Pest Megyei Hirlap, 1960. november (4. évfolyam, 258-282. szám)
1960-11-06 / 263. szám
1960. NOVEMBER 6. VASÁRNAP ™%MívIod A Volga partján - az itthoniakért Lidia Fjodorovna az asz_ tálhoz invitál. A hamutartókat a kezünkhöz igazítja. Megakad rajtuk a szemem. Felemelem, nézegetem. — A mintázatot is ő „találta ki”. Üvegcsiszoló ... A férjére mutat, Mádai Józsefre, s a nekilendült kéz megsímogatja a férfi fehér fejét. Elmondom, mi járatban vagyok. A Nagy Október fényének magyar gyújtóit keresem. Azokat, akik ott. voltak. A munkásszabadság honalapítóit. Egymásra néznek. Aztán tekintetük a tornác nyitott ajtaján kivándorol a napsütéses délelőttbe, a levelüket vesztett fákon túlra. Messze, valahová oda, ahol az ifjúság, a találkozás és ismerkedés forró óráit nemcsak a nyiladozó szerelem fűtötte. Volt más is, ami egybekötötte őket ott, akkor. —•* Hogy milyen nehéz volt akkor, nem is tudtuk. Én ápolónő voltam, József páncélvonatos ... Fiatalember, nagyon bátor ^mber volt. Lidia Fjodorovna hősére, a férjére néz. Tekintete, mosolya ma is elismerő, büszke. — Tizenkilenc éves voltál. A harc régen elmúlt. .. Ma már szépnek, szebbnek látsz mindent! — hárítja el Mádai József a felesége dicséretét. — Mindig ezt mondja — fordul felém az asszony. — Mintha minden csak magától lett volna ... Elmúlt... Neked csak az a fontos, hogy szovjet lett a népnek ... Arca kipirul és már nekem magyarázza azzal a furcsa, de kedves szóhasználattal, amely az idegen anyanyelvűek sajátja. — Látja, nem akar emlékezni Kacsalinóra. Az ott van Caricin, azaz Sztálingrád mellett... Nagyon lőtték a lehérgárdisták a páncélvonatot, az állomást. A vöröskatonák már nem tudták tartani... Mennünk kellett... A parancsnoki iroda bent volt az utcában. Minden iratot el kellett onnan hozni ... József háromszor fordult. Én addig ott hasaltam a vagon padlóján és ... vártam ... vártam... — Megmaradtunk, Lidia — szakítja félbe az öreg és megsímogatja párja kezét. — Azt nem tudom elfelejteni soha, ami ott volt! Akkor láttam először, mi az a harc. .. Annyi halott, de annyi! Asszony, gyerek, öreg is. A fehérek nem kíméltek senkit. Nem kegyelmeztek senkinek. — Nem! Kímélet nem volt bennük — bólintott rá a férfi. — Nem is lehetett, mert minket mindenütt vártak. Az asszonyok, a gyerekek, az öregek mind-mind a mi szövetségesünk volt. Emlékszel, Lidia, Luter-Páncsinkára? . .. Az utolsó fehérgárdista búI í / V 'í, Darázs Endre: '' Távírószalag Mit jelenthetett az. Amikor az üzbég föld egyik eldugott városkájára, A háremek rácsos ablakára, A fiesajos gyerekek kerek kobakjára. Pár ödöngö zsoldoskatona sisakjára, A nnillahok nagy. zöld turbánjára Reáhullt a novemberi sugár? Az emberek tettek-vettek, Imádkoztak, vagy haldokoltak, vagy szeretkeztek Egy ősi, kőlapként-mozdíthatatlan rend szerint, S a juhbőr-kereskedő ásítozott: Csak röpke hír megint — Ki érezte, hogy ez vég, de ez a kezdet? ★ Sok ezer kilométerrel onnét, Túl a három-esztendős, kifáradt frontok vonalán, A távírász ásított is talán, Ahogy ujjai között átengedte a keskeny papírt: Pétervárott kitört a forradalom — Ma este elmeséli otthon azért a hírt, Ha éppen eszébe jut — A magyar föld egyik névnélküli városkájába, Rokkantakat támasztott Korgós sötétben A kemence háta, (Mert háború volt s akkor a petróleum drága) S a kupecek telibőgték a feneketlen utcát S ahogy a kocsma ajtaján betódult A nótás riadalom. Félvállról odavetették A csaposnak: A postán ma mondták, Hogy Pétervárott kitört a forradalom — Egy ajak suttogta: Béke lesz maholnap ... Ök hallották meg legelébb, Akik nem is értették, A szatócsok, a pribékek, a herék, Valami történt, Mely mint földrengés a templomtornyot, Imbolyogtatja a málladozó törvényt, Hogy az úr a pokolban is úr, De méginkább a földön ... Aztán — egy délelőtt sem kellett — Az üzbég minarét mellett S a magyar templom előtt Csonkjukon odakúsztak a sárból-emelkedők, A háború áldozatai S az épek, a fölösleges erők, A hűlt tűzhelyek megroskadtjai S a bakter, a zsoldos itt és ott figyelt: Mi ez már megint? S akkor ki mondották az ő nevét; Az üzbég minarét mellett S a magyar templom előtt, A szörnyű csonkjukról Billegve emelkedők, S a fölösleges munkaerők ^ Újból és megint... ^ Már várták Lenint. ^ ^xvxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxNxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx vóhelyét is megmutatták a parasztok . .. Az emlékeknek ébresztőt fújunk. Előlép Sarov, a páncélvonat parancsnoka, az alacsony, szőke, kevésszavú vasmunkás, aki úgy ismerte a Volga és a Don közötti vasútvonalat, mint az ember fülében őrzi anyja hangjának minden rezdülését. Papírra rajzoljuk a terepet. A Volga medrét két széles vonal jelzi, a Donét két keskenyebb. Cáriéin egy nagy kör, Zacaricin. az előváros, csak kicsi karika. Elugrik tőle Kacsalino városka jelzése és hosszú vonal mutatja Luter-Páncsinkát, a célt, ahová Mádai József zászlóaljparancsnokot küldték háromszáz katonával, Sarov parancsnok páncélvonatán. — Aznap éjjel nem aludtunk, az előtte valókon sem sokat. Lassan döcögött velünk a szerelvény, elöl-hátul biztosítékképpen — két-két mozdonnyal... Hajnal volt, világosodott már, amikor Sarov azt mondta: „Zacaricin- ban nem állunk meg. A parancs az. hogy siessünk. Lu- ter-Páncsinkánál a fehérgárdisták áit akarnak törni a vasútvonalon. A Donba kell őket nyomni.” Zacaricinnél fékezett a vonat. Kinéztünk. Magas, fekete kucsmás ember állt a sínek mellett. Körülötte öten, sapkájukon vörös sza- \ lag, ötágú kokárda. Az épü- j let előtt még vagy tizenöt ka- \ tona, puskával, golyószóróval. \ A szavak a mába vará- í zsolják az állomás épületét,: mögötte a városka háztetőit, a ; lábnyomokat a hóban, a sín- j pár feketéjét, a havas, esi- 5 pős február végi reggelt. És ' az embereket, azt az éber$ állapotot, amely 1918 korai tavaszán fogva tartotta a har- jj colók szívét, az ösztönök és j: áz idegek összhangjából faka- J dó bizonyosságot — a győ- jj zelem megsejtett szépségét. í — A vonat megállít., Sarov ; parancsnok három katonával í leszállt. A kucsmás ezt mond- ij ta: „Parancs jött. Ürítsd ki íj a vonatot!” Leugrottam, felé- jj juk mentem. Közben a ko- £ csíkból már vagy húszán az 'j. állomás épületéhez tartottak. ^ Sarov a katonákkal a mofdo- nyokhoz ment. Én a kucs- \ mást néztem. Először az ar~ i cát, a kezét, aztán a lábára ^ szabott csizmáját. Nem tu-1 dóm miért, nem tetszett. A í ' tj tekintetét kerestem. De ol- £ */ dalt nézett, Cáriéin iranya- 4 Győzött a forradalom! „... Kezünket nyújtjuk az orosz elvtársak felé...“ Ahogy az akkori magyar sajtó látta az októberi forradalmat bez. Béke kell, esst érzi az úri Magyarország, de a békét a forradalom országa ajánlja fel. Nem lesz ebből baj? »Hogy végül Oroszországnak a legsürgősebb a béke, azt el kell ismernünk. De ha az, akkor Lenin űr ne szabja meg mások számára a béke feltételeit... Nekünk béke kell, de olyan béke, amely itthon azt szilárdítja meg, ami nekünk kedves” — írja a polgárság legöntudatosabb és legaigiresszívabb képviselője. Rálzosi Jenő egyszerre kapva a lenini bé- kejobb felé ég harcolva ennek társadalmi következményei ellen. Volt is rá oka. A hónap végén már hatalmas tömeg követelte a városligeti Ipar- csarnok előtt a szociáldemokrata nagygyűlésen a békét. De milyen békét! Olyat, ameljTiék szószólója, Bokányi Dezső, a nagy szónok kijelentette: „•.. Kezünket nyújtjuk dz orosz elvtársak felé és melegen megrázzuk az ő kezüket”. Pedig — mint a Népszava yplt rendezett felvonulás”. Mégis, a kivételes törvények ellenére, „tíz óra tájban már a rendőrök szorultak le az úttestről és százezernél több munkás harsogta az elkeseredés dühös indulatával: Békét követelünk! Le a háborúval!” Ezután mondta el Bokányi fentebb ismertetett mondatát és ezután került sor hasonló tüntetésre Szegedent Pécsett, Pozsonyban és Temesváron. „Nincs joga a munkások képviselőinek terrort használni vagy csak emlegetni is” — hördül fel most már , ijedten nem is Rákosi Jenő, É de a mérsékeltebben ag- í resszív hurzsoá Pesti Hírlap ' is, Rákosi Jenő pedig nyíl- ; tan felveti a kérdést, mi ; lesz, „ha holnap hazajön a ; m agyar bolsevik vezér” az- í tán hatalomra kerül és „kü- \1 önbékét köt az antanttal”. \ A burzsoázia nem titkolta, 5 hogy a keleti békével a Nyu- ; gat felé folytatandó hábo- ■ rút akarja meghosszabbítani ;és saját további uralmát : biztosítani. t. í Mindez azonban nem vál- í toztatott azon, hogy c pesti ; tüntetést kővető vidéki tüntetések után az 1916 végén \ még csak 55 338 tagot szám- j láló szakszervezeti tagság ; 1917 végére 215 222-re nőtt. í Ez a szám ugyanis négysze- í rese az előzőnek és ez a sza- ' porulat nem több, mint egy : esztendő latt következett be. 5 A „kimerülés elleni küzdelem” J nem sikerült a burzsoáziának ; és a tömegek forradalmasodá- í sa már az októberi forradalom ! előtt megindult. A polgári la- ; pok kétkedő óva te ágával és ; a régi világot konzerválni ' óhajtó törekvésével szemben ott állt a tízezres tömeg az . iparcsarnok előtt, készen arra, ; hogy kezét nyújtsa ,.az orosz ' elvtársak felé”. : így fogadta Magyarország dolgozó népe a szovjet forradalmat és am ?' ekkor elkezdődött. az vezetett el a Magyar Tanácsköztársasághoz. (máié) fi/L enin egész szivéből dott nevetni. „Soha életemben nem találkoztam senkivel — mondta Gorkij —, akinek a nevetése olyan ellenállhatatlan lett volna, mint Vlagyimir Iljicsé. Egészen különös, hogy ez a szigorú realista, aki olyan jól látta és olyan biztosan érezte a nagy társadalmi tragédiák közeledését — egy ember, aki olyan szenvedélyesen gyűlölte a tőkés világot, így tudott nevetni, egészen könny- csordulásig, fulladásig.” És Gorkij hozzáteszi: „Csak olyan ember tud így nevetni, akinek erkölcsi ereje hatalmas és megrendíthetetlen ...” H a még időbe telik, amíg megértjük a szovjet embereket, ez> nem bonyolultságuk, hanem éppen egyszerűségük miatt van. Hisz nyilvánvaló, hogy nem az egyéni hiúság hajtja őket előre, mindig csak előre és ad nekik erőt ahhoz, hogy megállják helyüket az arcvonal legveszélyesebb részein, még csak nem is a dicsvágy teszi ezt, amely a hiúság nemesebb tartalma — hanem a hit. Ebben a nagy országban, ahol a tudósok élőket mentenek meg a holtak vérével, sőt, már-már arra törekednek, hogy feltámasszák a halottakat, ahol a gonosztevőket nem büntetik, hanem kigyógyitják erkölcsi betegsénii.kből, ahol a ködös vallásokat és mérgező babonákat a világűrbe szórja szét a szél — ebben az országban a földből nő ki a hit, akár az erdő vagy a termés. A logika belső igazságába vetett hit. A tudásba vetett hit, amelyet Lenin olyan mélyértelműen fejezett ki, mikor szóba került az a gyáva, aljas merénylet, amit ellene elkövettek: „Ön csodálkozik? Hisz mindenki tudása szerint cselekszik”. A szovjet ember hite a szocialista rendszernek szól s a tömegnek, mely e rendben megtestesül; a munkának; a termelőerők viharos növekedésének... , I a zert vagyunk a világon, zí hogy itt, a földön a lehető legtökéletesebb fejlődést biztosítsuk az ember számára ... Akkor vagyunk hívek önmagunkhoz a mi földi utunkon, ha nem vállalkozunk lehetetlen feladatokra, de ugyanakkor olyan mesz- szire megyünk, amennyire csak erőnk engedi, a gyakorlati megvalósítás terén. Nem szabad az emberekkel elhitetni azt, hogy meg lehet akadályozni a halált: arra kell törekedni, hogy teljes és emberhez méltó életet éljenek. Nem szabad egész lényünkkel a gyógyíthatatlan bajok ellen vetnünk magunkat, amelyek az emberi természetből fakadnak: az orvosolható bajok ellen kell harcolnunk, amelyek társadalmi természetűek. Csak földi eszközökkel lehet a föld fölé emelkedni. / f \ .. A kimerülés elleni egyl re súlyosabbá váló küzde- * lem tölti be az 1917-es esz- í tendöt” — írja a szovjet ; forradalom g,yőzeimének ide- ; jén Magyarországról a legi- ; timista és ellenforradalmi j külügyminiszter, Gratz Gusz- : táv 1930-ban megjelentetett ; könyvében. Arról az esz- : tendőről írja, amelyben — •mint a Népszava 1917. no- ; vember 9-i száma közli — : a Győri Selyemgyárban dol- ígozó 12—16 éves. nagyobb; részt már tüdőbajos lányok, ; „fizetése napi 3 korona, órán- ; ként tehát 30 fillér”. Kimerült és helyzetét csak : békével menthetőnek vélő [ uralkodóosztály, nyomorgó munkások — ilyen az or- ! szág képe, amikor a győzedelmeskedő októberi forradalom híre ideér és egyben megérkezik Lenin békeíelhí- 1 vasa a világ minden népéba. Teltek a percek, s én csak vártam. A kucsmás végre felém fordult. Láttam az arcát, a szemét. ..Ez nem a mi emberünk!” Mintha érezte volna a gondolatomat. Előre lépett, egyik katonájához és a vállára bökött. Akkor láttam, hogy a sál alatt, amely a nyakát védte a hidegtől, egy pillanatra kicsillant a fehér tisztek rangjelzése. Őrnagy volt... Még ma is a karomban érzem a lendületet, amellyel a kézigránátot ä lába elé vágtam. Négyen meghaltak... A töb-; biek megadták magukat... Mádai József elhallgat. Kinn. a vecsési Csillag ut- j cában most olyan mély a csend, mint amilyent két ; robbanás között érzékel az : ember. — Hát így volt... Negyven j esztendeje is elmúlt. .. Ma is ; azt tenném ... I A hatvanhat éves Mádai \ József egyszerűen, határozol- í tan mondja. Mint akkor, ezer- j kilencszáztizenhét október - huszonharmadikán Varga; Gyulának, a bolsevik agitátor-í nak azt mondta a hadifogoly-: táborban: — Veletek harcolok itt. az otthoniakért. \ Déri Károly íj Mikor az ember éjszaka vé- gighalad a Vörös téren, szin-i, te úgy érzi, hogy egy óriás ', színpadot lát, amely két rész- ', bői áll: egyik oldala a jelent % jelképezi, ahol a földkerek-', ség egyik legnagyobb népe a^ világ jövőjét építi, rriíg a í másik oldal az 1917-es évet', megelőző eseményekre utal — szinte a vízözön előtti múlt- í ra. És az embert olyan ér-'', zés fogja el, hogy az, aki az'', éjféli, puszta tér közepén sír-') jában kiterítve fekszik, egye-') dűl van ébren az egész vilá-') gon, s ő őrködik minden fö-', lőtt, ami körülötte ragyog,') ami a városokból és falvakból) /elé sugárzik, ö az igazi ve-') zető — akiről a munkások ') boldogan nevetve állapították') meg, hogy egyszemélyben ) uruk és bajtársuk: ö az'- atyai testvér, aki valóban/ mindenki fölé hajolt. Ti nem? ismeritek őt, de ő már elö- \ re ismer benneteket és vala-\ mennyitekkel törődik. Bárki í légy is, szükséged van a vi-\ lágnak erre a jótevőjére. És í bárki légy. szükséged van ar-\ ra a másik emberre is — sorsod legjobb része annak a másik embernek a kezében nyugszik, aki szin tén min- denki felett őrködik és min-ti denkiért dolgozik. Az egész', világé ez az ember, akinek feje a tudósra, arca a műn-' kásra, ruháia az eoyszerű katonára emlékeztet. (Pészletek Barburse munkáiból.) LENIN ÉS A SZOVJET NÉP
