Pest Megyei Hirlap, 1961. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-30 / 178. szám
4 1961. JÜLITTS 30, VASÄRNAP REFLEKTORFENYBEN TÁRNÁI JÓZSEF i z elmúlt napokban egyik ai most végzett színészjelöltünkkel beszélgettem egy fekete mellett. Panaszkodott. Vidékre helyezték, ott kell kezdenie a színész-életét. Nem így gondolta. Az utolsó percig reménykedett: Budapesten marad. Most már biztos, hogy nem. Ezért a bú és a bánat. Érvelek: — Ott nagyobb a lehetőség a tanulásra. Több szerep, nagy szerepek... — Igen, igen... — bólint világfájdalmas arccal — de A Különleges világnap professzora nincs rádió, televízió, szinkron. A filmgyárba sem hív- '■ nak majd ezután vidékről... Tehát nem is a vidéki színház a baj. Inkább az elveszett pénzkeresési lehetőségek. 7 i alán el is felejtettem volna ezt a néhány nappal ezelőtti beszélgetést, ha most nem ülne itt, velem szemben Tárnái József, a Pest megyei Petőfi Színpad egyik vezető színésze. A színházról beszélgetünk. Mai életéről. c,, — Elégedett? — Amennyire egy színész elégedett lehet önmagával, igen. Újra játszom, majd minden este színpadon vagyok, a közönség szeret, gyakran játék közben is felzúg a taps ... — Pedig vidéken játszik — figyelmeztetem, a néhány nap előtti beszélgetésre gondolva. . — Mi több, minden este más színpadon... Elérti a szót. — Mi ebben a rendkívüli? Nem a színpad milyensége, mérete a lényeges, hanem a közönség. Az, hogy estéről estére telt ház előtt játszunk. Ha így van, akkor a színész soha nem panaszkodhat, — Sajnos, a fiatalok nem ezt mondják... — s elmondom a napokban lezajlott beszélgetést. Egyszer sem szakít félbe, csak a végén jegyzi meg csendesen: — Túlságosan könnyű a mai fiatalok élete. Ezért nem értékelik úgy a színpadot, mint tettük mi, annak idején. Én jómagam negyven esztendővel ezelőtt... Elhallgat, csak arca árulkodik: negyven esztendő élménye, emléke veszi körül. Amikor újra szól, már emlékezik: — Nagyváradon kezdődött. Még gimnazista voltam, de már úgy ismertem a váradi színházat, mint a tenyeremet. Majd minden este ott szorongtam a karzaton, hallgattam az előadást, szívtam magamba a színház levegőjét. Tudja, a mi családunkban soha nem volt színész előd. Apám munkásember volt, a nagyapám pedig még paraszt. Hogy én miért szerettem meg a színházat? Nehéz lenne erre válaszolni. De hallottam Adyt szavalni, láttam Nagy Endrét, aki a színház lépcsőjéről üdvözölte forró hangú beszédében a forradalmat... Barátom lett a színház, barátként fogadtak a színészek. Mind ez mégiscsak az ismerkedés volt a színházi világgal. Az első igazi találkozás későbbre maradt. 1919-ben beálltam vöröskatonának, 1920-ban internáltak ezért. Amikor kiszabadultam, hova is vezethetett volna az utam, mint a váradi színházhoz. Befogadtak maguk közé. Szerepet is kaptam. Strindberg: Mámor című drámájában egy pincér figuráját kellett életre keltenem. Jól csináltam? Biztos, hogy rosz- szul. Mégis dicsértek, buzdítottak a kollégák. Imre Sándor, a rendező és Parlagi Lajos, az igazgató is. így találtam én haza a színházhoz, így lettem színész. — S a folytatás? — Egy évvel később már a marosvásárhelyi színháznál játszottam. Itt kaptam az első főszerepet is. Hevesi Sándor: Császár és komédiás című drámájában a császárt, Nérót játszottam. Húsz éves voltam akkor. — További szerepek? — Ádám az Ember tragédiájában, Biberach a Bánk bánban, Baracs Imre Gárdonyi Géza: A bor című színművében. És sok-sok Sha- kespeare-szerep. — Természetesen mindig prózai szerep? M osolyog, úgy válaszol: — Téved. Vidéki színház, különösen abban az időben, nem bírta el az egyoldalú színészeket. Játszani kellett mindent, a tragédiától az operettig. Hogy csak néhány operettet említsek: Marica grófnő, Lili bárónő, Kék mazur... Sőt! Egy évadban, mint vezénylő karmester is bemutatkoztam. — Az meg hogy történhetett? — Abban az időben dr. Ferenczi Gyula, a színház igazgatója volt a karmesterünk. A Cirkuszhercegnőt játszottuk. Egy nap Ferenczi váratlanul megbetegedett. Ott állt a színház karmester nélkül. Állítólag jól játszottam hegedűn, zongorán... így rám esett a választás. BeSzentirmai a Kárpáthy Zoltánban ugrottam a karmester szerepébe Egy évig vezényeltem. Tehát Tárnái József nemcsak prózai és operettszínész volt már, de karmester is. — Sőt! Rendező is. A harmincas évektől nemcsak játszottam, de rendeztem is. Az aradi színháznál például Pirandello: IV. Henrik című drámájának főszerepe mellett Baranyi Ferenc: HŰSÉGÜNK Hűségünk egykorú az ébredéssel. A volt-világhoz minket már mi köthet? (Leföljebb öt-hat évesek lehettünk mikor a tigris-tankok dübörögtek...) És már tűzzel-tisztított, új világ volt amelybe eszméletünk beledöbbent, s nem sors, de ész s apák emlékezése volt az, mi minket osztályharcra fölkent. Nálunk nem szülők rangja szabta meg, hogy a tanító hányadik padba ültet, viseletűnk se mérte már a kasztot: rendes ruhája volt mindegyikünknek, értünk leszállt a legfelsőbb tudás is sokemeletes, bámult-magasságból, mi már csak olvastuk a nép fiát, ki a népségből kis bátyúval kilábol... Hűségünk egykorú az ébredéssel: megszületett, mikor kinyílt az elménk, mi értelmünket csúfolnánk meg azzal ha közegünk: a rend ellen kikelnénk. Együtt nőttünk a lakótelepekkel romokról már fogalmunk is alig van) nem álmodunk, ha hosszan eltűnődünk, de tervezünk legbátrabb álmainkban. örököltük: a gyermek Béke sorsát, fegyvertelen, új formáját a harcnak, ne a múltunknak — melyben nincs nyomor, vér — de értelmünknek adjatok bizalmat! Az éberséggel egyidős e hűség s magasra-nőtt felelősséggel áldott. Erőt ad, hogy mi munkáljuk egészre e készen kapott félig-kész világot. KEPES FILMVILÁG ^ Pap Éva, a Megöltek egy lányt 4 oím.-i új magyar film női főszereplője ÉHÉ ÄX\V\\\\\\\\\\\\\VVV.\A\\\\\\\\\\\\\\\\\\V ' —y * —t, i *. v '4 Kucenko játssza Léna szere- g pét Az utolsó össztűz című, rövidesen bemutatásra kerülő szovjet filmben Falu Tamas; Falusi eszpresszó A falusi eszpresszóban Forr a kávé illatozva, Szimpla adag, dupla adag Brazilia ízét hozza. Készül a sokillatú fagylalt. Vanília, eper, málna. Sorban várja a sok gyerek. Mert fagylalt a szívük álma. Harmadosztályú az üzem, Rangsornak nem nagyon hálás, Kicsit vidéki itt minden, De finom a kiszolgálás. Fiatal pár lebben most be. Egymást látják ők csak ketten, A szerelem faluhelyen Épp olyan, mint Budapesten. 44 Moór Marianne a Májusi fagy 4. című új magyar filmben V 4 \\\\\\\\\\\\\\\\\ — TIZENNÉGY NAPOS lengyelországi látogatásra utazik a Péceli Vasutas Kórház eszperantó csoportjának harminc tagja, a leni- gyei eszperantisták vendégeként. Lengyelországi tartózkodásuk alatt megtekintik a nevezetesebb városokat, majd a tengerparton töltenek néhány napot. Visz- szaérkezésük után, augusztusban lengyel eszperantisták érkeznek hazánkba. (Brahmaputra partján a titkok, a csodák országa. Kutattam, fúrtam a földet, mintákat vettem, vázlatokat készítettem, tettem, amit otthon is tettem volna geológusként, de itt mindenütt másba botlottam, mint otthon. Lámák, az idegesítő, olykor már elviselhetetlen om mani padme hum!, a zarándokok ká- ráló, örökké elölről kezdődő, s akkor is csak egy mondatból álló imádsága, rabszolgák, gyilkosságok... Átéltem az ellenforradalmi lázadást, s láttam, a kínai néphadsereg alakulatainak győzelme nyomán hogyan ébred új napra, új életre az ország. — Most végiggondolod, ami itt volt? Cam Szí szava olyan szomorú volt, s olyan őszinte, mint csak azoké, akik a legkedvesebbet veszítik el. — Igen. Mindent. Ami itt volt, s ami itt lesz... mert most kezdődik Cam Szi... Lezárta kezével a számat: — Ne, ne mondd. Akikor már nem leszel itt... arról ne beszólj... Lustán hömpölygőit lábunknál a folyó, ott kuporogtunk a partján, hátunk mögött a dzsip, ami elhozott eddig, s ami majd hazavisz, hogy utána már ne vigyen sehova. A folyó. Brahmaputra — Brahma fia. Szent folyó, valahol messze, száz és száz kilométerekre, a Gangesszal ölelkezik össze, s egyesülve rohannak a tenger felé. Cam Szi apró köveket dobált a vízbe, kicsit féloldalra hajtotta a fejét, mint minden nő, amikor édes-ügyetlenül dob. Robaj hullámzott végig a levegőben. — Robbantanak. — Tudom. Annyi mindent kellene mondani egymásnak, oly sokat, s arról beszélünk, ami úgysem érdekes. Persze, robbantanak. Tegnap még én jelöltem ki a hegyvágatot, hol hasítsák át a hegyet. Ma már nekifogtak. Mire elkészül, én már régen otthon leszek. Cam Szi veszi majd át a vágatot, s jelöli ki az újabbakat, míg csak az útkígyó a szembejövővel össze nem ér. Cam Szi. Róla kell már beszélnem. Egy éve ismerem. Akkor került mellém, mint gyakornok, négy fiúval együtt. Peking- ben végezte el a nemzetiségi főiskolát, s visszajött ide, ahonnét esztendőkkel ezelőtt megszökött. Szülei lozsevák, a legnyomorultabb rabszolgák voltak, akik csak Tibetben léteztek. Anyja és apja is elpusztult, mindkettőjüket halálra korbácsolták. — És akkor Cam Sri megszökött. Most itt van, föld, szikla, folyó parancsolójaként, titokzatos számítások, műszerek ismerőiéként, más Cam Sziként. Alig telt el két-három hét, amikor már mindketten éreztük: szeretjük egymást. És azóta? Azóta minden más volt, olykor az erőtrabló, iszonyatos munka is. Soha nem gondoltunk arra, hogy el kell válnunk, hogy mindaz, ami van, másképpen is lehet. Csak most, egy hete. Amikor már nem lehetett nem beszélni róla. Megtörtént minden, az ünnepélyes búcsúztatás, a köszöntések. És tegnap még mindketten dolgoztunk. Dolgoztunk? Hajtottuk magunkat, mint a bolondok, nehogy egymásra kelljen néznünk, mert akkor elsírjuk magunk. Most nem sírunk. Csak ülünk itt, a Brahmaputra partján, lustán, zavarosan hömpölyög a szent folyam, s két kis emberfigura gubbaszt a parton, öreg, millió titkot, ezernyi évet látott folyam: mit mond neked a partjaidon kuporgó pirinyó két alak? — Ugye, szép a te országod? Rám nézett, rám függesztette a tekintetét, leste, várta a választ, pedig már hányszor, de hányszor meséltem neked, édes Cam Szi, hogy milyen is Magyarország! De most te is másról akarsz beszélni, mindegy, hogy miről, a robbantásról, az én hazámról, a folyóról, minden másról, csak magunkról nem. — Szép. Olyan szép, mint neked Tibet. Mint neked a Himalája, mint itt, ez a völgy, a Brahmaputra felső részének, a Tsangponak völgye. Hanyatt feküdt a fűben, s ha nem szeretném, akkor is gyönyörűnek látnám. Finoa rendezés nagy munkája is f az én feladatom volt. Más- f kor, ha én rendeztem, Gróf í László játszotta a főszerepet, $ aki jelenleg a Nagyváradi % Színház Állami-díjas főren- J dezője. $ Azt hiszem, tanulságos len- $ ne olykor, ha idősebb színé- % szeink elbeszélgetnének a fia- % falókkal, s felelevenítenék $ azokat az emlékeket, amelyek % őket egy életre a színházak- £ hoz kapcsolták. Azt a nehéz. küzdelmes életutat, amelyet f bejártak, míg a kis, vidéki £ színházaktól a fővárosig ér- f keztek. % — 1938-ban jöttem át Ma-J gyarországra, azóta itt ját- $ szom. Voltam a győri, mis- % kolci, kecskeméti, szegedi % színháznál. Ez utóbbinál ért % a felszabadulás. Akkor évekig % nem játszottam, hanem, mint % a szinészszakszervezet osztály- $ vezetője munkálkodtam, in- % téztem többek között a szín- £ házak államosítását is. 1949- % ben léptem színpadra újra, £ mint a Honvéd Színház tag- j ja. 1953—55 között a Ma- í dqch Színházban játszottam. í — És a Magyar Játékszín? % — Ötvenötben kezdtem szer- $ vezéséhez. ötvenhét őszéig % vezettem, az Országos Kama- % raszinház megalakításáig. On- % nan kerültem át a Petőfi % Színpadhoz. — Jól érzi itt magát? % Rábólint. — Elégedett vagyok. Hét ÍJ szerep van már mögöttem. A % Kerekeskút párttitkára volt £ az első. Azután következett a jj Tamás bátya kunyhója, a Li- jí liomfi, a Különleges világ- nap, a Kárpáthy Zoltán, a % Kilóg a lóláb s most jelenleg £ a Dankó Pista Joó festőművé- } szét alakítom. $ — A legkedvesebb szerep? % — Mindig az, amelyiket % éppen játszom. Gondolom, ez JÍ így a természetes. Annál is £ inkább, mert az elmúlt évek- % ben nagyon megszerettem a £ megyei színházat. A szívem- i hez nőtt. Nemcsak a kollé- í gák, de a közönség is. Min- % denhol szeretettel várnak. Ma % már egy kicsit ünnepnek tart- % ják a színház érkezését. S ez $ nagyon nagy dolog. ß ücsüzunk. Az interjú vé- $ get ért. Befejezésül még % csak annyit: reméljük, talán £ már nem is olyan soká újabb £ Tárnái névvel ismerkedünk. « Tárnái Jutka nevével. j A papa nevet: — Talán... A kislányom $ mindenáron színész szeretne % lenni. $ — S az apai engedély? — A tehetségen múlik... — ^ csendesül a hangja. — Apja lánya... — nyúj- J tom a kezem. — Viszontlá- £ tásra, ma este, a színpadon. jj És nemsokára: együtt Jutka- í! val. Apa és lánya együtt, a '< színpadon! Prukner Pál '■ Mészáros Ottó: Most jön fel a nap. Ne- künk — így együtt — utoljára. Látod, Cam Szi, eltelt a két esztendő. Rámemelte szemét, s láttam, fényét töri a könny. Hallgatott. A folyó fürdött a nap fényében, s távolabb az útépítő munkások monoton dala zümmögött. Éreztem: elmegyek innét, de örökre elszakadni nem tudok soha. Cam Szi hosszú, befont haját kiengedte, kékesfekete zu- hatag omlott vállaira. És csak most szólalt meg: — Fáj a szíved? — Fáj. Érted és ezért... Belekaszáltam a levegőbe, s úgy hullt le a karom, mint a földre hulló zarándokok teste. Alázattal és esetlenül. Két év. Sok lenne? De hiszen csak töredéke az életnek. És mégis azt érzem: üresen megyek el innét, ami bennem volt, minden ittmarad. Két évvel ezelőtt ereszkedett le velem a gép Lhasza repülőterén. Tibet —
