Pest Megyei Hirlap, 1961. február (5. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-05 / 31. szám

1961. FEBRUAR 5, VASÁRNAP rest hegyei íi'lau 3 BOCCACCIO ALKOTÓMŰHELY Szcimoói Soóó mos Honthy Hanna és Petress Zsuzsa. A közben eltelt századok sem­mit sem tudtak elvenni elbe­szélő művészetének sodró áramlásából, közvetlenségéből. Novelláiban az élő ember be­szél az elevenékhez. Alakjai­nak külsejében, szavaiban és tetteiben egyszerre és könnyen válnak világossá az emberi lé­lek szövevényei, a kor leg­fájdalmasabb gondjai és tit­kolt hazugságai. A szín, ahol hősei élnek: a XIV. századi Itália legszebb városa, Firenze. Amikor felgördül a Fővárosi Operettszínház vörös bársony­függönye, a néző a XIV. szá­zadi Firenze kellős közepén ta­lálja magát. S a megelevenedő figurák valamennyien Boc­caccio novelláiból, a híres De- kameronból lépnek a színre, Giovanni Boccaccioval, az író­val együtt. Csak a dicséret hangján szólhatunk a színház vezetői­nek arról az ötletéről, hogy Suppé- nak, a múlt századi Becs divatos komponistájának szép, dallamdús melódiáit át­mentette a ma nézője számá­ra, méghozzá igen szerencsés szövegkíséretben. A légi, po­ros libretto helyett Gáspár Margit és Kardos György írt új, öt eredeti Boccaccio novel­lán alapuló szövegkönyvet, amelyben nem nehéz felismer­ni a Dekameron oly kedves gyöngyszemeit, mint A füle- mülé-t vagy a Furcsa beteg- séfl-et. számokat; készítsen pálya­munkát. Este ő is papírt vásá­rol és dolgozni kezd. Az any­ja faggatja: — Fizetnek érte? — Nem, — Megdicsérnek érte? — Nem. — Akkor minek csinálod? — Muszáj... — és vékony gyerekmellére mutat: — emi­att muszáj... A tervet másnap délelőtt az anyja viszi be, hogy neki ne kelljen szabad időt kérni a mestertől. Aztán az eredmény­hirdetés: — Tavasz volt, a földszintes házak fölött vakított a kék ... Mint a pasztellképeken. Jött a mester. Szép, magas ember, fekete szakállas, Xerxesre ha­sonlított. Jön és kérdezi a se­gédeket, segítettek-e nekem. Azotic vonogatták a válluk; azt se tudják, hol Iákom. És a mester mondja: te nyerted meg a pályázatot. L etelik az idő, segéddé avatják. Pestre jön, na­gyobb lehetőségeket keres. Ad­dig csak levelezőlapokat lá­tott Pesfről: csupa mozgás, de­rű, tiszta, élénk színek ... Ki­Ralles Camill: A hangod Zentay Anna és Latabár Kálmán. megszólaltatásról. A nagysze- \ rűen összefogott zenekar — ' Bródy Tamás érdeme — he­lyenként minden igényt kielé- gítő vígoperai hangzást terem- Jí tett meg. Aki eddig nem is- < Hallgatom ezt a tiszta hangot, Mely selymes, színes és puha; Simulékony és oly érzéki, Akár egy estélyi ruha. Ringat, mint egy virágos bölcső, Mint kis cica, úgy hízeleg, Zengő, akár a hárfa húrja S mint anyaszív, olyan meleg. Hallgatom ezt a bűvös hangszert. Melynek varázsa nagy talány; A lelked üzen nékem véle, Te drága, drága, drága lány. Szobor-portré J lép a Keleti pályaudvar üveg- 3 ajtaján és csalódik. Füstös há­lj zak, gyűrött, szürke emberek, í Innen azonnal vissza kell for- i dúlni. Végigsétál a Rákóczi í; úton, lemegy a Duna-partra... ^ Az első napokat bámészkodás- :j sál tölti. Marad és munkát ke­ll res­\ Végigjárja a műhelyeket. 'j Kinevetik. (Tizenhét éves, de fiatalabbnak. látszik.) Azt gon- á dőljék, inasnak akar szegődni, nem hiszik el, hogy segéd. He- tek telnek el, míg munkát kap a Szépművészeti Múzeum épít- kezésénél, a legrosszabbat, az JÍ öntést. A jobb helyeket már régen kiosztották, összegyűjt JJÄJSJWWWXWWWWWWWWWWWWWWWw» minden fillért, a fizetésébe aztán beiratkozik az Iparmí veszeti Főiskolára. Kap egy papírlapot, hogy óralátogató — rendes növendék nem lehet, mert az elemi iskolának csaSc hat osztályát végezte el. Nehéz évek telnek, míg egy eszten­dőben két osztályt elvégezve megszerzi a középiskolai bizo­nyítványt és kitűnő eredmény­nyel lép ki a főiskola kapuján. Közben egy esztendőt eltölt Fadrusz János mellett, aki Ko­lozsvárott jártában megnézte a szobrait és bíztatta, ha Pest­re Ikerül, látogassa meg. A lá­togatás után egy esztendeig magánál tartja, megtanítja dolgozni, és talán egyenesbe is került volna a fiatalember sor­sa, ha el pern veszíti patrónu- sát. Fadrusz meghalt és ö ugyanolyan egyedül álldogált az utcán motyójával, mint amikor Megérkezett... Az Iparművé­szeti Főiskolán szerzett diplo­májával egy gyárba kerül ter­vezőmérnöknek. Az igazgató meglepődik és nem érti, végze­tesen nem érti, miért állít be néhány hónap múltán elbo- csáttatását kérve. Dühös. Jó fizetést ad, hamarosan lehet több is, mit akar még?! Nem érti, hogy egy tervezőmérnök miért akarja elvégezni a Kép­zőművészeti Főislkolát. Újabb évek, új felkészülések. 4 ztán végre a munka, /i Negyven évig. Kiállítá­sok, érmek, pályadíjak, juta­lom-műterem a Várban, kriti­kák; a Nyugat úgy ír róla, mint a plakettművészet poétá­járól. Délután az iparistkolá- ban tanít, délelőttjeit munká­val tölti. Sorra születnek a portrék, a kompozíciók, a ta­nulással töltött évek meghoz­zák a termést, az anyag enge­delmeskedik akaratának. A körülötte levő világ ~~ mind­mind munka. Megmunkálásra váró feladat. Egyetlen dolgot ismer: a művészetet. Abban oldódik fel, annak és azért él. Így éli át a felszabadulási. Utárjfi. még tanít — amíg tanít­hat. Szerencsétlen véletlen vagy vak indulat tette lehetet­lenné — ma már nehéz lenne eldönteni. Igaztalan vádakkal illetik, ezt bizonyítják a fel­mentések. Mégis... A befelé forduló ember úgy érezte, nálánál sokkal nagyobb hatalommal áll szemben — egyedül. Es éppen az a tragé­dia, hogy így kell éreznie, hogy senki sem fogadja jó szó­val, ha közeledik. Tragédia — mert nem igaz. Ott áU 6 is ugyanott, a többiek mellett, csak éppen nem veszik be a sorba. Abbahagyta a harcot. Félreállt az útból. Azóta sem hívta vissza senki... Nyolc éve nem tanít. Azóta volt se­gédmunkás, éjjeliőr, most ép­fáradtabb a szeme és lejjebb görbül a szája szeglete? Va­jon a „kicsikart” dicsőség ugyanolyan édes-e, mint a megálmodott? Bizonyára nem, gondoltam magamban és kissé felelőtlenül megelégedtem ez­zel a kényelmes magyarázat­tal. De a Pompejiben előttem álló férfira nem lehetett ezt a primitív sémát alkalmazni. Megöregedett, borongó, gyöt­rődő arcának keserűsége egé­szen más fényben tűnt fel e néma és tragikus romok, e mennyei tömeggyilkosság ré- mületes tanújelei előtt. Az ember megérzi az ilyesmit, s dúlt arcán felismertem egy sokkal mélyebben gyökerező, nemesebb veretű elkeseredés kitartó munkáját. , S mintha kiolvasta volna szememből a bennem felvillanó gondolato­kat — és mintha csak egy régi, félbehagyott beszélgetést folytatnánk, hirtelen megra­gadta karomat és így szólt: — Látja, csalódtam. — Miben? — A hírnévben NEM FELEJTETTE Jját el- h.°^------------------huszonöt eves k orában beavatott bizalmába. Még mindig fogta a karomat, miközben a kelmefestő műhe­lyek előtti magas járdán sé­tálgattunk. — Vásznaim megtalálhatók a legnagyobb amerikai mú­zeumokban — mondta. — Hi­roshima után azt kívántam, bárcsak elégtek volna. Mint ahogy Auschwitz után azt szerettem volna, hogy a né­met múzeumokban őrzött fest­ményeim jussanak erre a sorsra. De mindez csak a kez­det volt. Ám itt ma úgy ér­zem, hogy vége mindennek. — Járás közben maga elé me­redt, s az oly ártalmatlannak látszó és mégis vészterhes Vezúv ködbe vesző tömbjét nézegette az utcácska végén. — A hiroshimai gyerekek ügyében legalább felmenthet­tem Istent — folytatta. — Is­ten szabadnak teremtette az embereket, és megajándékozta őket a tudással; amit tesznek, saját dicsőségükre vagy saját gyalázatukra teszik. De itt? — kérdezte és megállt. — A pompeji gyerekek iszonyatos meggyilkolásáért, ezért a tü­zért és borzalomért, ezért a mondhatatlan szenvedésért, ezért a Hiroshimáért — mon­dotta már-már kiáltva —, mindezért ugyan kit vádol­hatunk? És milyen mentségre hivatkozhatik Isten? Odamutatott a múzeumra, ahonnan csak az előbb jöt­tünk ki. — Rendben van — mondta —, az a kutya úgy halt meg, hogy semmit sem érzett az egészből. A többi kutya nem törődik vele, az állatok nem szoktak kérdezősködni. De az a pap, aki mindezt végignézte, ő vajon feltette-e magának a kérdést? Mert ezek az asszo­nyok, ezek a gyerekek bizony az eget ostromolták üvöltő kérdéseikkel! Én nem birom ezt elviselni! — vágta oda vadul. — Legyen átkozott a lelkiismeret, amely képessé tesz a rossz felismerésére, de megfékezéséhez már nem ad elég erőt! Gyorsabban kezdett lép­kedni. — Ide hallgassan — mondta izgatottan. — A háború alatt egy ízben ledobtak ejtőernyő­vel, A Friedland sugárút és a BOCCACCIO egyike azoknak az íróknak, akik minden kor­ban élnek. Realizmusa életben tartja gazdag, színes világá­nak emberi alakjait. Leleple­ző ereje, mellyel a hazugságot, a babonát, az álszenteskedést, az egyházat és a korhadt kö­zépkori társadalmat kipellen- i gérezte, ma is felindít éppen jellemzőkészségének változa­tossága és mélysége, valamint ragyogó szellemessége révén. SAJNOS az öröm mégsem tel­jes. Két okból is. Az egyik: ha már az írót szerepeltetik c szerzők, akkor őt kellett volna megtenniök az operett főhősé­vé. Nem ez történt. Boccaccio figurája elhalványul a herceg­nő és Pietro mellett. S ez az elhalványulás nemcsak annak következménye, hogy Honthy Hanna és Latabár Kálmán va­lahányszor színrelép, elihal- ványodik mellettük min­den figura, hanem azé is, hogy az írók túlságosan finomra formálták Boccaccio dialógu­sait. Az írót nem így ismer­tük meg novelláiból, miért hát e szépségtapasz? Ha Aristho- phanest lehet megközelítően eredetiben játszani, akkor miért ne lehetne Boccacciot? Legfeljebb itt is kikerült vol­na a tábla a színház előcsar­nokába: Csak tizennyolc éven felül ieiknek! Ez még mit sem von le az operett értékéből vagy sikeréből! A másik: tudott dolog, hogy Boccaccio élete korántsem volt olyan szép és könnyed, ahogy azt a szerzők ebben az operett­ben bemutatják. ’ így például nagy szerelme, Fiametta, soha nem lett az övé. Ám a szöveg­könyv szerint az operett vé­gén mégis egymásra talál a két szerelmes. Félreértés ne essék, ismerem az operett já­tékszabályait, tudom, hogy a végén elengedhetetlen feltétel a szerelmesek egymásratalálá- sa, mégis... Hitelesebb és von­zóbb lett volna az író alakja, ha nem eljegyzéssel zárul a kép, hanem Boccaccio tovább indul új kalandok felé. Külön kell szólni a zenei merte vagy csak egyoldalúan ismerte Suppé muzsikáját, az egyszeriben sok színű, sokol­dalú művésznek ismerheti meg a múlt század kiváló bécsi mesterét. Őszinte líra és szi­porkázó szellemesség, csúfon- dáros hangvétel és pajkos paj- zánság. Ez Suppé muzsikája. (Csak annyit ehhez, hogy Bró­dy Tamás jóvoltából bővült az eredeti operett zeneanyaga is — más Suppé-művekkel. így például Honthy Hanna nagysi­kerű harmadik felvonásbeli dala sem tartozott az eredeti operetthez!) AZ ELOADAS _ a szövegkönyv hiányosságai ellenére is — biztos siker. S ebben Horvai István rendezőn kívül a kitűnő színészgárdáé az érdem. A pa­rádés szereposztásból nehéz lenne valamiféle rangsort fel­állítani. Honthy Hanna, aki remekül él a szerepadta lehe­tőségekkel — ma is utolérhe­tetlen. Játéka — élmény. La­tabár Kálmán Pietrója ízig- vénig boccacciói figura. Mér­téktartó, de mindvégig mulat­ságos játéka a novellabeli Pietrót idézi. A kikapós asszo­nyok közül (Beatrice: Zentay Anna és Isabella: Kiss Ilona) ezúttal Zentay Anna életteli, bővérű játéka tetszett jobban, de Kiss Ilona is alig marad el tőle egy árnyalattal. Petress Zsuzsa Fiamettája csak oly­kor élő Boccaccio-figura. Ta­lán éppen a szerepbeli és a va­lóságos alak különbsége zavar­ja a szerep igazi kibontásá­ban. Véleményem szerint leg­inkább A fülemüle Cateriná- jához kellene hasonulnia. A címszereplő Oszvald Gyula — operaénekes. Fiatal operaéne­kes. Ebből adódik hibája is: a szép hanggal olykor még já­tékbeli merevség párosul. Prukner Pál | Imúlt hetven éves, negy- i ß ven évig volt művészta- \ nár, most portás. A történet hosszú. Mint a hetven év... Erdélyben kezdődik. Ott élt egy kisfiú a nagyszüleinél; gyerek volt, min( a többi, csak talán nem olyan szaladgálás, bolondozós. A nagyapja mel­lett húzódott meg legszíveseb­ben, nézte az öreg inas, barna kezét — ő faragta a legszebb díszkapukat Székelyföldön — és maga is utánahúzogatta a legszentebb mintáikat a por­ba ... Tizenkét éves, amikor el­megy Kolozsvárra és beáll inasnak egy épületdíszítő mes­terhez. Otthon rajzolgat esténként. Konokul próbálgat minden mintát, amit napközben lá­tott. Egyszer édesanyja szóvá teszi a fogyó petróleumot. Másnap lámpát vesz magának és külön egy liter petróleumot is. Este azt gyújtja meg. Az apja nevet: „mi, már külön gazdasága van.” Tizenhárom éves. Egyszer pályázatot hirdet az ipartestület. A mesternek má­sik inasa is van, azt — ki tud­ja miért — jobban gyámolít- ja. Annáik ad papírt és szer­Tilsitt utca sarkán, a járda szélén kellett találkoznom az összekötőmmel. Már láttam is, hogy közeledik. Szőke volt, barátságosan mosolygott. Tíz lépésre lehetett tőlem, amikor két ember lépett hozzá. A Gestapo? Szépen rágyújtottam egy cigarettára és távoztam. Egyszer sem fordultam hátra. Ennyi az egész. Többet nem tudok. A segítségére kellett volna rohannom? — kérdezte a vállamba markolva. — Nem vagyok anyámasszony kato­nája, de mi értelme lett vol­na? Vagy talán jobb, ha egy ember helyett kettőt lőnek agyon? Nem lőttek agyon, nagykövet lett belőlem. Elengedett és megcsóválta a fejét. N — Megtanítanak minket a rossz felismerésére, bebizo­nyítják, hogy tehetetlenek va­gyunk, s minthogy semmit sem tehetek, de nem vagyok kutya, elítél a lelkiismeretem. Micsoda pokol! Azt mondják, hogy ítélkezők és vezeklők vagyunk egy személyben. De­hogy! — tiltakozott. — Leg­feljebb áldozatok és bűntár­sak. Ez is éppen elég gyalá­zat. Pár másodperc múlva foly­tatta: — Szerintem a hiroshimai gyilkosok legfőbb bűne, hogy a hóhér Vezuvot utánozva, bűntársai lettek a pompeji gyerekek elleni merényletnek De ha el is ítéljük Hiroshi- mát, a pompeji gyilkosságban azért bűnsegédek maradunk. Mint ez a pap is, aki nem lá­zad fel, aki tudomásul veszi. De hogyan lázadjunk fel, ha egyszer semmit sem tehetünk. Tiltakozásképpen haljunk meg Pompejiben? BESZÉD KÖZBEN Meg-------------------- akartam mon­dani neki, hogy a művészet már önmagában is tiltakozás, s még a gyávaság, még a bűnbeesés is becsületére válik az embernek, mert olyan küzdelemről tanúskodik, ami­ről az ártatlan állatnak fo­galma sincs. De kétszer köny- nyedén meglegyintette a ka­romat, s szomorúan elmoso­lyodott — miközben valami nyögésféle vagy talán gúnyos vihogás tört fel belőle. — ■ Az életem jól sikerült, nem igaz? Valóságos remek­mű. De tévedtem, amikor ezt a remekművet választottam. Akadémiai tagságomat, kitün­tetéseimet, legtöbb képemet — egy-két kivétellel valamennyit —, szóval egész hírnevemet odaadnám — mondta és mint valami tükörbe, úgy fúrta szemembe a tekintetét —, mindezt szívesen odaadnám még ebben a percben, ha csak egyetlenegyszer diadalt arat­hatnék cinkosságomon, ha le­győzhetnék egy minotauruszt, ha eltörölhetném a természet valamelyik borzalmas csapá­sát. < Mondtam már, hogy körül­belül egykorúak vagyunk. S az jutott eszembe, hogy túl so­káig — vagy túl rövid ideig élünk. Munka közben S pen portás. Nyugdíja nineí pedig a felszabadulás óta ; í állandóan dolgozik. Hetven í éves. í f jt/i eg kellene találni a mód Ifi ját, hogy a tíz év óto % megcsendesedett indulatokból % kihámozzuk — immár a vég- % só! — igazságot. Az Erdélyből % ideszakadt zsellérunokának nem, szabad azzal az érzéssel f elmennie közülünk, hogy hiá- í bavaló volt mindaz az áldozat, % munka, fáradtság, amit a mű- í szetért adott. És ha a művé- Í szét, a legkegyetlenebb, mégis % úgy dönt, hogy nem üti meg a % mércét, nekünk akkor is meg ( kell becsülnünk — az embert... í <—n—)

Next

/
Oldalképek
Tartalom