Pest Megyei Hirlap, 1961. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-02 / 154. szám

""ifff Htm 1951. JÚLIUS S, VASÄRNÄF Akikről a kövek beszélnek ! \ T/ isegrádon, a Várhegy oldalában, feketezöld fenyvesek ^ ' alján, királyi palota romjai emelkednek. A hatalmas \ palota a XIV. században a magyar államigazgatás központja, ? száz évvel később pedig Mátyás király pompás nyaralója volt, % ahol fényes fogadószobák, szökőkutakkal és virágokkal dissí- $ tett udvarok ejtették ámulatba az érkező idegent. ^ Meleg nyári napokon hetyke udvari emberek, tudós hu- % manisták csevegő csoportja híísölt a gótikus csipkézetü árká- % dók alatt, s beleszorult a szó a beszélgetőkbe, amikor az ud- % varmester érces hangon bejelentette a király érkezését. £ A gyorsan támadt csendben hárfánál is lágyabban zsongott a % szökőkút halk csobogása, s egyszeriben mosolyra mozdultak az arcok, mikor észrevették, hogy víz helyett fehér- és vörös- % bor-függönyön keresztül búcsúzik a tetők fölött beszűrődő % napsugár. g! Így élte Visegrád virágkorát Mátyás idejében, de halála ^ után hamar mostoha századok martaléka lett a földi paradi- f csőm. A hajdankori állapotról csak egy lírai tónusú memoár j maradt emlékeztetőnek, amelyet a mohácsi katasztrófa után; flamand földre szakadt Oláh Miklós örökített meg. A szülő-: föld szeretete, az egykori városok és paloták színes emléke í lengi körül ezt a visszaemlékezést, amelyben a megeleveni- \ tett városok és paloták — egy virágzó korszak visszfényei — \ tündérképszerűen emelkednek ki a pusztulásból. Az elpusztult palota emléke ebben az írásban élt tovább, arra azonban századokon keresztül senki sem tudott feleletet adni. hogy a föld mélyén merre rejtőzik a középkori Magyar- ország földi paradicsoma. H éjj Miklóssal, a múzeum igazgatójával beszélgetünk a régi emlékekről s Mátyás király palotájának felfedezé­séről. Schulek Jánosra, a nagyhírű műépítészre terelődik a szó, s a szikár tudóst áthevíti az emlékezés. Csak tanítvány szólhat ilyen közvetlenséggel mesteréről. — Schulek Jánost egy életre szóló emlék kapcsolta Viseg- rádhoz — kezdi Héjj Miklós és lassan kibontja előttünk a mester életének Visegrádhoz kapcsolódó emlékeit. — Gyermekkorában itt hódolt kedvenc játékainak s ebben a környezetben zárta magába a történelmi emlékek szere- tetét. A magot apja, Schulek Frigyes vetette el, aki a budai Mátyás-templom és egy egész sereg magyar műemlék helyre- állításával szerzett országos elismerést. Schulek János hamar követte a példát! A harmincas évek elején adták közre Oláh Miklós írásának fordítását s o felfedező ennek a munkának köszönhette a sikert. Szom jas képzelete százszor is kibontotta a hegyoldalban leírt palota képét, a tágas termeket, virágos függőkerteket, öblös pincéket. A Várhegy oldalát — ahová a leírás vezette — akkor még sűrű bozót borította, s gyümölcs­fák árnyékában pihent a betemetett múlt. 1934-ben a Salamon-torony helyreállításával bízták meg, s ebben az évben hihetetlen kitartással kezdett hozzá az elte­metett palota felkutatásához. A Fő utca hegynek támaszkodó olalát házról házra átkutatta, de az eredmény elmaradt. Téliesre fordult az idő s bágyadt decemberi fény simo­gatta a kopár hgyoldalakat, amikor váratlan fordulat történt. A Salamon-torony helyreállításával kapcsolatos évi zárszám­adások elkészítésén dolgoztak s még a szilveszter délelőttje iS nehéz munkával telt el. A téli verőfény azonban kicsalta Schulek Jánost. Sétára indult a százszor is bebarangolt terü­leten s a szomszédos kert magas támfalán, száraz indák kö­zött egy dongaboltozat villant elő. Schulek Jánost mintha áramütés érte volna; azonnal a leírásban olvasott díszes lép­csősorra gondolt, s másnap, az új év küszöbén, azonal meg is indult a kutatás. A támfal fölötti gyümölcsösben hat ember húzta meg az első kutatóárkot, olyan sikerrel, hogy néhány nap múlva rábukkantak a középkori palota kápolnájára. Ami ezután történt, közismert dolog, sokat írtak róla Visegrád kedvelői. A felfedezés mámora olyan eredményeket hozott, amelyekre ezelőtt harminc esztendővel senki sem mert volna gondolni. Ahogy hallgatjuk Héjj Miklóst, felvetődik bennünk a kérdés, hogy van-e tanúja még ennek a felfedezésnek? A múzeum irattárából hatalmas aktacsomót vesz elő, s abból olvasa a szerencsés kezű felfedezőket. F ényben fürdik a hegyoldal, mikor besüppedt macskakö­veken, kőkeretes pincegádorok mellett felkapaszkodunk Afra bácsihoz, a kincskereső munka egyik tanújához. Töpö­rödött öreg ember. Fojtogató asztmáról panaszkodik, de ami­kor meghallja, mi felől érdeklődünk, nyugtalanság ül az arcára, s apró, tatáros szemei eltűnnek a ráncok mögött. — Én ástam meg harmincötben az első kutatóárkot — büszkélkedik Afra bácsi, s hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavának, bütykös ujjaival régi iratok után keresgél s mindjárt mutatja is, hogy ő volt Schulek János első embere. — Adok magának egy nyomozó munkát, mondta Schulek úr, de mindjárt a telkemre is kötötte: vigyázzak, mert a szil­vafák tövében nagy kincsek rejtőznek. Hogy találták meg az első nyomokat? — Ügy egy hete dolgoztunk már, amikor a csákány foka egyszerre megakadt. Hatalmas kődarabok kerültek elő, amik­ről csak később tudtuk meg, hogy a királyi kápolnához tar­toznak! — Most másképpen kell folytatni a munkát, mondta Schulek úr, s arra biztatott bennünket, hogy az első nyomok után forduljunk más irányba, arra is kérésük a további nyo­mokat. A varázsvessző nem is tévedett! Hónapok múlva meg­találtuk a palota termeit is! Beszéd közben széles folyammá dagadnak koponyájában j a régi emlékek, s gáttalanul gyűrűznek tovább, mint lent a vén folyó, amelynek ezüstös szalagja be-becsillan Afra bácsi ablakába. Arcával a fény felé fordul, s néhány perc alatt átizsanak ; a betegségszítta barázdák. Talán arra gondol, hogy dolgos i kezével ő is hozzájárult valóraváltani egy merész és nagy j álmot, s akkor mégsem szállt el fölötte hiába ötven dolgos \ esztendő. Cseke László a.VXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXW,>XXXVXV,XXNNXXXXXXXXXW A karikaturÍ8ta jegyzetfüzetéből MEGYEITÜKÖE SZÁMVETÉS Soha nem tapasztalt a tanu­^ lási vágy. Nemcsak az ifjú- ^ Ságnál, amely a tanulással a ^ jövőjét építi, hanem a íelnőt- ^ teltnél is. akik a dolgozók is- ^ kólájának esti tagozatán, a £ levelező tagozaton középisko- £ Iákban, technikumokban és í főiskolákon sok ezres tömeg- f ben tanultak az elmúlt tanév ^ folyamán. ^ Simonyi István, a ceglédi í Mészáros Lőrinc iskola igaz- gatója a nap bármely órájá- jí ban szívesen áll rendelkezés- ^ re ha az iskola felnőtt okta- 2 tásáról beszélhet. i — Mit mondjak? — lapoz bele az osztálynaplóba. Hang­ja csupa melegség és szere­tet. — Százötvenhat húsz éven felüli hallgatónk volt az idén. A legfiatalabb 18 éves, a leg­idősebb, Mészáros Lajos, az idén tölti be a hatvanat. Ér­demes megjegyezni, hogy az idén vizsgázott nálunk kitü­nően Tóth János, a Kanadá­ból harminc év után haza­származott magyar, aki két fiával együtt ült az iskola padjában. A fiatalemberek Kanadában végezték el a kö­zépiskolát és az idén magyar Kiszel János tanácselnök, Váci í (Magyar László karikatúrái)« nyelvet és irodalmat tanultak. Talán nem mondok vele új­ságot a lap olvasóinak, hogy Tóth János és két fia meg­becsült dolgozói a ceglédi Dózsa Népe Termelőszövetke­zetnek. Elgondolkozik néhány pilla­natra, aztán adatokat sorjáz: — Iskolánk felnőtt okatása a számok megvilágításában a legszemléletesebb. SzáZötven- hatan vizsgáztak, a létszám fele kitűnő, jeles és jó, a ta­nulók 23 százaléka kitűnő és jeles. Az átlagos tanulmányi eredmény 3,5 százalék, öt ta­nulót utasítottunk javító vizs­< gálatra és figyelemre méltó Jadat az, hogy mind az öten ! húsz éven aluliak. \ A Május 1. Ruhagyárban ! kihelyezett osztály volt ebben ; az esztendőben. Az egyetlen : osztálynak tizenhét hetedikes ; növendéke volt: vállalatve- ;zető, vezető beosztású dolgo- ; zók és üzemi munkások. Pa- \ taki Ferenc, magyar-történe- | lem szakos tanár, szakfel- ■ ügyelő harmadmagával taní- ! tott a kis osztályban, őszinte, : szívből jövő elismeréssel be- ! szél a felnőtt növendékekről. ; — Hárman tanítottunk. Zá­i dory Pista barátom számtant | és fizikát adott elő, Domon- | kos Sándor pedig biológiát és ; földrajzot. A másik két kar­társ nevében nem nyilatkoz­hatok. Nálam csupa jeles és jórendű tanuló volt, akiknek lelkesedéséről, szorgalmáról csak a legjobbat mondhatom. Nyugodt lélekkel állíthatom, hogy ezen az évfolyamon ti­zenhét nagyon derék emberrel kötöttem őszinte barátságot. Nem is hiszi el, milyen cso­dálatos dolog felnőtteket ta­nítani. Hihetetlenül nagy ben­nük az érdeklődés, — És vajon a jövő tanévre hányán iratkoznak be? — Mindannyian! Évközben sem volt lemorzsolódás és biztos, hogy mind a tizenhe­ten beiratkoznak a nyolcadik osztályba. Sőt, égy-egy szabad negyedórában már arról be­szélgettünk, hogy a nyolc ál­talános elvégzése után to­vább tanulnak. A vállalati központ közbenjárását fogják rf kérni arra, hogy a budapesti í ruhaipari technikum kihelye- J zett osztályt biztosítson szá- ? mukra és itt akarják elvé- í gezni a technikumot. Az 5 üzembe kihelyezett osztály \ kitünően bevált. Az előadá- \ sokat úgy osztottuk be, hogy | a tanulók pillanatok alatt el- \ érték munkahelyükről a tan- J teremmé átalakított szakszer- \ vezeti helyiséget. Rossi Károly 2 H. Lányi Piroska: JULI NÉNI : AMIÓTA JULI NÉNI esetét I láttam, nem hiszek abban, : hogy van rossz ember, mert ha már róla is kiderült... No de talán mégsem a végén kezdem, hanem elmondom ap­róra milyen is volt ez a kü­lönös asszony, akivel a kör­nyékbeli anyák rakoncállan- kodó gyermekeiket riasztgat- ták. A foglalkozása újságárus volt. Ott üldögélt hosszú éveken át a tanácshóza előtt, körülbástyázva hírlapokkal, képes újságokkal. Télen, nyá­ron kendőbe bugyolált alakja a maga merevségében és meg­közelíthetetlenségében már olyan volt, mintha nem is az eleven élethez tartozott vol­na, hanem a nagy, szürke épülethez, amelynek árnyéká­ban meghúzódott. Azt hiszem, különbözött a világ minden újságárusától, mert semmit se tett azért, hogy fellendítse üzleti forgalmát. Nem kiál­tozta hangos szóval az újsá­gok •" eveit, nem kürtölte vi­lággá a szenzációkat. Még csak tejbólintással sem kö­szön'ette régi vevőit, a közeli gyár munkásait és a tanács­ház hivatalnokait. Magába süppedve ült naphosszat rosszindu'atúan pislogva ki fejkendőse alól. A tekintete azonban korántsem volt egy­kedvű: általános megállapí­Rövidesen bemutatják filmszínházaink A legénylakás című szélesvásznú amerikai játékfilmet tás szerint gonosz volt. Úgy éreztük, hogy minden élő­lényt gyűlöl, embert és álla­tot egyaránt, a gyűlöletében azonban voltak bizonyos fo­kozatok. A felnőtteknek csu­pán merev, rosszindulatú ar­cát mutatta, viszont kemény szoborképe egyszerre meg­elevenedett, eltorzult, ha gyereket vagy kutyát lá­tott. Ilyenkor a hangja is megjött, méghozzá alaposan. Elég volt. hogy néhány gye­rek labdázzék, ugrándozzon körülötte, már rikácsolt, szit­kozódott. A dühe azonban akkor hágott a legmagasabb fokra, amikor valami szerencsétlen kutya merészelt átfutni a té­ren, amelyet ő saját birodal­mának tartott. Ilyenkor még a szó és a rikácsolás sem volt elég, felkapott egy követ és uténahajította az állatnak. Vak gyűlöletében odáig me­részkedett, hogy egyszer a nyugalmazott postamester kö­vér és kivénhedt daxliját is fültövön dobta egy hegyes kővel, úgy, hogy szegény ál­lat azonnal kinyújtózott. Meg is kapta érte a magáét, be- citnlták a kapitányságra ás pénzbírsággal sújtották. Még csak nem is védekezett. Fel­háj tóttá a kötényét, több re- keszes bőrtasakjából előha­lászta a pénzt és kifizette azonnal. — Nem fellebbez? Joga van hozzá — figyelmeztette a rendőrtiszt, de ő csak ráz­ta a fejét, s hetykén rávág­ta: — Nem én í ;.! És ezután is csak meg­dobálta a kutyákat, pedig azok már ismerték és mesz- sze elkerülték. A gyerekek nem voltak ennyire óvato­sak. Féltek ugyan Juli néni­től, de még mennyire fél­tek ... és mégis vonzotta őket, már ahogy az általában ve­szélyes dolgokkal lenni szo­kott. Csapatokba verődtek és tüntetőén az orra előtt ren­deztek harci játékokat. Nem éppen megtisztelő fintorokat vágtak feléje és merészségük­ben odáig mentek, hogy tisz­tes távolságban megállva, még csúfolták is. Várták a düh­kitörését, hogy karban ne­vethessenek rajta és elinal­hassanak, még mielőtt a bot utolérné valamelyiküket. Nagyobb baj volt, hogy néha a labda odagurult Juli néni kezeügyébe és volt lab­da. nincs labda ... Juli néni már ki is végezte, nagy kéjjel szúrva bele tarka nyelű bugy­libicskáját. EGY ILYEN SZÉP, fényes, piros labda pusztulása idéz­te elő a döntő fordulatot Juli néni életében. A gyerekek haditanácsot tartottak a gyár mögötti grundon és elhatározták, hogy bosszút állnak a lab­dáért. Igen ám, de hogyan? Különféle tervek merültek fel, de valamennyit leszavazták. Már majdnem úgy jártak, mint a felnőttek, akik a sok beszéd után gyakran a hatá­rozathozatalt másnapra ha­lasztják, amikor megjelent a szerelőék Jucija egy pará­nyi kutyussal. Nos, ez az ár­tatlan, nyüszítő kis jószág lett a bosszú eszköze. Elhatározták, hogy be- . csempészik a kutyust Juli né­ni kosarába, amikor magára hagyja az újságos posztját, s elmegy ebédjéért. Elbújtak a szemközti ház kapuja alá és izgatottan les­tek. Juli néni megvárta a déli harangszót, aztán előhalászta a kosarából a lábosát és el- kacsázott a szemközti sarok­ra, hogy megvásárolja a mindennapi főzelékét, né­hány falat hússal. Uzsgyi neki, vesd el magad, már ott is voltak a gverekek. Félrehajtották a tarka ab­roszt a kosárról és egy üres fazékba beledugták a ku­tyust. Ráhajtották ismét az abroszt, s szaladtak vissza a kapualjba. Visszafojtott lélegzettel les­ték a fejleményeket. Végre a kiállított őrszem jelezte, hogy: jön! Örökkévalóságnak tűnt minden perc, mert Juli néni bizony lassan ballagott köszvényes lábain. Végre mégiscsak odaért. — Jaj, mi lesz, még fal­hoz csapja szegény ku­tyust ... — nyafogta Juci, de a fiúk leintették, hogy gyáva népnek nincs hazája, meg hogy kár is kezdeni lányokkal. András Endre: Hódolat Ügy látlak, mint nagy márvány oszlopot, fölötte zajló ember-rengetegnek, vezéreként nem látható seregnek, s világot gyújtó roppant homlokod acélos kapcsa hullámzó tereknek, melyben erődnek gömbjét hordozod. El nem téríthet más cél. légy konok, harcos bástyája adott szerepednek. Mint Atlasz állsz a zengő bolt alatt: s ha nyugtatod is csorbult fegyvered: lángjától hévül minden holt anyag. Csak magadba vagy égre néz szemed, követlek. Én vagyok a Hold, a Nap te vagy, Ó, hagyd, hogy barátod legyek. Bárányi Ferenc: • • Oregapáni Kalapos volt szegény öreg. Naponta négy-öt kalappal lendített a sorsán, S mikor már fedett fővel járt a környék: s — ha adni-venni falvak összegyűltek — árulta őket nagy vásári ponyván. Néhány kalap — s a lány’át férjhezadta. Sok-sok kalap — s cserép került a házra. S mikor már fedett fővel járt a környék: öregapám a lét nyűgét lerázta. Csöndes szerszámait hidegre tette, hanyattfeküdt és ránccal körbesáncolt szemébe húzta utolsó kalapját. Meghalt. Csak addig élt, amíg muszáj volt. Kerekes András: Nyári szerelem Januári nyár — sárga fény az udvaron, millió jégkristály megremegett, feszült a délután, s most hallgatom: beért közénk. Este van, csend, de egy hullámon azóta is hangzik szüntelen, ezer zajon, felejtő gondokon túl a hangra, képre, emlékre váltott fényeken átszól a nyár, a teljessé nőtt alkalom. Tausz János belkereskedelmi miniszter. Pest megye ország­gyűlési képviselője

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom