Pest Megyei Hirlap, 1962. február (6. évfolyam, 26-49. szám)

1962-02-25 / 47. szám

1962, FEBRUÁR 25, VASÁRNAP kJCíHod 7 Az adótól a képernyőig Évről évre ugrásszerűen nö­vekszik hazánkban a televízió előfizetők száma, s ez az emel­kedés különösen Pest megyé­ben igen gyors ütemű. Országos viszonylatban túlhaladtuk a kétszázezres számot, s a fő­város kivételével Pest megyé­ben működik a legtöbb tele­vízió. Természetesen ennek oka nem az, hogy Pest megyé­ben gazdagabbak az emberek, mint az ország bármely más részében, hanem az, hogy az adó közelsége itt nyújtotta a legjobb vételi lehetőségeket, de ez a különbség a közvetí- lő-lánc kiépülésével mindin­kább eltűnik. Hogyan jut el az adótól a képernyőre a kép? Hogyan jött létre a tömegkul­túra olyan fontos tényezője, mint a televízió? Ainyjáték? A televízió — mai értelem­ben véve — alig negyedszáza­dos múltra tekinthet vissza. De mekkora a különbség a két kép között! Ha egy hu­szonöt-harminc évvel ezelőtti vevőkészülék képernyője elé ülnénk, akaratlanul is azt kér­deznénk, vajon árnyjátékot látunk-e? A rózsaszín képer­nyőn fekete árnyak mozog­nak — ennyi akkor a televí­zió, a mai kisképernyős készü­lék képcsöve mammutnak tűnnék az akkori készülék alig néhány centiméteres kép­csöve mellett. Bár a televízió, a képek ve­zeték nélküli továbbítása nem újkeletű gondolat, már a múlt század végén kísérleteztek ve­le, lényeges eredményeket csak az 1930-as évektől kez­dődően értek el, hazánk­ban pedig az ötvenes években kezdődött meg a kísérleti munka. 1884-ben nyújtja be találmá­nyát, egy képbontó tárcsát az illetékes hivatalnál Paul Nip- kow egyetemi hallgató, s ta­lálmánya hosszú időn keresz­tül alapja volt a televíziós kí­sérletnek. 1897-ben K. F. Braun — aki kutatásaiért később No- bei-díjat kapott----megalkot­j a a katódsugárcsődet, .a Braun-íéle csövet, azaz mai vevőkészülékeink képernyőjét, amely nélkül lehetetlenné vál­na a televíziós vétel. Braun találmányától annak helyes alkalmazásáig több, mint harminc év telik el, 1930- ban kezdődnek az első tele­víziós közvetítések Németor­szágban, majd megindul fo­kozott ütemben a kísérleti munka más országokban is. Vonalak és pontok A kép finomsága minden esetben attól függ, hány „rész­re”, azaz hány pontra sikerül felbontani a közvetítendő ké­pet. Ha közel megyünk a tele­vízió képernyőjéhez, látjuk, vékony vonalakból áll a kép. De ezek a vonalak már nagyon is nagyok, ha azt vesszük fi­gyelembe, hogy mintegy öt­hatszázezer (!) pontból (az adóktól függően) állnak ősz- sze. A sorok száma az adótól függően szintén változó, álta­lában öt- és hétszáz között van. A több százezer pont továb­bítására — azaz egyetlen kép továbbítására — az adónak mindössze egy pillanatnyi ideje van, annyi, mint amikor elkattantjuk fényképezőgé­pünket! Ez a hihetetlen sebes­ség természetesen nem volt könnyen elérhető. Márcsak azért sem, mert a televíziós adónak nem egyetlen képet kell sugároznia, hanem — a folyamatos mozgás biztosítása érdekében, azaz hogy az álló­képek szemünkben a mozgás látszatát keltsék — másodper­cenként legalább tizennyolcat! A televíziós adók ma már másodpercenként húsz-hu­szonöt képet továbbítanak, az­az másodpercenként húsz-hu- szonötször öt-hatszázezer pontot! Ennek a több millió­nyi képpontnak a továbbítása azonban még mindig nem je­lenti a televíziós vételt, ugyanis ha a vevő „kiesne” az adó üteméből, azonnal a leg­teljesebb zűrzavar jelentkez­ne a képernyőn. Az adó tehát e jelek mellett még szinkro- nozó jeleket is sugároz, azaz olyan jeleket, amelyek arra „kényszerítik” a vevőkészülé­ket, hogy az adóval egy ütem­ben dolgozzon, azaz az adó­ból kisugárzott jel ugyanúgy és azonnal meg is jelenjék a vevőkészülék képernyőjén. A gyorsaság titka Ez a hihetetlen sebesség természetesen csak bonyolult technikai eszközökkel érhető el. Egy cikk keretei nem ad­nak arra lehetőséget, hogy részletesen ismertessük a Braun-féle cső, illetve a Weh- nelt-henger működését, de e két technikai eszköz teszi le­hetővé a képtovábbítás hallat­lan gyorsaságát, A Braun-fé­le csőben elektronok szaba­dulnak fel, s azoknak keresz­tül kell haladniuk a Wehnelt- féle henger furatán, s ennek eredményeként kisebb vagy nagyobb erősségű elektronsu­gár keletkezik, amely órán­ként mintegy 23 000 kilomé­teres sebességgel száguld vé­gig a sorokon, s e sebességet akkor érzékelhetnénk igazán — ha könyvet olvasnánk ve­le. Ugyanis, ha a képpontokat betűkhöz hasonlítjuk, akkor az elektronsugár segítségével másodpercenként körülbelül egy szokatlanul vastag, ötezer oldalas könyvet olvashatnánk el, azaz egyetlen percünk ele­gendő lenne a régi, tizennyolc kötetes Pallas Lexikon elol­vasására! A Wehnelt-hengerben ke­letkezett kisebb vagy nagyobb erősségű elektronsugár biz­tosítja, hogy a képernyő az adó által kisugárzott jelek­nek megfelelően, fényesebb vagy sötétebb lesz, azaz az eredetihez teljesen hasonló kép keletkezzék a képernyőn. Hasonló elv alapján működ­nek a televíziós közvetítő ka­merák is. s ma már — a tele­víziós riporterek örömére —, nemcsak vezetékes, hanem különleges riport-kamerák is léteznek, amelyek alig na­gyobbak a rendes keskenyfil- mes felvevőgépnél A kame­rák mozgékonyságát könnyí­tik meg a közvetítőkocsik, s megyénkben is már igen sok helyen ismerik a televízió közvetítőkocsiját, A színes kép Az ember kielégíthetetlen, ha elért valamit, máris újabb célt tűz maga elé, annak el­érésére törekszik. így van ez a televízióval. Alig oldották meg szinte tökéletesen a feke­te-fehér televíziót, máris újabb igény jelentkezett: a természetes színű televízió, azaz a színes televízió iránt. A feladat természetesen nem volt könnyű, hiszen eleve há- rbtn képcső kellett a vevőké­szülékbe is, hogy a három alapszín segítségével színes képet lehessen elérni. Gon­doljuk csak meg, hogy az így is nagynak tartott készülé­keinkbe három képcsövet kel­lene beépíteni, mekkora len­ne! Az áráról nem is szólva. A kutatók természetesen megoldották ezt a feladatot is, s ma már a világ igen sok or­szágában — így többek között a Szovjetunióban és az Egye­sült Államokban — rendsze­res színes televízióadások foly­nak, s hazánkban is megkez­dődtek a kísérletek. A természetes színű televí­ziót mai készülékkel is lehet venni, természetesen annak ernyőjén fekete-fehér kép je­lenik meg. A színes televízió — a fe­kete-fehér televízió eredmé­nyeit felhasználva — már sokkal könnyebben, hama­rabb megvalósulhat min­denütt, mint ahogyan a fe­kete-fehér televízió eljutott a kezdet rózsaszín-fekete árny­képeitől a mai napig. A közvetítőlánc A lapok is időről-időre hí­rül adják, hol épült fel ha­zánkban újabb televízió-köz­vetítő állomás, s hol kezd­tek úi építéséhez. Megyénk­ben Gödöllőn magasodik a tv-lánc egyik szeme, s eb­ben az évben megkezdi mű­ködését a kabhegyi adó is, ezzel lényegében befejező­dik hazánkban a televíziós lánc kiépítése, s az ország egész területén fogható lesz a budapesti nagyadó műsora. (Természetesen ez nem azt Rnsashn és fekete-fehér - Ötezer oldal egy pillanat - A színes televízió Zsugorodik at árnyék jelenti, hogy kisebb-nagyobb települések, amelyek .Ár­nyékban” feküsznek, azaz hegyvomiulat takarja őket, nem maradnak ki a vételi lehetőségből.) A közvetítőlánc teszi le­hetővé a műsorcserét is, az elmúlt időszakban például több Intervizió műsor köz­vetítését, azt, hogy ami az NDK-ban. vagy Csehszlová­kiában történt, mi is, a szovjet televízió-előfizetők is, azonnal láthatjuk. Az Inter- vízió-műsor természetesen azt jelenti, hogy közvetítéskor valamennyi érintett állam ugyanazt a műsort közvetíti, tehát nem azt — mint so­kan tévesen értelmezik —, hogy ezzel a műsorok kö­zötti válogatás lehetősége teremtődik meg. A többféle műsor közötti válogatás még a távoli jövő lehetősége csak. A közvetítőlánc tette lehe­tővé. hogy a római olimpia eseményeit azonnal láthat­tuk, s most a japánok ter­vezik, hogy műholdak fel­bocsátásával megoldják a to­kiói olimpia közvetítését. A rakétafegyverek Rakétával — rakéták ellen csendéletet, tájképet. Egyre inkább érlelődött benne a vágy: képzőművész lesz. Je­lentkezett is a képzőművészeti gimnáziumba, ahová sikeres felvételi vizsga után fel is vették. Aztán a színes terv kútba esett. A szülők külön­ben sem lelkesedték a gondo­latért. Ahogy nőttek a gye­rekek, úgy szaporodott a gond. De a tanulást végül az tette lehetetlenné, hogy az apát a kőbányában üzemi baleset érte. Nyugdíjas lett. Anná­nak le kellett mondani a ta­nulásról, szükség volt otthon a pénzre. A Budakalászi Textilmű­vek szövőnője lett. Hamar elsajátította a szakmát, a lel­kiismeretes fiatalok között tartották nyilván. Kevesen tudtak arról az olthatatlan vágyról, ami a lányban élt. Magában még mindig nem mondott le a tanulásrólj Azután 1961 őszén beiratko­zott a szentendrei gimnázium levelező tagozatára. Hihetet­len erőfeszítést jelentett, hogy minden kedden kettő­től fél hétig ott lehessen az iskolában. Ha a gyárban dél­előttös volt, engedélyt kel­lett kérnie, hogy egy órával előbb elmehessen. A délutá­ni műszakot aznap el kel­lett cserélnie valakivel. Az éjszakai héten meg alig két órát alhatott. (Mészáros Géza felv.) A hadtörténelem sok évez­redes tanulsága szerint a tá­madó fegyverek fejlődését mindig gyorsan követte az el­hárító eszközök kifejlesztése. Gyakori eset volt a klasszikus hadviselésben, hogy a támadót saját fegyverével semmisítet­ték meg: nyílra nyílzáporral feleltek, ágyúlövésre sortűz- zel válaszoltak, támadó bőm- [ bázók ellen vadászgép har- I colt a legeredményesebben. I Kérdés, ez az elv alkalmazha- j tó-e a modern hadviselés leg- \ félelmetesebb támadó- fegy­vereinek, a láthatatlanul célra csapó rakétáknak az el­hárításában? Interkontinentális rakéták I Elöljáróban tekintsük át a ; katonai rakéták legfőbb ti- j pusait. A közepes hatósugarú j rakéták lőtávolsága 500— j 5000 km. Legnagyobb sebes- ! ségük a hajtómű kiégésekor j — az ún. égésvégi pontban — j másodpercenként 2,3—6 km I között van. A messzehordó I rakéták hordtávolsága 8—12 j ezer km. S miután e röppálya képes két kontinens (pl. Eu­rópai—Amerika) közötti tá­volságot áthidalni, az ilyen teljesítményű rakétákat in- terkontinentális-nak, vagy ballisztikus lövedéknek ne­vezzük. Ez utóbbi elnevezés arra utal, hogy útjuk egy ré­szét, akár az ágyúlövedék, ballisztikus röppályán teszik meg. Égésvégi sebességük 6,9 —7,5 km másodpercenként. Ha e két-három fokozatú rakéták utolsó hajtóműve ennél na­gyobb (pl. 7,9 km-es) sebessé­get érne el, pályája már nem ütközne a Földbe, ha­nem állandóan keringeni kezdene a Föld körül, mint mesterséges hold. Helyes irányítás esetén az interkontinentális lövedékek célzási pontossága igen nagy: 8—12 ezer kilométeres út be­futása után a szórás tíz kilo­méternél kisebb lehet, ami az atom- vagy H-bomba töl­tetet figyelembe véve, nem jelent nagy eltérést. (A cél­ba tehát nem a rakéta, ha­nem a felgyorsított robbanó­fej jut el.) Az interkontinentális raké­ta pályája az indítást köve­tő 240—300 másodpercben az első néhány száz kilométeren belül alakul ki, míg a hajtó­művek működnek. Egy 8000 km-es hatósugarú rakéta cél­ba juttatásához 6.9 km/mp se­bességre, 1270 km csúcsmagas­ságra és időben 29 percre van szükség. A támadó fel­derítése a támadó robbanótöl­tet felderítésére és a meg­semmisítésére a repülési idő­nek gyakorlatilag a fele for­dítható, amennyiben a védő megfelelő sebességű ellenra- k étákkal, felderítő radar- (Jokátor-) hálózattal és olyan elektronikus számító gép­sorral (központtal) rendelke­zik, amelyek egységei má­sodpercenként legalább 100 ezer számtani művelet elvég­zésére képesek. (Pl. Anglia 1944-ben ezek egyikével sem rendelkezett, így a német V—2 rakéták elhárítása le­hetetlen volt.) Figyelembe vé­ve, hogy a támadó robbanófej atomtöltetű, részleges elhá­rításnak nincs értelme, a tá­madót 100 százalékig kell megsemmisíteni. Előbb azon­ban a támadót fel kell ismer­ni, fel kell deríteni. A felderítést, a radarhálózat végzi, akkor, amikor a tá­madó test a pálya középső sza­kaszában repül. A radar-fel­derítés azon az elven alap­szik, hogy a támadó robbanó­fej fémburkolatáról a radar­hullámok visszaverődnek a ki­bocsátó berendezésbe. Ha a légtér üres, visszaverődés nincs. A megelőző légvé­delem lokátorhálózata tehát állandóan figyeli a légteret, szüntelenül forognak a radar- antennák, az égbolt minden iránya felé jeleket sugároz­nak. Ha támadóra bukkan­nak, két fontos mozzanat kö­vetkezik: a célkövető loká­torok működésbe lépnek, te­hát a repülő test pályáját au­tomatikusan követni kezdik. A radarhullámok . visszaverődési idejéből a számító központok kiszámítják a robbanófej pá­lyáját és sebességét. Ezekből az adatokból az égi mechani­ka nagyszerű törvényeinek felhasználásával négy fontos adat következik: a kilövés he­lye és időpontja, továbbá a célpont helye és a becsapó­dás ideje. A radarkészülékek mai teljesítménye mellett a felderítés legfeljebb 4000 km távolságból történhet, vagyis a célbeérkezésig még kb tíz perc van hátra, ennek a fele a hasznos idő, amit el­hárításra és az ellenfél meg­semmisítésére használhat­nak. Ellenrakéták Ezután új radarállomások kapcsolódnak be az elhárítá­si műveletbe, és kiszámítják, milyen pályára kell juttatni a támadó megsemmisítésére szolgáló ellenrakétát. Mi­után az ellenfél zavaró vagy leplező támadásokat is indít­hat (pl. felrobbanthat egy nagyobb rakétát, így 30—40 repeszdarab repül a cél felé, s nem tudni, melyik belőle az igazi), így hosszabb időt vesz igénybe az azonosítás. Ennek a megtörténte után legjobb esetben két-három perc marad a megsemmisítés­re. Az ellenrakéta — nem ál­talános felfogás szerint — szintén atomtöltetű, rendkí­vül nagy gyorsulással indul, s 90—100 másodperc alatt 80 —120 km magasságba képes emelkedni, A célzásnak rendkívüli pontosságúnak kell lenni, mert pl. 3000 km-ről történt felderítés esetén fél százalékos hiba 15 km elté­rést jelent, s az elhárító ra­kéta atomtöltete hiába rob­ban, a támadó zavartalanul folytatja útját, kár nem esett benne. Más elgondolás szerint a hagyományos tölte­tű, de nagyobb számú raké­tát kell felbocsátani, amelyek a támadóval azonos pályán haladnak — vele szemben, és a találkozás előtt felrobban­nak s a sok repeszdarab a .tá­madó rakétát szétforgácsolja, esetleg, ' á. töltetét idő ' előtt felrobbantja. Elméleti számí­tások szerint a megsemmisítés valószínűsége a legnagyobb célzási pontosság esetén 25— 33 százalék. Ez annyit jelent, hogy legalább három-négy el­lenrakéta felbocsátása szük­séges egyetlen támadó meg­semmisítéséhez. A rakétael­hárításnak más módszerei is ismeretesek. Ezekből befe­jezésül csupán egyet ismer­tetünk, az önvezérlős auto­mata rakéták alkalmazását. Az automata irányítású elhá­rító rakéta úgy közelíti meg a célt, mint ahogyan a kutya fut a távolban megpillantott gazdája felé. Az ilyen ra­kéta vagy az infravörös (hő-) sugarakra érzékeny, vagy az orrában elhelyezett radarké­szüléknek az ellenfélről visz- szaverődött hullámai vezér­lik a célra. Az elhárító raké­ták természetesen nem akkor robbannak, ha összeütköz­nek a támadóval (ez szinte lehetetlen), hanem amikor a két rakéta között a meg­semmisítés szempontjából a legkedvezőbb vagy legkisebb a távolság. A védőrakéta ek­kor automatikusan felrobban, s a támadót vagy teljes egé­szében megsemmisíti, esetleg jelentősen eltéríti pályájától. Gauser Károly Bizony, úgy érezte, magá­ra marad, és egyszercsak meg­haragszanak rá az üzemben, hogy annyi baj van vele; Nem így történt. Egész az igazgatóig eljutott a kis Ur- bán Anna híre. Mindenki érezte, segíteni kell. A gond Korányi bácsira maradt (ő patronálja a pártszervezet részéről a KISZ-t). Ha Anna délutános volt, ő segített, hogy cserélhessen, és ha egyéb baj akadt, akkor is a kislány mellé állt. Ennek ellenére Urbán An- .nának 'hapróL napra meg kell vívni harcát a tanulásért; Önmagával is. A félévi vizs­gák idején sokszor úgy érez­te: nem bírom tovább. Sok­szor elveszítette szeme elől a kitűzött célt. Hiszen véges az emberi erő. Ilyenkor a régi szenvedély, a ceruza és a rajztábla segítette tovább. De nemcsak magával kell vias­kodnia. Szülei még mindig nem nyugodtak bele a gon­dolatba: „minek ez?” — kér­dezgetik. És lányuk már bele­fáradt a felelgetésbe. Három műszakban dolgozik. lehetetlennek látszó felada­tokkal birkózik meg. Otthon is segítenie kell. Kevés az idő és a belső parancs sok­szor adja kezébe az ecsetet, ceruzát. Mondanivalója van, és ő ezt színekkel, vonalak­kal tudja csak közölni. Urbán Anna tanulni akar. Segítségre van szüksége még most is. Egészen addig, mig el nem éri célját. Álljon ott mellette a közösség. Báto­rító szóval. Szeretettel. Thurzó Tibor DILEMMA i ■ Nem baj, majd külön lemérem a hátulját is. (Komádi rajza) IÜ dn tanulni abar Míg várunk rá, a gyár KISZ-titkára. a pergő nyel­vű Ménesi Éva beszél róla. Nem akarja elvenni a ked­vünket, de nehéz dolgunk lesz. Szűkszavú lány az Anna, de a történetét érdemes meg­írni. — Csak ezt ne mondta volna — gondolom magamban. Hiszen kevés olyan ember van, akinek az életében nem akad megírásra érdemes ... Nyílik az ajtó. A magas, karcsú lányból, bár kissé el- fogódottan nyújt kezet, szin­te sugárzik az energia. Nem csalt meg a híre. A szavak darabosan zuhognak egymás­ra, esztendők szálai összekú- szálódnak. Szét kell bontani, elrendezni, hadd fussanak egymás mellett párhuzamosan, mint az anyag Anna szövő­gépén .. ; Hogy is volt csak? A népes Urbán-család már akkor is a visegrádi Fő ut­cán lakott. Apa, anya és nyolc gyerek. Anna a legidősebb, utána hat lány következik, a nyolcadik a legkisebb, pedig fiú. Az édesanya legidősebb lá­nyában korán segítőtársra ta­lált. Általános iskolás ko­rában is igyekezett kivenni részét az otthoni munkából. Szabad idejében meg feste- getett, rajzolt. Ismerősök, a család tagjainak arcképét,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom