Pest Megyei Hirlap, 1963. szeptember (7. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-22 / 222. szám

1963. SZEPTEMBER 22, VASÁRNAP

*s%ftMaD

A szovjet kormány nyilatkozata

(Folytatás az 1. oldalról)

ni az imperialista agresszió erőire. A kínai vezetők úgy tesznek, mintha ezt nem értenék.

Szándékosan pacifizmusnak tüntetik fel a leszerelésért folytatott harcot,

s ily módon megfosztják e harcot osztálytartalmától, figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a leszerelés problémájának megoldása elsősorban a dolgozók legszélesebb tömegeinek érdeke.

Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy a kínai teoretikusokat nézeteik az egyenes útról egy olyan bűvös körbe viszik, ahonnan nincs kivezető út. Az ő logikájukból az jön ki, hogy a háborúknak véget vetni és a leszerelést elérni csak az imperializmus megszüntetése után lehetséges. Ugyanakkor az imperializmus megszüntetése közvetlenül összefügg azzal a munkásosztály és az összes népek számára elengedhetetlen szükségszerűséggel, hogy alá kell ásni az imperializmus militarista alapját A kínai vezetők azonban hibásnak tartják és fennhéjázóan pacifizmusnak nevezik ezt a harcot. Ennek az álláspontnak a hibás volta abból fakad, hogy a kínai vezetőik nem képesek, vagy nem akarják látni az imperializmus elleni harc korszakunkban megnyílt reális útjait. A kínai vezetőknek a mögött a hangzatos ultra-forradalmár jelszava mögött, hogy mielőbb végezni kell az imperializmussal, lényegében véve az rejlik, hogy nem bíznak a világszocializmus erejében, a munkás- osztály, a nemzeti felszabadító mozgalom erejében, félnek a harcban felmerülő nehézségektől.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy a Kínai Népköztársaság vezetői az utóbbi időben méltatlan politikai játékra igyekeztek felhasználni a leszerelés kérdését.

A kínai vezetők a többi testvérpárttal együtt aláírták az 1860-as moszkvai értekezlet nyilatkozatát, amely támogatja az általános és teljes leszerelésről szóló szovjet javaslatot.

Röviddel azonban ezután a kínai vezetők a leszerelést illúziónak nyilvánították, a szovjet javaslat ellen hadjáratot indítottak, s azt már több éve folytatják. S egyszercsak 1963. július 31-én a Kínai Népköz- társaság kormánya fennhangon és ünnepélyesen meghirdette az atomfegyver-kísérletek és valamennyi célbajutta- tásukhoz szükséges eszköz teljes betiltásának és megsemmisítésének programját. A nemzetközi közvélemény csodálkozással tapasztalta, hogy « program gyakorlatilag azokból a korábban előterjesztett szovjet javaslatokból áll össze, amelyeket Pekingben még nem is olyan régen „illúziónak” neveztek.

Felmerült természetesen a kérdés: milyen célok érdekében állott elő most a Kínai Népköztársaság kormánya ezzel a programmal? Nem nehéz meglátni, hogy a kínai vezetők manőverezni kezdtek, arra számítva, hogy a nukleáris fegyverek megtiltására és megsemmisítésére vonatkozó követelésüket szembe állítják a nuk- Icárisfeey ver-kísérletek meg- ti’tá sáról szóló szerződéssel. Ez a manőver azonban kudarcba fulladt, mert minden, még a politikában járatlan ember is megérti, hogy a nukleárisfegyver-kí- sérletek megszüntetése nem akadályozza, hanem segíti a nukleáris fegyverek teljes eltiltásának és felszámolásának feladatát.

De íme, szeptember 1-én kelt újabb nyilatkozatában a Kínai Népköztársaság kormánya lényegében újból visz- szakozik. Most mellőzi a nukleáris leszerelés ünnepélyesen hangoztatott és a szovjet javaslatokból kölcsön vett programját és csak a nukleáris fegyver tlkalmazásának megtiltásáról beszél „úgy, mint ahogy megtiltották a mérges gázok alkalmazását”. Ezzel meghazudtolja azt a saját korábbi követelését, hogy szüntessék be a nukleáris fegyverek gyártását, számolják fel a fennálló készleteket és a nukleáris fegyver célbajut- tatását szolgáló eszközöket.

Annak a kérdésnek a felvetése, hogy tiltsák meg a nukleáris fegyverek alkalmazását, természetesen szintén nem új dolog. Ezt a javaslatot már régóta előterjesztette és fenntartja ma is a Szovjetunió és sok más állam. Még két esztendővel ezelőtt a szocialista országok ázsiai, afrikai és latinamerikai államok közös erőfeszítéseivel sikerült elfogadtatni az ENSZ közgyűlésével egy olyan határozatot, amely szerint a nukleáris fegyverek alkalmazásának megtiltásáról nemzetközi

egyezményt kell kötni. Kétségtelen, hogy ilyen szerződés megkötése hasznos lenne.

.Mint látható, a kínai vezetőknek nincs semmilyen leszerelési programjuk, nem küzdenek és nem is akarnak küzdeni ezért a nagyszerű célért.

Ha pedig beszélnek is olykor leszerelésről, ezt csak valódi terveik leplezése érdekében teszik.

Mélységesen kihívó, ahogyan a kínai vezetőle felvetik a nukleáris fegyverek „monopóliumának” kérdését, s ennek során egy szocialista államot — a Szovjetuniót — egy kalap alá vesznek az imperialista államokkal, az Amerikai Egyesült Államokkal és Angliával.

Egyébként a kínai kormány ez alkalommal még nyíltabban elárulta szándékait, amikor mindenkinek füle hallatára kijelentette, hogy országa gazdasági nehézségei ellenére hajlandó akár száz évig is fáradozni azért, hogy megteremtse saját atomfegyverét.

Az a törekvés, hogy minden áron, kerül, amibe kerül, ellássák magukat atombombával,, komoly kételyeket támaszt a kínai vezetők külpolitikai céljait illetően. Hiszen a Kínai Népköztársaság vezetői nem tudják bebizonyítani, hogy erre Kína és az egész szocialista tábor érdekeinek védelméhez van szükség. Jól ismert tény, hogy

a Szovjetunió nukleáris ereje elegendő ahhoz, hogy eltöröljön a föld színéről bármely államot vagy államcsoportot, amely merényletet próbálna elkövetni a szocialista országok forradalmi vívmányai ellen.

Ebben a vonatkozásban nincsenek illúzióik még az imperialistáknak sem.

Vajon ilyen körülmények között szükség van-e még kínai atombombákra is a szocialista tábor védelmében? Természetesen nincs szükség. A kínai vezetők nem is olyan régen maguk is elismerték, hogy miután a Szovjetunió nagy sikereket ért el a nukleáris fegyverek előállításában, Kínának nyilvánvalóan „nem érdemes bevezetnie ilyen fegyverek előállítását, annál is inkább, mert az igen sokba kerül". Nem más mondta ezt, mint Mao Ce-tung 1958 szeptemberében. Vajon mi változott meg azóta? Talán a Szovjetunió nukleáris rakétaereje gyengébb lett? Ellenkezőleg, erősödött.

Az utóbbi időben sok szó hangzott el annak alátámasztására, hogy az atomfegyverek elterjedése nem szolgálja a béke érdekeit. Az atomfegyverrel rendelkező szocialista országok számának növekedése azonnal láncreakciót váltana ki az imperialista táborban, az atom- po’ip befogná az egész földgolyót, megsokszorozva ezzel az atomháború veszélyét.

Valóban mi is történt volna, ha a Szovjetunió egyrészt hozzákezdett vo’na szövetségesei atomfelfegyverzéséhez, másrészt tiltakozó nyilatkozatokat adott volna ki az Egyesült Államok hasonló cselekedetei ellen? Milyen következményei lettek volna ennek? A legsúlyosabbak. Amennyiben az Egyesült Államok imperialistái mind ez ideig nem tértek rá Nyugat-Németország, Japán és többi szövetségeseik

atomfelfegyverzésére, .ezt elsősorban azért tették, mert nem mertek szembeszállni a szocialista országok álláspontjával, országaik és más országok közvéleményének egyhangú követelésével.

A kínai kormány azt állítja, hogy Nyugat-Németország, Japán és a többi imperialista ország atomfelfegy- verzéséért állítólag kárpótolna a nukleáris fegyver megjelenése Kínában. De ha elismerjük, hogy a háború forrása az imperializmus, akkor azt is el kell ismernünk, hogy a háborús fenyegetés annál nagyobb, minél több imperialista állam kap atomfegyvert.

Különösen akkor, amikor olyan országokról van szó, amelyekben oly annyira erősek az agresszív revansista elemek.

Az egészséges értelem azt mondja, hogy a béke érdeké-* ben tartózkodni kell az atom- hatalmak számának növelésétől, harcolni kell az atomfegyver betiltásáért, teljes felszámolásáért. A nukleáris fegyverekkel kapcsolatos álláspontjuk meghatározására irányuló igyekezetükben a Kínai Népköztársasáa vezetői odáig mentek, hogy a Szovjetunió egy idő óta megbízhatatlan szövetséges lett, nem lehet már támaszkodni rá, s ezért Kína, úgymond, kénytelen saját nukleáris fegyvert kialakítani. Hogy ennek az állításuknak a megbízhatóság látszatát adják, elferdítik a Szovjetuniónak a tajvani kérdésben elfoglalt és az egész világon jól ismert állás,pontját, s azzal vádolják meg a Szovjetuniót, hogy hajlandó elismerni „két Kína” létezését.

Ami a mi viszonyunkat illeti, a csangkajsekista klikkhez — az jól ismert. Egyetlen nemzetközi dokumentum alatt sem ismertük és ismerjük el a csangkajsekista képviselő aláírását. A szovjet kormány nem hívott meg csangkajsekistát az egyezmény aláírására és nem adta ilyesmihez beleegyezését. Sőt, mi több, a szovjet kormány még az egyezmény megkötéséről folytatott tárgyalások idején közölte az Egyesült Államok kormányával, hogy nem ismeri el a csangkajsekista klikk képviselőjének aláírását, s hogy Kína részéről az egyezmény egyetlen törvényes aláírása a Kínai Népköztársaság képviselőjéé lehet.

Sajnálkozni keli amiatt, hogy a kísérleti tilalomról széló egyezmény alatt éppen ez az aláírás nem szerepel.

A Kínai Népköztársaság kormányának nyilatkozatában egy másik képtelen koholmány is benne foglaltatik, amely szerint a Szovjetunió — úgymond — „azt akarja, hogy Kína egyezzen bele az Egyesült Államoknak a „két Kína” megteremtésére irányuló sötét terveibe”. Ezzel kapcsolatban N. Sz. Hruscsov elvtársnak egy kijelentésére hivatkoznak, amelyet 1959 októberében, a Kínai Népköztársaság vezetőivel folytatott beszélgetésében tett.

De ez természetesen nyilvánvaló képtelenség. Annak idején nem más, mint éppen a Kínai Népköztársaság kormánya vetette fel Tajvan békés újraegyesítésének gondolatát Kína egyéb területeivel, sőt — amint közölték — kész lett volna felelős tisztséget juttatni Csang Kaj-seknek a kínai kormányban. Ezzel talán szintén a „két Kína” helyzetét szerette volna törvényerőre emelni?

Az egész világ tudja, hogy a Szovjetunió kormánya mindig osztotta és támogatta a Kínai Népköztársaságnak Tajvan kérdésében elfoglalt álláspontját.

A Szovjetunió többször is tettekkel bizonyította hűségét a testvérországokkal, köztük Kínával kapcsolatban, szövetségesi kötelességei iránt.

Ki ne emlékezne például arra, hogy amikor 1958-ban a tajvani-szoros térségében veszedelmes helyzet támadt, a szovjet kormány figyelmeztette az Egyesült Államok elnökét, hogy a Kínai Népköztársaság megtámadását a Szovjetunió elleni támadásnak tekintené, és ha az agresszor

gXpolitlfce WLlpolttlte teS-lpoliei&a

\HSQ%hMUjja

New York

Nem kétséges, hogy az elmúlt napok legjelentősebb külpolitikai eseménye az ENSZ közgyűlése 18. ülésszakának nyitánya. 1963. szeptember 18 jelentős dátum a nemzetközi életben. Ekkor kezdte meg munkáját a világ- szervezet közgyűlése, 111 ország képviselőinek részvételével. Az elnök ünnepélyes' kalapácsütését világszerte élénk figyelem kísérte, és ez tökéletesen érthető az előzmények alapján. A moszkvai részleges atomcsendszerződés megkötése és csaknem 100 állam csatlakozása, megfelelő légkört teremtett az ENSZ-közgyűlés napirendjén szereplő különféle témák megvitatásához.

Csaknem száz kérdésről lesz szó a 18. ülésszakon. Nem kétséges, hogy a legfontosabb a leszerelés ügye: New Yorkban ugyanis megvitatják a genfi tizennyolchatalmi leszerelési bizottság jelentését.

Fontos probléma — és ez is szerepel a közgyűlés napirendjén — a gyarmati rendszer utolsó maradványainak felszámolása. Ezenkívül több olyan kérdést is megvitatnak, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a világszervezet tekintélyét és szerepét növeljék. Nyilvánvaló, hogy az ENSZ-re az eddiginél nagyobb feladat hárul és munkáját minden bizonnyal megkönnyíti, hogy megváltoztak az erőviszonyok és a világszervezet közgyűlésé ma már nem az Egyesült Államok „szavazatgépe”.

Kedvező légkörben kezdődött az ENSZ idei ülésszaka és amint U Thant főtitkár már előzőleg kijelentette: „Véleményem szerint a Kelet és Nyugat kapcsolatai kedvezően alakulnak. Nem kell azért számítanunk a nem- zétlcözi feszültség gyors és nagyarányú enyhülésére. Meggyőződésem, hogy a világszervezet sokat tehet a legégetőbb kérdések rendezése érdekében.“

Már az általános vita első napján sor került Gromiko, a Szovjetunió külügyminiszterének felszólalására. Beszédét azért előzte meg élénk érdeklődés, mert a moszkvai atomcsendszerződés aláírása után különösen jelentős volt az első szovjet megnyilatkozás, amely elemezte a világpolitika legjelentősebb kérdéseit. A felszólalás megfelelt az előzetes várakozásoknak és a szovjet külügyminiszter beszédének középpontjába a leszerelés ügyét állította.

Javaslatot tett, hogy 1964- ben üljenek össze a tizennyolchatalmi leszerelési bizottságba tartozó államok legmagasabb vezetői és vitassák meg a leszerelés lehetőségét. Gromiko hangoztatta, hogy a Szovjetunió mindig újabb és újabb javaslatokat terjesztett elő a megegyezés érdekében. Nem a szovjet kormányt terheli a felelősség azért, hogy mindeddig nem sikerült megállapodást elérni.

A szovjet kormány felhasználta az ENSZ közgyűlésének 18. ülésszakát, hogy újabb javaslatokat tegyen. Gromiko kijelentette: „A Szovjetunió kész egyetérteni azzal, hogy

korlátozott mennyiségű interkontinentális, valamint rakétaelhárító és légvédelmi rakéta maradjon meg a Szovjetunió és az Egyesült Államok rendelkezésére, saját területükön, nemcsak a második, hanem a harmadik szakasz végéig, vagyis az általános és teljes leszerelés teljes befejezéséig.”

A Szovjetunió azért tette ezt a javaslatot, hogy a jelenlegi zsákutcából kivezesse a leszerelés kérdését és hozzájáruljon a bizalom légkörének kialakításához.

Gromiko felszólalásának gerincét a leszerelés kérdése képezte, de emellett fontos helyet foglalt el a felszólalásában az európai biztonság problémája is. Ismét felhívta az NSZK kormányának figyelmét az Adenauer-féle vonal- vezetés veszélyeire, Bonn ugyanis mindent elkövet, hogy egymás ellen úszítsa a nagyhatalmakat, és a legveszélyesebb manőverekkel akarja előkészíteni revansista céljainak elérését. Bonn felelőssége a veszélyes politika miatt rendkívül nagy. A szovjet kormány az ENSZ fórumáról ismét hangoztatta, hogy a német kérdést mielőbb meg kell oldani, meg kell kötni a béke- szerződést, és ezzel el kell távolítani a második világháború még meglevő maradványait.

Gromiko áttekintette a nemzetközi politika legfontosabb kérdéseit, és hangoztatta, hogy kedvező az alkalom az újabb erőfeszítésekre, amelyek tovább javítják a légkört és elhárítják a világháború veszélyét.

A szovjet külügyminiszter beszédének igen kedvező a világvisszhangja. Erre mutat Kennedynek, az Egyesült Államok elnökének pénteken, az ENSZ közgyűlésén mondott beszéde. „... Azt hiszem — mondotta —, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok a jövőben további egyezményeket köthet”. Hangoztatta ugyan, hogy alapvető nézeteltérések állnak fenn a két nagyhatalom között, és ezek korlátokat szabnak a megegyezésnek. Viszont Kennedy felhívta a figyelmet arra, hogy „a biztonságot nem a hidrogénbombák és a rakéták jelentik, hanem — a békés együttélés.”

A Gromiko-beszéd hatására az Egyesült Államok elnökének beszédét általában mérsékelt hang és az újabb várható tárgyalások előtti bizakodás jellemezte. Kijelentette, hogy hosszú és beható tanácskozásra van szükség a Szovjetunió és az Egyesült Államok között.

Máris két jelentős megnyilatkozás hangzott el tehát az ENSZ 18. közgyűlésén és az ellentétek ellenére bizonyos közös vonás fellelhető Gromiko szovjet külügyminiszter és Kennedy amerikai elnök beszédében: mindketten hitet tettek az

újabb tárgyalások szükségessége és a kérdések békéi rendezése mellett. A két beszéd általában megnyerte a nemzetközi közvélemény tetszését. Az első visszhangot: közül egyelőre Párizsban és Bonnban érezhető bizonyos tartózkodás és ellenállás. De Gaulle éppen úgy, mint Adenauer a hidegháború híve és nem nézi jó szemmel az újabb tárgyalások lehetőségét és a feszültség további enyhülését.

így tehát az Egyesült Államok kormányának számolnia kell a hazai ellenzék, az úgynevezett amerikai „veszettek” mellett, a bonni militaristákkal és az atomkísérleteket folytatni akaró gaulle-ista koncepcióval. Mindez nem kis nehézséget hárít Kennedy elnökre és befolyásolhatja a békés egymás mellett élés jelenlegi kedvező helyzetét.

M. K.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete

A nemzetközi szervezet megalapítására a német fegyverletételt követően 1945- ben a San Franciscó-i konferencián került sor, ahol megállapodtak az ENSZ alapokmányában, és székhelyéül New Yorkot jelölték ki. Az ENSZ a következő feladatokat tűzte ki maga elé:

1. A nemzetközi béke és biztonság fenntartása, ill. hathatós intézkedések tétele a békét fenyegető cselekmények megelőzésére és megszüntetésére. 2. A nemzetek közötti egyenjogúságon és egymás érdekeinek kölcsönös tiszteletben tartásán alapuló baráti kapcsolatok fejlesztése.

3. Segítségnyújtás az elmaradt országoknak és területeknek gazdasági, szociális és kulturális téren. 4. Az emberi jogok és az alapvető szabadságok nemzetiségre, nemre, fajra, nyelvre, vallásra való tekintet nélküli biztosításának elősegítése.

Az ENSZ alapokmánya szerint:

1. valamennyi tagja független állam,

2. tagjai kötelesek a nemzetközi viszályokat békés úton rendezni,

3. tagjainak kötelessége tartózkodni más állam területi épsége, vagy politikai függetlensége ellen irányuló minden támadástól, ugyanúgy az erőszakkal való fenyegetéstől, vagy erőszak alkalmazásától.

Alapokmánya határozottan tiltja a más államok bel- ügyeibe való beavatkozást.

nukleáris fegyvert használna, akkor a Szovjetunió felhasználja nukleáris rakétafegyverét Kína megvédésére.

Ezekben a riasztó napokban a kínai vezetők hálásak voltak a hatékony szovjet támogatásért és méltóképpen értékelték a Szoviet- unionak a Kínai Népköztársaság biztonsága megvédésében játszott szerepét. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának 1958. október 15-én kelt, Mao Ce- tung által aláírt levelében ez állt: „mélyen meghatott bennünket az önök határtalan odaadása a marxizmus— | leninizmus és az internacio- J naHzmus elvei iránt. A Ki- I nai Kommunista Párt vala- 1 mennyi tagja nevében szívélyes köszönetét mondok

Önöknek...”

Most, amikor a tajvani válság feszült napjai már messze mögöttünk vannak, a kínai kormánynak ennek homlokegyenest az ellenkezőjét állítja.

A kínai kormány nyilatkozatában szerepel egy olyan elképesztő állítás is, amely megérdemli, hogy idézzük: „Igaz, ha a szovjet vezetők valóban követnék a proletár nemzetköziség elveit. Kínának nem kellene gondolkodnia a nukleáris fegyver előállításának szükségességén. Igaz azonban az is, hogy ha a szovjet vezetők valóban követnék a proletár nemzetköziség elveit, nem lenne semmi okuk megakadályozni azt, hogy Kína

nukleáris fegyvert állítson elő.”

Szerintünk a saját atomfegyver szükségességének gondolata egy olyan ország vezetői részéről, amelynek biztonságát a szocialista tábor egész ereje biztosítja, csak abban az esetben merülhet fel, ha valamiféle olyan különös céljaik és érdekeik támadtak, amelyeket a szocialista tábor katonai ereje nem támogathat. De

ilyen céljai és érdekei csak azoknak támadhatnak, akik feladják a proletár-nemzetköziségei a külpolitikai kérdésekben,

letérnek a szocialista álláspontról, félredobják a békés együttélés lenini elveit,