Pest Megyei Hirlap, 1962. december (6. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-24 / 301. szám
1962. DECEMBER 21, HÉTFŐ 3 Könyvvásár a pártirodában — Nekem ez kell, a Szent Péter esernyője. Láttam filmen, most a regényt is elolvasom — mondja egy fiatal asszonyka, magához ölelve a híres Mikszáth-regényt. — Ezt meg én veszem meg — hangzik a kucsma alól a kissé rekedtes férfihang, amelynek tulajdonosa Urbán Ernő, Aranyfüst című kisregényét tartja magasba. Hegy hol hallottam én ezeket? Talán valamelyik könyvesboltban? Szó sincs róla! Az inárcsi Március 21 Tsz újárthelyiségében, ahol egy &$tal roskadozik az új könyvek súlya alatt, ft Pedig most nincs könyvnap! Mindez napjainkban történik, Mhát most, amikor a paraszt- embernek több ideje jut az qjg}asásra. A szoba sarkában párttitkár és nem kis iz- gfljpmmal figyeli az asztal kö- rim^nyüzsgést. Kálmán vagy öt könyveimet diktál, s a végén megkérdezi: É — Mit fizetek? Száznégy forintot — ngzik a válasz. * Es tessék! Juhász Gáspámé, Szárító. István, Rácz Meny- hgv$, Csernák Miklós, Nagy Jánosné is könyvet vásárol. A folyosón torlódás támad. Sokan nem tudnak bejönni, mert van, aki bár egy könyvet se vásárol, de valamennyit végignézi. Egy irkalap már megtelt a vásárlók névsorával, s újat kell nyitni. Késő estére aztán megcsende&edett a pártiroda. összeszámolták, mennyi könyv kelt el, s Helik János párttitkár nem akart hinni a szemének: egy délután ezer forintot hagytak az asztalon a tsz tagjai. S ezen elgondolkozott. Hát már idáig is eljutott a tsz? Lám, pár óra alatt kiderült, hogy a könyvesbolthoz nem szokott emberek milyen otthonosan mozognak a pártirodai könyvesasztal körül. A kísérlet tehát sikerült. Ez a rögtönzött fiókelárusító-hely egy nap alatt a tagság tíz százalékát segítette szépirodalomhoz, a művelődéshez. Ezen örvendezve, Bobok Istvánnak, a tsz főkönyvelőjének eszébe jut a négy évvel ezelőtti első pénzosztás. Nohiszen! Csak beszélt volna valaki akkor a könyvvásárlásról! Megkapta volna a >na- gáét. Mennyit fejlődött azóta a közösség, s mennyit nőtt kultúra iránti igénye is! Az egykori bizalmatlanok bizalmasokká váltak, s mostanában nem egy olyan ember akad, aki „takarékpénztárnak” tekinti a tsz-t. A legutóbbi pénzosztáskor például majdnem 30 hivatalos hangú felszólító levelet írtak a fizetésről elmaradóknak. A levél lényege , ez volt: nézzenek már be a fizetésért, mert nem őrizgethetik isten tudja meddig a pénzüket. Akik ez alkalommal eljöttek a fizetésre zsebregyű- rik a pénzt és átmennek könyvet vásárolni, böngészgetni, a másik szobába. A vezetőség kissé meghatottan figyeli, hogy a súlyos mozdulatú karok most könyvekért nyúlnak, s elégedetten hallgatják a paraszti ujjak között finoman zizegő papír hangját. Griff Sándor Akik a felhőkig érnek A torokszorító, szívdobogtató magasból szédülve nézem a földet. Megmosolyognivaló- an hangyák az emberek, miniatűrök a teherautók, még a vasút sem több a legapróbb Märcklin vasútnál. Mulatságos lehetne mindez, de 200 méter magasból, a felhők szomszédságában egy magas építmény tetején ez sehogy- sem sikerül. Vagy csak a vendég van így? Nézem ezeket a jókedvvel járó embereket. Néhány katona a másfélszáz főnyi különleges egységből, amelyik tornyot emelt a szédítő magaslatig. Milyen rang illeti őket, akiket odalenn a listán csak eny- nyi jelöl: kubikos, ács, kőműves, szerelő ... Itt más törvények vannak. Ki-ki marad régi mesterségénél, csakhogy magasabb, eddig ismeretlen poszton. A föld szülötte és neveltje valamennyi, mégis úgy látja a világot, mint a repülősök. Ismerik a betont, s az építés törvényeit, de ilyet még soha nem emeltek ezek a kezek. Most látom, milyen semmiség egy kéz. Ha 150 párat egymáshoz raknánk, akkor is csak foltocska lenne ezen a betonóriáson. S lám, mégiscsak ezek emelték ilyen félelmetesen óriássá— Messze a budai hegyekig ellátni innen jó időben. Most a decemberi köd vont függönyt körös-körül. Nincs panoráma, de a múlt képeit könnyen visszavetíthetjük a párás, emlékezésre jó időben... — Remény, bizalom, hitetlenség, melyik volt erősebb — ezt kérdem, s a harminc kö„ Légiiéi vétel " az épülő műről. A 200 méteres kémény tetejéről ilyen, csak repülőről látható kép fogadja a fényképészt rüli fiatalember egyiket sem tagadja, de nem is állítja. — Mi sem tudtuk, megy-e? Attól mégsem tartott senki, hogy összedől — így Bállá Mihály, s nevet a felemás válaszon. — Gyorsan nőtt? — Eléggé. Ezért sem maradt időnk rágódni a statikán. Ömlött a sok beton, s egy- szercsak észrevettük, nehéz lenne már baj nélkül földet érni — ha nincs kapaszkodó. — Meddig tartott a gyaloglás? — Hamar megjött a lift. Urak lettünk! És szárazföldi egységből egyre inkább magaslati különítmény. Csupa kipróbált ember nyomult fölfelé. Ki az atomreaktor kéményét emelte Csillebércen, ki a DCM óriás beton- silóin dolgozott. Mind ismerte, értette a munkát, az erős széljárást, a változott atmoszférát ... Egy nap mégis bekövetkezett az eddig ismeretlen; rosz- szul lett egy ember, aztán kettő, három, megállt a betonáradat, vissza kéllett ereszkedni a földre. Az eddig folyton emelkedő kéményt orkán támadta, s a sziklaszilárdnak tűnő építmény az ismert törvényeknek engedve lengeni kezdett. Annyira, hogy egymás után tengeribetegséget kaptak — a levegőben ... Irigylésre méltó gyerekember a technikus. Bakon Pálnak hívják, s egy éve még az iskolapadban ült. Nincs is ember a kerek világon rajta kívül, aki pelyhedző korában égnek emelt volna egy ilyen világritka kéményt. Tudja-e ezt? Furcsa, most eszmélő, elégedettséggel töltekező mosoly kel az arcán. Tulajdonképpen most gondol erre először. — Csakugyan ... — A család, mit szólt? — Nem nagyon tetszett, hogy nem Pestre járok, hanem ide Baltára. — S a magasság? — Gyerekkoromtól birtam a magasat. A mama, nem mondom, sopánkodott. — Nem ajánlott ruhaszárító kötelet biztosítéknak? — Majdnem — s bólogatva nevet, míg ismét komollyá Az óriás kémény, a világ harmadik ilyen kolosszusa, amelynek teteje az alacsonyan húzó felhőkbe ér. (Foto: Gábor) érik a fiatal arc. — Nem bántam meg, hogy idejöttem... — Turisták, kíváncsiskodók? — Akadtak, Tilos volt felmenni, de ha erősködtek, a liftet kikapcsoltuk* s ajánlottuk a kapaszkodót a kémény külső falán. Nem jutott magasra egyik sem. összenevetnek jóízűen. Meghatott férfierejű, s értékű mondatok következnek. Tiszta érzelmű szavak. Hadi Jen 8'építés vezetőt ä munka és megbecsülés semmivel sem mérhető magaslatára emelik. — Nem volt korán és későn. Egyiket sem ismerte. Itt aludt naponta néhány órát, mikor egyik-másik pihenő művezető az asztalra borult lenn az irodában ... tizennyolc-húsz óra fenn — kidőlt az egyik. A mérnök úr nemcsak éjjel keltette fel magát a legkisebb akadályokért is, de beállt művezetőnek! Róla olvashattuk a megdöbbentő hírt: az egyik áthelyezést követelő ember késsel támadt rá. Kis híja, hogy nem került az életébe. Szívfájdító szomorúsággal és haraggal említik ezt Egy gyors fordulat, ismét vissza az óriásra. — Hamar felnőtt, hamarább, mint gondoltuk. — Emellett még sok szakértő tanácsára megerősítettük az alapot. Ezerhatszáz köbméter földet emeltünk ki, s négyszázkilencven köbméter betont, ötvennyolc tonna vasat építettünk a talapzatba. Verejtékes, nagy munka volt, az biztos. De hát megvan ... Csak a TV-re haragszunk egy kicsit. Mi kínlódtuk fel az egészet, s amikor egy műsor készült a toronyról, éppen azok kaptak szót, akiknek a legkevesebb közük volt hozzá... Később már úgyse gondol rá senki, hogy volt, mint volt, s kik voltak a mesterei... Na, nem baj, a fő, hogy meglettünk ... Még egy pilantás a kora- szürke tájra, ahol a távol a párába vész. Aztán hosszú út — lefelé. Még ez is sok időbe telik! A kétszáz méteres kolosz- szus irdatlan erősen, s félelmetes mozdulatlansággal áll. Ilyen parányira, észrevétlenné törpülne mellette az ember, aki önkezével emelte? A felhőkig érő kémény messzire látszik. Messzebbre, mint sok szobor. Emlék lesz. Füstölgő obe- liszk. Tóth György lölt másik bizalmija sem jelent meg. Azt tehetett most már a küldöttség, amit akart. És azt is tette. Nyílt szavazás folyt a magyar falvakban akkor, ki-ki élőszóval jelentette ki, melyik jelöltre voksol. Persze, csak egyszer, a szavazatszedő küldöttség előtt. Vácrá- tóton azonban ez alkalommal kétszer szavaztak az emberek: A községháza elő- kertjében, a bejárat két oldalán a hideg téli szél legalább húsz csendőr kalpag- ján lobogtatta a kakastollat. Időnként egyikük nagyot kiáltott: — Aki Szabókyra szavaz, bemehet! Be is szállingózott egy-két ember minden kiáltása után. Odabent aztán az egyik választó mégis azt mondta, hogy ő bizony Andrássyra szavaz, hát beírtak, mit tehettek volna. De ennél az egynél több voks a délutáni óráikig nem is esett a grófra, mert ezután a csendőr odakinn is leszavaztatott minden belépőt, megkérdezte tőle. kire adja a szavazatát és ha azt mondta, Andrássyra, hát elkergette. Délután három tájt megkonreiu ._dult a templom harangja, hogy hírül adja, kezdődik a litánia. Ugyanakkor megperdült a kisbíró dobja is, hogy tudtára adja, akit illett, délután négy órára kitűzték a zárórát, menjen szavazni addig, aki akar, mert azután már nem lehet. Egy pár ellenzéki szavazó erre a községházára sietett, de most sem jutottak a szavazóhelyiségbe. Fél négykor véget ért a litánia, vagy hatvanan — idősebb emberek, többnyire inkább asszonynép — a templomból megindultak egyenesen a községházára. Azt mondta a hatóság, szavazni állampolgári kötelesség, hát teljesíteni akarták a kötelességüket. Halkan beszélgetve, komótos léptekkel haladtak, imakönyvet szorongattak a kezükben. Csupa békés ember. Nagy kiáltozásra értek a községházához. Már megint be akart lopakodni egy András- sy-szavazó, Hertel András, de az éber csendőrök elkergettek. Ezen háborgott az a tíz-húsz ember ott a községháza előtt. Közéjük mentek a csendőrök, megragadtak egy sihedert, a harangozó fiát és elhurcolták. — Eresszék szabadon! — kiabálták többen. Mások meg: — Miért nem engednek szavazni minket?! Ez nem igazság! Eresszeneik be minket!! í gy kiabáltak, de egyéb nem történt. Azaz, Baksza István — meglátszik rajta még most is. szép szál vállas legény lehetett akkor, huszonkilenc esztendős korában — félretolt egy-két csendőrt és odament a szavazóhelyiség ajtajába, ahol Horváth János főszolgabíró idegesen rágta a bajszát. — Nagyságos ; főszolgabíró úr! — szólította meg illedelmesen a járás hatalmas urát —, tessék intézkedni, hogy szavazni engedjék az embereket. Nem kapott választ, de a főbíró úr intézkedett. Odaszólt a mellette álló csendőrtiszthelyettesnek: — Vezényeljen sortüzet! A következő másodpercben eldördültek a puskák. Baksza István visszafordult, látta, szétrebbentek az emberek, legtöbbjük elszaladt, a földön meg ott hever egy hosszú, nyúlánk fiatalember, a huszonnyolc esztendős Halász Mihály, vérző fejjel. Nyilván már halott volt. A kerítés mellett pedig meglátta rogyadozó édesanyját. Feléje futott. — Mit csináltak ezek velem? — hallotta az anyja re- begését. — Mit... Idősebb Baksza Istvánná kezéből kihullott csatos imakönyve a fagyos rögre, aztán maga is melléje zuhant. S mire a fia kinyúlt teste fölé hajolt, már nem volt benne élet. Szívét járta át a csendőrgolyó. — Azt beszélik, Baksza uram akkor neki ugrott az egyik csendőrnek. — Igen. j,Miért lőtted agyon az anyámot, te piszok?!” — ordítottam az arcába. A szemébe néztem, kiszaladt a fejéből a vére, olyan sápadt lett, akár a hátam mögött az a két halott. Talán nem is tőlem félt, csak megijedt attól, amit tett. Meg tudtam volna fojtani. Néhány ember futott oda, alig bírták lefejteni róla a két karom. Azt mondták, menjek innen, mert még engem is lelőnek, legyen észem. De elvesztettem, nem csoda. Ügy cibáltak el a csendőrök elől, akkor meg a főszolgabírónak ugrottam neki felemelt ököllel: — Miért vezényelt sortüzet?! Megölette az anyámat! Gyilkos! — így kiáltoztam. Az pedig csak állt ott velem szemben, ugyancsak halotthalvá- nyan és némán, pár pillanatig. Aztán hirtelen beugrott és az ajtót magára csukta: Baksza István visszament-------------------anyja holttestéhez, hazavitte, felravatalozta. De még ott volt a kerítésnél, látta kisurranni a községházából és csukott autóba szállni a főszolgabírót. — A csendőrök azzal védekeztek — beszéli tovább a történetet —, azért lőttek, mert kővel dobálta meg őket a nép. Hát ez nem igaz. De a menekülő főszolgabíró autójára bizony kőzáport zúdítottak az asszonyok. Akkor már megengedték, Andrássyra is szavazhatott, aki még a hátralevő percekben valahogyan bejutott a községházára. A váci kerület országgyűlési képviselője, mondanom sem kell, a kormánypárti Szabóky Alajos lett nagy szótöbbséggel. Este büszkeséggel vette át a mandátumát, nem látszott, mégis ott piroslott azon öt paraszt, két halott, három sebesült kiomlott vére. A három sebesült közül kettőt, Bogyánszki Jánost, meg Gulyás Mihályt mindjárt bevitték Vácra, a kórházba, Szlovák Mihály, a legsúlyosabb sebesült azonban vérző vállal hazaszaladt. Élete fogytáig rokkant maradt, nem mozgatta többé a jobbját, szegény. Pestről hívott hozzá orvost a család. Autón jött még aznap este a doktor, de alig lépett be a beteg szobájába, máris ott termett hat csendőr és hogy Szlovákot magával vigye Pestre, a kórházba, nem akarták megengedni neki. Magából kikelve tiltakozott akadékoskodásuk ellen az orvos: — Vállalják az életéért a felelősséget?! Nem volt elég kettő, harmadik is kell maguknak?!' Ettől persze megsértődtek a kakastollasok, a főtörzsőrmester már válaszra nyitotta a száját, de aztán csak becsukta. Mégis! az orvos az — nad- rágos ember. A múltról lf“an máraD ,for-------------dúl a szó. Baksza I stván most tszcs-tag, egyike volt a legelső belépőknek, de fáj neki még mindig, hogy kuláklistára tették az ötvenes évek elején. Az ősszel, mondja, a nagy szárazságban elsőnek ment ki szántani a közös földre. Híve a közös gazdálkodásnak, hangoztatja, de panaszkodik. felemelték ez évi adóját, az egy hold eprét meg állítólag tévedésből kiszántották, így nem bír annyit fizetni. Erről beszél egy ideig, aztán váratlanul ismét visszakanyarodik a választásra: — Mondja csak, kérem, miért érdeklődik a régi dolgok után? — kérdezi és mindjárt választ is ad önmagának: — Most, hogy megint választás lesz, visszapillantást akar vetni a régi választásokra. Hát bizony, az nem árt. Jó emlékezetébe idézni az embereknek, valaha milyen olcsón ontották a nép ártatlan vérét. Szóról szóra ezt mondta, vá-, lasztékosan beszél, szabatosan; fejezi ki magát Baksza István. Bevallom, magam sem: tudnám jobban megindokolni, mi más késztethetne a vácrá- i tóti csendőrsortűz emlékének i felidézésére. Szokoly Endre
