Pest Megyei Hirlap, 1961. október (5. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-08 / 238. szám

1961. OKTÓBER 8, VASÄRNAP *>esnr ßtECVSI Révész Tibor: Mosolygó történetek Az első tárlat 1340 júniusában nyílt meg a Pesti Műegylet első tárlata, melynek rendezésére Barabás Miklóst és Szeniczey Gusz­távot* kérték fel. Mikor nagy nehezen szerdára elkészültek a festmények elhelyezésével, Barabás Miklós a nyomdába akart valakit küldeni, és pla­kátot nyomatni, hogy a mű- tárlat nyitva van. Szeniczey ingerülten szólt Barabásra: — Mit nem gondol? Hiszen ha nyomtatott katalógus nél­kül nyitjuk meg a kiállítást, a hírlapok megesznek! — Ha megtámadnak érte, majd felelek én nekik — vá­laszolta Barabás Miklós nyu­godtan. — Most országos vá­sár van, lóverseny van, ezek­nek szombaton vége. Vasár­nap pedig mindkettő közönsé­ge Sizétoszlik. Hétfő előtt pe­dig a katalógus nem készül­het el. Mégis csak jobb. ha a közönség katalógus nélkül nézi meg a tárlatot, mintha sehogyan sem látja. Aztán ezen is tudunk segíteni. írja föl apró cédulákra a titkár a művész nevét és a kép cí­a pénzért. Nem lopom én a pénzt, kezitcsókolom! — Lopja vagy nem lopja, én nem tudom, de nem is érde­kel! I— válaszol szikrázó sze­mekkel Pandüláné. — Itt van egy százas, és menjen a .., A suszter néhány pillanatig tétovázik, hová vágja a kezé­be dobott pénzt: a kis zsebbe vagy a nagy zsebbe, végül azonban önérzetesen bukszá­jába gyűri és köszönés nélkül távozik. <— Mars befelé! — adja a parancsot csemetéjének Pan- duláné, és bemennelc. — Ha ez a kölyök az én gyerekem volna... — kezdi Rozsdáné, de Restyákné félbe­szakítja: — Ellátja annak a baját Pandüláné is, ne féljen! S e percben válóban felcsat­tan Pandüláné hangja. — Mi az, hogy nem kell?! Már a csirkepörkölt sem ízlik? Ha meg nem eszed, kitekerem a nyakad! Cseri Sándor Népvándorláskori temető Szentendrén Élethűen Rózsahegyi Kálmánról egy­szer az a hír terjedt el, hogy öngyilkosságot követett el. A hír igaz is volt, meg nem is. Orosházán nyaralt a nép­szerű művész és szenvedé­lyes Nimród létére elment egy cimborájával a mezőre nyúlás zni. Egy mezei gazda vitte ki őket a szekéren. Aztán letette a vadászokat és ment a maga dolgára. Vadászat után sóhajtozva tekingetett Rózsahegyi Kál­mán Orosházának távolban kéklő tornya felé: — A teremburáját, de mesz- sze van! Most aztán komám, kutyagolhatunk, amíg oda­érünk! Márpedig, akárhogy is né­zegették, bizony az orosházi réten nem találtak fiakker- áliomást. Nagy szomorúan nekiindultak tehát gyalog- szerrel. amikor egyszer csak a messzeségből méltóságtel­jesen pöfékelve lassan kö­zeledett a szegedi vicinális. A cimbora nagyot sóhajtva megszólalt: — Hopp, ha ezen bemehet­nénk! Rózsahegyi nem szólt egy szót sem, csak kutyagolt fá­radtan tovább. A vadásztárs tovább kesergett: — Ha megállna. Ha lenne itt állomása! Rózsahegyi sunyított egyet a koma felé, s letette válláról a nyulakat a fűbe: — Hiszen, ha csak az kell, A langobardok népe skan­dináv eredetű. A messzi észak­ról hosszú, több évszázados vándorlásuk során jutottak el végleges letelepedési helyük­re, Itália északi részébe, me­lyet róluk még ma is Lom­bardiának neveznek. Vándor­lásuk során mintegy fél év­századot töltöttek hazánk te­rületén, az i. u. 512—568 kö­zötti években. Az itt eltöltött idő egységes néppé való ala­kulásuk, valamint a királyi és állami szervezetük meg­erősödése szempontjából, igen jelentős volt történetükben. Korabeli feljegyzések csak el­vétve emlékeznek meg a lan­gobardok magyarországi sze­repléséről, s így életük, tör­ténetük, társadalmuk megis­merésében, jóformán csak a régészeti leletek nyújtanak se­gítséget. Hazai emlékei^ ku­tatása még csak néhány évre tekinthet vissza, s eddig mind­össze 120—130 sírt tártak fel régészeink. Szentendrén az ásatásak so­rán eddig 37 sírt tárt fel a munkálatokat vezető dr. Bő- na István kandidátus. A sírok leletanyaga és a temetkezési szokások arra mutatnak, hogy a hazai langobard-emlékeken j belül is egy előkelő nemzetség g temetőjére sikerült rábukkan- 2 ni. A sírok egy részét még a ^ népvándorlás korában, való- <í színűleg a langobardokat kö- $ vető avarok, kirabolták, an- $ naik ellenére, hogy az elhuny- J takat, éppen a sírrablók elle- ni védekezésül, szokatlanul \ mély, néha köjel öt méter \ mélységű sírba helyezték. A 2 halottak mellé adott aranyból í és ezüstből készült ékszerek nagy része a sírrablók mar- J taléka lett. Az ékszereken kf* | vül, a sírokból kardok, lánd- : zsahegyek, fésűk, sarló, zab- í la, olló, kés, csatok és más le- J letek kerültek elő. A leletek { legértékesebb darabjai a j bronzból és ezüstből készült J ruhadíszek, brossok. Eddig ^ tíz ilyen tárgy került elő. \ Igen jelentősek a temetőben napvilágot látott, agyagból \ készült edények, melyek csak- í nem mindegyike különleges- ; ség számba menő darab, leg- ! többjükön igen szép díszítés ! található. A nemzetiségi sír- { csoport főnökének lovas sír- í jából itt került elő az első ha- ! zai népvándorláskori sírem- ! lék, egy római kőlapra vésett ! primitív kereszt. A kedvező ! talajviszonyok következtében S számos fakonorsó pontos for- ! máját és fa sírépítmények ! maradványait is sikerült meg- ! figyelni. í A szentendrei langobard-te- i mető egy alig ismert, fontos : történelmi korszak — a római ; uralom végétől az avar hon- ; foglalás koráig terjedő évszá- ■ zad — egyik igen fontos em- I léke. A Dunakanyar vidéké-: ! ről eddig nem ismertünk lan- 1 gobard-leleteket. ez pedig az egykori római tábor. Ulclsia castra, a mai Szentendre előd­je közelében, helytörténe- tileg is fontos területen fek­szik. Teljes feltárása, leletei­nek maradéktalan megmenté­se tehát okvetlenül hézagpót­ló jelentőségű, nemcsak a ma­gvar föld. de Szentendre tör­ténetének megismeréséhez is. Az ásatások során eddig a temetőnek mintegy a fele ke­rült feltárásra, a leletmentést azonban, az építkezéssel pár­huzamosan, rövidesen folytat­ni fogják. | Soproni Sándor Rövid élet Arthur Henderson mun­káspárti képviselő egyszer meglátogatta Shaw-t here- fordshire-i házában, és meg­kérdezte a híres írót, hogyan temethette el magát ebben a kis helységben. Shaw felelet helyett elkí­sérte vendégét a közeli te­metőbe, s elvezette egy krip- g tához, melyben egy 80 éves g öregúr pihente örök álmát, á Sírkövére pedig ezt íratta: £ „Az élet rövid.” — Látja — szólt Shaw csen- ^ desen —, az ember szívesen ^ él olyan helyen, ahol 80 esz- ^ tendő rövidnek tűnik. ^ Jelenet a Szeretlek élet című, nálunk is szélesvásznú szovjet filmből bemutatott kentő volt is, de feltétle­nül érdekes. A fitosorrú szó­lalt meg először. „Nem .. j ezt talán mégsem . i: nem il-. lik...” „Úgy? Nem illik? — rep- likázott vissza dundi. — És az illett, mikor nekem sze­relmet kellett vallani a ké­ményseprőnek? Még most is kacsingat, ha véletlenül ta­lálkozunk! Te különben se izgulj; nincs már benn egyetlen zálogod sem.” „Az ítélet jogerős” — zárta le a vitát a lófarokfrizurás bí­ró. Az öt fej koszorúba hajlott össze, lélegzetvisszafojtva fi­gyelték a lófarokfrizurás kes­keny, finom kezét, ahogyan elmerül a táskában, aztán új­ra felszínre bukkan egy vé­kony, zöld zsinórral, mellyel együtt apró, fából faragott turistabakancs botladozott ki a táska nyílásán. Egy hall­gatag, komoly, kékszemű kis­lány arca lángbaborult, nem is kellett tisztázni a tulaj­donjogot. „...Gyerekek, mond­jatok valami mást jó?” — mondta, és egész alázatosan csengett a hangja. De a gyü­lekezet — félve az újabb gondtól — zordonan elzárkó­zott a kérés elől, s a bíró megfellebbezhetetlenül muta­tott ujjával a túloldalra* A SZEMKÖZTI PÁDON tizennyolc év körüli, fekete hajú fiú ült, egy terjedelmes könyvben la­pozgatva. Lábánál hatalmas, szürke farkaskutya feküdt, póráza a fiú bal kezére volt csavarva* Mozdulatlanul he­vert ott, akár egy szobor, még a szemeit is lehunyta, csak akkor kezdte hegyezni a füleit, mikor határozatlan, meg-megálló lépések zaja hal­latszott a közelben. A kis kék szemű érkezett a pád­hoz. így mehettek Néró ide­jében a keresztény hölgyek a vadállatok elé. A kutya ínye árnyalatnyit felhúzódott fehér fogsoráról, mikor a lány habozva leült a padra, s halkan morgott is inkább fi­gyelmeztetően, mint ellensé­gesen. A fiú egy vonásnyivai arrébb húzódott, s csillapítóan szólt rá a kutyára: „Csibész! Csend legyen!” egyébként azonban nem látszott tudo­másul venni az ismeretlen megjelenését. A kék szemű átnézett a lányokhoz, ahol dundi szem­telenül mutatta, hogy menjen közelebb a fiúhoz. Most tört ki rajta igazán a lámpaláz. Szörnyű zavarban volt, míg szinte centiméterenként húzó­dott a fiú felé, közbe-közbe félénk pillantásokat vetve a már csendes, de éberen fi­gyelő kutyára. Néha már ott tartott, hogy felugrik, aztán mégiscsak maradt, míg vé­gül csak karnyújtásnyira volt az „áldozattól”. Alig lehetett érteni a szavát, mikor hosz- szú habozás után megszólí­totta, — Játszottunk — súgta szé­gyenkezve. — Zálogosdi..; Én nem akartam — s tán még bocsánatot is kért volna, de a fiú nem hagyta befejezni. — .Úgy,»*« érfcem!.f|.|JJnab­A szentendrei Pannónia- telepen a közelmúltban föld­gyaluk jelentek meg, hogy a most épülő töltőtollüzem ré­szére bekötőutat készítsenek. A budapesti országút mentén fekvő domb már régebben felkeltette a régészek figyel­mét, s ez az érdeklődés nem volt hiábavaló. Alighogy meg­kezdték a földmunkát, régi sírokra bukkantak. Az épít­kezés vezetősége azonnal érintkezésbe lépett a múzeum­mal, s a gyors intézkedésnek köszönhető, hogy a pótolha­tatlan emlékeket sikerült meg­mentenie a múzeumnak, mely azonnal megkezdte az előke­rült sírok szakszerű feltárá­sát. Az ásatás során a leletekből kitűnt, hogy a temető a nép- vándorlás korából, a lango­bardok idejéből származik. Kik voltak ezek a langobar­dok, akiknek hagyatéka most a szentendrei múzeumban vár­ja a restaurátorok szakava­tott kezét, hogy régi fényük­be, pompájukba varázsolják ezeket a tárgyakat? koztak a kisasszonykák. Most már remélem, elégedett; si-; került a játék. Mire vári még? — tette hozzá csak-i nem durván. Jobb lábát gyors; mozdulattal emelte keresztül : a pádon, a balt már kezével; segítette át, s a kék szeműi akaratlanul is szája elé kap- j ta a kezét, ahogy megcsillant j rajta a járógép krómozott! acélja. Valami szépet, en-: gesztelőt szeretett volna mon-: dani, de torkába belefagyott; a sző, csak nézte megbabo-j názva, hogy a fiú — tragi- i kusságában is komikus, torz! mozdulattal, egy sánta varjú: szökkenésszerű lendületével: előre lép, felemeli az eddig: betonlábtól takart mankókat,: s hóna alá szorítva, elin-; dúl.- Egészséges lábával el-'í löki magát a földtől, a mási-$ kát — melyről most látni; csak hogy vékonyabb, s va-J lamivel rövidebb is — már; mereven húzza maga elé, s; szinte káprázatos gyorsaság-^ gal, melyet a harag is ösz-í tönöz, eltűnik az útkanyar-S ban. í \ KEKSZEM!} támolyogva állt j fel a pádról, üvölteni szere-: tett volna, vagy elsüllyedniJ egy pillanatig eszelős tekin-^ tettel meredt maga elé, az-J tán rohanni kezdett, egyre ^ sebesebben, mint aki maga: elől menekül — otthagyva \ táskát, játékot, barátnőket —j mindent* ellenkező irányba/ kutya értetlenül, félrehajtott fejjel figyelte őket. Csak pár másodpercig tar­tott az egész, mégis mind­kettőjüknek örökkévalóságnak tűnt. A fiú tért előbb ma­gához, szinte erőszakkal tép­te el a száját a bódult, le­hunyt szemű lánytól, s ar­cán fájdalmas, haragos indu­latok viharzottak. — Mi volt ez? — kérdezte rekedten, s a kék szemű csak a hangjára tért ismét vissza a jelenbe, — Mit olvas? — kérdezte és lopva nyelt egyet* — Művészettörténet — mu­tatta a címtáblát feléje a fiú. — Tizenkilencedik szá­zad .; * — tette még hozzá. A kék szeműnek csak jó­val később jutott eszébe, hogy milyen kellemes is a hangja, most nem tudott más­ra gondolni, mint a mind jobban közelgő kényes fel­tételre. Újra csak a lányok­hoz nézett át, ahol most már hárman is mutatták, hogy mi lesz? És a lófarok frizurás egy harkály gépies mozdulatával kopogtatott kar­órája számlapján. — Igen? — próbálta még tovább fűzni dadogós eset­lenséggel a kényszerű beszél­getést a kék szemű, de köz­ben már végképp elszánta ma­gát. Tétova mozdulattal meg­érintette a fiú karját, maid mikor az meglepetten feléje fordult, fogvacogva, pipacs­vörösen a nyakába borult és — majdnem felnőtt lánytól alig várható ügyetlenséggel — megérintette ajkaival a jobb arcát. Suta, gyerekes puszinak indult, de más lett belőle. A fiú megbénultan tűrte a váratlan közeledést, aztán — nem tudhatni, ő fordított-e a fején, vagy a kék szemű is öntudatlanul, de egyszerre csak összeért a szájuk, és most már való­ban csóko'óztak vadul, hir­telen támadt szenvedéllyel. A Muslincává ezúttal nincs köz­tük. — Majd adnék én az átko- zott kölyöknek, ha az enyém volna! — bömböl Restyákné. •— Megtanítanám móresre, ne­kem elhihetik! — Es valóban, a kételkedés legkisebb meg­nyilvánulása sem észlelhető. Rozsdáné nem ragadtatja magát meggondolatlan kije­lentésekre. Sokáig vívódik fi­nom leUcületével, mielőtt el­határozza magát: — En megfojtanám! Meg én! Panduláné is elérkezettnek: látta az időt arra, hogy idéze­teit közkinccsé tegye. — Nézzék asszonyok! — kez­di lassú tempóval, de a szo­kásosnál nagyobb hangerővel. — Tudják, hogy én szeretem a gyereket. De ha az enyém ilyet csinálna, kitekerném a nyakát! — Egyöntetű helyes­lés. •— Mert nézzék... / dáig jutott előadásában, de ekkor már nem őt né­zik, hanem a kapualjat, ahon­nét Panduláné másodszülött gyermeke rohant befelé. Pan­duláné is félbeszakítja a nagy- raméretezett beszédet, és ép­pen meg akarja kérdezni gyer­mekétől, hogy miért e sietség, amikor feltűnik a gyerek mö­gött a sarki suszter. 1— Panduláné! — kiáltja ma­gán kívül a suszter. *— Pan­duláné! A maga kölyke be­törte a kirakatom üvegét! — Micsodaa-aV. — húzza össze szemöldökét az asszony. — Hogy meri azt mondani, hogy „kölyke”, maga vén csir­kefogó? Tud. ja, kinek van kölyke? A kutyának meg ma­gának, hitvány alak! A suszter kénytelen meghát- rálni az iszonyatos roham elől és megszeppenve nyögi: ■— Bocsánat, dehát... ugye... szóval az ablaküveg.,: hiszen tetszik tudni, megdolgozom én . viégyemeletes lakóház ud- % /í varán álmos délutáni ^ csend terpeszkedik. Sehol egy $ csoport nyíltszívű, dallamosan pletykáló háziasszony. Ök $ most a szobák mélyén pihenik í ki az ebéd okozta fáradalma- $ kát. J; A csend szokatlan és nyo- $ masztó, de csak addig, míg £ Jani megérkezik az iskolából. £ Elrikkantja magát: £ —■ Pandula! Gyere focizni! $ — s hogy hívása csalogátóbb í legyen, hatalmasat míg a lab­4 dóba. S a labda repül, mint í Toldi Miklós malomköve haj- í danáiban. Ki tudja, hol áll j meg? Bizony, senki sem tud- $ ja, csak a szundikáló Pestyák- 'j né, akinek a feje fölött hirte- j: len megcsörren az ablak. % Restyákné testének rnázsá- % ját meghazudtoló gyorsaság- % gal és nem csekély érdeklő­dj déssel nyitja fel nehéz pilláit, dj S miután egy köbméternyi dj szuszt vételezett tüdejébe, öb- dj lös gigáján elerrti erővel tört dj fel a fohász. dj Jani ezalatt párducugrással dj kaparintja meg a visszapatta- 'j nő labdát és újabb világrekord dj beállításával hagyja el a ve- dj szélyes terepet. % Oh, ti időmérők, akik a sa- sj lak mellett pazaroljátok a le- £ vegőt! Ha ti itt vagytok, most í új százas-rekordnak tapsolhat­ja a sportközvélemény! dj Restyákné azonban vem taP- dj gól, hanem megidézve a túlvi- dj lág nagy szentjei után az ap- dj rókát, a folyosóra rohan. Mi­jei azonban az ő igyekezete dj nem hasonlítható Jani sebes- dj séfjéhez, mire lenézett az ásító dj udvarra, már csak a felapró- dj zott ablaktábla vigyorog a sze- me közé. í ]\j agy szerencse, hogy Baga­í rovicsné, akinek ablaka d', szembeesik az utcai bejárattal, dj idejében pislantott le és még dj látta a kis szögletben eltűnő fiút. Megfeledkezve a tojásról í — melyet Restyákné a múlt hé- 't ten kölcsönkérd, és azóta a ma- \ ga részéről a feledés homá- - lyába taszított — kivágtat a í folyosóra. Ráncai diadalittas ! mosolyra húzódnak. Mert j ; van-e nagyobb . öröm annál, 'j \ mikor eredeti hírrel állhat elő? ^ ; Torkaszakadtából rikácsolja^ ; — a Muslinca-gyerek volt í Restyákné! \ De már ékkor egymás utáni ' tárulnak fel az ajtók. S ahány ajtó, annyi asszonytárs. Rés- í \ tyákné konyhája előtti hat asz- i 5 szony jön össze hirtelen, de % mét, s ezt a keret szögletébe szúrjuk. Ezzel pár óra alatt készen leszünk. Úgy is történt Másnap délután Szeniczey kétségbeesetten rohant Ba­rabás Miklóshoz: — No, volt itt lárma! Egyik lelkész csapott rettenetes lármát, amiért olyan rossz­indulatúan kigúnyoltuk a prímást... Tévedés okozta az egész botrányt. Az egyik állványon két képnek a címét véletle­nül elcserélték a tárlatszol­gáik. Az egyik képen egy vö- rösnadrágos betyár volt lát­ható, amint a csárda előtt egy leánnyal nagy hévvel tán­col és két cigány húzza hoz­zá a friss talpalávalót. Alat­ta ott szerénykedett a cím: „Krisztus és Magdaléna, a hercegprímás tulajdona”. A másik képen, melyet Ku- korelli, Kopácsy hercegprí­más kedvence festett, s amely Magdolnát ábrázolta, amint éppen Krisztus lábát mossa, a tárlatlátogató kö­zönség az alábbi címet ol­vashatta: „Angyal Bandi és szeretője.” hat lesz mindjárt! Úgy meg­áll az, mintha csak a magán­fogatunk volna. Nem is beszélt többet Ró­zsahegyi Kálmán, hanem szó nélkül odafeküdt a sínekre. A vadásztarisznyáját a feje alá tette vánkosnak. A cim­bora pedig a kezét tördelve, jajveszékelve, zsebkendőjét lobogtatva, szaladt a gőzös fe­lé: — Hé, emberek! Ember van a sínen! A mozdonyvezető gyorsan megállította a masinát és le­ugrott a szegedi vicinális­ról. hogy felcibálja Rózsahe­gyit az útbóL A színmű­vész azonban megátalkodott halálvággyal kiáltozta: — Meguntam az életemet! Hagyjatok meghalni! Nagy üggyel-bajjal tudták csak betessékelni az egyik kupéba. így mentek ők be ketten egy sereg nyállal együtt a szegedi vicinálison Oroshá­zára... Ha az én gyerekem volna!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom