Pest Megyei Hirlap, 1963. március (7. évfolyam, 51-76. szám)

1963-03-21 / 67. szám

1963. MÁRCIUS 21, CSÜTÖRTÖK wKwr MEGl \XXXXVVNXXVvXXXXXXXXXXXXXXX>XXXN\XXX\XVv>^\XXX\XXXXXXXXXVtXXX’^X\>X>C^VC^XVvX*Ä^V^ \ / ^ • • • t e * • • ÖRÖKÖSÖK ;,.,.A véres földnek vére szülte öt, A sok kiomlo-tt, sűrű, keserű Vér összeállt a fájó földeken. Testté tapadt, alakká tornyosult, Vérszínű, nagy mezítelen alakká, Ki országlépő, tágra tárja lábát S földet rengésre tépő hangja zeng Piros Keletről a sápadt Nyugatnak „lm eljöttem! Eljött a Vörös Isten!*' ÍGY KÖSZÖNTÖTTE Tóth Árpád 1919 áprilisában az első magyar munkáshatalmat es megszólaltak akkor vele-együtt az írók, a költők legjobbjai, hogy lelkes, örömteli sza­vukkal üdvözöljék a proletariátust, amely dicsőségre vezette az ország népét. Hitet tet­tek a Magyar Tanácsköztársaság mellett. Uj- jongot az ország. Akik azonban tanúi, har­cosai voltak 1919. március 21-nek, magukra öltötték a Vörös Hadsereg egyenruháját — mind kevesebben maradnak. Ritkulnak a so­rok. Negyvenegy esztendő telt el azóta! És tudjuk, hogy a negyvennégyből huszonötöt Horthy börtönei, kínzókami’ái, kopói keserí­tettek, nyomorítottak meg. A fehérterror, az ellenforradalom vég nélkül üldözte, szedte áldozatait azokból, akik megteremtették az első magyar munkásállamot. Kevesen, akik a harcosok közül megma­radtak, olykor felelevenítik a Magyar Ta­nácsköztársaság dicsőségének emlékeit. Az ifjúság estiig szarukon, de akár az iskola­padban a hősi eposzokat, úgy hallgatják a 19-es emlékeket. is. Számukra mindaz, ami ekkor volt, már csak történelem. Tanulják: a Tanácsköztársaság megalaku­lása után köztulajdonba vették a húsz mun­kásnál többet foglalkoztató üzemeket, álla­mosították a bányákat, a közlekedést, a pénzintézeteket. Állami kezelésbe kerültek a szállodák, a bérházak, a külkereskedelem ... S miközben tanulják, nehéz maguk elé képzelniük, hogy lehetett valaha olyan .világ Is, amikor egy emberé volt. a gyár és mun­kásai küzdöttek az éhhalállal — amikor egy . ember húzott hasznot a bányákból és a bá­nyászok gyerekeinek cipő sem jutott, a cuk­rot pedig legfeljebb üvegen át ismerték.' Tanulják: a Tanácsköztársaság napközi otthonokat létesített, megteremtette a mun- kásüdültetést, elfoglalta a burzsujok üres villáit és munkásokat költöztetett oda ... Száz kataszteri holdon felül államosították a földeket. Rendezték a munkások *#zé$Sétr-‘ megfelelő élelmiszerellátást biztosítottak, törvényesítették a nyolcórás munkaidőt... A FIATALOK HALLGATJÁK, s legfel­jebb ismét csak csodálkoznak: hát nem ter­mészetes-e mindez? Nem természetes-e, hogy egyenlő munkáért egyenlő bért fizettek, hogy leszállították a lakbéreket, biztosították az ingyenes orvosi ellátást? Védték az anyá­kat és a csecsemőket? Kérdezik újra meg új­ra: lehetett volna másként is élni? S annak a kislánynak, aki ma a nyolcadik osztályt befejezve, ezernyi lehetőség között válogathat és a nővé érő medikának, vaigy mérnök jelöltnek sem jut eszébe, Ijogy volt idő, amikor nem várták tárt kapuk a tanul- ni vágyókat. így is van ez jól! Jobb is, hogy nem értik teljesen, milyen is lehetett az a másik világ, s természetesnek tartják jogaikat, melyeket veteránjaink, életüket áldozni kész kommu­nistáink a szovjetek segítségével 1945-ben végleg kiharcoltak számukra. Negyvennégy évvel ezelőtt, hónapokkal a polgári forradalom után, vér nélkül szerezte • meg a munkásosztály a hatalmát. Felfordí­totta a régi rendet, és az urak helyett min­denüvé a dolgosé népet ültette. Dicső korsza­kot nyitott meg. Az egész világ munkásosz­tálya reménykedve nézett hazánkra is, ahol a világon másodiknak győzött a szocialista forradalom. Az intervenciósok nagy összefogással, ke­mény küzdelemmel, hibáinkat kihasználva tudták csak összeroppantam alakulása után alig néhány hónappal, 1919 augusztusában új rendünket. A néhány hónap alatt azonban a munkáshatalom megmutatta, mire képes, ha a munkásosztály kezébe veszi sorsa irányítá- ' sót. Az ellenforradalom vérbefojtotta Ta- j nácsköztársaságunkat és az elkövetkező év- ; tizedekben tűzzel, vassal igyekezett még az emlékét is kiirtani a szívekből, a fejekből, j Sem börtönei, sem kínzókamrái, sem fekete­listái nem tudták azonban emlékét, tanítá- j sait megsemmisíteni. KUN BÉLA, Szamuely Tibor, Stromfeld Aurél, Landler Jenő, Nyisztor György, "és a többiek, nem harcoltak hiába. S ez. nem frá­zis, nem csupán méltó tisztelet, adózás em- i lékük előtt, hanem valóság. Hiszen amit ak- : kor megvalósítottak — ma örök példa szá­munkra. Amit akkor akartak — azt mi új- j rateremtettük. S amit akkor hibáztak — ab­ból is tanultunk. Néha a televízió előtt ülve hallgatjuk a fiatalság vetélkedését: „Ki mit tud“, vagy a „Ki miben tudós” műsorokat, örül a szívünk, milyen szabadon, milyen zavartalanul, s mi­lyen nagy eredménnyel bányászhatnak a tu­domány kincsestárában. Övék a jövő és övék a jelen. Ezért küzdöttek 1919-ben legjobbja­ink. örökségüket valósítottuk meg, amikor nyomdokukon haladva államosítottuk a gyá­rakat, a bányákat, a szállodákat, a közleke­dést ... üdülőket létesítettünk és napközik­ben vigyázunk a dolgozó szülők gyermekei­re ..; megvalósítottuk a. földosztást és meg- I terem lőttük, .tu. .nagyüzemi gazdálkodás lehe- . .< rjskplák.rezreit építjük és olyjcor ázori 'sapahíiocTanj?:: ■.». televízió elvonja' a zsö- folt. színházak közönségének egy részét. Mit soroljunk fel számlálhatatlan megva­lósult álmaink közül? És lehet-e mindent felsorolnunk? Nincs is erre szükség. Csupán emlékezni akartunk az első magyar munkáshatalomra, j a párt harcára, köszönten! a közöttünk élő veteránokat és újabb erőt meríteni a régi dicsőségből, elkövetkezendő harcainkhoz. S j példázni ifjúságunk előtt is: bár 1919 sokuk ! előtt történelmi messzeségbe nőtt, de érte- niök, érezniük kell, hogy hazánk történelmié- ; ben felszabadulásunkig a legfényesebb kor | volt ez és úgy kívánunk élni. hogy méltán j nevezzenek bennünket 1919 örököseinek. Sági Agnes I (Berény Róbert rajza) Juhász Gyula: A dolgozókhoz Kömívesek, kik hordjátok a téglát, Hogy égbetörjön torony és tető, Ugye, tudjátok, hogy szent a verejték, Hogy minden nagyság, abból eredő? Lakatosok, kik zárakat csináltok, Melyek megőrzik a kincseket. Ugye, tudjátok, hogy a nyitja hol van Annak, hogy ínség és nyomor lehet? Asztalosok, kik fúrtok és faragtok, Hogy asztal, ágy és koporsó legyen, Mikor készíttek már egy nagy koporsót, Melyben a szolgaság lesz a tetem? Vasutasok, kik lámpákkal jeleztek Es sípoltok, ha indul a vonat, Tudjátok-e, hogy egy új állomás vár, Hol mást nem látni, mint munkásokat? 1920—1921. Az első tanácshafalom Pest megyében A tanácsrendszer Pest vár­megyében vihai'os gyorsaság­gal jött létre. Már március 21-e előtt is számos helyen a hatalom tényleges birtoko­sai a forradalmi munkás-, katona- és paraszttanácsok voltaik. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a tanácsok forradalmi aktivitással, ügy­buzgalommal láttak mun­kához. , A községek zömében egy­két nap alatt megalakultak a tanácsok. Az ideiglenes ta­nácsválasztó gyűléseken a la­kosság bizalma elsősorban azok felé fordult, akik a néphatalomért folytatott küz­delemben áldozatos munkát végeztek és szilárdan kiálltak a nép jogos követelései mel­lett. így volt ez Tápiósűlyön, Vecsésen és tucatnyi más községben. A városokban nem egyfor­mán ment végibe a hatalom- átvétel. Cegléden például, ahol a helyi munkás-, kato­na- és paraszttanács már március 10-én átvette a vá­ros ügyeinek intézését, már­cius 21-e után is változat­lanul ők gyakorolták a ha­talmat és a formális meg­alakulással csak legalizálták a meglevő helyzetet. Vácott azonban különösen a klérus, Szentendrén pedig főleg a burzsoázia ellenállásán hiú­sult meg a munkásság ama törekvése, hogy március 21-e előtt döntő módon érvénye­sítse befolyását a városok ügyintézésében. A proletár- diktatúra kikiáltására volt szükség ahhoz, hogy e vá­rosokban is felülkerekedhes­senek a proletariátus erői. A járási székhelyeken • a hatalomátvétel kivált ott ment simán, ahol a munkás­ság szervezettségével, polili- kai érettségével és koráb­bi, sikeres harcaival erőt mutatott, és határozottan cselekedett. Az aszódi já­rásban már a Tanácsköz­társaság kikiáltása előtt is a munkások voltak a hata­lom egyedüli birtokosai. A ráckevei járásban is kedve­zően alakultak az erőviszo­nyok a munkásság számán ra, mert erőteljesen érvé­nyesült a csepeli üzemeli dol­gozóinak hatása. A járási és községi direktóriumok tag­jai között számos csepeli mun­kást találunk. A járási di­rektórium elnöke, Rabi Ist­ván is a csepeli lőszergyár munkása volt. Az sem véletlen, hogy a gödöllői járási direktórium élére Mosolygó Antalt, a má­tyásföldi repülőgépgyár mun­kását választották. Ugyanis a mátyásföldi proletárok — élükön Mosolygóval — nem­csak a gödöllői járásban .szer­vezték a munkások és föld­művesszegények harcát a hatalomért, hanem akció­egységet hoztak létre az al- bertfalvi és aszódi repülő­gépgyári munkástestvéreik­kel. Ez a harcban szüle­tett munkásegységfront volt az egyik legszilárdabb pro­letárbázisa Pest megyében a hatalomért folytatott harcnak. Ahol nem élt ipari prole­tariátus, ott helytállt a ko­ronauradalmak és nagybir­tokok sok úri elnyomást és kizsákmányolást elszenvedett népe. A megye agrárproletár mozgalmának fellegvárában, az abonyi járásban már 1918 decemberében felelős­ségre vonták a főszolgabírót, a szolgabírót és mindkét abonyi jegyzőt, a háború alatti népellenes magatartá­suk miatt. A nagykátai járásban sem volt szükség a hatalomátvé­telhez a megyei vagy orszá­gos szervek segítségére, hi­szen még a polgári forradalom győzelme után eltávolították a járás éléről Ney Géza fő­szolgabírót és szolgabíró tár­sát. A megye székhelyén, Buda­pesten ’ is megalakult a di­rektórium, amelynek élére Joanovics Sándor került. Joanovics helyettese *a ceglédi Urbán Pál a szá­zadvég és az első világhá­ború előtti nagy agrárprole- tár-mozgalmak egyik orszá­gosan ismert, nagy tekinté­lyű vezetője volt. A Pest megyei vezérkar méltónak bizonyult azokhoz a törté­nelmi jelentőségű, forradal­mi feladatokhoz, amelyek a Magyar Tanácsköztársaság 133 napos fennállása alatt a tanácsok vállaira nehezed­tek. A „Vörös Ujság’"-ban, a Tanácsköztársaság központi lapjában méltán érdemelte ki Pest megye a „Vörös Pest vármegye’’ nevet, mert a megye ipari és agrárprole- tariálusa kiemelkedő ered­ményeket ért el a népha­talom kivívásában és az ál­lamhatalom új. forradalmi típusának, a tanácsok rend­szerének megszilárdításában. Dr. Vígh Károly DÉKÁNY KALMAN: A NAGYEREJfÜ j kerítés mögött lapulva A leste, hova mennek a szu- ronyosok. Hova mennek, kiért jönnek ... Már a fél falut elhajtották, a tüzes szeműt is magukkal vitték. A tüzes szeműt, aki megáldot­ta az aratásukat. Még most is maga előtt látta a kalá­szok felett megcsillanó víz- cseppe két, ahol beszenlehe a pap. Aztán meg suhintották a kaszát, mind valahányon, akik akkor feltámadtak. Elő­ször arattak a magukéban. Sírni tudott volna az örömtől, ha nem szegyein. Dehát a tüzes szemű a ke­zükben van! — hirtelen visz- szafojtotta a lélegzetét. A ház előtt haladtak el a szuronyo- sok. Megolvasta őket. Hatan voltak. A veríték ellepte homlo­kát. ,Pedig nem csinált sem­mit, nem is beszélt, hanem csak elfogadta, amit adtak, és megszorította a Nagyerejű ke­zét. Fellélegzett. A szuronyosok tovább mentek. Vésztörvény­széket ültek a kastélyban. A Nagyerejű osztotta a föl­det. Fél karral kitartotta a petrencés rudat, úgy mu­tatta, metiől meddig övé a mezsgye. Ámult-báinuit a nép. Nem látszott azon csepp erőlködés sem. Csu­pán nyakán dagadt ki vasta­gon az ér, meg as arca volt komorabb, mint más­kor. Jézus!... — E Ifehéredett. ezényszó harsant. A szu- ronyosok megálltak az utca túlsó oldalán. Ott, ahol a Nagyerejű lakott. A pet- rencés rúd a magasba fúró­dott a kerítés fölött. Elár­vult árboc. — Jézus — motyogta és keresztet vetett. Dühös, hörgő csaholásba kezdett odaát a kutya. Hallha­tó volt, ahogy tépi a lán­cát. Apró, fekete kutya, mindenki ismerte a faluban. A Nagyerejűt mindenhová el­kísérte. A szuronyosok berontottak az udvarba. Dulakodtak. Dob­banás, puffanások, libegős. Valaki felnyögött, másik üvöltözött: „Fogjátok le! Fog­játok le a vörös gazembert/’* A kutya bélerekedt az ugatásba. Szorította a csend. De csak a szuronyosok kot- ródtak kifelé. Tépetten. da­gadt pofával. Körülfogták a házat, őrizték. Ketten elro­hantak és újabb hat szu- ronyost hoztak. Tizenketten támadlak a Nagyerejűre. Es legyőzték. Siroglyalánc- cal megbilincselték. A ház árván maradt. A kutya vinnyogott. Átment és elhozta az eper- fának támasztott petrenoéa rudat. Nehéz rúd volt. Hét­rét görnyedt alatta. Í folyosóról minden lát­ható volt, ami oda­bent történt. Az ajtókba rá­csos kémlelőablakot vágtak, mint a börtönökben. Cellák a kastély alagsorában. Az őr megbeszélte a má­sik őrrel, hogy majd szól, amikor már érdemes lesel­kedni. Nagy színjáték ké­szült. Tisztek vették „keze­lésbe” a tüzes szemű csu­kást. Sót vittek zacskóban. Nem szeretne fejet cserélni — gondolta az őr, aki társa in­tésére várt. Az, akit rábíztak, csende­sen viselkedett. Attól nyu­godtan odamehet. Amióta be­hozták, egyszerre megválto­zott. Csak ült, gubbasztott, mozdulatlanul. Meg sem csörrent a bilincs. Ott volt, amikor lefogták. Nem akart hinni a szemének, hogy ilyen erős ember is van. Ha­tan nem bírtak vele. Ot is földhözvágta, amikor há­tulról ráugrott. Csak úgy nyekkent. Nem értette, mitől szelí­dült meg hirtelen. Ha ez akarná — gondolta —, betör­hetné az ajtót összeláncolt öklével is. Mi az neki? Társa hívta. Nyomban ott termett, hogy semmit el ne mulasszon. Puskáját lábhoz tette és felpipi&kedett, mivel a kémlő ablak kissé maga­san volt. A csukás a kamra' közepén térdepelt. Fejéről nyúzták a bőrt. hajastól fejtették lefelé, akár paróka lenne. Arra számított, hogy üvöl­tözni fog. De csak összeszá­molta a fogát. Arcát eltor­zította a kín. eleg bizsergés szállt fel az őr hátgerincén. Kép­telen leit volna megnyúz­ni. biztosan elájul, ha neki kell csinálni, s hallja a fel­szakadozó bőr recsegését. De nézni, kintről nézni, más. Ahogy a tiszt urak csinálták, kesztyűben. Jobb is, hogy nem üvölt — kukucskált be­felé. Azzal mindent elron­tott volna. A látványt, a bizsergést... Már az egész fejbőre lejött. A piros koponyából bugyo- gott a vér. Még most sem üvöltött, csupán a válla rángatódzott, s mintha imá­ra akarná kulcsolni megbilin­cselt kezét, — Istenit! — tört ki mel­lette a cimborából. — Mikor akar ez ordítani? Borostás arcuk szinte összesúrolódotl a rácson. — Jobb így— csitította. — Hidd el, hogy jobb. Következett a sózás. — Istenit! Ha most sem ... e most üvöltött. Iszo­nyúan, hátborzongatóan. Hangjával teli lett az alag­sor, talán a kastélyba is fel­hallatszott. — Simon! — A kamraajtó megdördüli odaát, ahonnan elszökött az őr. Odarohant. Az ajtó recsegett a vad üté­sek erejétől. Bekémlelt. Hi­deg rázta a látványtól. A pa­raszt eltépte láncát, keze vér­zett. — Simon, jövök! — Neki­feszült a tölgyfaajtónak. Az őr sípolt. A készültség futva érkezett. A parancs­nok kivont karddal a cellá­ba ugrott. Megdermedtek. A paraszt derékon kapta a tisztet, megpörgette a levegő­ben. s fejjel lefelé, a cement- padlóhoz csapta. Kiloccsant az agyveleje. Szuronyokkal nekiestek. Fé­lelemtől vacogva döfködték, amíg összerogyott. — Simon ... jövök — hö­rögte még. amikor vastag sugárban ömlött melléből a vér. Ömlött a piros ereje. E gész éjjel vonított az eperfa tövében a. ku­tya. Hátán felborzolódott a szőr. A szomszédok nem tudták mire vélni, mi lelte. Az ember átment hozzá. Á kutya csizmájához fente ol­dalát. Jó barátságban voltak. Át­járt hozzá, enni adott neki, amióta nem volt gazdája. Magához akarta venni, de a kutya megvetette a lá­bát, majdhogy nem a fejét rázta. Az ember csontot dobott elé. De most nem nyúlt az ételhez. Összeszorult a gyom­ra. Nem bírt enni. S talán többé sohasem bír. — Mi baj, kiltyus? — be­szélt hozzá az ember. —, Beteg vagy? Fáj vakamid?. Újra vonított, mintha fe­lelne. Az ember tanácstalanul to- porgott. Aztán benézett a házba, hátha elbújt valaki. Mindent rendben talált. Ak­kor elköszönt a kutyától. Az meg minden este voní­tott. A vésztörvényszék is el­vonult már, de ö • nem hagyta abba. Tépte, harap­dúlta láncát. Az ember, aki barátja volt, megfigyelte. Megoldot­ta orvét és utána ment. A kutya vissza-visszanézitt. Tekintetével hívta, aztán to­vább rohant. Mindenütt tt nyomon, amerre a szag ve­zette. * Keresztül a falon, 'a kastélyba. Ott egy ideig szimatolva keresgélt a fű­ben, a hatalmas épület kö­rül. Aztán meglódult és a mező felé szaladt. Megállapodott a kukoricásban. Kaparni kez­dett. Mind a négy lábával ásta a földet. Az ember nézte. A gödör nem volt mély, hamar megtalálta, akit kere­sett. Megmerevedett, fekete arca volt. Az ember nem ismerte fel a sötétben. Gyufát gyújtva fölé hajolt. Aztán kiegyene­sedett. Levette kalapját és keresztet vetett. Í j's ment, megvinni a hirt. J A kutyát is hívta, csalo­gatta, Hiába. Orrát égnek emelte és vakon, sziveltépően vonított gazdája holtteste fe­lett. A Nagyerejű felett, aki azután feltámadott az emlé­kezetben.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom