Pest Megyei Hirlap, 1962. augusztus (6. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-26 / 199. szám
er. sr »(EC VEI X~f£ir\tm 1962. AUGUSZTUS 26, VASÁRNAP SZOZOPOLi KÉPESLAP A népművészet mestere Jevgenyij Jevtusenko : A REGGELI VÁROS Minden olyan, mint azelőtt, minden olyan ebben a városban, mint azelőtt; üzletek, fürdők, gyárak, • vegytisztítók, elhízott, duzzaszkodó galambok, rollerekkel rajcsúrozó gyerekek, és a jellegzetes moszkvai kiejtés, a lakásról-lakásra járó díjbeszedőnők, a lökhajtásosok búgása is, meg a drót-kcfiresládák csörömpölése. Minden olyan, mint azelőtt. Minden olyan. £s mégis van valami új — a csöndben is, meg a beszédben is, és valami nagy változás megy végbe, változások folynak ebben a városban. Kora reggel a pályaudvarra igyekezvén felkapaszkodom a villamosra, még a zsemlémet sem tudtam végigenni. És valami újat látok, valami döntőt a feszülten figyelő szemű diákon. Festők, orvosok, olajfoltos szerelők mennek, mint azelőtt, a munkahelyükre, de a fekete műanyag-fogantyúkba kapaszkodva új-formán, -mint a rokonok, beszélgetnek! Ahogy vitáznak az újság felett, kertelés és mellébeszélés nélkül, ahogy egy diáklány az ablakhoz szorítja homlokát, megértem: valaminek itt teljesen vége, és van valami új, nagy, nyilvánvaló. Eszreveszem: az emberek nyíltabbak lettek, szigorúbbak az aljassággal és a hazugsággal szemben, az emberek irónikusabbak lettek és meggyőződésesebbek, és jobbak, és figyelmesebbek, mint azelőtt. Én nem nevezném ezt így: „olvadás”. Tavasz ez bizony — ha nagyon nehéz is. Nem csoda, ha meghökkennek manapság, akik csak képmutatáshoz és gyávasághoz szoktak. Ez a város emlékszik a „fekete varjakra”, emlékszik a házkutatásokra, vallatásokra, letartóztatásokra. De figyeljétek csak meg, hogyan beszélgetnek ma: áprilisias az emberek beszélgetése! * Fúj a szél, zúg a fiatal lomb között, söpri a járdán a makacs szemetet. A város felelősséget érez a jövőért. A város nem hiába emlékezik a múltra. Ez a város nem kételkedik magában., Nem hagyja feltámadni a sötét árnyakat. Halhatatlan lesz benne az emlékezetes 17-es év. És ezerkilencszázharminchét nem lesz soha többé. * Azt mondják nekem nagy fejcsóválva: „Megszelídülhetnél... Dühös vagy nagyon!” Én jó voltam. Ez nem tartott soká. Az élet megtört és a képembe vágott. Üg, éltem, mint a buta kölyökkutya, ha megütöttek — megintcsak törleszkedtem. De ezt a farkcsóváló szelídséget kivágtam magamból — hadd legyek dühös! És most a haragról beszélek nektek. Mikor gyűlés előtt azt súgdossák: „Ugyan hagyja! Maga fiatal, maga inkább csak írjon, minek futna oda, ahol tépik egymást...” én meg egy lépésnyit sem engedek: a hazugságra haragudni — ez a jóság! Kommunista vagyok legbelső lényegemben. A kommunizmus parancsolja nekem, hogy dühösebb és még dühösebb legyek arra, ami az ő útjában áll, és ettől semmiféle jótanács cl nem térít. A régi jámborságot sutbadobtam, és így érdemes élni, így — haraggal. A szozopoli öbölben fehéren tajtékzik, forr, kavarog a tenger. Csakúgy szikrázik a napfény, kibírhatatlan volna a forróság, de odafönn szél süvít, s a napfény forróságát így alig érzi az ember. Egy hete, hogy itt vagyunk Szozopolban. az „üdv városában”, amelyet valaha, több mint 2000 évvel ezelőtt Apollóniának hívtak, s amelyben még ma is élnek görögök. A tengerre kiugró sziklás félszigeten fekszik ez a kis halászváros, amelynek lakossága ilyenkor, nyár idején, legalább ötszörösére duzzad. A szozopoli nyaralóhely legjellegzetesebb vonása a családiasság, s ezzel a családiassággal is együtt jár a rengeteg gyerek. Soha és sehol ennyi jól fejlett, vidám, és naptól barnított gyereket nem láttam, mint itt, Szozopolban; ez a sok gyerek is bizonysága annak a nagy életörömnek és erőnek, amely az egész bolgár népre jellemző. Ozozopol új. most épülő városnegyedében lakunk, J magasan a tenger felett, a ? dombon, amelyet Harmanit- 4 nak hívnak. Az írószövetség 4 egy özvegyasszony házában 4 helyezett el bennünket, abla- 4 kunkról lelátni a tengerre, 4 amelynek zúgása soha nem 2hal el; keletre nyílik abla- J kunk, s a taraj ló fehér hul- J lámdk mögött a végtelenbe í vész a sötétkék látóhatár. A ? kicsi emeletes ház apró udva- 4 rát egészen befedi a szőlőlu- 4 gas. az „aszma”, amelynek 4 ..mennyezete" a szőlőlombon 4 kívül megannyi, most érlelődő j és étvágygerjesztő szölőge- J rezd; olyan ez a kép, mintha J valami roppant gazdag, sző- J lőfürtökkel teleaggatott élés- ? tárba lépne az ember. S ha a ? ..fürdővendég” ebbe a kis 4 házba belép, egy csapásra 4 családtaggá válik, mert itt az J élet nem annyira a szobák- 4 ban folyik, mint inkább a 4 szőlőlugas-udvaron, amely- 4 nek asztalai körül a kékre 4 festett pádon ülnek a lakók, J s reggeltől késő estig folyik a {vidám terefere és kacagás. 4 Az udvar egyik oldalán áll a 4 vízcsap, a „csesma”, amely- 4 nek roppant fontos szerepe 4 van. mert reggel vagy este itt 4 mosakodik az egész társaság 4 (a szobákban nincs mosdó), ^ csak épp az a baj, hogy időn- ? ként (akárcsak aszály idején ? Pesten) itt is megszűnik a í vízszol gáltatás, és ilyenkor a 4 hordókban tárolt vízhez kell 4 folyamodni. Szozopolban ma 4 már vízvezeték van, a kitűnő 4 forrásvíz a Sztrandzsa hegy- 4 ségbői jön idáig és egyetlen ^ hátránya, hogy a hosszú úton 4 kissé felmelegszik. Első reg- 4 gél kissé meghökkentünk, | hogy „kollektive” kell meg- J mosakodnunk, de másnapra 4 már elillant a feszélyezettség, íés a csesma mellett én is | ugyanolyan lelki nyugalom? mai borotválkoztam, s mos- ? 4 tam le magam utána a for- 4 rásvízzel, akárcsak a „karma-% niti” nagy család többi tag- 4 ja. \ A magyarokat, akárcsak '4 egész Bulgáriában, itt is na-J gyón szeretik, s Magda Dun cseva, a háziasszony farad- J hatatlan készséggel mesél ne- 4 künk a szozopoli életről, aj halászokról, a tengerről és ar-4 ról, hogyan élnek itt télen,? amikor bizony néha-néha még? be is kell fűteni. ? A kis családi köztársaság J legérdekesebb tagja feltétlenül J Kornélia, a Balkán hegység £ egyik kis falvának tanítónő-J je. aki szintén itt tölti a riya- J rat. Kornéliát nem lehet diny- J nye nélkül elképzelni; a diny- J nye egyetlen és legnagyobb J szenvedélye. Ha reggel hatj után lemegyünk a csesmához ? mosakodni, a zömök és örök- S ké jókedvű kis tanítónő már/ felszelte első görögdinnyéjét, J jókedvűen falatozik, és a szí-J vés kínálást nem lehet visz- J szautasítani. Ha ebéd után aj tűző napfényben délutáni pi-J henésre hazatérünk, a kis ta- J nítónő esti dinnyehéja mellett $ szórakozik. S jellemző, hogy legkedvesebb könyveit is ma-J gával hozta Szozopolba. Zola \ Germinal ja mellett ott látjuk J Tolsztoj és Turgenyev műveit,; no meg a bolgár klasszikuso-J kát: Ivan Vazovot, PencsoJ Szlavejkovot és Elin Pelin no-; velláit. S nagy igyekezettel J és boldogan magyarázza, hogy J Petőfi verseit nagyon szere- \ ti. no meg Jókait, akit igen; nagyra becsül. TZ' éső este van, mire itt fenn. 5 a Harmaniton is elcsen-j desül az élet; időnként még! fel-felcsobcjg a csesma vize,! mert a lábmosás és mosako- S dás szertartása nélkül itt sen-! ki sem tér az ágyba. Odakünn! a folyósón egymás mellett so-! rakoznak a cipők és a szán-! dálok; jó bolgár szokás sze-! rint a szobába senki sem viszi! be a cipőt. Ennek a szokás- \ nak hagyományai vannak, s! csak itt látja az ember hogy! ez a hagyomány mennyire he-! lyes és milyen elmélyült csa-i ládi kultúrát jelent. — Csuka — ■ zenkét gyerek kért naponta * kenyeret. Aki már bírta, an- ! nak meg kellett keresnie a / magáét. Alig volt 17 éves, ! amikor férjhez adták. ! — Hat gyereket szültem — j mondja. — Négy él ma is. A 4 legfiatalabb lányom, a Klári- ! ka, velem él. De mind jó gye- ! rekeim nekem. Megállják a ! helyüket. J Jólesően beszél erről, aztán J azt mondja: ! — Életemben kétszer vol4 tam igazán boldog. Most, ami5 kor hivattak az Országházba, \ és közölték velem, hogy nép- 4 művész lettem. Nem annyira '4 a háromezer forintnak örül- '4 tem, amit kaptam, bár nem tagadom, az is jól jött. Sokkal inkább meghatott, hogy lám, gondolnak rám, és megbecsülnek, pedig nem is vagyok már fiatal. Jó egy olyan világban élni, ahol így törődnek az emberekkel. Azt mondják, hogy mint népművész, még nyugdíjat is kapok majd: És melyik volt a másik nagy boldogság? — „Az 1945-ös idők, amikor nekünk lett szavunk, akiket azelőtt mindenféle ispán ide- oda taszigálhatott”. Egész életében énekelgetett. Az apja és az anyja is sok nótát tudott, gyakran meghívták őket a lakodalmakba. „Én azonban más módon énekelek” — mondja — „szeretem az embereket, szeretem a fa- lumbeli népeket. és boldog vagyok, ha énekelhetek nekik". Hány nótát tud, Szabó néni? — kérdezem. — Hányat? Több százat.I. Melyik a legkedvesebb nóI tája? ! — Mind az. Mindet szereI tem. A fonóban dalolt először a I nyilvánosság előtt, nyaranta I meg a Fónagy-ház előtt. Tá- I gas tér volt a ház elején, ott I gyülekezett az ifjúság. I — Az uram is szerette a I dalt — mondja — szép dalo- I kát ismert, és táncolni is szé- I pen tudott. Vidám ember voltj E pedig amúgy dolgos, és ko- I moly; hiszen napszámos, egy- I szerű ember létére meg kellett markolnia a dolog végét. Inni L se ivott. Mi se iszunk az Ötös- . fogatban, még sört se. Tiszta t fej kell ahhoz, ha az ember szépen akar dalolni". Ahogy beszélgetünk, betop- . pan közénk Katonáné, az . Ötösfogat másik tagja, ö is . megerősíti: mindenki helye- . selte, hogy Szabó Mihályné is 1 elismert népművész lett. Aztán arról esik szó. mi lesz a ( nótákkal öt év. tíz év múlva? Vidáman válaszolnak. — Átadjuk a fiataloknak, amit tudunk, ne vesszen ki a vidám nótázás a vidám ma’ gyár földről. Hiszen most kell nótázni, mert mostan szép igazán az élet... 1 Alberti Mihály ! Amikor érdeklődtem utana | a faluban, mindenki tudott roll la valami jót mondani. .,Mi is \ nagyon örülünk, hogy kitün- 4 tették és a népművészet mes- 4 tere lett — mondják a galga- 4 hévíziek —. ha valaki, akkor J a Szabó néni igazán megérde- J melte. Becsülettel rászolgált a 4 jutalomra”. Egészen a házig 4 elkalauzolnak, és nem fogy- 4 nak ki a dicsérő szavakból. 4 Kis, félbemaradt vályogház 4 szomorkodik Szabó Mihályné 4 telkén. Pénz hiányában nem 4 tudta befejezni. Mégis szívé- 4 lyesen tessékel befelé a régi, 4 faragott bútoros szobába. Ki- 4 esi az egyetlen szoba, de azért 4 megvannak benne a lányával, 4 és a kis unokával. 4 Csak szűkszavúan, és nem 4 szívesen említi a régi időket. 4 Az apja napszámos volt, tilg Dékány Kálmán; PIROS KÖRÖK akartam megbántani, tréfa volt. — Buta tréfa! — elrántotta a kezét, a villamos már elrobogott. s elindultak a gödrös, kültelki járdán. — Soha sem láttam a pályán. — Ma voltam kint először — mondta a fiú. Vidékről jöttem. Szeretnék az ifiválogatottba kerülni. — Remélem sikerül — mondta a lány. — Mi a maga távja? — Négyszáz. Kis ideig elgondolkozott: — Szeret itt lenni? — kérdezte aztán. — Mindegy — felelte a fiú. — Másutt sincs senkim. — Hát az édesanyja? — Meghalt. — De — melegedett át a hangja, ahogy oldalról ránézett, s könnyű pihét szedett le a válláról. — Édesapád csak van? — Az sincs. — Akkor hát..'. — csak ennyit tudott mondani, s a gombot babrálta a kabátján. A fiú megbotlott egy kiálló kőben. — Tudod mit? — folytatta a lány. — Gyere el mihoz- zánk. Közel lakunk, gyalog járok a pályára. Nem vártam ám igazán a villamost. — Nem? — A fiú ráemelte a szemét. — Igazán nem? — és újra megfogta a kezét. Egyikük sem szólt. Kéz a kézben lépkedtek a piros al- . konyáiban. Megnyerem — hajtogatta magában a fiú. és mélyet szippantott a tavaszi levegőből. Meg kell nyernem a versenyt.' SZEME ELŐTT a piros körök forogtak. ahogy elnyújtott lábbal vágtat a salakon a cél- szalag felé. Évit látta integetni középen, harsányzöld pázsiton. Teli lett repkedő hajával, melenítö mosolyával. Nem mindegy most már... és han- go&an kimondta: = Van már otthonom. Évi. A fiú ott állt, kerekre tágult szemmel nézte a lányt. Zöld kabátja volt, szorosan átkötött övvel a derekán. Szinte összesodorta vékony alakját. Haja selyméből meleg illat szállt. — Sokan voltak? — próbálkozott. — De még mennyien! Azt mondták, hatszázan. Sorban álltunk a stúdió előtt. — Izgult? — kérdezte most már bátrabban, hogy felelt. Furcsa vonzást érzett a közelében, mágnessugarak fogták. — Nem én — biggyesztette föl vékony ajkát a lány. — Egy cseppet sem. Eljátszottam. amit míOTultak. Hát miért izgultam volna, nem igaz? A fiú helyeselte ezt a fölfogást. Nagy gyönyörűséggel hallgatta, ahogy részletesen elmesélte. Azt is, hogy idegen fiúval kellett csókölóznia, de ezt megtagadta. — És nem lett belőle baj? — kérdezte. — Nem csökkent az esélye? — Miért csökkent volna? Nem képzeli, vadidegen fiúval kezdek csókolózni, mikor senkit sem csókoltam még! Hangosan dobbant a szíve: — Senkit. Évi? — Mit képzel maga rólam! Én még csak tizennégy éves vagyok. — És mikor — kuncogott — mikorra ütemezte be? A LÁNY hidegen végigmérte: Buta! Nekiiramodott, lába alig érintette a földet. Utána vetette magát, s elcsípte a villamosmegállóban. — Ne szaladjon el. Évi — megfogta a kezét. — Nem esi! — rontott be szelesen a kapun egy vékony, karcsú lány. Haja repkedett. — Képzelje, színésznő lettem! — Ejha! — füttyentett az edző, azonban nem hagyta szó nélkül a késést. — Ilyenkor kell jönni, gazella? — Nem engedtek ei — hadarta a lány. Meg kellett várni az eredményhirdetést. Megnyertem. Vadas bácsi, rám ősztották ki a filmszerepet. — Gratulálok. — A férfi megpaskolta hamvas-piros arcát. Mi tagadás, büszke volt a lányra. Magasugrónak nevelte. Könnyűlábú és ruganyos, mint a gumilabda. Filmesek jártak a pályán a minap, megakadt rajta a szemük. Lencsevégre kapták és behívták próbafelvételre. — Hát itthagysz. Évi? — csepp féltékenység rezdült a hangjában. — Színésznő leszel és nem magasugró? — Dehogyis! — Rendben van. Holnap gyere ki időben és otthagyta. \ CSUROMVÍZ volt a teste a fe- l kete melegítőben, haja csap- \zottan hullt a homlokába, de < szívósan rótta tovább a körö- lket a piros salakon. Egyszer- \ egyszer apróbb döccenések \szögellték a futás ritmusába, \ s kis rángások szelték át az I arcát. Bokája nyilait. Eddig lazt hitte, izomláz. Egy hete \ nem gyakorolt, az utazás mi- \att. ! Felköltözött a fővárosba. Í Mindegy volt. hova, merre, i Árva volt, hontalan. Senkihez \ nem tartozott. Itt majd job- í ban kézbeveszik. Híres futó } akart lenni. 4 A tizedik körrel végzett, 4 felügyelet mellett. Még öt 4 volt hátra mai adagjából. 4Nem akarta abbahagyni. Húz- 4/ta a lábát, sántikálva futott. 4 Az edző magához hívta: 4 — Mi lelte a lábad? 4 — Nem tudom. Vadas bá4 esi — fújtatott. — Talán va- 4 lami kis rándulás. — Gyor- 4san hozátette: — Semmi az 4 egész. Azért vasárnap ... 4 — Azt én döntöm el — 4 mondta a férfi és lehajolt, 4 gyakorlott mozdulattal nyom- 4 kodta a fiú lábikráját, kita- 4 pogatta a sérült inat a boká- 4 )án. — Tessék azonnal felöl- 4 tözni. — Felegyenesedett. — 4 Holnap nincs edzés. I — Hátha elmúlik addig? — J makacskodott a fiú. A fejébe 4 vette, törik-szakad: indul a 4 versenyen. Ki akarta vágni a 4/ rezet. 4 — Azt teszed, amit mon4 dók, megértetted?! Ki kell 4 pihenned ’ a húzódást. Ha szót 4 fogadsz, talán még starthoz 4 állhatsz. Sok versenyed lesz 4 még. amíg kiöregszel. Na, 4 menj — veregette vállon. 4 ............ I AZ 0LT0Z0BEN lezuhanyozott. 4 Csorbafokú fésűjével lesimí- 4 tóttá borzas, szőke haját. Az- 4 tán kiállt a pálya szélére és 4 figyelte a többieket, é <= Vadas bácsi, Vadas bá-