Pest Megyei Hirlap, 1961. február (5. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-26 / 49. szám

M»T JlfECfEI V Ifú4an 1961. FEBRUÁR 26. VASÁRNAP Nyíri Éva: INTERMEZZO Képes filmvilág I András Endre: ÍVELJ FÖL, SZIVÁRVÁIVVHÍD! Lármás a világ, puffadt hang-folyam: tombol, tajtékja korbács, részeket vág húsomból, mocsár böffent rám: el a gáttól! Hínáros mélyén a halál szól. Lármás a világ. Idebenn csönd csatázik, hogy ne szóljak, ha szívem szólni vágyik, idebenn csönd van, megkövült, konok, zsákként hasít föl, ha csak moccanok. Idebenn csönd van — lármás a világ, sodrán verődik virág meg faág, (még lombtalan és máris az enyészet sorsa övé) s verődik mind a fészek, pihés, meleg. S mily parttalan e lárma, ormokig ér s megteli vele a tárna, és szennyben áztat fejfát, lobogót, . s eloltja, jaj, mi lobogott e sugártalan, sötét, sebzett éjszakában. Ú, tenni, tenni, tenni kéne hát, túlbömbölni e kakofóniát s nem pusztát járva várni rá, amíg az Ige fénylőn megnyilatkozik. Hol vagy, hitem, erős dajkám, varázsod föloldja-e majd görcsbe meredt számat? ívelj föl, szivárvány híd biztató, fénnyel fürösztő, hű vigaszt hozó, hogy jelére a boldog látomásnak egetrázó erővel felkiáltsak! (1956) Martial Linda: NAPLÓ Inna Burducsenko játssza j ívanna szerepét a rövidesen ^ bemutatásra kerülő A kolos- J" tor titka című szpvjet film- £ ben. Űj táncra dúdolok. Szűk szalma-kunyhóm vigyázza lábam. Rabszolgák nevét zümmögöm, Kiket a sors Martinique tájaira, Guineába, S a messzi Antillákra vert... S ki tudja, hány ország bozótja rejti még, Melyek nevére már a naplóm sem emlékezik. Szívemet düh feszíti szét, ha Szenegál, Kongó, Guinea, Kamerun, Togó Fekete rabjainak Rabszolga poklára gondolok. Áldott Hazám földjét rendőri razziák gyalázzák... Siess, Janguj, te nagy Varázsló, Serkents haragra, gyűlöletre, Rabok mérgét oltsad belém. Janguj, segíts, te nagy Varázsló. Lelkcmbe önts, önts nagy erőt, Lelkembe, mely most a Feketék Hajnalán sír, és énekel! Isten veletek, bilincsek! Veletek is, belga urak, és börtönök! Isten veled, kaucsuk, és kaucsuk-Duhamel! És ég veled, kegyelem éve, 1940 — Melyért hazám annyi élettel fizetett! És búcsúzom, gyermekéveimnek háromfrankos nfpi- Ma este én Ezt vésem be naplóm lapjaira: Győzelem ... Győzelem... Győzelem ... Ma este én... Szép kecskeszarvat És pálmaborral teli tömlőt Akasztva vállra Kiáltom szüntelen: Győzelem ... Győzelem ... Győzelem! FERENCZY LAJOS fordítása A * T alán említettem már ne­ked: én vidéki vagyok. Tíz éve kerültem Pestre, át­helyezéssel. Előzőleg egy du­nántúli városban dolgoztam a bíróságon. Az volt az első munkahelyem, ott lettem váló­peres bíró. A munkám na­gyon érdekelt. Hetekig búj­tam egy-egy aktacsomót, kör­nyezettanulmányokat végez- temr éjszakánként az ügyfe­leimről álmodtam, boldog vol­tam, ha néha — nagyon-na- gyon ritkán — sikerült össze- békítenem a válófeleket, szó­val ... egy kicsit meg akar­tam váltani a világot. Egy napon új ügyet osztot­tak ki rám. Dr. László Albert főmérnök válóperét. Sima, szokványos ügynek ígérke­zett: kölcsönös elhidegülés, közös megegyezéssel válás. Szokás szerint gondosan ta­nulmányoztam az iratokat s megtartottam a békítő tár­gyalást. Hogy el ne felejtsem, a ke­resetet a férj adta be. Har­minchat éves, jóvágású férfi volt; sűrű, sötétszőke haja fiatalította is kissé. A felesége karcsú, ápolt szépasszony volt. öt évvel fiatalabb a férjénél. Tízéves kislányuk az anyjánál marad, de nyaranta egy hó­napot az apjánál tölt — így szólt a megegyezés. Megálla­podtak a tartásdíjban is, havi nyolcszáz forintban. Igen, látszólag minden si­mán ment. T7>gy napon véletlenül ki- J-j néztem a szobám abla­kán. Tudod, egy vidéki város­kában minden a főtéren van, a városháza, a bíróság, a fő­posta és a nagyáruház. Szó­val, ahogy kinéztem, megpil­lantottam az asszonyt és a kislányát. Az áruházból jöt­tek. Az asszony két keze tele volt csomagokkal. Alig bírta cipelni. Tűnődve bámultam őket. Valami nem tetszett nekem. S egyszerre rádöbbentem, hogy minden hazugság volt: a kölcsönös elfhidegüléSf a kö­zös megegyezés, minden. Rájöttem, hogy ez az asz- szony szereti az urát. Nem érted? A kislány gond­talanul, játékosan ugrált az anyja mellett. Az anyja pe­dig roskadozott a. csomagok­tól. Ilyet csak az az anya tesz, aki majomszeretettel ké­nyezteti a gyermekét. Mikor szokott egy modern felfogású, intelligens asszony ilyen hi­bába esni? Ha magára marad. Ha nincs más, akire a szere-. .tétét pazarolja. Ha úgy érzi, hogy ez a gyerek mindene, az utolsó kapocs, ami a szeretett férfihoz fűzi. A kislány megszólalásig az apjához hasonlított... ' Elfelejtettem, miért men­tem az ablakhoz, mivel fog­lalkoztam előzőleg. Azonnal az írógéphez ültem s levelet írtam dr. Lászlónak. Kértem, hogy bontó tárgyalásuk előtt keressen fel hivatalomban. A levelet borítékba tettem s postára küldtem a hivatal- segéddel. Abban a percben megbán­tam az egészet. Mindenféle os­tobaság jutott eszembe. Szid­tam magamat: mi a csudának avatkozom megint a mások magánügyeibe?! Egy-két fáj­dalmas kudarc. már megtanít­hatott volna, hogy az ilyes­miben nincs köszönet. Válni akarnak és kész!! Aztán bátorítottam magam: mondjanak, amit akarnak, én akkor sem tudok megváltozni. Nekem minden válóper — személyes ügyem. Hiszen nem lehet egy család sorsáról csak a papírokból, a paragrafusok spanyolfala mögül dönteni! . Elővettem a másolatot és újra elolvastam. Dátumot, aláírást, mindent. És meg­ijedtem: mit mondok a fő­mérnöknek? Hogy láttam a feleségét csomagokkal? Na és? Különben is, az asszonyt nem keverhetem bele. Még azt hinné, megbízásból teszem, s esetleg mindent elrontanék. S zorongva vártam a talál­kozást. Dr. László pontos volt. S :valamiért — elfogult. Lopva vizsgálgattam. Az arca meg­nyerő, markáns. Hófehér ing, ízléses nyakkendő. Szemmel láthatóan ad magára. A ru­hája is rendkívü jő szabású. És az inge ... Az az ing egyszerre gyanús lett nekem. Ezt j em a Patyo­latban mosták! így csak egy feleség tud vasalvi. Vagy egy szerelmes asszoni __Biztosan va n valakije! —í vágott belém hirtelen a gondolat. Persze, hogy van, hiszer öt hónapja nem lakik otthon! Ha egy percce előbb még nem tudtam, v it mondjak neki, most valósággal fojtoga­tott a mondanivalóm. — Maga been pott engem! Kölcsönös elhide /ülésről be­szélt, pedig ... ‘.rről legfel­jebb magánál le iet szó. Ma­gának van valakije! Egy kicsit mi gijedtem, de már nem lehetett vissza­szívni. Dr. László az zlsö pillanat­ban kínosan rru glepődött — a gyufa is a körmére égett, rá akart gyújtani éppen — aztán gúnyos, mosolynak szánt fintorral v sszavágott: Érdekes. Azért hívatott ide, hogy ezt közölje velem? Megéreztem, hogy ezen az úton nem szabni' iovábbmen- nem. Beszélni kezdtem, kap­kodva, izgatottan. Eleinte ma­gam sem tudtam, miről. .Ké­sőbb valahogy rendeződtek a gondolataim s rájöttem, hogy magamról beszélek neki. rm is éppen tízéves múl­ü tam, amikor az apám otthagyott bennünket. Várat­lanul jött, éppé n ezért száz­szorta fájdaln asabb volt, anyámnak is — nekem is —, mintha hossza: veszekedés, lassú elhidegülé: előzte volna meg. Váratlan volt és kegyet­len: egy nő mit tt. A nő szép volt és fiatal. Sokkal fiata­labb apámnál. Anyám ideg­beteg lett, én % edig koravén. Vagy búskomo”, ahogy tet­szik ... Látott már tízéves korú embergyűlölőt? Az vol­tam én. Apámban csalódtam — akit bálnán /óztam, min­denkinél jobbnak, okosabb­nak, egyenesebbnek hittem—, tehát mindenkil en csalódtam. Anyámnak t imasz kellett — bennem kereste. Barátnő kellett — én U ttem az. Szö­vetséges kellett — az is én voltam. Sírt, könyörgött, hogy sírjak, könyörögjek apámnak: jöjjön mssza h rzzánlc. Jöjjön vissza hozzá. És én elmen em és sírtam és könyörögtem. Nem esett nehezemre, szívből tettem. Nem használt. Ha apám \ megingott, jött a nő és min-í dent elrontott. \ y Aztán... a moziban lát- % tam egy filmet. Intermezzo: % ez volt a címe. Egy' boldog % házasságban élő férfiról szólt, $ aki beleszeret kislánya fiatal ^ tanárnőjébe és otthagyja a 4 családját. A kislány kisebb í volt, mint én, de majdnem í annyira szenvedett. Egy na- f pon, az utca másik oldalán ? megpillantotta az apját. Hozzá $ akart szaladni. Ahogy az út-í testre lépett, egy autó el-1 ütötte. Kórházba vitték s be-J tegágyánál a szülei kibékül-í tek. | Ma már tudom: buta kis í történet volt. De akkor el- í mondhatatlan hatással volt í rám. Sajnáltam az anyát, a j kislányt és gyűlöltem a har- -í madikat. Gondolatban nevet jí is adtam neki: a „mi" har- $ madikunk nevét. y És elhatároztam, hogy én $ is kibékítem a szüléimét... J Az iskolánk a belvárosban \ volt, forgalmas főútvonalon, f Egy délben, ahogy kiléptem a í kapun, szirénázó mentőautó \ közeledett felém. Átvillant j rajtam, hogy itt az alkalom:í ez gyorsan megy, talán !e| sem tud fékezni. í y Leléptem, a járdáról, be- jí hunytam a szemem és az autó j elé futottam. Érdekes: nem éreztem sem- f mit. Pedig a lökhárító csú-1 nyán megütött. De nem az 'i fájt, hanem a kudarc. Hogyt nem sikerült. Jól összeszidtak, j holdkóros hülyének neveztek, I Dicsérték a sofőrt, hogy ide jé- 3 ben fékezett. Felírták a neve-l met, címemet és aztán semmi. \ Semmi sem történt. Apám ma< sem tudja, hogy i eügem elütött egy mentő- i autó... A főmérnök egész idő alatt í nem nézett rám. Csak szívta j egyik cigarettát a másik után. í Mikor befejeztem, semmit í sem szólt. Semmit. Az órájára % nézett s én megértettem, :\ hogy mennie kell-. Nem tar- f tőztattam. Úgysem tudtam i volna többet mondani. í Ballonját a karjára vette és; elment. Az ajtónál megállt, £ mint aki elfelejtett valamit, < de nem jött vissza. f Sosem láttam többet. A bontó' tárgyaláson nem j jelent meg. Sem ő, sem a fe-\ lesége ... í Geraldine Chaplin, Chaplin \ tizenhat esztendős lánya j egyelőre még egy lausannei í kollégium hallgatója, de he- í tenként egyszer már a í genfi balettiskola látogatója is. í Táncosnőnek készüL i t Marina Vlady — Párizs mel- \ letti otthonában. PRUKNER PÁL: íj Cßö karcoldó \ Sápadt, Ősz; hírnöklő su­_É------ gartteve settenke­: dett be az albérleti szoba ab- ; lakán. Lassan végigosont a Ikopott bútorokon, felkúszott a sarokban álló régimódi ágy cirádás lábán A félig le­csúszott takaró: 1 elidőzött kis ideig, majd nekibátorodva, végigsimította az alvó lány kerek mellét s mind följebb : merészkedett. Rácsókolt a i keskeny, dacosan összezárt i szájra, megcsiklandozta fitos ; orrát, végül megült két le- ; zárt szemén. A lány megrszzent, fordult i volna az olds Iára, de élesen i reccsent alatta az ágy — fel- ; ébredt. i Hunyorogva ült fel, kezefe- i jével megdörzs 31te két szemét, [ásított hozzá hosszan, egész- : ségesen, aztán szégyenlősen • összevonta mellén a szétbom- I ló selymet. Talán a kandi i naptól irigyel fce fiatal teste : meztelenségét, de az is le- : hét, hogy olya: álmodott, amit j ébren restellni 3 kell — önma- ! ga előtt is. ! Nyújtózott, megfeszítette ! karcsú dereka ívét — az ! erőteljes mozdulattól az álom : utolsó-pilléje s tovaszállt — : aztán frissen ugrott ki az 'ágyból. Az ablakhoz szaladt, j két kézzel ki ipott a sárgaréz j kilincs után, szélesre tárta a í két üvegszárn /at és félig ki- J hajolva tekintett körül oda­benn az utcán. Visszaugrolt í nyomban, fűi ig vörösen, két $ kezével takar /a nyaka, melle ' fehérségét; ' Észrevette? Semmi kétség. tői csillogó felsőtestét a durva lenvászonnal. Perc, s már a fekete blúzt kapta magára szobájában. A térdig érő, nagy mintás pa- rásztszoknyát vette hozzá. Gyors fésül ködés — siker­telen kísérlet, hogy valami­féle frizurát formáljon rö­vid, bozontos fürtjeiből — le­csapta a fésűt s megrázta fe­jét. Ez csodálatos módon hasz­nált. A rakoncátlan tincsek elrendeződtek. A címkés sporttáskát már este elkészí­tette ; : , Megtorpant. Mosolygó ajka lebiggyedt, zöldeskék szeme összeszűkült. A táska alatt a félig nyitott levél... Zoltán még nen^ tudja. Dacosan kihúzta derekát. A levelet a táskába gyűrte, közben kezével kitörölt egy halovány könnycseppet sze­méből. A táskát karjára fűz­te és sietve indult. — Csakhogy! — szaladt ki az elégedetlenség a fiú szá­ján köszönés helyett. Duzzogva tekintett rá, majd hirtelen elfordította fe­jét. — Na — karolt bele Zol­tán. — Ezt csak úgy mondtam. Az egész női nemnek címezve. Kényszeredetten mosolygott, bár a legszívesebben sírva borul a fiú vállára. Szomo­rúan indult meg mellette; Tekintetével az utca egyenet­len kockaköveit méricckélte, s magában latolgatta: igen;;: nem, igen . nem — Gyere, itt a busz! * riasztotta fel a fiú sürgető,, éles hangja. Haavta h°Sy magával ra- a’ gadja. Kipirult arccal kapaszkodott fel a busz magas lépcsőjén, behú­zódott az átellenes sarokba, s az ablak felé fordult, hogy a fiú ne lássa a könnyű blúz alatt gyorsan hullámzó mel­lét. — Ez sikerült! — lelkende­zett mögötte Zoltán. — Az időnk is remek! — Az! — vonta meg a vál­lát egykedvűen, a mögöttük maradó házakat figyelve. A fiú gondtalanul fecse­gett. Mindenről, ami éppen az eszébe jutott. Elgondolkozó arccal hallgatta. Időnként in­tett a fejével, jelezve, hogy fi­gyel a beszédre, de valójában egészen másutt járt az esze. Jobb lett volna el sem jön­ni. Elválni búcsú nélkül, ügy talán könnyebb felejteni. Fe­lejteni, de miért? Miért ép­pen őt nem? Ha nem őt, hát akkor kit? Hem ... Kit.;: Miért.:. Nem ... Kit.., • Miért..; — fújtatott a busz hegynek föl­felé. Nem... Kit.:. Miért.... — zakatolt visszhangként a szí­ve. Zoltán még mindig nem vett észre semmit. Sebtében kitalált történetei egészen lekötötték. Egy robogóról szavalt éppen, hévvel, akár a szónokok. Még ezerötszáz forint választja el a régi álom megvalósulásától, s ak­kor nem zötykölődnek többé a tömött huszonkettesen. Még két hónap. Esetleg három. Kából intett, közben arra gondolt: hol lesz már akkor! Zoltán addigra elfelejti: Ö pedig... pedig... — Ságvári liget! — kiál­totta a kalauz a megálló ne­vét. A busz csikorogva fékezett. — Gyei-e már! — sürgette Zoltán s most először értet- len arccal tekintett rá. Pén­teken — amikor utoljára találkoztak, mert tegnap dél- utános volt a fiú — pon­tosan megbeszélték a kirán­dulás tervét. Az időt, a he­lyet. Mindent. Most meg úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. Zavartan mentegetődzött: — Elgondolkoztam ... — Jól van, Kócos — ka­rolt bele Zoltán és gyen­géden megszorította a kezét. — Nekivágunk? — bökött fejével a hegynek. — Mehetünk.;. Fújtatva kapaszkodtak--------------mind feljebb és f eljebb. Jó volt. Ilyenkor nincs beszéd, nem kell fi­gyelni a szóra. Csak a me­redek útra és a kövekre, amelyek imbolyogtak talpuk alatt. Egyszer meg is csú­szott a nagy igyekezetben, még jó, hogy a fiú mögötte haladt és elkapta, mielőtt a földre huppant volna. Gyen­géden rácsókolt a szájára. Egy villanásnyi időre egész testével hozzásimult, de el­húzódott nyomban. Miért is jött el? A vonat már félúton járna vele. Pénteken még minden olyan szép volt. A holnap. A va­sárnap Ígérte. Egész élete. Mi maradt belőle? Mindennek a levél az oka; Tizenöt kemény. hivatalos szó. Ha csak holnap érke­zett volna.;: Ma még boldog lenne. Ahogy az éjjel meg­álmodta. Mór túljutottak a csú­Még látta, hogy keze üdvöz­lésre lendül. Nem kellett vol­na. így. Most gondolhat ró­la .:: Az órára pillantott. Nagy ég! Nyolc óra múlt. Alaposan elaludt. Odakinn felcsendül a Kwai- folyó dallama. A füttyjelük. Zoltán az. Most már csak a fejét dugta ki az ablakon. — Csao, Éva! — érkezett föl a fiú hangja. — Jössz már? Csak a kezével intett visz- sza: várj! Még meghallják a háziak. Szaladt vissza 32 magáról a hálóinget s nyúlt a székre vetett kombiné után, de félúton meggondolta. Né­hány gyors lépés a szek­rényhez s vette elő az újat, a fiylont. Tegnap vásárolta, még az árcédula is ott fitye­gett az alján. Óvatosan lefej­tette, csak aztán bújt bele. Egy pillantás a tükörbe. Nyúlánk alakja kirajzolódott az áttet­sző kelmében. Ha így látná Zoltán ... Belepirult a gon­dolatba is. Magára kanyarí- totta a keményített alsószok­nyát. Óvatos kémlelés a rés- nyire megnyitott ajtón — csend van, még vasárnapi ál­mát alussza a ház — azzal lábujjhegyen végigosont az előszobán, berobbant a fürdő­szoba ajtaján, magára zárta. Leengedte a két vékony pán­tot, s derékig a csap alá ha­jolt. A hideg víz szinte égi-tte a testét, aprókat sikongat ut, majd erősen ledörzsölte víz-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom