétű. Hyen is, olyan is. Napos oldal is van, árnyékos oldal is. Mégis, a vita tanulsága az, hogy az esetek többségében a lét, az életkörülmények, az anyagi helyzet, adottság megelőzte a tudatot, a szellemi felemelkedés nem tartott lépést az anyagiak fejlődésével. Erre még kevés figyelmet fordítunk nevelő munkánk során, restellüvlk arról beszélni, hogy .yanppk hasznos /és haltai helyett könyvekre is lehet pénzt költeni, hogy a lányok egy része úgy megy férjhez; bőséges ruhatárát viszi magával, de mást semmit, még egy bögrét sem. Itt is, mint más, hasonló kérdésekben meg lehet és meg is kell találni a józan középarányost, nem a „kistafírozást”, de nem is a „majd csak lesz valahogy"-ot. Nem kell szégyellni, s szemérmesen hallgatni arról e korosztály előtt, hogy életük csakis ebben a társadalomban, a szocializmixst építő társadalomban lehet olyan, mint amilyen, hogy korlátlan lehetőségeiket, álmaik akadálytalan valóra váltását csakis ennek a társadalomnak köszönhetik. Természetesnek veszik, hogy nem inasok, hogy nem pofozhatják őket segéd urak és főnök urak, hogy nem lökhetik őket az utcára, de meg kell értetni velük, hogy ennek fejében legalább olyan természetes; az állampolgári fegyelem rájuk is vonatkozik, hogy aki kapni akar, annak adni is kell, hogy a maradi, a rossz, az álszent ellen való lázadás, ,.kíméletlenség” csak addig jogos, míg valóban ezek ellen irányul, de mihelyst különcködés, illetve minden társadalmi norma semmibe ve- vése lesz belőle, semmi sem adhat rá felmentést. A lét és a tudat közötti különbség eltüntetése csakis türelmes, higgadt és alapos felvilágosító munka eredménye lehet. A velük való foglalkozáskor ez kell, hogy legyen az alapvető, amihez igazodunk. y V Mindaz, ami a vitában elhangzott, még sok, nem % ^ említett tanulsággal szolgált. Ügy érezzük, a tanulsá- $ % gok összefoglalása nem jelenti a vita befejezését, nem $ ^ szabad, hogy azt jelentse. Ha mindenki — beleértve | ^ lapunkat is — olyan szenvedéllyel, olyan őszinte jót- í ^ akarással cselekszik is, mint ahogy a vitában részt ^ | vett, akkor nemcsak előítéletek eltűnését segítjük elő, ^ ^ hanem a szocialista emberré érő fiatalok útját is. f í .\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\\\\\\\V\\V\\\\\\\\\, | szontalan szórakozások, hogy A londoni Hyde Park — és a híres „szabadszólás“ a valóságban Helytelen dolog Londont sivár kőrengetegnek elképzelni. Bár „Londonban hej, van számos utca”, ahogy a Bob hercegben éneklik, sőt fantasztikusan sok utca, a város mégis üde, zöld. Bármerre is megy az idegen ebben az irdatlan metropolisban, mindenütt találkozhat kisebb-na- gyobb parkokkal, fás, pázsitos résszel, ahol „fűre lépni szabad”. Szerény becslésem szerint legkevesebb másfél tucat jelentősebb parkja van Londonnak, s köztük a Hyde Park csak közepes nagyságú. Mégis j az egész világon ismerik, míg a többit nem, vagy alig. Miért van ez? Mert ez a park az angol demokrácia reklámja. Ha a turista elhalad mellette, angol kísérője nem ! mulasztja el figyelmeztetni: Uram, ez a híres Hyde Park, ahol bárki bármiről beszélhet bántatlanul. Uram — mondják ilyenkor hangjukat felemelve —, itt még a királynőt is lehet szidni! A Picadilly Circus felől érkezve pontosan szemben találtam magam a jó öreg park Achilles-sarkával, más néven a speecher cornerral. Ez magyarul annyit jelent, hogy beszédsarok, csak itt gyakorolhatják a „szólásszabadságot”, akik azt jónak látják. Szerencsém volt, éppen vasárnap vitt arra az utam. Sütött a nap, kék volt az ég, ennélfogva angolok és turisták számos csoportja kavargóit a park sarkára betonozott széles, sima téren, ahol már javában „működött” a szólásszabadság. Elnézést előző mondatom kissé gunyoros éléért. Ugyanis egyszerűen vétenék a tények ellen, ha megpróbálnám kétségbe vonni ezt a szólás- szabadságot. Hazudni pedig a világért sem akarok. Rendőr sehol a széles láthatáron. Mindenki nyugodtan teszi, amit kedve tartja, mondja, amit jónak vél az illendőség eléggé tág határai között. De nézzünk csak szét kissé közelebbről is. Tágas, üres térség közepén ünnepi feketébe öltözve valamelyik szekta lelkésze. Kimerültén, ordítva prédikál: „Legyünk jobbak és segítsünk szenvedő testvéreinken, ez az Ur parancsa.” Hóna alatt legalább kétkilós biblia. Senki nem figyel rá, mert tőle jobbra igen furcsa figura ugrándozik. Ócska ruha lötyög rajta. A nyakában fehér vászonból tépett, összevissza csomózott pántlikák fityegnek, a jó ég tudja, mi okból. Fiatal, teli vér angol arcát borzas barna haj keretezi, amibe egy szál kakastollat tűzött. Egyik kezében alacsony gyerekszék, a másikban egy csomó folyóirat. Valamit kinyilatkoztat, aztán leugrik a székről, s öt méterrel arrább ismét felugrik rá az újságokkal hadonászva. Hogy mit mond, nem értem, mert rettenetesen hadar és a londoni jassznyelvet beszéli. Első tekintetre is látni rajta, hogy elmebeteg. Akárcsak az öreg egyenruhás nyugdíjason. Arról prédikál minden vasárnap, hogy az első világháború alatt jegyzett hadikölcsönét oly sokára fizették neki vissza, hogy addigra a pénze jóval kevesebbet ért. A különbözeién egy kis családi házat kaphatott volna, állítja. Pálcikából összeállított házsémát mutogat illusztrációként, szidja a mindenkori kormányt, mert nem akarják őt kártalanítani. Nem sokkal távolabb, a hatalmas fák alatt nagyobb csoport ember ácsorog. Lehetnek vagy nyolcvanan. A közöttük magasodó emelvényen éppen egy keménykalapos néger beszél. Mire odaérek, fiatal indiai áll már a szószéken, amelyet a felszabadult Ghana és India zászlaja díszít. Az ifjú szemüveges, értelmes arcú, talán diák. Nagyon szenvedélyesen beszél. „Azt kérdezik önök tőlünk lépten-nyomon, miért hagytuk el hazánkat? Azt igyekeznek '-ütni rólunk, hogy mi, színesek nem szeretjük a szülőföldünket? Ez nemigaz! De kénytelenek vagyunk hajóra ülni és idemenekülni, ha élni akarunk. Tudják-e vajon, hogy Indiában ma is milliók élnek úgy, hogy aszfalton vagy az árok szélén alszanak? Az önök kutyáinak jobb dolga van, mint a mi gyerekeinknek. Angliában minden reggel megveszik a kutyáknak a nekik legjobban megfelelő kutyakonzervet, nálunk pedig milliók élnek hulladékból! India angol gyarmat volt. Mit tettek örök, angolok értünk, míg a gyarmatuk volt hazám?” A fiatalember hangja megremeg, öklével üti a vörös drapériával bevont emelvényt. A hallgatóság nagy része — a fehérek — közönyös képpel hallgatja a szónokot. Nekik ez cirkusz. Néhány siheder röhögve ugat, amikor az indus ifjú a kutyákról beszél. Körülöttük mosolyognak. Az Indiai fiú arcán fájdalom ül. Ez a szószék a színesek londoni felszabadítási bizottságáé. Nagyon sokat dolgozik ez a bizottság a néger és indiai munkások között. Ébren tartja bennük a nemzeti öntudatot, s felvilágosítják őket az országban elfoglalt helyzetükről. De térjünk vissza a speecher cornerra. A látvány igen szokatlan és kuriózuma arra ingerel, hogy egyre több felé tekingessek. Kísérőm mosolyogva követ. Gyakorlott — bár nem hivatalos — idegenvezető, s tudja, hogy a világ egyetlen Ilyen helyén vagyunk, nem csoda hát, ha mindent látni és hallani akarok. Egyszercsak megfogja a kezem: — Stop! There comes a very interesting man! He is my friend. Azaz, hogy álljunk meg, mert odább jön egy nagyon érdekes ember, aki a barátja. Ez az ezüst hajú, barázdált arcú férfi pedig nem más, mint a kerületi kommunista pártszervezet titkára. Amikor megtudja, hogy magyar vagyok — de nem disszidens —, melegen, szeretettel üdvözöl. Természetesen a körülöttünk zajló perzsavásárra terelődik a szó. Egyenesen nekem szegezi a kérdést: — Nos, mit szól a híres sarkunkhoz? — Mindjárt válaszol is. — Látja elvtárs, képmufatás ez, a mi demokráciánk egyik legnagyobb képmutatása. Itt valóban azt mondhat, amit akar. Ez régi londoni hagyomány. Akár a hollók a Towerben. De nem több annál. Mert ki veszi itt komolyan a legnagyobb igazságot is? Nézze, itt a szólásszabadság ürügyén minden elmebeteg elmondhatja a rögeszméjét. Ide nem politizálni, hanem ingyen szórakozni jönnek az emberek... Az angol kommunisták egyelőre kevesen vannak, de a dolgozó tömegek között erős a befolyásuk, bármikor, bárhol komolyan meghallgatják a véleményüket. Aztán vagy egyetértenek, vagy nem. Más a helyzet a fasizmussal. A neonácikat, ha megpróbálnak valahogy megnyilatkozni — jól megverik. Az emberek — s nem a rendőrök — vetnek véget a fasiszták próbálkozásainak. Az állam „tárgyilagos”. A ,.szabad világban” hogyan is lehetne ilyesmit megtiltani? Ezt mondta nekem egy kereskedő, amikor erről került szó közöttünk. Csakhogy az egyébként igen kedves, jóképű és szálas Bob- byknak azonnal eszükbe jutnak a judofogások, mihelyt valahol békemenetet kell szétugrasztani, vagy embereket betuszkolni a fekete rabomobilba, mert tiltakoznak az atomfegyverkezés ellen. Közben jól öltözött német házaspár sétál el mellettünk, a színesek gyűlése felől jönnek. Angol kísérőjük van. Az asszony kíváncsian fordul hozzá. — Mondja Sir, mit akarnak ezek a színesek ? Hiszen Angliában nincs diszkrimináció. Az angol vállat von. — Sejtelmem sincs. Nem bántja őket senki. A kerületi titkár keserűen mosolyog. — Buszkalauznak, cselédnek idejöhetnek. S a keresetük felét lakbérre költik. — Legyint. — Azért mindig kijövök ide magánemberként vitatkozni. Mert ha csak tíz embernek mondom el az igazat, már megérte a fáradságot. Csakhogy itt az igazat elmondani, ahol pedig lehet — nem könnyű. Ezek a szerencsétlen elmebetegek devalválják a szavak és tények értékét. Udvarias mosoly önti el arcát. — És hogy érzi magát nálunk? — kérdi szívélyesen. Mást nem kérdez. Bizonyára tudna mást is, de ez Angliában nem nagyon illik. És hát — ő is angol. Búzás Endre Ez a mai apostol nagyon komolyan végzi ceremóniáit, valóban apostolnak képzeli magát. A kezében látható spár- gahúros „lanton” gyakran .kíséri” elnyújtott, különös zsoltárait
