Pest Megyei Hirlap, 1960. november (4. évfolyam, 258-282. szám)
1960-11-06 / 263. szám
6 ftir MEGYEI t^rfero I960. NOVEMBER 6. VASÄRNAP Az öreg zsákhordó éneke hajó. Nagy italozások. Barátok, vodka ... kés... vér... Pjotr a földön... nő a piros virág. Börtön. Dohos, penészes kenyér. Újra a Volga. Petrográd. A Néva. Egy asszony. Köhögős, . fehér, mint a holdvilág. Elment egy októberi hajnalon. Vje- rocska, a lányuk ... Évek. Szürke, kopott, suta évek. Munka ... nyomor... Munkanélküliség. Szomjúság. Eg,y májusi éjszaka, amikor Vjerocska is elment egy fiúval. Azóta alig látja. Ringatja a város, a Nyevszkij prosz- pekt, a Szadovája. Cifra arc, bunda. Vjerocska. Semmi sem maradt. Elfolyt az élet, mint a homok a hajóvontató lovak lába alatt. Semmi sem maradt. Csak ez a pu- tik, mahorkafüst és vodkabűz. Ez az aquárium. Úsznak, tátognak benne az emberek — talán nem is élnek, már halottak — zsákutcába futott életek. Nem lehet úszni, mert mindenütt ott a fal. Csak lebegni lehet a vodkagőzben. Érthetetlen ábrák a piszkos asztalon vodkából és ételfoltokból. Talán ezekben van az élet értelme megírva. De ki tudja elolvasni? Senki. Soha. Az élet értelme? Butaság. Egy fontos: a vodka. Legyek mászkálnak a falon. Reszket a piszkos lámpa. Távoli puskalövések. Odatántorog a pulthoz. Pár kopeket lök a csapos elé. Újra teli a pohár. Csak ez jó. Hűsít is, éget is egyszerre. Szavak szállnak a levegőbe. És egy név: Uljanov. EGY VÖRÖSKATONA. csattanó szavak: — Kint rothadunk a lövészárokban, tenni kell valamit. Ahogy Lenin mondta: 24-én még korai lenne, 26-án már késő, 25-én kell akcióba lépni. Itt az idő! Nyílik az ajtó. Hideg októberi szél vág be az asztalok közé. Letartóztatták a petrog- rádi szovjet és a forradalmi katonatanács vezetőit. Vesz- szen Kerenszkij, vesszen az ideiglenes kormány!! Matrózok az Auróráról és a Zarja SzvodobiróL Lázas szájukból hullanak a szavak, parázsdarabok: a telefonközpont, a posta, a Balti pályaudvar, az Állami Bank a bolsevikok kezén. Kövek csapódnak a vízbe: a tisztiiskolások és a kronstad- tiak között harc volt a hidaknál. Újra vodka. Tűz és jég. Mintha ujjak markolásznák a torkát. Utca. Aquárium ez is, csak nagyobb. Cigaretta- és napraforgómag-árusok. Páncélautók. Lobogó tüzek. Puskalövések. Mojka rakpart. Ágyúk: Szent Izsák tér. Villamosok, kifordult bélként lógnak belőle az emberek. Ismerős arc. festett száj, parfüm, nevetés, szőke haj. De hisz ez ... Vjerocska. Vagy ez is álom? Tükröz az aquárium fala? Katonák. Újságárusok. Reszket és nyög a város. Vajúdó nagy állat. Plakátok a falon. Újra a butik. Vodka. Üres minden zsebe. Holnap? Mindegy. Aludni, az jó ..; de nem álmodni, nem álmodni... Alvó öregember az asztalra borulva. Ágyúlövések a Péter-Pál erőd felől. Reszket és nyög a város. ÓRÁK MÚLTAK EL? Évek ? Ezer év? Reszket a város. Feltépik az ajtót. Hideg éjszakai levegő ömlik be. Felriad az alvó. Hunyorgó szemmel néz körül, mintha először látná a világot. Az ajtóban egy férfi áll. Vöröskatona. Borostás állú. Vörös a szeme, benne ég három nap álmatlansága, benne ég az élet nyomora, benne ég a harc, a forradalom. — Megindul a roham a Téli Palota ellen! Megindul a butik. Kisodorja az utcára. Nincs messze a Téli Palota. Erősödő puskalövések. Fekete a Voszkre- szenszkij Proszpekt. Lüktet, rohan a tömeg. Géppuskák. Ágyúk. Felébredt erő. Rongyos, kiéhezett emberek. Halak az aquváriumból. Törik, reped az üvegfal. A Vörös Kapunál jár már. Sodorja a tömeg. Katonák rohannak el mellette. Puskalövések, ágyúk. A Téli Palota ablakaiból felvillanó fénypamacsok: a tisztiiskolások. Valami mellenüti. Megáll. Köhög. Vörös foltok a piszkos járdán a porban. Leroskad a vérbe. Fogy az erő. Ez hát az élet értelme: a halál? Vjerocska. Marusja, Anyuka ..: nyírfák, fehér, táncoló leány-nyírfák. Köhögés, vérhab. Az élet értelme ... hátha nem a halál?... a harc .;; a győzelem ... a rohanó katonák ... a csend ..: Üveges szemén az utcai máglyák fénye lobog. Elnyugodva fekszik a földön és az égre mered, mintha sohasem látta volna még a csillagokat. Körülötte, előtte, fölötte zúg, dörög, ropog az utca. Munkások, parasztok rohannak iszonyú bátorsággal. Mögöttük láncaik s előttük az egész világ. Jécsai Andor Pjofr Pavlenko: A SZÓ EREJE Makszim Rilszkij: LÁNYOK A SZŐLŐHEGYEN Fésült fűzekről dalolnak a lányok — a dalokban nem hervad el a fűz! — s a borostyán parázsú fürtöket szüretelik. A sikoltó egek révületen darvak nyilallnak át, s visszajajdulják a lányok dalát; köröznek fenn: — sajnálják a füzest? Az ősz aranyán átrozsdáll a bánat, s a szívekben kelt édes nosztalgiákat... A lányok dala csókokért tüzes... Szőlőhegyek arany foglalatában a büszke Kijev opál ékszere ég. Ember lehelt szelíden itt e tájra, s életre kelt az ihletett vidék; kitárultak egei — s most csodálja teremtőjét, ki lányos venyigék karja közt lépked cs mindet megáldva kijelöli rügyek, fürtök helyét. ... Dalolnak a leányok és velük dalol az álmodó táj mindenütt; még a vincellér is, az ősz hajú, számolt szavú, dologban szigorú, dúdol, s mély zümmje, mint a tambura kíséri a dalt fény-útjaira. Dalolnak, hogy a dalok sudarára fusson munkájuk lenge lugasa, s hogy arany Október dús asztalára láng-bor kerüljön s szőlők parazsa. „Bennünket ne félts: én türelmes vagyok és szívós, mindent kibírok.” Lejjebb Szerjozska sorai, ö még nem tud betűkkel írni, hát pálcikákat, farkincákat, kampócskákat, kacskaringókat rajzolt nekem, meg egy levelek nélkül terpeszkedő kis bokrot. A rajz alatt anyja magyarázó szavai: „Értsd, ahogy akarod ...” És én értem Szerjozska betűit. Első alkalommal nienete- ---------------------------lés közben olvastam a levelet, mikor éppen támadásra készültünk, és ezek a farkincák okos, bátorító tekintettel néztek rám. Lopva megcsókoltam őket, nehogy a bajtársak kinevessenek, aztán megtapogattam puskámat, s így szóltam magamhoz: — Menj, családapa! Most is így gondolkozom. Megyek a halálba — nem azért, mert elfásultam, vagy mert öreg vagyok, és nem azért mert meguntam az életet. Nagyon szeretek élni. Megindít ez a mindent beragyogó tavasz is, a rózsaszín hajnalok és alkonyok simogató csöndje is, a darvak távoli röpte, a kis patakok csobogása a keskeny árkokban. Szerelmes tekintettel nézek minden egyes kis felhőt, minden egyes bckrocskát — és mégis megyek a halálba... Nyftgod- tan és elszántan nézek szembe vele. A halál röpül felém a nehézágyúk lövedékeiben, amelyek felszakítják a tavaszi nedvektől feketéllő földet, meg a sűrű puskalövésekben, amelyek kicsiny kék füstfelhőket lobbantanak. Látom a halált, minden egyes esthomályba burkolt halmocska alól les reám — mégis megyek tovább, rendületlenül. Azért megyek a halálba, mert élni akarok. Nem tudom, hogyan mondjam ezt egyszerűbben, más szavakkal: körülöttem hahótá- zik a halál, de ép nem érzem, hogy hideg kezével megragad- Nem érzek se félelmet, se szomorúságot, se gyengeséget. Gyermekeim tekintete sem tart vissza. Gondolatban nem kisírt szemmel látom őket, hanem úgy, hogy arcuk derűs, mosolygó, gyermeki örömtől ragyog és nagyon nehéz ezeket a fényes, mosolygó szemeket o’yan bánatosaknak elképzelnem, mint amilyenek az enyémek voltak valamikor, régen tovatűnt gyermekkoromban. Nem tudom, mennyi könny folyt az én szememből, nem enrékszem, kinek a keze rán- cigálta, cibálta hosszú hajamat. Csak azt tudom és arra az egyre emlékszem, hogy az én szemem bánatos, öreges kite jezésű volt. Nem tudott mosolyogni, nem lobbant fel benne gyermeki vidámság, nem látta meg a napfényt, amely most úgy megörvendeztet. Mikor én születtem, a világos, tágas szobákat mások foglalták el. a „szerencsések”, nekünk pedig, anyámnak és nekem. csak nyirkos pinceodú jutott. Anyám mosónő volt. Mikor értelmem már nyiladozni kezdett, odúnkban kötelekre aggatott vizes alsónadrágokat és ingeket pillantottam Lehet, hogy gondolatban már régen eltemettek. A lábam előtt csörgedező kis patakot, s az ágyútalpak körül ugrándozó verebeket nézem ugyan, de Szerjozska fiamat látom, a sápadt, vérszegény arcú Szerjozskát, meg a hároméves Nyuskát, arany- szőke, kúsza hajában kék szalagocskával. Ülnek benn, az ablakdeszkán, szorosan egymáshoz simulva, és kibámulnak a vizes ablaküvegen. Engem keresnek a járókelők között, várják, mikor érkezem meg végre, hogy térdemre ültessem őket. S ha magam elé képzelem a két elszontyolodott arcocskát, apai szívem megtelik bánattal. Zsebemből Előveszek egy hazulról kapott régi levelet, amelyet már számtalanszor elolvastam. Feleségem vígasztal: „Én nem sírok. Légy te is erős”. Pedig mikor bevonultam, így beszélt: — Miért mész önszántadból? Tán meguntad az életedet? Féltem, nem érti meg, menynyire szeretem az életet, hát óvatosan így feleltem neki: — Mennem kell, és megyek is ... ezekért teszem, a gyerekekért. Feleségem arcán könnyek gördültek végig. A bánat, a szerelem, a kín könnyei voltak, de az én lábam mégse torpant meg. Aztán bátorít a feleségem; } > Sztyeppi falucskában pi} -----■■■ -....henünk. ' } Kis parasztház eresze alatt, '}n földhányáson ülök, s egy '} nagy, lompos kutya hátát sí- ^ mogatom. Gubancos a kutya, ^ csöppet se szép, de a hátát bo- ^ rító hosszú szőrt átmelegítet- ^te a nap, s nekem most kelle- ^ mes így, könnyedén rátámasz- íkodva üldögélni. 2 A háztetőről időnként víz- ? cseppek hullanak a vállamra, ^a hátsó udvarban lármásan el- ^ elgágogják magukat a libák. ^ Vékony hangon nyerít egy ^ csikó, tyúkok kárálnak. ^ Az ablakok előtt fogatolat- ^lan ágyúk állnak, hideg acé’.- ^ nyakukat előrenyújtják. ^ Az izzadt, felszerszámozott ^ lovak szénát ropogtatnak. ^ Ülök, s arcomat az áprilisi ^ nap felé emelve, nézem a fel- ^ hők kékes fátyolfoszlányait, ? amint a nedvességtől sötét föld g felett úsznak. Az ágyúdörgés ^ nem tett süketté: hallom, ^ hogy a libák lármásan el-el- ^ gágogják magukat, vidáman ^ kotkodácsolnak a tyúkok, és vízcseppek óvatosan, halkan, ^lágyan hullanak a vállamra ... ^ Ez nz én háborús tavaszom. ^ Talán az utolsó. ^ Hallgatom a kora tavaszi, ^ áprilisi neszeket, rikoltásokat, ^ és elérzékenyülök. ^ Odahaza a feleségem és két ^gyerekem. A kis alagsori szo- ^ bácskában fülüket hegyezve 2 hallgatóznak, feszülten figyel- | nek, nem közeledík-e már valaki a lépcsőn. Engem várának. : Alekszandr Nyeverov: ÉLNI AKAROK — Megjön! — makacskod-$ tak. — Ha egyszer azt mond-$ ta: „Ott leszek”, akkor itt is% lesz. ^ — A körülmények sokszor $ erősebbek, mint mi vagyunk $ — heveskedtek az előbbiek. $ Vita támadt. Az ablak alatt $ egyszeresük lármázni, zsibon-í gani kezdtek a ház előtt ját-, szadozó gyerekek, felugattak$ a kutyák, és izgatott halászok? siettek a partra. ^ K iléptek a házból a szám-$ űzőitek is. Csodálatos kép ^ tárult rí szemük elé. íj A folyón, szembe az árral, $ a zajló jéggel, lassan, zegzu-% gos vonalban csónak közele-% dett. Szörmebekecses, szőrme-fy sapkás, sovány ember állt$ a csónak orrában. Foga kö-% zött kis pipa füstölgőit. Nyu-$ gödi mozdulatokkal, tempói % san lökdöste el evezőjével a ^ csónakra zúduló jégtáblákat. % Először nem is figyelte % senki, vajon hogyan haladhat % a csónak az árral szemben f vitorla és motor nélkül, de j amikor az emberek letódultakí a folyóhoz, csodálkozva fel- \ kiáltottak: a csónakot kutya-í fogat vontatta a partról. '} Ezen a vidéken még senki '} sem próbálkozott effélével, s'} a halászok ámuldozva csóvál-'} gatták fejüket. A legöregebb megszólalt: '} — Mennyi ideig éltek itt'} apáink, nagyapáink, s egyik'} sem szánta magát ilyenre! \ És amikor a szőrmesapkás \ ember kilépett a partra, szo-j katlanul nagt) tisztelettel ha-j joltak meg előtte: \ — Jövevény: s különbet! eszelt ki, mint bármelyikünk. \ Bátor ember! \ — Bocsássana.k meg, elvtár-! sak, a késedelemért, nem raj-', tam múlott. Uj volt számom-', ra. ez a közlekedési mód, nemi tudtam jól kiszámítani az időt. \ j\J em tudom, így volt-e a\ ^ valóságban, vagy csak a\ képzelet műve ez a költői \ történet, amelyet elmondtam, \ de én szeretném, ha mindez ', igazság volna, mert szótartásról s a szó erejéről nem hallottam még találóbb és szebb történetet. m mikor nehéz napokat élek, ■ amikor könnyekig felzaklat a tulajdon erőm kétségbevonása, az élet pedig gyors, bátor elhatározásokat követel, és én akaratgyengeségből nem tudok határozni, ilyenkor mindig egy régi történet jut eszembe. Bakuban hallottam réges-régen egy embertől, aki negyven évvel ezelőtt száműzetésben élt. Olyan gyógyítóan hat rám ez a történet, úgy növeli és erősíti akaratomat, hogy talizmánommá tettein, varázsigévé, azzá a benső esküvé, amely mindegyikünkben él. Ez az én himnuszom. Íme a történet, példázat méretére rövidítve, hogy bárkinek elmondhassuk. S zibériában történt, negyven évvel ezelőtt. Pártközi értekezletre gyűltek ösz- sze titokban a száműzöttek: különféle pártok tagjai. A szomszéd településről várták az előadót. Fiatal forradalmár volt, nagyszerű, sokat ígérő ember. Elhallgatom a nevét. Sokáig vártak rá. Az előadó nem érkezett meg. Az értekezletet nem halasztották el, s azok, akik más párt tagjai voltak, mint az előadó, ragaszkodtak ahhoz, hogy kezdjék meg az értekezletet nélküle, mert — mondták — az időjárás miatt úgysem érkezhet meg. Valóban rettenetes idő volt. A tavasz korán köszöntött be abban az évben, a hó gyorsan megadta magát a napnak, s a védtelen déli lejtőkön úgy megolvadt, hogy kutyaszánra gondolni sem lehetett. A folyó jege is megvékonyodott, kékes színben játszott, helyenként már zajlott is, sítalpon tehát veszélyes lett volna az út, az ár ellen csónakon evezni pedig még korai: a jégtáblák összetörhetik a csónakot, meg aztán a leg- markosabb ha^isz erejét is meghaladná az evezés a jégtáblákkal szemben. A fiatal forradalmár hívei sem engedtek. Imerték azt, akii vártak. CSILLAGOK. Ezüstszögek az égen, ezüstszögek a víztükrön. Hideg, októbervégi éjszaka. Fénytől nedves pinceablakok. Csapszék, mellékutca. Karalábéleves, hús, kása. Fekete kenyér és tea. Párák, gőzök és torokkaparó, sűrű mahorkafüst. Énekfoszlány... Káromkodás ... Köhögés. Mintha egy nyugtalan, óriási cethal hátán ringana a helyiség. Minden ködös, bizonytalan, elrajzolt és reszkető. Bundák, nehéz szagú bundák, szőrös sapkák, olajtól csöpögő csizmák, piszkos rongyok. Az asztalon zsír- és italfoltok. Pohárban vízszínű, zavaros folyadék. Vodka. Egy férfi. Csak egy volt férfi: reszkető öregember. Arcán az alkohol mély árkai. Töredezett, piszkos körmü, fekete kezével érthetetlen ábrákat mázol az asztalra a kiloccsant vodkából. Vörös, véreres szemekkel bámul a putik kavargásába. Néz, de nem lát. Hallja a körülötte lüktető beszédet, szavak szállnak a levegőben, de tudatáig már nem érnek el, lehullanak a sánta asztalok alá: Kerenszkij... Trockij... Kamenyev... Szmolni j... Rabocsij Puty .. VÖRÖS SZEMEKKEL bámul maga elé. Néz, de nem lát, Agyában képek, tört cserepek, romok. Mintha zene szólna valahonnan. Gyerekkor. Nyírfák a patak mellett. Fehér nyírfák. Fehérek, mint a lányok. ügy is hajladoznak a szélben. Táncoló lányok, hajladozó nyírfák. Csorduló, meleg tej. Anyuska ... Folynak, áradnak a képek. Ifjúság. Marusja. Milyen kék volt a szeme. A Volga. A szélfújt, tavasz- szagú világ. Munka. Zsákok, Jevgenyij Dolmatovszkij: EURÓPA KÖZEPÉN Itt van e földrész közepe, vagy alig távolabb. Buda kertekbe öltözött. Belgrádig hét órát fut a vonat, s hat óra az út Pest és Bécs között. S vasút visz Prága és Kiev fele, mert centrum itt ez, akármerre nézed. Szimmetrikus az utcák rendszere, Éjjel parányi pontok — lámpafények. Valamikor már jártam én itt, egy bérpalota állt egy szép úton, kívül vadszőllő futotta be végig, s csobogott belül csöndes nyugalom. Csipke borult az ablakokra lágyan, s a falon, mint egy obeiiszken, állt: „Házat átnéztem. Aknát nem találtam.“ S aláírás: Boriszkin lejtenánt. Még negyvenötben volt ez, — és a szó a téglán ma is olvasható! Bekopogjak az ajtón? Nem merek... Csak éljenek békén az emberek. Boriszkin ezt a házat sorra nézte, .rutáimat s hálás szót se várva érte. A ház Boriszkint talán elfeledte, magam sem tudom, él-e vagy halott. Csak a felirat villan még eszembe a város közepén, az öreg hársak árnyéka alatt. Ezt láttam. És, mint mondani szokás: a természet után készült e kép. S most: minden jót, sok boldog szép lakást! Ragyogjon rátok kékellön az ég!
