Pest Megyei Hirlap, 1961. június (5. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-04 / 130. szám

1961. JÜNIUS 4, VASÁRNAP mmar MEcrei HOVA MENNEK? Mindig megdöbbenek, ha perspektívátlan fiatalokkal ta­lálkozom. Nálunk eléggé ritka már az ilyen, de azért akad, s nem árt őket észrevenni. Minap a Lenin körúton bal­lagtam. Keresztülvágtam a No­vember hetedike téren, s ak­kor a rendőrfülke mögötti, te­nyérnyi parkban megláttam őket. Szorgalmasan ásogatott itt vagy nyolc-tíz fiatal lány. Kettő kivételével mindegyik pantallót vagy overált viselt. De az a kettő hamisítatlan pa­raszti öltözékben nyomta ásóját a felázott földbe. Nehéz szavakba foglalnom, miért hatott rám olyan meg­hökkentően a látvány. De va­lahogy furcsa volt ez a két ser­dülő kis parasftlány itt, a vi­lágváros kellős közepén, kö­röttük a szédítő, lármás, róha- nó és zajos világvárosi forga­lommal, amint egyenletes, tempós mozdulatokkal forgat­ták a földet. Csak úgy repül­tek szoknyáik, időnként elő­villant bőrük fehérsége a vas­tag harisnya fölött. Vajon miért hagyták ott a falut? Mi hozta fel őket Pestre? Miért jobb ez a mun­ka, mint az otthoni? Brigádvezetőjük húsz-hu­szonöt év körüli, férfias moz­gású, fürkésző, gyanakvó te­kintetű nő volt. Zsebredugott kézzel, szélesen ringó járással közeledett, amikor meghallotta hívásomat. — Hát, ha csak néhány perc­ről, mondjuk tíz percről van szó, akkor félrehívhatja a lá­nyokat — mondta, miközben bizalmatlanul végigmért a be­mutatkozás után. — De aztán igyekezzenek! Egymás ruháját huzigálva, kuncogva jött oda a két kis­lány. Kezet fogtunk. Ujjaiíkat mereven tartották, nem volt erő kézfogásukban. — Dudás Mária vagyok — mondta a magasabbik, a neve- tösebb. Úgy vettem észre, ő a talpraesettebb, merészebb. Az Aszód melletti Ikladról való. Márta Margit viszont Hévíz- györkről jár be nap mint nap Budapestre. Szeplős kis arcá­nak bőre fehér, mintha sose érné a nap. Keskeny, mélyen- ülő szeme olykor elszürkül, kü­lönösen amikor elgondolkozik. Bár nem tudták, miért érde- kesek számomra, nyugodtan és teljes bizalommal felelgettek. Margit húsvét előtt jött fel munkára, Máriát egy falujaibeli barátnője hozta fel, aki már egy esztendeje itt dolgozik. Ha­tan vannak testvérek, de odahaza már a troli huszonnégy, aztán van egy pár forint apróbb kiadás. — Ez összesen mondjuk két­száz, ha hozzáadjuk azokat az apróbb kiadásokat. Tehát alap­jában véve, kerek-perec hatszázért járnak fel. Az utazással mennyi időt töl­tenek? — Másfél-két órát naponta. — És mi az állandó munká­juk? Mária sorolja. — Amihez értünk. Ásunk, palántázunik, gyomlálunk .. . meg ilyesmi. Egy pár pillanatig hallga­tunk, majd megkérdezem: — Aztán mondják csak, a termelőszövetkezet ben nem lenne jobb? Ideges nevetéssel tiltakoz­nak: — Á, dehogy... dehogy len­ne jobb ... — Aztán miért? Ezek a válaszok: „Ott többet kell dolgozni!” „Itt, ha esik az eső, be lehet állni az eresz alá.” „Minden fiatal eljött a faluból, hát csak nem maradunk szé­gyenszemre otthon?” „Hogy kik művelik akkor a földet? Hát az öregek, meg az anyu­káink.” — Nem furcsa ez maguknak? — Már miért lenne furcsa?... — kérdezik vissza. S míg a „szégyenszemre” szó motoszkál a fejemben, Margitkához fordulok, ő a csendesebb, a komolyabb, — Ide figyeljen, Margitka, ha magának most egy jó tün­dér azt mondaná: „Három kí­vánságod lehet, mindegyiket teljesítem”, ha ezt mondaná, mint a mesében — magának mi lenne a hálom legkedve­sebb kívánsága? Csend. Lassan elfordítja a fejét, a vállára hajtja. — ... Hát ... Nem is gondol­koztam rajta... — Margitka, kedves, mégis gondolkozzon! Mit szeretne legjobban, mi a legnagyobb vágya? Gon­dolkozzon! — biztatom egy ki­csit kétségbeesetten.,. — Tanulás? ... — Nem... — rázza a fejét. — Szép ruháik? — Van az nekem odahaza. — Szép lakást, ha férjhez megy, bútorokat? — Az se gond. Rövidesen építeni fogunk... — Hát akkor mégis mit sze­retne kezdeni az életével? Hi­szen tizenhat éves, és a tizen­hat évesek telistele vannak vá­gyakkal, tervekkel? Maga nem? — ... Hát... még nemigen gondolkoztam. Mást próbálok. — Van-e a faluban kultúr- ház? — Igen. — Mozi? — Igen. — Televízió? Sportpálya, cukrászda, nagyobb üzlet? — Igen. Nálunk szórakozhat az ember, ha akar — szól köz­be Mária, s most először csen­dül valami büszkeségféle a hangjában. — És nem lenne jobb ott­hon? — Á, a barátnőink is mind feljöttek. Csak mi marad­junk otthon? — No, de havi hatszázért Pestre utazgatni, le-fel nap mint nap ... megéri ezt? Most már zavarban vannak. Margit lesüti a szemét, Mária elfordul. — Biztos, hogy jól számol­nak maguk? Hisz itt is ugyan­azt csinálják, mint amit oda­haza tennének.. l Nem válaszolnak. Aztán még kérdezek tőlük apróságokat: tudják-e, kicsoda Hruscsov? „Hallottam róla ... — feleli Margit —, azt hiszem, orosz, ugye?” „Ki volt Arany János?” „... író ...?”, „Ki volt József Attila?”. Ezt tud­ják: „Egy költő.” „Ki volt Rá­kóczi Ferenc?” Nagy hallgatás, aztán: „Nem tudom.” „Hol van Görögország?” .. Nem ... nem tudom”... — feleli hal­kan Margitka és mélyen elpi­rul. Lehajtja a fejét. Egy rekedtes hangú lány amott a pöttömnyi füvesen er­refelé fordul és átkiált: — Margit! Gyerünk már! Ásni kell! Elbúcsúzunk. Mária már előbb visszaszaladt a többiek­hez. Margitka most lassan lép­ked, aztán mikor odaér, rög­tön gyűrűbe fogják a többiek. Tovább indulok, de azért még visszapillantok. Abba­hagyták a tereferét, ásnak me­gint, egyenletes, tempós, ősi mozdulatokkal. Forgatják a földet a pesti kőrengetegben. ★ A Dob utca sarkához érve átsietek az úttesten, már sár­gát mutat a lámpa. Valaki meglök véletlenül. Odanézek. Fiatal, piros arcú kamaszfiú, kezében kis bőrönd, a másik­ban csomagolópapírba burkolt motyó. Négy másik társával megáll és összedugják a fejü­ket. Egyikük sem lehet idősebb tizennyolc esztendősnél... Vajon hová tartanak? Szíjj Ilona Riport a Riporter-őrsről Nyolcán vannak a lányok — olyan se bakfis. se csitri- formák. Nyolcán vannak a kedves, tizenhárom éves frus­kák. Nyolcán — akik — bizonyára! — megdobogtattak már sok hasonló korú szívet. Bizonyára — csakhogy hét­pecsétes titok az ilyesmi. Talán még az sem tudja, aki a szerelem tárgya — nemhogy a felnőtt riporter, aki nyolc „kolléganőjétől” hiába érdeklődik erről. És mivel nem ez a téma, a felnőtt riporter is másról: a nyolc riporterkis­lány munkájáról kérdez. „Anna néni”, Varga Anna, a fiatal tanítónő izgatottan fe­szeng egy széken az albert- irsai Tessedik Sámuel (volt Táncsics Mihály) általános is­kola Igazgatói irodájában. De ahogy a lányok zavara olvad, az ő arcán is felragyog az elé­gedettség derűje. — Válaszolj, Idikém — mo­solyog az őrsvezetőre, s Re­viczky Edina nagy lélegzet- vétellel kezdi. — Szeptember közepén vált külön a lány- és a fiúcsapat. A fiúknak Borsai Bandi bácsi, nekünk Anna néni a csapat- vezetőnk. Ö az osztályfőnö­künk is — bök a tanítónőre, akinek arcára (a pírral együtt) némi pedagógusi szigor is fel­költözik. — A lényegről, az őrsről beszélj Idi. Idi nagyot nyel, s folytatja nyilatkozatát. — Tetszik tudni nagyon sze­retjük a verseket, irodalmat. Ősszel, amikor a riportról ta­nultunk, azt mondta a magyar tanár néni (aki rajvezető is, és egyben a szigorú, de igazsá­gos Nagy András igazgató fe­lesége — a felnőtt riporter megjegyzése), hogy: lányok írjunk egy riportot az óvodá­ról. Elmentünk, megnéztük a kicsinyeket, aztán megírtuk a riportot. Így lettünk riporter-őrs. Négy lány a mi osztályunkból, négyen a hetedik Á-ból. Aztán hosszú szünet. S meg­szólal Anna néni: — Idikém, mondd el azt is, hogy egy versedet leközölte a Pajtás. — Gratulálok. Tényleg.? — Igen — rebegi a kislány — A vasgyűjtésről szólt. S a társaira néz, akiknek — lám! — megjött a hang­juk, mert a „színésznő” Sza­bó Klári, megmagyarázza: — A két csapat a múltkori­ban több mint százharminc mázsa vasat szedett össze. — Egy nap alatt! — toldja meg Csutka, a legkisebb: Fa­bók Mari. — Mi Tünde táskarádiót, a fiúk meg sátrat vettek a pénz­ből —, szól Tabányi Mária, a legnagylányosabb kislány. — Szép teljesítmény, lá­nyok! És nektek is megjelent már versetek nyomtatásban? A lányok összepislognak, a komoly Malik Mari közli a szomorú hírt: — Még nem. De reméljük, hogy idővel... — És mi lesz a megírt mű­vekkel? — Az őrsi foglalkozásokon olvassuk fel aztán bemásol­juk az őrsi naplóba valamennyit. — S Polgár An­nus szavát kiegészíti az őrsve­zető: — A legjobbakat pedig a csapatgyűlésen. Ezek a csapat naplójába is bekerülnek. S amíg jegyzetelek, a lá­nyok összesúgdosnak. Aztán a nevemet kérdik, mert erről a riportról is komoly, nagy ri­port készül. Üjra rajtam a sor: — Tt miről írtatok, lányok? Megint hosszú a csend. Egy­mást bökdösik a fruskák. S Anna néni feléjük mosolyog. — Tetszik tudni, az úgy volt — bátorodik neki a kitű- nőrendű Tabányi Mari — a második közös riport után (a magyar óráról szólt) én a Mi­kulás-ünnepélyről írtam. — Én a járási úttörő-kar­neválról — pironkodik a jó­rendűre „lecsúszott” Csutka, majd „töredelmesen” bevall­ja: a dohány-jelmezével első díjat nyert ott. Az elsőtől je­lesrendű Szabó Klári az őrs 1 főzőversenyét rögzítette papír- I ra. . f — Tetszett látni a Csend vi- j lága című francia filmet? — i kérdezi a jelesrendű Malik Mari. — Én azt ismertettem az őrssel. A jórendű Polgár Annus a vasgyűjtést választotta. Miután nagy vonalakban megismerkedtünk a múlttal, a lányok felhúzzák most terveik zsilipjeit. A színes, tartalmas áradatot egy kérdésem megál­lítja. — És az iskolai faliújság — arra is írtok lányok? A váratlan kérdés némi za­vart okoz. Csöndesen pusmog­nak, aztán kijelentik: — Majd a faliújságra is írunk. Erre úttörő szavunkat adjuk. Tovább faggatózom. S be­szélek a két „inassal”. A két riporter-inassal, akik még nem szerepeltek önálló alkotással. Kántor Mari az egyik. Csen­des, zárkózott kislány. Nem tartozik a hat „mester” sző­kébb baráti körébe. De ő is egyenrangú őrstag. Elvégre ő a tudója a nyúltenyésztés sok fortélyának! A szépszámú, bárna Papp Éva a tanév elején Ceglédről került ide. Állami gondozott kislány, most egy pedagógus özvegye, Somlyódi Jánosné a mamája. Jó mama. S az őrs: jó test­vérek. Idi együtt tanul vele. A lányok a táborba viszik nyáron, s jövőre ők csináltat­ják a ballagási ruháját. És Éva? A „mesterséget” tanulja, S tanítja főzni, tüzet rakni a többieket. A többieket, a riporterőr­söt. amely egy családként éh Murányi József Nógrádverőce gyenge ter­mő talajú, hegyvidéki’ határá­ban a mezőgazdaság csak szű­kösen tartotta el a lakossá- gpt. jó része egyéb munká­val kényszerült jövedelmét kiegészíteni. A községben a korábban alakult két szakcso­port. a málnatermesztő és juhtenyésztő gazdák mutatták meg először a jövedelmező gazdálkodásnak ezen a vidé­ken járható útját. Az ő ösz­tönző példájuk hozta létre a télen a község első közös csak ketten élnek a szülők há-i zában. Édesapja ács, édesanyja] a tsz-ben dolgozik. Hét osz-j tályt járt, a nyolcadik — mint: zavart nevetéssel mondta —i „nem sikerült”. Nem firtattam,! miért, ö a legkisebb gyerek. Margitkáék heten ülték kö-| rül az otthoni asztalt. Az apa; Rákosfalván dolgozik, az anya; a helybeli tsz növényápolója.; Ebben a családban szintén! Margitka a legkisebb gyerek.! Mindőjük közül már csak ket-j ten vannak odahaza. Hát lássuk csak, miért is jött ! Pestre? Szerződésük a Kerté-! szeti Vállalatnál mindössze: szeptember 31-ig szól, de nemi akarnak aztán sem visszamen-í ni a faluba. — Mégis, mihez kezdenek: aztán? — Dolgozni akarunk. — Mit? — Mindegy. — De valami határozott el-! kéozelésük csak van, nem? í összenevetnek. Meghúzzák a! vállukat. — Hát... dolgozni akarunk.: — Meddig? — Hát... ameddig férjhez! nem megyünk. — És itt akarnak férjhez-! menni Pesten vagy odahaza a faluban? A világ legtermészetesebb hangján felelik: — Dehogyis Pesten. Odaha­za! — és megint nevetnek. — Mennyit keresnek itt? Margit számolja össze: — Hát, havonta úgy nyolc­száz forintot. — Ebből mennyi a kiadás? — kérdezem és közben magam is gyors számvetést csinálok. Margit folytatja: — A vasút száznégy forint havonta, az ebéd hatvan forint, Gazdasszonyoknak nagy kön­nyebbségekre e’kis formában ki botsáttatott. Nagy-Szombatban az Akadémiának bötüivel. 1742. Esz- tend.” A magát meg nem nevező ismeretlen szerző valóban csak „könyvetskéveT’ sietett a gazdasszonyok segítségére. Műve alig nagyobb méretű, mint egy mai zsebnaptár, vi­szont meglepően tartalmas. Alkotója jónak látja hangsú­lyozni, hogy nem valamiféle főúri konyhákat akar recep­tekkel ellátni, hanem segítsé­gére siet ,,a’ Becsületes Köz Rendeknek, a’ kik gyakorta Szakáts nélkül szűkölködnek.”. Az akkori háziasszonyok bi­zonyára örömmel fogadták ezt a segítséget, a maiak azonban alighanem szorult helyzetbe kerülnének. ha a régi „köz­napi’’ ételek egyik-másikát meg kelene csinálniuk: — mondjuk ünnepi ebédre. A mellényzseb-szakácskönyv a sertéshús elkészítésének negy­vennyolc, a halételekének har­minchat, a baromfiféléknek hatvannyolc, a vajas ételeknek száztizenkét módját ismerteti. Ezenkívül javasol még kilenc­féle bélest és csekély ötven­nyolc böjti étket, utóbbiak közt olyan meghökkentő ösz- szetételűeket is. mint például „Káposzta mákkal", vagy a „Borsos szilva”. („Az aszú szilvát mosd meg szépen. Szűrd le a’ levét, egy kis mé­zes vízzel öntsd meg és bor­sóid meg. Igen jó.” — mondja ő.) Szerepel még a becsületes közrendeknek szánt ételek közt páva sülve, tyúkfi sóban hidegen, tyúkfi szömörcsökkel, tyúkfi tzipóban való és rák, tehénhús-lében. A különböző „lékből” — mai szóval már­tásokból — gazdag ’ választék állt rendelkezésre. Egyedül a tehénhús elkészítéséhez a kö­vetkezők: Balás-lé, citromlé, fokhagyma-lé. gyömbéres-lé, gyümölts-lé. hagymalé. ka- szás-lé, kotzka-lé. lengyel-lé, madár-lé. német-lé. rösztölt- lé. sárga-lé, savanyú-lé. sült­lé és vendég-lé. Ha valaki ne­tán szeretné kipróbálni a régi mártások valamelyikét, a mai­hoz kissé jobban alkalmaz­kodó helyesírással, alább ad­juk az egyik receptjét: „Amely húst vendég-lével akarsz főzni, azt tedd fel vízben, sóban, főzd meg, abárold meg szépen. Megint feltevén, a maga levét szűrd reá. főzd meg jól. A levét igy tsináld: egy jókora tsu- porba tégy bort fel, húst ahoz képest, a borba pediglen egy da­rab fejér kenyeret. Ezt megfőz­vén, szitán verd által. Abba tégy mézet, mazsola szőlőt, mondolát, apró szőlőt, almát, körtvélyt la­posan tzikkelyenként metélve, majd bors. gyömbér, sáfrány. Ezeket jól össze sodorván (kever­vén). a húsnak a levét szűrd le és öntsd ki. Ezzel a fűszeres-lé­vel bocsásd fel a húst. főzd meg .iól együtt és add fel. Igen szén étek, főképpen ha a füszerszá- moknak szerit teheted.»’ Jövedelmező gazdálkodás indul a mostoha talajadottságú Nógrádverőcén gazdaságát. amelyben 206 kistermelő szövetkezett. Az új közös gazdaság, a Reménység Tszcs, a szakcsoport példájára nagyarányú juh- és szarvas­marha-tenyésztésre, valamint málnatermelésre rendezkedik be. A tavaszi munkák mel­lett^ már készülnek nagysza­bású terveik megvalósítására. A málnatermesztő és juhte­nyésztő szakcsoport elhatároz­ta, hogy ősszel egyesül a Re­ménység Tszcs-vel és rendel­kezésére bocsátja a 30 holdas, , egybefüggő telepített málnását : és a 300 juhot. A Reménység ! Tszcs tagjai addig a szövet- ; kezeti közös alapra mintegy 400 000 forintot gyűjtenek össze, amelyhői tenyészjuho- kat és szarvasmarhákat vásá- ; rolnak. A dús hegyi réteket, j legelőket is megjavítják ak- : korra, s előkészítik a terüle- : tét újabb málnástelepítésekre. : Az új közös gazdaság törek- : véseit érdeklődéssel figyeli és : segíti az egész község: a hely- ; beli kisiparosok társadalmi ! munkában vállalták a szüksé- ;ges gazdasági épületek, a tá- ! gas juhhodályok és szarvas­• marha-istállók elkészítését. Az ! ehhez szükséges építőanyag ; jelentős részét is a helyben ! feltárt és a tagok magántu- ! laidonában levő készletekből í adták össze. ÍMTI) * * * I : Borjakkal is növelik * a közös állományt ! A tápiógyörgyei Zöld Mező : Termelőszövetkezet vezetősége : elhatározta. hogy a szükséges ; férőhelyek biztosítása után, ! gyors ütemben növeli a közös ! gazdaság szarvasmarhaállomá- i nvát. Ennek egyik módja, hogy ja háztáji gazdaságokban szü­lető borjakat felvásárolják a ; tagoktól, s felnevelik. Ennek ja programnak a nagyságát : jelzik a következő adatok: Tá- ! piógyörgyén, a járás községei között a legtöbb szarvasmar­hával rendelkeznek. A község állománya jelenleg több mint 1400 darab, s ebből 664 darab a fejőstehén. A Zöld Mező Termelőszövetkezet jelenlegi közös állománya 150 darab szarvasmarha. * 4 Nem egészen a mai gyo- < mórnak szánt fogás lehetett a ; sörleves sem. „A sert forrald fel és tsuporba ; verj egy vagy két tyukmonyat. ' Ezt hideg serrel keverd össze jól, azután a meleg serrel ereszd fel, ! sózd meg és add fel. Ha akarod, ! a tyukmony helyett tégy tejfelt ; belé. Ha a ser igen ecetes, vízzel ! temperáld meg.” A szakácskönyveknek akko-! riban nagy keletje volt. Sze-i rényen az ismeretlenség ho- \ mályába húzódó szerzőnk j műve is két kiadást ért meg,; de tudunk olyanról — mint! például Cifray István: Magyar! nemzeti szakácskönyve —, ] mely 1829-től kerek hatvan j esztendeig volt forgalomban! és akkoriban páratlan közön-: ségsikemek örvendett: — nyolcszor egymás után újra kiadták. Befejezésül ismerkedjünk meg egy érdekes elnevezésűj régi étellel 1742-ből, ami ki-j deríthetetlen okból a „Leány-! fariéval” elnevezést viselte. í „Szedd meg a torma levelét és j zöld fokhagymának a szárait. ■ Ezeket tedd fel vizbe. főzd meg: jól, hogy föjjön ki a vadsága. ! Onnét kivévén, a kezeddel jól! nyomogasd ki a vad levét. Tedd \ mozsárba zúzzad össze. Megtör-; vén eressz egy kicsiny vizet belé ! és tiszta ruhán fatsard által. Abba ; bort. ecetet, egv vagy két nyers j tvukmonvat, borsot. gyömbért, i Ha megsáfránvoztad. ezek együtt ! lévén, add fel. Éhez meg kell ! tölteni a Pinát vagy Rétzét. A j Pipének aprólékját, libáit főzd : meg tiszta vízben, sóban, amint 1 szökés. Ezeket tálba ki kell rakni. \ Ontsd reá az elkészített 'zöld le-' vet és a Pipát vagy Rétzét add ; fel. Jó étek. ha jól tsinálod.” ] Tessék megpróbálni! Mi; azonban addig is megmara-; dunk egy egész közönséges,! 1961-beli: — rántott csirkénél.! í Ordas Iván Hajdinakása, borsos szilva és leány-farjával Hogyan táplálkoztak kétszázhúsz éve Pest megyében? ! Aki manapság valamelyik ! földművesszövetkezeti vendég- j lobén jóízűen fogyasztja a í bográcsgulyást, a fatányérost, ! vagy egész egyszerűen csak az ; előfizetéses menüt. aligha ; gondol arra, hogy kétszáz- ! kétszázhúsz évvel ezelőtti \ eleink táplálkozása, ízlése ! mennyivel sokrétűbb és a mai ! gyomornak bizony olykor j meglepő összetételű volt. Ter- ! mészetesen nem mindenkié, ! hiszen az egyszerű nép, a va- ! lamikori jobbágy ritkán válo- ! gathatott a földi jókban és ; legtöbbnyire meg kellett elé- ; gednie a hagymás hajdina- ! kásával, vagy az erdőn-mezőn ! olykor tőrbe csalni sikerült ! vadak húsával. A jobbmódúak ! kosztjáról azonban érdekes ! képet ad egy 1742-ben meg- ! jelent könyvecske, amelyet a ! maga idején a fővárosi könyv- í árusok igencsak ajánlottak, ! sőt a vásárokon „ponyván” is ! árultak. így a megyében ala- ; posan elterjedt lehetett. Pon- (tos. noha nem éppen rövid, í címe így hangzik: í „Szakáts mesterségnek köny- j vetskéje, mellyben külömb-külömb $ féle válogatott tzifra, jó egészsé- J ges, hasznos, tiszta és szapora S Étkeknek megkészitése. Sütése és \ Főzése, mint egy Élés-kamarában, £ rövideden leirattatik, és kinek- ' kinek hasznára le-ábrázoltatik. £ Melly most meg-bővittetvén I. j Több szükséges és hasznos Étkek * nemének készítésével. II. Likta- ^ riumok ’s egyéb holmik tsinálá- sáról egy jeles Tractával: A*

Next

/
Oldalképek
Tartalom