Pest Megyei Hirlap, 1961. február (5. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-05 / 31. szám
1961. FEBRUAR 5, VASÁRNAP rest hegyei íi'lau 3 BOCCACCIO ALKOTÓMŰHELY Szcimoói Soóó mos Honthy Hanna és Petress Zsuzsa. A közben eltelt századok semmit sem tudtak elvenni elbeszélő művészetének sodró áramlásából, közvetlenségéből. Novelláiban az élő ember beszél az elevenékhez. Alakjainak külsejében, szavaiban és tetteiben egyszerre és könnyen válnak világossá az emberi lélek szövevényei, a kor legfájdalmasabb gondjai és titkolt hazugságai. A szín, ahol hősei élnek: a XIV. századi Itália legszebb városa, Firenze. Amikor felgördül a Fővárosi Operettszínház vörös bársonyfüggönye, a néző a XIV. századi Firenze kellős közepén találja magát. S a megelevenedő figurák valamennyien Boccaccio novelláiból, a híres De- kameronból lépnek a színre, Giovanni Boccaccioval, az íróval együtt. Csak a dicséret hangján szólhatunk a színház vezetőinek arról az ötletéről, hogy Suppé- nak, a múlt századi Becs divatos komponistájának szép, dallamdús melódiáit átmentette a ma nézője számára, méghozzá igen szerencsés szövegkíséretben. A légi, poros libretto helyett Gáspár Margit és Kardos György írt új, öt eredeti Boccaccio novellán alapuló szövegkönyvet, amelyben nem nehéz felismerni a Dekameron oly kedves gyöngyszemeit, mint A füle- mülé-t vagy a Furcsa beteg- séfl-et. számokat; készítsen pályamunkát. Este ő is papírt vásárol és dolgozni kezd. Az anyja faggatja: — Fizetnek érte? — Nem, — Megdicsérnek érte? — Nem. — Akkor minek csinálod? — Muszáj... — és vékony gyerekmellére mutat: — emiatt muszáj... A tervet másnap délelőtt az anyja viszi be, hogy neki ne kelljen szabad időt kérni a mestertől. Aztán az eredményhirdetés: — Tavasz volt, a földszintes házak fölött vakított a kék ... Mint a pasztellképeken. Jött a mester. Szép, magas ember, fekete szakállas, Xerxesre hasonlított. Jön és kérdezi a segédeket, segítettek-e nekem. Azotic vonogatták a válluk; azt se tudják, hol Iákom. És a mester mondja: te nyerted meg a pályázatot. L etelik az idő, segéddé avatják. Pestre jön, nagyobb lehetőségeket keres. Addig csak levelezőlapokat látott Pesfről: csupa mozgás, derű, tiszta, élénk színek ... KiRalles Camill: A hangod Zentay Anna és Latabár Kálmán. megszólaltatásról. A nagysze- \ rűen összefogott zenekar — ' Bródy Tamás érdeme — helyenként minden igényt kielé- gítő vígoperai hangzást terem- Jí tett meg. Aki eddig nem is- < Hallgatom ezt a tiszta hangot, Mely selymes, színes és puha; Simulékony és oly érzéki, Akár egy estélyi ruha. Ringat, mint egy virágos bölcső, Mint kis cica, úgy hízeleg, Zengő, akár a hárfa húrja S mint anyaszív, olyan meleg. Hallgatom ezt a bűvös hangszert. Melynek varázsa nagy talány; A lelked üzen nékem véle, Te drága, drága, drága lány. Szobor-portré J lép a Keleti pályaudvar üveg- 3 ajtaján és csalódik. Füstös hálj zak, gyűrött, szürke emberek, í Innen azonnal vissza kell for- i dúlni. Végigsétál a Rákóczi í; úton, lemegy a Duna-partra... ^ Az első napokat bámészkodás- :j sál tölti. Marad és munkát kell res\ Végigjárja a műhelyeket. 'j Kinevetik. (Tizenhét éves, de fiatalabbnak. látszik.) Azt gon- á dőljék, inasnak akar szegődni, nem hiszik el, hogy segéd. He- tek telnek el, míg munkát kap a Szépművészeti Múzeum épít- kezésénél, a legrosszabbat, az JÍ öntést. A jobb helyeket már régen kiosztották, összegyűjt JJÄJSJWWWXWWWWWWWWWWWWWWWw» minden fillért, a fizetésébe aztán beiratkozik az Iparmí veszeti Főiskolára. Kap egy papírlapot, hogy óralátogató — rendes növendék nem lehet, mert az elemi iskolának csaSc hat osztályát végezte el. Nehéz évek telnek, míg egy esztendőben két osztályt elvégezve megszerzi a középiskolai bizonyítványt és kitűnő eredménynyel lép ki a főiskola kapuján. Közben egy esztendőt eltölt Fadrusz János mellett, aki Kolozsvárott jártában megnézte a szobrait és bíztatta, ha Pestre Ikerül, látogassa meg. A látogatás után egy esztendeig magánál tartja, megtanítja dolgozni, és talán egyenesbe is került volna a fiatalember sorsa, ha el pern veszíti patrónu- sát. Fadrusz meghalt és ö ugyanolyan egyedül álldogált az utcán motyójával, mint amikor Megérkezett... Az Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomájával egy gyárba kerül tervezőmérnöknek. Az igazgató meglepődik és nem érti, végzetesen nem érti, miért állít be néhány hónap múltán elbo- csáttatását kérve. Dühös. Jó fizetést ad, hamarosan lehet több is, mit akar még?! Nem érti, hogy egy tervezőmérnök miért akarja elvégezni a Képzőművészeti Főislkolát. Újabb évek, új felkészülések. 4 ztán végre a munka, /i Negyven évig. Kiállítások, érmek, pályadíjak, jutalom-műterem a Várban, kritikák; a Nyugat úgy ír róla, mint a plakettművészet poétájáról. Délután az iparistkolá- ban tanít, délelőttjeit munkával tölti. Sorra születnek a portrék, a kompozíciók, a tanulással töltött évek meghozzák a termést, az anyag engedelmeskedik akaratának. A körülötte levő világ ~~ mindmind munka. Megmunkálásra váró feladat. Egyetlen dolgot ismer: a művészetet. Abban oldódik fel, annak és azért él. Így éli át a felszabadulási. Utárjfi. még tanít — amíg taníthat. Szerencsétlen véletlen vagy vak indulat tette lehetetlenné — ma már nehéz lenne eldönteni. Igaztalan vádakkal illetik, ezt bizonyítják a felmentések. Mégis... A befelé forduló ember úgy érezte, nálánál sokkal nagyobb hatalommal áll szemben — egyedül. Es éppen az a tragédia, hogy így kell éreznie, hogy senki sem fogadja jó szóval, ha közeledik. Tragédia — mert nem igaz. Ott áU 6 is ugyanott, a többiek mellett, csak éppen nem veszik be a sorba. Abbahagyta a harcot. Félreállt az útból. Azóta sem hívta vissza senki... Nyolc éve nem tanít. Azóta volt segédmunkás, éjjeliőr, most épfáradtabb a szeme és lejjebb görbül a szája szeglete? Vajon a „kicsikart” dicsőség ugyanolyan édes-e, mint a megálmodott? Bizonyára nem, gondoltam magamban és kissé felelőtlenül megelégedtem ezzel a kényelmes magyarázattal. De a Pompejiben előttem álló férfira nem lehetett ezt a primitív sémát alkalmazni. Megöregedett, borongó, gyötrődő arcának keserűsége egészen más fényben tűnt fel e néma és tragikus romok, e mennyei tömeggyilkosság ré- mületes tanújelei előtt. Az ember megérzi az ilyesmit, s dúlt arcán felismertem egy sokkal mélyebben gyökerező, nemesebb veretű elkeseredés kitartó munkáját. , S mintha kiolvasta volna szememből a bennem felvillanó gondolatokat — és mintha csak egy régi, félbehagyott beszélgetést folytatnánk, hirtelen megragadta karomat és így szólt: — Látja, csalódtam. — Miben? — A hírnévben NEM FELEJTETTE Jját el- h.°^------------------huszonöt eves k orában beavatott bizalmába. Még mindig fogta a karomat, miközben a kelmefestő műhelyek előtti magas járdán sétálgattunk. — Vásznaim megtalálhatók a legnagyobb amerikai múzeumokban — mondta. — Hiroshima után azt kívántam, bárcsak elégtek volna. Mint ahogy Auschwitz után azt szerettem volna, hogy a német múzeumokban őrzött festményeim jussanak erre a sorsra. De mindez csak a kezdet volt. Ám itt ma úgy érzem, hogy vége mindennek. — Járás közben maga elé meredt, s az oly ártalmatlannak látszó és mégis vészterhes Vezúv ködbe vesző tömbjét nézegette az utcácska végén. — A hiroshimai gyerekek ügyében legalább felmenthettem Istent — folytatta. — Isten szabadnak teremtette az embereket, és megajándékozta őket a tudással; amit tesznek, saját dicsőségükre vagy saját gyalázatukra teszik. De itt? — kérdezte és megállt. — A pompeji gyerekek iszonyatos meggyilkolásáért, ezért a tüzért és borzalomért, ezért a mondhatatlan szenvedésért, ezért a Hiroshimáért — mondotta már-már kiáltva —, mindezért ugyan kit vádolhatunk? És milyen mentségre hivatkozhatik Isten? Odamutatott a múzeumra, ahonnan csak az előbb jöttünk ki. — Rendben van — mondta —, az a kutya úgy halt meg, hogy semmit sem érzett az egészből. A többi kutya nem törődik vele, az állatok nem szoktak kérdezősködni. De az a pap, aki mindezt végignézte, ő vajon feltette-e magának a kérdést? Mert ezek az asszonyok, ezek a gyerekek bizony az eget ostromolták üvöltő kérdéseikkel! Én nem birom ezt elviselni! — vágta oda vadul. — Legyen átkozott a lelkiismeret, amely képessé tesz a rossz felismerésére, de megfékezéséhez már nem ad elég erőt! Gyorsabban kezdett lépkedni. — Ide hallgassan — mondta izgatottan. — A háború alatt egy ízben ledobtak ejtőernyővel, A Friedland sugárút és a BOCCACCIO egyike azoknak az íróknak, akik minden korban élnek. Realizmusa életben tartja gazdag, színes világának emberi alakjait. Leleplező ereje, mellyel a hazugságot, a babonát, az álszenteskedést, az egyházat és a korhadt középkori társadalmat kipellen- i gérezte, ma is felindít éppen jellemzőkészségének változatossága és mélysége, valamint ragyogó szellemessége révén. SAJNOS az öröm mégsem teljes. Két okból is. Az egyik: ha már az írót szerepeltetik c szerzők, akkor őt kellett volna megtenniök az operett főhősévé. Nem ez történt. Boccaccio figurája elhalványul a hercegnő és Pietro mellett. S ez az elhalványulás nemcsak annak következménye, hogy Honthy Hanna és Latabár Kálmán valahányszor színrelép, elihal- ványodik mellettük minden figura, hanem azé is, hogy az írók túlságosan finomra formálták Boccaccio dialógusait. Az írót nem így ismertük meg novelláiból, miért hát e szépségtapasz? Ha Aristho- phanest lehet megközelítően eredetiben játszani, akkor miért ne lehetne Boccacciot? Legfeljebb itt is kikerült volna a tábla a színház előcsarnokába: Csak tizennyolc éven felül ieiknek! Ez még mit sem von le az operett értékéből vagy sikeréből! A másik: tudott dolog, hogy Boccaccio élete korántsem volt olyan szép és könnyed, ahogy azt a szerzők ebben az operettben bemutatják. ’ így például nagy szerelme, Fiametta, soha nem lett az övé. Ám a szövegkönyv szerint az operett végén mégis egymásra talál a két szerelmes. Félreértés ne essék, ismerem az operett játékszabályait, tudom, hogy a végén elengedhetetlen feltétel a szerelmesek egymásratalálá- sa, mégis... Hitelesebb és vonzóbb lett volna az író alakja, ha nem eljegyzéssel zárul a kép, hanem Boccaccio tovább indul új kalandok felé. Külön kell szólni a zenei merte vagy csak egyoldalúan ismerte Suppé muzsikáját, az egyszeriben sok színű, sokoldalú művésznek ismerheti meg a múlt század kiváló bécsi mesterét. Őszinte líra és sziporkázó szellemesség, csúfon- dáros hangvétel és pajkos paj- zánság. Ez Suppé muzsikája. (Csak annyit ehhez, hogy Bródy Tamás jóvoltából bővült az eredeti operett zeneanyaga is — más Suppé-művekkel. így például Honthy Hanna nagysikerű harmadik felvonásbeli dala sem tartozott az eredeti operetthez!) AZ ELOADAS _ a szövegkönyv hiányosságai ellenére is — biztos siker. S ebben Horvai István rendezőn kívül a kitűnő színészgárdáé az érdem. A parádés szereposztásból nehéz lenne valamiféle rangsort felállítani. Honthy Hanna, aki remekül él a szerepadta lehetőségekkel — ma is utolérhetetlen. Játéka — élmény. Latabár Kálmán Pietrója ízig- vénig boccacciói figura. Mértéktartó, de mindvégig mulatságos játéka a novellabeli Pietrót idézi. A kikapós asszonyok közül (Beatrice: Zentay Anna és Isabella: Kiss Ilona) ezúttal Zentay Anna életteli, bővérű játéka tetszett jobban, de Kiss Ilona is alig marad el tőle egy árnyalattal. Petress Zsuzsa Fiamettája csak olykor élő Boccaccio-figura. Talán éppen a szerepbeli és a valóságos alak különbsége zavarja a szerep igazi kibontásában. Véleményem szerint leginkább A fülemüle Cateriná- jához kellene hasonulnia. A címszereplő Oszvald Gyula — operaénekes. Fiatal operaénekes. Ebből adódik hibája is: a szép hanggal olykor még játékbeli merevség párosul. Prukner Pál | Imúlt hetven éves, negy- i ß ven évig volt művészta- \ nár, most portás. A történet hosszú. Mint a hetven év... Erdélyben kezdődik. Ott élt egy kisfiú a nagyszüleinél; gyerek volt, min( a többi, csak talán nem olyan szaladgálás, bolondozós. A nagyapja mellett húzódott meg legszívesebben, nézte az öreg inas, barna kezét — ő faragta a legszebb díszkapukat Székelyföldön — és maga is utánahúzogatta a legszentebb mintáikat a porba ... Tizenkét éves, amikor elmegy Kolozsvárra és beáll inasnak egy épületdíszítő mesterhez. Otthon rajzolgat esténként. Konokul próbálgat minden mintát, amit napközben látott. Egyszer édesanyja szóvá teszi a fogyó petróleumot. Másnap lámpát vesz magának és külön egy liter petróleumot is. Este azt gyújtja meg. Az apja nevet: „mi, már külön gazdasága van.” Tizenhárom éves. Egyszer pályázatot hirdet az ipartestület. A mesternek másik inasa is van, azt — ki tudja miért — jobban gyámolít- ja. Annáik ad papírt és szerTilsitt utca sarkán, a járda szélén kellett találkoznom az összekötőmmel. Már láttam is, hogy közeledik. Szőke volt, barátságosan mosolygott. Tíz lépésre lehetett tőlem, amikor két ember lépett hozzá. A Gestapo? Szépen rágyújtottam egy cigarettára és távoztam. Egyszer sem fordultam hátra. Ennyi az egész. Többet nem tudok. A segítségére kellett volna rohannom? — kérdezte a vállamba markolva. — Nem vagyok anyámasszony katonája, de mi értelme lett volna? Vagy talán jobb, ha egy ember helyett kettőt lőnek agyon? Nem lőttek agyon, nagykövet lett belőlem. Elengedett és megcsóválta a fejét. N — Megtanítanak minket a rossz felismerésére, bebizonyítják, hogy tehetetlenek vagyunk, s minthogy semmit sem tehetek, de nem vagyok kutya, elítél a lelkiismeretem. Micsoda pokol! Azt mondják, hogy ítélkezők és vezeklők vagyunk egy személyben. Dehogy! — tiltakozott. — Legfeljebb áldozatok és bűntársak. Ez is éppen elég gyalázat. Pár másodperc múlva folytatta: — Szerintem a hiroshimai gyilkosok legfőbb bűne, hogy a hóhér Vezuvot utánozva, bűntársai lettek a pompeji gyerekek elleni merényletnek De ha el is ítéljük Hiroshi- mát, a pompeji gyilkosságban azért bűnsegédek maradunk. Mint ez a pap is, aki nem lázad fel, aki tudomásul veszi. De hogyan lázadjunk fel, ha egyszer semmit sem tehetünk. Tiltakozásképpen haljunk meg Pompejiben? BESZÉD KÖZBEN Meg-------------------- akartam mondani neki, hogy a művészet már önmagában is tiltakozás, s még a gyávaság, még a bűnbeesés is becsületére válik az embernek, mert olyan küzdelemről tanúskodik, amiről az ártatlan állatnak fogalma sincs. De kétszer köny- nyedén meglegyintette a karomat, s szomorúan elmosolyodott — miközben valami nyögésféle vagy talán gúnyos vihogás tört fel belőle. — ■ Az életem jól sikerült, nem igaz? Valóságos remekmű. De tévedtem, amikor ezt a remekművet választottam. Akadémiai tagságomat, kitüntetéseimet, legtöbb képemet — egy-két kivétellel valamennyit —, szóval egész hírnevemet odaadnám — mondta és mint valami tükörbe, úgy fúrta szemembe a tekintetét —, mindezt szívesen odaadnám még ebben a percben, ha csak egyetlenegyszer diadalt arathatnék cinkosságomon, ha legyőzhetnék egy minotauruszt, ha eltörölhetném a természet valamelyik borzalmas csapását. < Mondtam már, hogy körülbelül egykorúak vagyunk. S az jutott eszembe, hogy túl sokáig — vagy túl rövid ideig élünk. Munka közben S pen portás. Nyugdíja nineí pedig a felszabadulás óta ; í állandóan dolgozik. Hetven í éves. í f jt/i eg kellene találni a mód Ifi ját, hogy a tíz év óto % megcsendesedett indulatokból % kihámozzuk — immár a vég- % só! — igazságot. Az Erdélyből % ideszakadt zsellérunokának nem, szabad azzal az érzéssel f elmennie közülünk, hogy hiá- í bavaló volt mindaz az áldozat, % munka, fáradtság, amit a mű- í szetért adott. És ha a művé- Í szét, a legkegyetlenebb, mégis % úgy dönt, hogy nem üti meg a % mércét, nekünk akkor is meg ( kell becsülnünk — az embert... í <—n—)
