Pest Megyei Hirlap, 1961. május (5. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-27 / 123. szám

4

1961. MÁJUS 28, VASÁRNAP

A KÖNYV DICSÉRETE

Forró hangulatú irodalmi est Vácott

>\\v\v\\\\\\\ä\v\\\\\v\\\\\\v\\^^^

I

YISEGRÁD ÜZEN

és hozzá méltó muzsikával telik meg. Valamint a szomjas lelkek is.

Földeák Róbert, a Petőfi Színpad rendezője most az utolsó „Holnapos‘’-t, Ady, Juhász Gyula, Babits, Ernőd Tamás, Kosztolányi költőtársát konferálja be. A nézőtéren mozgás támad. Az arcok kíváncsian fordulnak a színpad felé, ahol a fekete zongora mellett feltűnik az ősz költő kedves alakja. Megilletődve mond néhány szót, majd felolvassa két új versét. A közönség szíve érezhetően átmelegszik a fiatalos tűztől, amely ezekben a versekben izzik. Dübörög a taps és a

L escaut-jának ékszeráriáját

énekli tiszta, csengő hangon. Akik operettdalra számítottak, kellemes csalódás érte őket.

Simán, változatosan pereg tovább a műsor és észrevétlenül telnek a félórák. Fábián Zoltán finom hangulatú novelláját olvassa fel. A fiatal József Attila-díjas írót megérdemelten ünnepli a kitartó közönség.

Még erőteljesebben felsseng a taps, amikor Lakatos Gabriella, az Állami Operaház prímaballerinája libben a színpadra és Somló Sándor zongorakíséretével balettszámokkal nyújt élményszerű ízelítőt művészetéből.

Nagy tetszést aratott Pruk- ner Pál gondosan cizellált novellája: A mama, Kohut Magda átélt, bensőséges előadásában.

Újra dal következik: Faludi Mária kulturált sanzon-tolmácsolása, majd a fiatal Bara- nyi Ferenc lüktető ritmusú új verseit jelenti be a bemondó. Ágh Éva, Sütő Irén, Egressi István a három avatott tolmácsoló, s a felcsattanó taps bdzcxnyít: a fiatal költőt ilyen rövid idő alatt is szívébe zárta már ez a nagyon lelkes váci közönség.

A színpadon újra Németh Marika áll. Először a János vitéz francia királykisasszonyának bájos dalával bűvöli el lelkes közönségét, majd Lara: Granada című vérbő dalával arat méltó sikert.

A mindvégig lebilincselő — három és félórás — műsort Simor András „Kiáltás” című költeménye zárta le. Kohut Magda adta elő mély átérzés- sel, megrázó erővel.

★

Az elsötétült Dunán halk berregéssel kel át a motorcsónak. A két öreg költő el. gondolkozva néz vissza a váci partra.

— Szép volt — mondta csendesen az egyik.

— És méltó Vác hoz is, Vác

népéhez is, a magyar könyvhöz is — tette hozzá a másik.

Magyar László

4

Párás-hűvös a pilisi hegyvidék idei májusa, hideg zó- 4 : porok futnak le a fátylai Dobogókő magasságából, s a |

\ Duna szintje emelkedik az ausztriai esőzésektől. Mégis: '4 ! hangos-lelkes diákcsapatok érkeznek hajón és külön autó- í j busz-járatokon, megélénkítik a falut, bejárják a kiásott |

\ palotát, a múzeumot, a Salamon-tornyát, a várhegy fel- 4 j hőiben bujkáló romokat. Egy ország ifjúságát vonzza ma 4 \ a fellegváráról elnevezett község, tudósok jönnek kiásott 4 \ értékeiről, meghatározásukról és elhelyezésükről tanács- 4 ; kozni, s külföldi látogatók viszik magukkal innen az 4 ! ősi nevet, s a lelkűkbe vésődött képeket. í Milyen meglepetéseket tartogat még a föld alatt a 4 vár-alja, hogyan alakítja át a Duna-kanyar visegrádi sza- 4 kaszának arculatát majd a szorosba tervezett erőmű: ? képzelet-izgató kérdések, melyekre a jövendő fog meg- 4 felelni. 4

Költő-idézte „hajdani fényét” az ásatások hozzák 4 vissza egy-egy tört sugárban, jövője — az erőmű terve — 4 mérnöki asztalokon érlelődik majd. Zöld hátterének re- 4 zervátum-terveit az erdészet, szövögeti, andezit-alapú er- 4 dőségeiben geológiai kincsek rejlenek, gazdag vadállomá- 4 nyának híre nemcsak a régi „mentes Pilis”, hanem az f ország határain is túlszáll. Gizella-telepi (fővárosi) kór- , házából a felépültek ezrei viszik el emlékezetükben az 4 ország legcsodálatosabb tájának, a két irányban — Esz- 4 tergom és a Szentendrei-sziget felé — kitáruló Duna-for- | dúló látványát. Alkotóházában írói munka keres és talál 4 csendet a sugalló környezetben, versek, regények, tanul- 4 mányok születési helyévé lesz a palota szomszédsága, ahol % valamikor Janus Pannonius, Bonfini és Gáleotto cseréltek 4 eszmét a sötétvörös hajú renaissance-fejedelemmel, de 4 valamikor a nagy törökverő apa kemény léptei alatt is 4 dongott a föld.

Csoda-e, ha Visegrád ma — növekedő jelentőségének 4 öntudattá fejlődő tudatában — az ország egyik legszine- | sebb, legtartalmasabb és legígéretesebb helyének érzi 4 magát? 4

y

Ez a Visegrád szót kér. Nemcsak egyes esetleges új- 4 ságírói — sokszor igen értékes — jelentésekben, hanem 4 tartósabb ciklussá alakuló megszólalásokban is. Nem a 4 szűkszemű lokálpatriótizmus hangját akarja megszólal- | tatni, nem is a múlt romantikus szemléletét. Azt is tudja, 4 hogy nem illetheti meg a Pest megyei Hírlap hasábjain 4 annyi tér, mint a megye nagyobb egységeit (például $ Szentendrét), betöltésére ma még nem is volna talán elég- 4 séges szellemi fedezete. Havonta egyszer szeretne jelent- 4 kezni, s ezért a jelentkezési lehetőségért köszönetét mond 4 a lap szerkesztőségének. |

Még csak ennyit: egyik kitűnő operaénekesünk, akit 4 egy idő óta szálak kötnek Visegrádhoz. csehszlovákiai | fürdőről utazott hazafelé. Az úton francia férfival kötött 4 ismeretséget. Amint a gyorsvonat befutott a visegrádi 4 szorosba, az idegen útitárs, aki tálán a Rajna-táj szépsé- % geiben is gyönyörködött valamikor, egyik elragadtatásból 4 a másikba esett. A nagymarosi szakaszon robogott a vo- 4 nat, amikor megpillantotta túl a visegrádi vttla-sorí ä 4 várhegy alatt. „Monsieur, cg sont des hotels, n’est-ce pas? | S nagyon csodálkozott, mikor megtudta, hogy ezek nem 4 külföldi ámulni-jötteket befogadó szállodák. Lehet, hogy 4 Visegrád jövőjének a képét látta meg.

Tanulság: ne szakjuk meg Visegrádot, őrizzük meg az 4 első látások örömét, tudjunk benne a csodálkozó francia 4

friss szemével gyönyörködni. 4

Visegrád, 1961. május. 4

Áprily Lajos 2

v\\\\\\\\\\\v\\\\\\\\\\\\\v\\\\\\\\\\v\\vw.\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\

TENKELY MIKLÓS:

A nadrágos paraszt.

la nélkül, ügy is ismertem meg néhány évvel ezelőtt, mint a tanyai világ szószólóját a községi tanácsban. Most meg elnökhelyettes-brigádve- zető az Aranykalász szövetkezetben. Azért is megyünk most a mezőre, hogy megnézzem ötszáz holdas birodalmát. Ennyi fölött rendelkezik

— a nagy közös terven belül

— saját belátása szerint. Éppen száz család tartozik keze alá. Száz tanyai család. Mert van belőlük bőven. Ezt a kis községet vagy háromszáz tanya övezi. Földreform után úgy bújtak ki a földből egymás után, mint a kotló álól hajnalban a kiscsirkék. A népes tanyai családok zsivalya nyaranként felveri a mezei világ csendjét.

M

ég vagy két dombot megmászunk, mikor végre egy magaslaton emberekhez érünk. Kukoricát kapálnak. Legalább kétszáz holdra becsülöm a szélesen terpeszkedő táblát, amely egyik dúlö- úttól a másikig nyúlik.

— Kemény-e a kapanyél, asszonyok? — kiáltott oda Balázs és feljebb tolta gyöngyöző homlokáról a kalapot.

— Meghiszem azt — nyelvelt vissza egy menyecske — így jó, igy szeretjük...

A többiek is zsibongva közeledtek egy-egy tréfás megjegyzést ejtve.

— De neked nem kemény, koma! Igaz-e? — jött oda egy középkorú férfi is, arcán huncut mosollyal.

— Az attól függ!... — adta meg a választ Balázs és

hosszú, lapos, apróbarázdás új reszelőt húzott elő a kabátzsebből.

— Nesztek, kapareszelő,

hogy könnyebb legyen —

nyújtotta a szerszámot a

férfinak. — De nehogy az asszonyok kezébe add, mert azok nem a kapát, hanem a nyelvüket reszelik vele!.. -.

— Koma! Ennél jobb ötleted nem is lehetett volna — vette át a reszelőt a másiki — Az egész bandának egy rossz fűrészreszelője van, ami már a vajat se fogná. Többet ér ez most, mint egy ital bor..,

— No, azt nem mondanám — nevetett Balázs. — A jó bornál nincsen jobb...

— Akkor húzzál egyet — kacsintott a másik és az árok hűvöséből fonott üveget vett elő.

Balázs jókat nyelt, még az áliára is gördült néhány csepp. Aztán letörölte ka- bátujjával az üveg száját és felém nyújtotta a bort. A kapások meg körülülték a reszelös társukat, aki egyik csorba kapát a másik után olyan élesre reszelte, mint a borotva. Mi meg továbbmentünk Balázzsal a borsóföldek felé, ahová délre nagy csapat embert, meg az átvevő teherautókat várta. Délután megszedik a harmincholdas borsótáblát, jó kis pénz jön belőle a konyhára.

4 szedőknek, meg a te- zi bérautóknak még nyoma se volt. Leültünk a föld szélén a cseresznyefák alá. Balázs a nála levő tarisznyát

felakasztotta az ágra, de úgy, hogy keze ügyében maradjon.

— Hatezer forint van benne — mondta. — Ebből fizetem a borsószedőket.

Ahogy odanéztem, szemem a pirosló cseresznyéken akadt meg. Balázs észrevehette érdeklődésem.

— Egyen belőle... Jó szívvel adom. Ugyanis az enyém ... Én ültettem.

— Hogyhogy?

— Itt volt a tanyám! — mutatott a cseresznyefák mögé, ahol most . lucernás terült el.

— És most?

— Bent a faluban építettem. Kellett a gyerekek, miatt. Iskolás mind a három. Míg csak a legnagyobb járt, bent lakott a faluban. A kománál, akinek a borát ittuk. De hármat már nem sózhattam a nyakába ... Meg aztán én is — untam már. Úgy él itt az ember, mint a barom. Ha rádió nem lenne, a világról sem tudna. De dologidőben rádiózásra sem futja.

— Nem szokatlan a falu?

— Kicsit szokatlan még, de jobb. Valahogy most jobban együtt élnek az emberek. Többet járnak egymáshoz, meg gyűlésre. Azelőtt meg farral forgolódtak egymásnak, mindenki magának kapart. Erre jó volt a tanya is. De most már egyre többen költöznek be. Mondják is a kint maradók, hogy nadrágos parasztok lettünk. De ez csak tréfa. Ma már mindenki nadrágos. Sokan még télen is csak bakancsban iárnak, nem csizmában.

— De ha ennyi változást

szükségesnek lát, miért nem könnyít munkáján is, ha mód van rá?

— A lóra gondol? Mondtam már: nem akarom, hogy görbék legyenek a lábaim... Rám sem néznének a menyecskék! ...

— Komolyan kérdem ...

— Mondja: hogyan jönne az ki, ha én, a volt cselédgyerek, a földhöz jutta- tottak között is a legfiatalabb, most lóra ülnék és is- pánkodnék a többiek fölött? Kinéznének a többiek. Már nem tartanának maguk közé valónak, mert föléjük kerekedtem. De így, ha látják, én is törődök, úgy, mint ők, ha nem is kapával, megmarad a régi viszony.

— Most más világ van!

— De a mi erkölcsünk megmaradt. Mi, parasztok, nehezen oldódunk...

— A munkája mégis korty- nyebb lenne!.

— Valószínű. De nem eredményesebb. Többet mozoghatnék ugyan, többet is látnék, de kevesebb eredménnyel. Az emberek nem hallgatnának rám. nem bíznának bennem. Akkor meg minek lennék vezető? Haszontalanság volna. Visszamehetnék kapásnak, ami nem baj, sőt, könnyebb, de már semmi sem lernte a régi... Hát inkább igy... gyalogosan megyek. A magam fa jtájához illően...

T/~ék szemében pajkos fény It csillant:

— ... És egyenes marad a lábam — ugrott fel — meg a derekam — tette hozzá és eltalpalt a borsóföld túlsó vége felé. mert megjelentek a nehéz teherautók, amelyek vidám népvei megrakottan, prüszkölve kaoaszkodtak felfelé a völgyből.

A megnyitó ünnepélyes percei — Baranyi Ferenc, Dutka Ákos, Magyar András, Áprily Lajos, Fábián Zoltán, Prukner Pál

költőt készteti vallomásra. Olyasfélét mond, hogy nem volt még költő, aki annyi szép madárverset írt volna, mint Áprily.

— Apró székely faluban éltem le életem első tizenhárom évét — vallja emlékezve a költő —, akkor raktak fészket a szívemben a madarak és azóta kísérnek elmaradha- tatlanul. A rigók, a cinkék, a vadludak.

A közönség gyönyörködve hallgatja végig néhány felolvasott új versét és melegen ünnepli a költőt.

De ugyanilyen melegen ünnepli Németh Marikát is, aki ezúttal magyar színpadon először új oldaláról mutatkozik be — először a váci közönség előtt. Hetényi Károly zongorakíséretével Puccini Manón

vargő a halálra gondol, Most szólj rigó — közül? A Március fiatalos lüktetése? Az Egy csavargó a halálra gondol mély gondolatisága? A diákköri emlékeket idéző Si- lencium? Egy biztos: Sütő Irén és Gáti József szívét-lel- két adta a művekbe. Aztán Kohut Magda, a Nemzeti Színház tehetséges ifjú művésze Áprily Lajos ihletett fordításában Puskin Anyeginjéből mondja el Tatjána örökszép levelét. A hangok elszálltak már. a nézőtér mégis, még néhány másodpercig csöndes. Csak azután tör fel a taps, zúg az ünneplés.

Földeák Róbert most magát a

A Pokol-sziget partjának öreg, szakállas fűzfái alatt várjuk a kompot, amely lassan megindul felénk a váci oldalról. Nézzük Vác tükörképét a Duna kéken ragyogó tükrében. Dutka Ákos, az „utolsó Holnapos”, aki rnária- remetei otthonából indult el, hogy részt vegyen a magyar könyv váci ünnepén, Áprily Lajossal, a visegrádi remetével versenyt gyönyörködik a panorámában.

— A Duna mégiscsak kék

— mondják szinte egyszerre.

— Minden ellenkező állítással szemben — teszi hozzá valaki.

Valóban kék. Ragyogó kékségében a felhőtlen ég mosolyog vissza sima tükréről és a kékséget még fokozza a bronzpatinás kupola pasztell- zöld színfoltja. A komp hátán magasra rakott szénásszekér közeledik a parthoz, ahol csillogó autók várakoznak az átkelésre.

— Mint egy régi Mészöly- kép — lelkesedik a látványért Dutka és fehér szakállkeretében éppen olyan kéken ragyog a szeme, mint az ég meg a víz.

— Ha nem zavarnák az összhangot ezek az autók — mondja Áprily —. száz évvel ezelőtt Jankó János is megfesthette volna.

•k

A váci Csányi körúton suhannak végig az autók és megállnak a szép kultúrház előtt. A bejárat mellett öles plakát hirdeti az eseményt. írók, költők — a Dunatáj antológia most megjelenő idei kötetének szerzői — találkoznak ma este, az idei ünnepi könyvhét alkalmából a váci olvasókkal. Az irodalmi est színes, változatos műsora sok szépet ígér. Ismert nevű színészek, énekesek közreműködését, versét, prózát, muzsikát. sőt feég 'balettét is. A színházterem hatalmas nézőtere zsúfolt már este hét órakor, amikor a zöld bársony- függöny előtt megjelenik két fiatal lány és köztük egy komoly arcú fiatalember — a Váci Irodalmi Színpad tagjai.

— Verseket mondanák, nagy magyar költők igéit a könyvről. a szellemi harcnak erről a varázserejű fegyveréről. A nézőtéren áhítatos csönd, tisztán, ezüstösen csengenek benne a rímek és dobog a Titmus.

Aztán széthúzzák a függönyt. A lángvörös pünkösdi rózsákkal díszített asztal mellett ülnek a szerzők: Dutka Ákos, Áprily Lajos, Fábián Zoltán, Prukner Pál és Baranyi Ferenc. Középen Magyar András, az MSZMP városi bizottsága képviseletében. Ö tartja a megnyitó beszédet. A könyvről beszél, a magyar könyv diadalútjáról és arról a szerepről, amit betöltött és betölt a társadalomban. Számokat mond, milliós példány- számokról beszél, a magyar könyvkiadás nagyszerű eredményeiről, amelyekben kultu-í ifális életünk annyira örvendetes fejlődése nyilatkozik meg.

A csendes figyelő közönség: idősebb tagjai önkéntelenül; összevetik ezeket a számokat: a régiekkel, a mai százezres : példányokat a régi, a felsza-j badulás előtti komor évtize-\ dek „rekord”-jaival, a két-: háromezres példányszámokkal, i Fiatal szaktársaikra, a váci j Forte-gyár és a textilgyárak i dolgozóira gondolnak, akik i manapság havonta százasokat i költenek könyvekre és oda-: haza gyorsan gyarapodik magánkönyvtáruk. A színpadi: reflektorok visszaverődő fényében büszke öröm villan a szemekben.

*

Új kép: a színpadot megtölti a híres váci Vox Humana vegyeskara és Makláry Józsgf karmester pálcájának Intésére Vörösmarty, Ady, Vi- Yág Benedek megzenésített költeményei kelnek szárnyra A hatalmas terem költészettel

rj ogy miért nem járok ló- ÍJ háton? ... Ugyan! Miért is járnék, amikor ilyen jó lábaim vannak... — nevetett Jobbágy Balázs és lapátnyi tenyerével a combjára csapott.

Régen ismerem Jobbágy Balázst, de még ennyi időt soha nem töltöttem vele együtt, mint most. Es ez az ő bűne. Vagy érdeme? Azt mondta, csak úgy jön ki velem a mezőre, ha a faluban hagyom az autót, s gyalog megyek. Most aztán versenyt rúgjuk a dűlöút porát és időnként ugyancsak izzadva kapaszkodunk felfelé a dombhátakon. Nehéz terep ez még gyalogosan is. A hátasló megtenné, de Balázs hallani sem akar róla. Éppen amiatt faggatom, ahogy megállunk egy csenevész kis akác ritka árnyékában.

— Hogy miért nem? — tűnődik el. — Hogyan magyarázzam? Nincs ennek magyarázható oka.

— Ugyan! Csak bolond ember fárad hiába.

— Akkor én bolond vagyok! — nevetett. — De a jobbik fajtából ... Nem akarom, hogy görbe legyen a lábam!...

Amióta ismerem, mindig ilyen vidám, tréfás szavú ember. Pedig már nem fiatal. Jól benne van a negyvenben, három gyerek meg szülei gondja nehezedik rá. De ő fel sem veszi... Mindig vidám, pajkosságra kész, mint egy kamasz. Sokszor nem is értettem, mit esznek rajta a parasztok, mitől van olyan fene nagy tekintélye az emberek között. Nem régen él a faluban, de már itt is hangadó lett, azelőtt kint a tanyán, mindenben benne volt. Még egy koca sem fiadzott meg náköltő szerényen átadja a szót két hivatott ihterpretátornak, Ágh Évának és Egressi Istvánnak, akik mély átérzéssel tolmácsolják az ősz költőnek a Dunatáj most megjelenő kötetébe írt verseit.

Faludi Mária váltja fel őket. Somló Sándor diszkrét zongorakíséretével először Juhász Gyula egyik legszebb versét, a Testamentomot énekli el, majd Szép Ernő néhány finom sanzonját, A fel dübörgő. taps szinte le sem akarja engedni a színpadról.

De a konferanszié már Áprily Lajost, a másik nagy költőt jelenti, akinek verseiből két kiváló színészünk: Sütő Irén és Gáti József tolmácsoló művészete ad ízelítőt. Melyik szebb a négy vers — Március, Silencium, Egy csa-