Pest Megyei Hirlap, 1961. május (5. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-27 / 123. szám

im. mAjtjs 2s, vasárnap

HFCYf.l

KULTUROTTHON- AVATÁS ELŐTT

Bag községiben nagy a készülődés. Mához egy hétre, június 4-én, vasárnap avatják fel ünnepélyes keretek között a község művelődési otthonát. A műsorral egybekötött avató ünnepség délután három órakor kezdődik. Avató beszédet mond Gál Géza, az MSZMP járási bizottságának titkára. A művelődési otthont a községi tanács nevében Angyal Sándor, a községi tanács vb-elnöke veszi át.

A VÁSÁRBÓL

— Kit csodálnak?

A lány halványan elpirul.

— A szövőt!

— Én is úgy gondolom — csakhogy melyiket?

Nem szól, a szája szélébe harap.

— Tehát a gépet...

A kislány — tizenkilenc éves, kedves — bájos szövőnő — bólint. Pedig igaz, hogy a kezelőnek is sikere van. Váci alkotás zakatol keze alatt,

— szövi a lágy selymet.

— Honnan való?

— Én? ... Szentgotthárdról.

— Elégedett?

— Nagyon.

— Miért?

— Mert

könnyű dolgozni ezzel

— és odamutat. Tisztább is, szebb is, jól hozzáférhető.

Az érd-parkvárosiak vámszedője

Érd-Parkváros szétszórt település. Vagy két évtizeddel 'ott a kopár, karsztos területet a Károlyi „grófok” párnázták; Ügynökeik csodá- atos parkváros kialakulásáról beszéltek: portalanított utcák, ápolt parkok, strand, mozi, villany, vízvezeték, HÉV- járat — szerepelt az Ígéretek között A kisemberek — gyári munkások, postások, vasutasok — hosszú éveken át szájuktól megvont falatok ősz-, szekupongatott árából vásárolták a telkeket, hogy szabaduljanak a budapesti zsúfolt és nyirkos nyomortanyák sötétségéből. Vagy tízezer telek talált így gazdára. A kisemberek hiába várták a „gróf” Ígéretének beváltását. Abból soha nem lett semmi! A „gróf” belenevetett markába: a sok ezer holdnyi hasznavehetetlen, kopár legelőt, mint házhelyet, jó pénzért, tényleges értékének több tízszereséért kiárusította.

Mindez évtizedekkel ezelőtt: történt. Hasonló nagy stílű: szélhámosságról azóta sem tud az ország. Vámszedőjük azért még napjainkban is akadt az érd-parkvárosiaknak. A különbség csak az, hogy az urak, grófok Magyarországán a törvény a „szent” kapitalizmus nevében védelmet nyújtott a kisemberek megkárosítójának, szocialista társadalmunkban viszoht könjtöftélén szigorral lesújt a vámszedőre!

P runner Antalt nem kell bemutatnunk az érd-parkvárosiaknak. Darálója ott állt az útfélen. Majd minden helybeli lakos megfordult nála, hiszen minden olyan árut megkaphatott, amely egyébként csak utánjárással volt beszerezhető. Ha a hentesüzletben nem volt sertéshús, Prunnernél még rövidkarajt is lehetett kapni. Ha meg valakinek egy kis boritalra szottyant kedve, az is került Prunner háza táján. A bo- rozgató társaságok rendszerint meg is éheztek. Jó kocsmában ilyenkor a kocsmárosné harapnivalóval is szolgál.

A darálós házvezetőnője akár harminc tojásból is sütött rántottat vendégeinek, de a finom lacipecse- nye is gyorsan elkészült!

A parkvárosiak szerény kis családi házaik udvarán szívesen tartanak baromfit, ser-| tést. A pár száz négyszögöles telken azonban nem terem meg a szükséges takarmány. Tudta ezt Prunner Antal is. Hogy megkímélje a község- j belieket a beszerzéssel kap-1 csolatos utánjárás fáradalmai-; tói, lakásán állandóan, tartott; megfelelő mennyiségű kukori- i cát és árpát. Akinek aztán i szüksége volt rá, az megve- i hette jószága számára a dará- i lóstól a takarmányt — négy- i ötvenért kilónként.

A Budai Járási Ügyészségen j a Prunner-féle perirat vaskos j csomóját lapozgatom. Közte \ van egy kék fedelű, kockás fű- j zet is. Prunner Antal könyve- ; lése. Ebből kiderül, hogy egy jó év alatt az ország különböző vidékein közel százötven mázsa kukoricát, árpát, ötszáz liter bort és négy hízott sertést vásárolt fel és adott „tisztes kereskedelmi haszonnal” tovább. Aztán a nyomozati iratok között elfekvő szakértői kalkulációt nézem.

Végsummájában negyvenezer forintra taksálja Prunner Antal üzérkedésből származó tiszta hasznát a szakértő.

És milyen körültekintő ez a kalkuláció! A nyers haszonbői nemcsak a szállítási, hanem még a raktározási és egyéb „rezsi’-költségeket is levonja. Prunner Antal darálóboltját azóta bezárták Érd- Parkvároson. Házvezetőnője is bizonyára új munkaadó után nézett, hiszen gazdája ellátásáról jó pár évig — minden bizonnyal — az állam gondoskodik majd.

Prunner Antal esetéből nem lesz „érdi ügy”, nem kerül be a kapitalista kizsákmányolás írott történelmébe, mint „gróf” Károlyi. Valamiben azonban hasonlítanak egymásra: mindketten a kisemberek munkával keresett pénzéből akartak maguknak — munka nélkül — hasznot szerezni.

Az egyiknek sikerült — a másiknak nem!

Győri Mihály

Tanulni szeretnének

Joggal hihetnénk, hogy a címben megjelölt óhajnak semmi akadálya. Hiszen aki nálunk tanulni akar, annak gazdag lehetőségek állnak rendelkezésére. Mégis, 150 olyan jelentkező vár a Kohó- és Gépipari Minisztérium döntésére, akik szeretnének ez év őszétől a Gödöllői Gépipari Technikumban tanulni.

1954-ig működött Gödöllőn az üzemi dolgozók számára létesített iskola, de akkor a minisztérium — takarékossági okokból — megszüntette. Harminckét második és 28 harmadik évfolyambeli hallgató szakította meg tanulmányait és negyvenhetén jelentkeztek volna elsőbe. Az elmúlt évek során, mint már jeleztük, ez a szám 150 főre emelkedett, s negyven körül jár a második osztályra jelentkezők száma.

— Helyiséget tudunk biztosítani a leányiskolában — mondja a járási pártbizottság ipari osztályvezetője —, sőt, a tanerők nagyrésze is biztosítható. Akik ötvennégyig tanítottak, csaknem mind itt vannak ma is és szívesen vállalnák a feladatot.

Nemcsak gödöllői eket érint ez az ügy, mert az egész aszódi járásból, a legtávolabbi helységekből is lenne jelentkező, sőt még az Ikarusból is jönnének.

A KGM illetékesei ne arra gondoljanak, hogy Gödöllőről könnyű villamossal bejárni Pestre. Mert egyrészt nem is olyan könnyű, ha legalább heti négy estéről van szó, másrészt a jelentkezők nagyrésze nem gödöllői és így ezek számára csak a gödöllői technikumi oktatás megkezdése jelentene megoldást.

Tanulni szeretnének! Nem lehet segíteni rajtuk?

(t)

— Eredményesebb?

— Igen ... Nagyobb hatásfokú — erősiti meg magát a jól ható szakkifejezéssel. Közben egyre pirosabb lesz.

De tény, hogy a váci öntöde selyemszövőgépe szép alkotmány. Szorgosabb, fele zajjal jár, külsőre egyszerű, sima.

— Hogy került ide?

— Nem tudom... Azt mondták, hogy jöjjek ... Én kaptam meg Szentgotthárdon

az első váci gépet

— egy éve. Talán ezért.

— Otthon kik várják?

— Édesanyám, testvéreim: négyen.

— S vőlegény?

Láng Margit megint zavarba jön.

— Még nincs ... Most technikusnak tanulok... Eztán lesz. . .

— Honnan gondolja?

— Remélem.

— Nem zavarja, hogy eny- nyien nézik?

— Egyáltalán. Sokan kér- r deznek idős nénik és öreg íj emberek is. Szívesen magya- ^ rázok, mert szeretem... Szép ^ gép ez. Hatvannégy dolgo- í zik már Gotthárdon. Az egész j gyár ilyen lesz ...

£ S ilyen szép

A könyv ünnepe

| selymeket szőnek vele,

^ mint itt látjuk. Olyan lágyáéi kát, akár Láng Margit hamvas j arcbőre.

^ — Még egyszer az előbbiről:

£ háromszázhúsz kilométer tá- í volban nem akadhat vőlegény- | jelölt? Nagy a vásár.

^ — (Nevet). Nem tudom, a

^ jövő titka.

í — Ajánlom, fiatalemberek- J nek is mutatkozzon be — ^ már úgy hivatalosan. Az se ^ utolsó, ha ott sikert arat...

| Nevet, de szótlan marad.

Elindítja a közben magától jS megállt szövőt. Fehér köpe- í nyébeti úgy áll ott, mint egy J; mérnök, s feleségjelölt,

| A tömeg megnő. Az emberi rek fejüket nyújtogatják. Az ^ üvegablakon kívül utcasep- £ ró bácsi áll, seprőnyélre tá- £ maszkodva. Néhány percre íj elfelejti a dolgát, í És vidáman zakatol a vá- ciak gépe.

2 , Tóth György

Ma reggel új, tarka színfolttal gazdagodtak a városok, nagyobb községek terei, utcái. Mint színes virágok a májusi réteken, úgy nyíltak ki a tarka könyvsátrak százszínű fényben, hirdetve az emberi szellem évről évre megújuló diadalai.

Könyvek. Mai és klasszikus magyar művek. Ady, Arany, József Attila, Móricz, Radnóti Miklós, Németh László, Darvas József, Szabó Pál, Mesterházi Lajos, Várnai Zseni. És külföldiek: Gorkij, Dickens, Thackeray, Solohov, Arghezi, Neruda, Konovalov. Össesen hatvankét új mű — ebből tizenhárom mai magyar író munkája — kilencszázezer példányban! S ha ehhez még hozzáadjuk a közelmúltban megjelent kétszáz művet, akkor két millió példányból válogathat a közönség!

Külön szólni kell arról a két könyvsorozatról, amely az idei könyvhéttel indul. Az egyik: a XX. század haladó külföldi irodalmi remekeit magában- foglaló Milliók Könyve, amely kötetenként ötvenezer példányban jelenik meg. A másik: az Én Könyvtáram, amelynek egyes kötetei, az ifjúsági irodalom klasszikus alkotásai, százhúszezer példányban látnak napvilágot.

Gazdag választék. Ha figyelembe vesszük, hogy tavaly ötszázötvennégymillíó forintért vásároltak könyvet az emberek, a kétmilliós példányszámú választék nyomban érthetővé válik. És bizonyít is. Bizonyítja, hogy népünk nemcsak megszerette a jó könyveket, de módja is van a vásárlásra. És elmondhatjuk, hogy nemcsak a városi dolgozóknak. Egyre nagyobb teret hódít a könyv falun is. Különösen, amióta befejeződött a termelőszövetkezetek szervezése. A szövetkezeti embereknek lényegesen több idejük jut az önművelésre, a nemes szórakozásra, az olvasásra.

De nemcsak országosan jelentős esemény az idei könyvhét. Megyénkben ez alkalommal jelenik meg másodízben a Dunatáj, a megyében élő írók, költők, képzőművészek legújabb alkotásainak gazdag évkönyve. És az idén jelentősen kiszélesült az író-olvasó

találkozók száma is. Bizonyság erre a héten Vácott ren- iezett irodalmi est, amelyre jt megyei író-lf.öltő látogatott el vagy az ünnepi könyvhét megyei megnyitó ünnepsége, ihol a közönség Szántó Györggyel ismerkedett. És írót vár Pilisvörösvár, Túra, Nagykőrös, Dunaharaszti, Szo- kolya és a megye több más községe, várost, is.

A könyvhét azonban nemcsak ünnep kell hogy legyen, hanem egyúttal számvetés is. A mi esetünkben nem a magyar irodalom mai helyzetének számvetése — ez az országos lapok feladata. De számot vetni a megyei irodalom helyzetével — a mi kötelességünk. Léptünk-e előre az elmúlt esztendőben? Van bizonyos előrehaladás, kétségtelen. Ha csak a tavaly és az idén megjelenő Dunatáj-t vesszük figyelembe: míg tavaly elsősorban a prózai írások már másodközlés számba mentek — néhány kivételtől eltekintve —, addig az idén valamennyi novella, és vers — új termés. Mi több: mai életünkről szóló híradás. Ez komoly nyeresége sok színű irodalmi életünknek. Elbizakodottságra azonban ez nem adhat okot. Annál is inkább nem,, mert ilyen jelentős előrelépésről a lap vasárnaponként megjelenő irodalmi melléklete már nem adhat számot. Igaz, nem könnyű feladat hétről hétre új, színvonalban is mindenkor kielégítő novellák, versek, képző- művészeti alkotások megjelentetése. Mégis többet tehettünk volna. Elsősorban azzal, ha nagyobb segítséget nyújtunk a megyében élő és alkotó íróknak — költőknek — képzőművészeknek. Erkölcsi és anyagi tekintetben egyaránt. Gondolunk például arra, hogy a megye vezetői nagyobb figyelemmel kísérhetnék a megyében élő és alkotó művészek munkásságát, tanácsaikkal, baráti találkozókkal segíthet- nékm irányíthatnák tevékenységüket.

Nem az ünneprontás kedvéért mondjuk ezt, de — véleményünk szerint — az ünnep napján jó dolog már a holnapra is gondolni! Arra a holnapra, amelynek formálása, kialakítása az írók-költők feladata is.

VASÁRNAPI POSTA

A

zonoA macjcu'cil az

(az élettel

rűen csak „igen jó a munkához való viszonya”. Margitkát teljesen betölti munkája. Fél nyolckor kezdhetné hivatalát, de negyedkor már bárhova és bárhonnan kapcsol, s amikor az ügyosztályokon és a folyosókon az utolsó léptek koppan- nak hazamenőben, ő fehér galléros kék köpenyében még ül a varázsszemes kapcsoló- központ előtt. Ül nyugodtan és tettrekészen ..;

BÁRKI megfigyelhette, hogy az emberek — élve anyanyelvűk gazdagságával és választékosságával — hányféle módon fejezik ki magukat, amikor X-nek vagy Y-nak vagy Z-nek társadalmi helyzetét jelölik meg közelebbről. Ha a szóbakerült személy tanár, orvos vagy művész, rendszerint „hivatást” mondanak. Ha banktisztviselő, művezető, katona vagy vállalati funkcionárius, akkor „beosztásról” beszélnek. Ha szakképzetlen az illető, aikkor többnyire „foglalkozása” van, s ha tanult munkás és nem betanított, vagy ha iparos, úgy „mesterség” a kijáró titulus. Ezenkívül X-nek, Y-nak és Z-nek „állása” van, „alkalmazásban áll” vagy legáltalánosabban — „dolgozik”.

Nem műkedvelői nyelvészkedésből mondom mindezt. Sokkal inkább attól az elégedetlenségtől sarkallva, hogy a felsorolt jelzések és jellemzések valami nagyon lényeges dolgot fednek el előlünk, vagy kennek el és tesznek felismer- hetetlenné.

Nem igaz, hogy az ember és

az emberi munka közti viszonyra választ adhatnak a fenti címszavak. Nem hiszem, hogy bárki is szerethetné „beosztását”, „foglalkozását”, sőt „mesterségét’' is. ha mindezek — tudatosan vagy megfogal- mazatlanul — nem a végzett munka legbensőbb tartalmát jelentenék számára. Tartalmat, azaz hivatást, amely nélkül sivár volna a legkorszerűbben felszerelt műhely is, zord és barátságtalan a napfényben fürdő dolgozószoba, örömtelen napjaink, életünk egyharma- da.

Amikor a marxizmus klasz- szikusai a kommunizmus ^társadalmának emberéről beszélve, azt mondották, hogy ott a munka nélkülözhetetlen szükséglete lesz a közösség minden egyes tagjának, akkor nemcsak az új, a kommunista erkölcs teljes győzelmére és érvényesülésére gondoltak. Engels is, Lenin is elsősorban az emberből indult ki tudományosan előrelátó teóriájuk kifej tésekof, az emberből, amely éppen és kizárólag a munka által vált ki az állatvilágból, s lett azzá, amivé lett.

VAN EGY ismerősöm, született „ellenzéki” ember, aki még a kákán is csomót keres, talán nem is azért, hogy meggyőzzön, sokkal inkább, hogy meggyőzessen. Ez a téma a közelmúltban szóba került köztünk. Ismerősöm „idealistának”, „naivnak”, „utópistának” bélyegezte „elméletemet”, s csak úgy buzgott a tettvágytól, hogy „súlyos érveivel”

összeroppantsa „gyermeteg nézeteim kártyavárát”. A köztünk lezajló vitát nem részletezem bővebben, hallgatok arról is, ki győzetett meg. Érveiből mégis annyit:

„Az emberek nagy része, talán a többsége, nem szereti azt, amit csinál.” Vagy: „X mérnök sem túlságosan lelkesedik a kormos műhely szagáért, éppen a napokban helyezkedett el, egy „összkomfortos” tervezőintézetnél. Vagy mivel magyarázod meg, hogy N. N. (és itt kapásból nyolc nevet sorolt fel) átlag kétévenként változtatja munkahelyét és munkakörét?”

Megrögzött vitapartnerom bizonyításra szánt tételei nem kitalált dolgok, mégsem bizonyítanak. Igaz persze, hogy sok ember van, aki mást csinál, mint amit pályaválasztásakor vagy még előbb magának elképzelt, eltervezett, (s talán azóta meg is szeretett.) Igaz az is, hogy nem mindenki tölt el éveket és évtizedeket egy munkahelyen vagy munkakörben. Igaz, hogy munka és munka között jelentős különbségek vannak a munka fáradságos, esztétikai, egészségügyi stb. külső és belső körülményei tekintetében. Lehet valakinek rideg, fontoskodó, kicsinyes vagy ostoba főnöke, lehetnek kellemetlen munkatársai, lakhat távol rosszul megközelíthető munkahelyétől. Lehet mindez fordítva is, amitől viszont otthonossá válik a kopott műhely, derűssé a hivatal, örömtelivé a munka. Azaz nem is a munka, nem is az alkotó tevékenység igényeli a jobb körülményeket, hanem az ember, a munkás, aki az ismertetett terhek nélkül, csakis az elvégzendő feladatra fordíthatja teljes figyelmét.

És persze, van sok olyan ember, aki nem azt a munkát végzi, amihez leginkább kedvet, hajlamot érez magában. Valószínűleg belőlük kerülnek ki az úgynevezett „vándormadarak”, akik sehol sem tudnak megmelegedni, tartós fészket rakni. De bármily furcsán hangzik is, ezek az emberek éppen ismerősöm nézetei ellen szólnak. E vándormadarak — kivéve persze a lumpenelemeket —, nem a semmibe vett munka elől menekülnek más helyre, hanem éppen azért a munkáért, amelyet, mint kielégítőt, megnyugtatót, hosszasan és rendszerint gyötrődve keresnek.

ES AZT SEM lehet kizárólagossággal állítani, hogy a legtöbb ember csak egy bizonyos munkát szeret, minden más hivatásszerű tevékenység idegen tőle. Nem. Érdemes megfigyelni a nyugdíjhatárhoz közeledő dolgozókat. Mennyi álmatlan éjszaka, ellesett, nyugtalan tekintet árulkodik félelmükről, hogy előbb-utób b

abba kell hagyni valamit, ami azonos magával az élettel. Ha ennek gyakraij van is egzisztenciális oka, ez korántsem kielégítő, korántsem döntő magyarázat a szorongásra. Nem egy olyan nyugdíjast ismerek, aki egy-két hónapi „kényszer- pihenő” után nyakába vette a várost, kutatva valamilyen elfoglaltság után, mert egyszerűen képtelen volt a semr mittevésre. Ez a „valamilyen” elfoglaltság, ez a megszokás körülményeit is mellőzni képes munkaszomj élteti a társadalomnak „pihenésre ítélt” tngjait is, itt válik eleven igazsággá a tétel, hogy a mifhka nemcsak a társadalomnak, hanem az egyes embernek is lényegéből fakadó szenvedélyes szükséglete.

András Endre

/

I»

! ISMEREK egy idős telefonke- \ zelőt, vagy hogy a régi ter- í minológiával éljek, telefonos ; kisasszonyt. Munkahelyén ! mindenki dicséri. Főnöke sze- ; rint „hallatlanul precíz”, kol- \ légái szerint „szolgálatkész”, a ; személyzeti előadó szerint l „igen jó a munkához való vi- ; szonya”.

> Tizennyolc éve ül a kis

< fülkében, ahol szakadatlan ! kapcsolásai rövid szüneteiben ! eíálmodta ifjú leányéveit, : amelyek immár pótolhatatla- ! nők, arca valamikori piros ró- j zsái helyén kendőzhetetlen, fi- ! nőm árkokat vésett az idő. I Csaknem két évtizede él a ! nagyvilág és szűkebb kör- í nyezete eleven áramában, kap- ; csolva Rómát, Amszterdamot, : Moszkvát vagy Sióagárdot és ; Dánszentmiklóst, kapcsolva ; igazgatóját, az anyagbeszerzőt ! és az üzemi gépészt, de a lük- \ tető életből számára alig ju- l tott más, mint hogy áramveze• tő közege lehetett a bőréig ; hatoló közeleknek és a va'■ rázslatos távoloknak.

•

! Margitka (így szólítja min< denki a telefonos kisasszonyt),

< tűnjék bármily hihetetlennek ! is, nem boldogtalan. Nem vá- ! gyík el sem más intézmény- í hez, sem más munkakörbe, pe- í dig művelt és nagyon talpra- g esett, nem vágyott másüvé ak- í kor sem, amikor virágja ham- í vában titkárnője lehetett vol- í na a nagyhatalmú vezérigaz- \ gatónak.

í Margitka boldog, mert nem \ egyszerűen csak „hallatlan \ precíz”, nem egyszerűen csak „szolgálatkész”, nem egysze-