Pest Megyei Hirlap, 1960. szeptember (4. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-25 / 227. szám

«sr

MECVEI

1960. SZEPTEMBER 25, VASÁRNAP

ALKOTÓMŰHELY

FABIAN ZÖL 7ÍÍZV

Akutagawa:

A NARANCS

dett tetők torlódtak mocskos közelségben egymásra. Csak egy kirojtozott, piszkosfehér zászló hintázott lagymatagon az alkonyati sötétségben.

j lighogy kiértünk az alagút- Jx ból, az útkereszteződés korlátjánál három vörösre csípett arcú kisfiút láttam egymás mellett szorongani. Olyan gör- nyedten álltak ott, mintha az ólmos ég nyomná gerincüket. Ruhájuk színe is olyan csüggedt-szürke volt, mint maga a külváros. Amikor megpillantották az átrobogó vonatot, egyszerre felemelték íkarjukat és vad csataordításban törtek ki, ahogy csak zsenge torkukon kifért. Ekkor a következő történt: a leány, aki féltestével áthajolt az ablakon, hirtelen előrerántotta fagymarta kezét, jobbra-balra nagy lendületet vett és hirtelen elhatározással meleg napszínben ragyogó narancsait — vagy öt-hat darabot — a vonattal versenyt szaladó kisfiúk feje fölé hajította a levegőbe.

Értelmetlenül, visszafojtott lélegzettel néztem rá. Azután egyszerre világosság gyúlt az agyamban. A leány — a tálán cselédnek szegődő gyermekleány — a keblébe rejtett pár darab narancisal viszonozta kisöccsei fáradságát, akik az útkereszteződésig kísérték vonatát.

A homályba burkolt külvárosi útlcereszteződés, a madárfiókaként csipogó három kisfiú, a fejük felett lerepülő ragyogó narancsok szinte szüntelenül kísérni látszottak a vonatot. Eltörölhetetlenül vésődött bele szívembe ez a kép. Furcsa, ismeretlen, boldog érzés gyöngyözött fel bennem. Felkaptam a fejem és egészen más szemmel kezdtem figyelni a gyermekleányt, aki időközben visszatelepedett a velem szemben levő ülésre. Megint zöldessárga gyapjúsáljá- ba temette déicsípta arcát; kezével nagy kendőbe leötött mo- tyóját ölelte át és mereven szorongatta c. harmadik osztályra szóló vasúti jegyét.

£

z az ese^ kiűzte, agyagiból a görcsös kimerültséget és elfeledtette velem, hogy az előbb még alacsonyrendűek- nek, idegeneknek, közönségeseknek találtam az embereket.

Akarva, nem akarva hallanom kellett szipákolását, fuldokló lélegzését. Ez persze elég lett volna ahhoz, hogy néhány perc múlva bennem is felébredjen az együttérzés, de közben rájöttem, hogy az alagút bejáratához ért vonatunk: ablakaink csak elszáradt fűvel tarkított, meredek falak közé szorultak. A lány azonban ezzel sem törődött: tovább próbálkozott az ablaknyitással. Elképzelni sem tudtam, mi a szándéka; egyszerűen valamiféle hóbortnak véltem és lelkem mélyén újra elfogott az ellenszenv. Hideg, közönyös szemmel néztem a fagymarta kezek élethalálharcát az ablakkal és magamban azon imádkoztam, hogy kudarcba fulladjon a próbálkozás.

■jfpppen akkor, mikor a vonat

i-j fülsiketítő kattogással berohant az alagútba, az ablak nagy csattanással engedett a rántásnak. A négyszögletes lyukon keresztül olyan fekete levegő zúdult be, mintha oldott kormot tartalmazott volna és hirtelen fojtó füst áradt szét az egész kupéban; a torkomnak támadt, és mivel annyi időm sem maradt, hogy arcomra szorítsam a zsebkendőmet, a füstáradat olyan köhögési rohamot váltott ki belőlem, hogy csaknem megfulladtam. A leány egyáltalán nem törődött ezzel; mélyen kihajolt az able.i- fcon, és a koromsötétben száguldó szélnek prédául dobva varkocsát, nézett előne menetirányba. Mire a füstön átszivárgó villany világánál ki tudtam venni, hogy mit csinál, már halványan felderengtek az ablak körvonalai is. Ha nem áradt volna kívülről be a föld, a széna, a víz sűrű illata, alaposan leszidtam volna az ostoba leányt, és megparancsoltam volna neki, hogy csukja be az ablakot.

Ebben a pillanatban azon- banm vonat könnyedén'kisiklott az alagútból. Száraz, fű borította domboldalak között valami szegényes külváros kereszteződéséhez érkezett. Az út . mentén náddal és cseréppel feFagymarta keze nemcsak matyóját szorongatta, hanem — mint valami rendkívül becses tárgyat — a harmaduk osztályra szóló, vörös színű jegyet is.

I lány durva vonásait ép- f\ oly visszataszítónak találtam, mint mocskos ruháját. Bosszantott együgyűsége is: még a második és harmadik osztály közötti különbséget sem tudja! Igyekeztem minél előbb elfelejteni jelenlétét; zsebembe nyúltam az esti újságért, térdemre terítettem és olvasgatni kezdtem.

Hiába igyekeztem azonban a megvilágított újság forgatásával elűzni lehangoltságomat: csupa banális, lapos témáról szóltak a hasábok. A béketárgyalások állása, házassági hírek, korrupciós ügyek, gyász- jelentések ... Abban a percben, hogy a vonat befutott az alagútba, és a menetirány megfordulni látszott, szemem csak gépiesen cikázott a cikkek loö- zött, amelyek szinte végtelen fonalként húzódtak az újságlapokon. A kislány pedig, mint ezeknek az érdektelen tényeknek emberi alakban való megtestesülése, ült velem szemben az ülésen, anélkül, hogy meg tudtam volna feledkezni jelenlétéről. Az alagútban száguldó vonat, a parasztleány, az unalmas cikkekkel teli újság... mi más mindez, mint valami szimbólum? Mi más, mint a megfoghatatlan, a hétköznapi, a vulgáris emberiség jelképe? ízetlennek éreztem az egész világot és elhajítva az imént olvasott lapot, az ablakpárkányra fektettem fejem. Lehúny- tam a szemem, szinte megszűntem létezni. Néhány per: telt így el. Egyszerre azonban, mintegy veszélyt szimatolva, önkéntelenül felpillantottam. A leány közben otthagyta a szemleözti ülést, a 'közelembe hurcolkodott és minden igyekezetével az ablak kinyitásán fáradozott. Csakhogy'a'''nehéz ablak — mint várható is volt — nem engedelmeskedett. A lány hidegtől cserzett arca egyre jobban nekivörösödött.

ß

orus téli alkonyaton, tompa aggyal, magamba ros- j kodva gubbasztottam a yoko- j szukái vonat egy másodosztá- | lyú f ülkéjében és vártam az j indulást jelző füttyöt. A vil- ; lány világította fülkének —

: kivételesen — én voltam az : egyetlen ulasa. Kinéztem az : ablakon: még kísérő sem i akadt a homályos peronon.

I Csak egy óljába zárt kiskutya ; keserves vonítása hangzott fel i időnként.

| Ez a látvány tökéletes össz- l hangban állt fásult hangida- ! tómmal és a felhős éghez ha- : sonló rideg árnyékot vetett el- : mondhatatlaniil fáradt, kime- Irült agyamra Felöltőm zsebé- ; be dugtam kezemet és annyi | erőt sem tudtam összegyűjteni,

\ hogy kivegyem, olvasni kezd- ; jem a nálam levő lapokat.

; Végre elhangzott az indulás \ füttyszava és én némi meg- ! könnyebbüléssel hajtottam fe- I jemet az ablakpárkányra. Csak : tudatom alatt készültem fel ar- j ra, hogy az állomásépület las- ; san el fog vonulni szemem ; előtt.

É

\gyszerre azonban fapapu- ' csők éles csattogása hang- j zoít fel a bejárat felől. Rögtön j utána felcsapódott másodosztá- \ lyú fülkém ajtaja és a jegysze- ! dő káromkodásai közepeibe ; egy tizenhárom-tizennégy éves \ leányka perdült be rajta. \ Ugyanakkor lendületbe jött a \ szerelvény is. Szemem előtt el- \ vonultak az állomás oszlopai, a \ ciszternáik, amelyek mintha ; ottfelejtve vesztegeltek volna, < a hordár, aki a kapott borra- : valót köszöngetve hajlongott ! valamelyik utas előtt. Mindez \ az ablakon betóduló füstön ke- ! resztül, húzódozva és tapadó- ! san merült el mögöttünk. Las- ; san felengedő hangulatban ! gyújtottam cigarettára, azután ! felemeltem elnehezedő, szem- \ pilláimat és szemügyre vettem \ a velem szemben ülő leányt.

< Olajozatlan varkocsot hor- \ dott; arcát visszataszítóan vö- ! rösre cserzette a hideg. Az \ egész lányról :sak úgy ordított \ a falu. Piszkos halványzöld : gyapjúsálja lomposan omlott le ta térdére, amelyen ke nöM>e \ csavart csomagott tartott. :

__________ ■ ■ %, ■

! • A kiváló japán szerző A vihar

« kapujában című. az Európa Kiadónál megjelent kötetéből.

Válaszút előtt áll, s a választást még csak nehezíti váratlanul megjelenő feleségé, aki hazahívja. Mégis... Éppen szerelme teszi képessé arra, hogy ne tagadja meg önmagát. Utóvédként biztosítja katonái tiszai átkelését, s ebben az utóvédharcban életét veszti. De megmentette katonáit; az eljövendő forradalom katonáit, s ez a cselekedete tette igazzá életét, s avatta hőssé halála után.

A kisregény a Táncsics Kiadó gondozásában jelenik majd meg, novellákkal kiegészített kötetben. Mert Fábián Zoltán elsősorban novellistának vallja magát. Ezt így fogalmazta meg:

— Rövid történetekben megörökíteni az élet villanásnyi jelenségeit, ez írói célkitűzésem. Azután: a drámát nem nyílt kirobbanásaiban mutatni be, hanem egészen mélyen, ahogy a lélek mélyén gyűrűzik. Mindezt kevés szóval csak megsejtetni az olvasóval...

Ennek jegyében készül Ítélet című regénye is, amely a második világháború utolsó évébe tfiszi majd az olvasót.

— 1944. augusztus 23. A román átállás napján kezdődik a regény cselekménye, egy Erdélyben maradt katonai pa- ran:snok családjának körében. A román átállás robbantja szét az őket körülvevő állóvíz világot. Menekül az alakulat, menekül a család is, de az úton egy német tankoszlop eltapossa őket.

Fábián Zoltán elbeszélésével legközelebb a Dunatáj című antológiában találkozhatnak olvasóink. Miért a szerelem című, KISZ-pályadíj nyertes

műve lát majd e kötetben napvilágot. S azután: .természetesen továbbra is a napilapok, az irodalmi lapok hasábjain és a rádióban találkozhatunk írásaival.

Prukner Pál

Olyan ez a leányfalui kis birodalom, mint egy mesebeli elvarázsolt kuckó. Nem a lakóház, hanem az a csöppnyi manzárd szoba, amelynek ablakából csodálatos kilátás tárulkozik a világra. Bogárhátú házak, föléjük magasodó eperfák, gyümölcsösök érett szín- és szagorgiája, s virágok, virágok mindenütt. A halvány- sárgától a tűzpirosig, a paszC <. \

tellzöldtől a püspökliláig és az őszt hímöklő rozsdavörösig minden színárnyalat megtalálható, legkiváltképp így őszelőn. A legtökéletesebb Múzsa, amit csak íróember megkívánhat.

Itt él és dolgozik Fábián Zoltán.

Szobája egyszerű — egyszerűségről árulkodik. Egyik főfalán Bartók Béla képe néz szembe az írógép mögött ülő íróval. A kép nem véletlenül került oda.

— Zeneszerzőnek készültem ,— vallja csendes szóval — és Bartók Bélát választottam ideálnak. Hogy mégsem így történt... A kezem megbetegedett, zongoratanulmányaimat nem folytathattam... Ez azonban csak egyik oka volt. A másik: úgy éreztem, nincs kellő harmónia hallásom ... anélkül pedig... — félbehagyja a mondatot. Talán ott belül, valahol nagyon mélyen, még most is sajog a régi seb ...-Esztendőkig hányta, vetette az élet. Volt ' molnármester, könyvelő, statisztikus, tervosztályvezető ... Hagyta, hadd sodorja az élet, úgy könnyebb felejteni, úgy hamarabb gyógyul a seb...

Kilenc esztendeje már an-^ nak, hogy megírta első novel-^ Iáját. Ettől új ízt, új értelmet Jj kapott élete. S aki egyszer be-^ lekóstol az írás, az alkotás mű-^ vészetébe — s ráadásként te-^ hetséges is — olyan varázserő^ hatalmába kerül, amelyből \

többé nincs szabadulás. \

í

Egymás után születnek no-j vellái; antológiában és irodalmi / folyóiratokban látnak napvi- í lágot. S szinte váratlanul éri a? kitüntetés: 1952-ben megkapja^ a, József Attila-díjat. Mégj ugyanebben az évben megjele-j nik Utak címmel első önálló ; novelláskötete. ;

Már az írószövetségben dől- \ gozik, s közben ír, ír egyre töb-j

bet. Négy évvel később Hege-\ dűszó címmel új novelláskötet-! tel jelentkezik.

Azután három, külföldön el-; töltött hónap következik. Prá-j ga—Varsó—Helsinki—London j —Párizs—Stockholm körutazá-j sának egy-egy állomása. S az; élményekből újabb kötet szü-j letik. Íme, Európa címmel.; Szubjektív hangú, remekbefor-j máit útinapló.

Ma már teljes egészében i csak az irodalomnak szenteli i idejét. Tárcáival, novelláival, i irodalmi riportjaival rendsze-1 résén találkozunk az Élet és Irodalom, a Népszava, a Pest megyei Hírlap és más lapok hasábjain. Utolsó este című egyfelvonásos drámája első díjat nyert a tanácsköztársasági színműpályázaton. E témából írja most Három kiáltás című kisregényét, amelynek utolsó fejezetén dolgozik.

— 1919 augusztusában játszódik — kísérli meg néhány mondatban visszaadni a regény cselekményét. — Főhőse egy vörösezred parancsnoka. Döntés előtt áll: mit tegyen? Egyezzen meg a fehérekkel a románok ellen? Mivel a Tanácsköztársaság úgyis elbukott. vezesse ezredét a biztos pusztulásba? Vagy vonuljon vissza, mentse meg az ezredet és ezzel a forradalom hitét?

FÁBIÁN ZOLTÁN:

SZILVESZTER ESTE*

Második esténk Londonban. Újévet várni — család nélkül. Keserves dolog. Hiába vagyunk ketten; a máskor hajnalig is eltartó beszélgetés most nem ízlik. Az étel sem, az ital sem. Hiába kísérget bennünket kedves, idős tolmácsnőnk, ettől még inkább érezzük: egyedül vagyunk.

Ráadásul zuhog az eső.

Ilyenkor egyetlen okosat tehet az ember: iszik. Kocsmát keresünk hát, vagy ahogy itt hívják, bárt. De az egyik tele van, a másik nem tetszik, a harmadik korán bezár; végül csuromvizesen és dideregve a tolmácsnőnk lakásán kötünk ki. Házigazdái azonnal meghívnak bennünket magukhoz. Nekünk semmi kedvünk egy öreg angol jogásszal, s a feleségével szilveszterezni, nem mintha nem esne igen jól a figyelmesség, de ez az a lelki- állapot, amikor az egyedüllét is rossz, a társaság azonban még rosszabb. Szabadkozunk, húzódzkodunk. Azután ... azután mégiscsak bemegyünk hozzájuk.

A lakás, a századforduló ; idejéből való bérhóz egyik | emeleti lakása. Három szoba i utcára, egy pedig az udvarra.

1 Az utcai szobákon félköríves ; zárt erkély. A falakon tapéta, í sötétes alapon arany-bordó [ minták. A bútor. Régimódi, ! faragott keményfa-ebédlő, ; ugyanilyen szalon. A hálót ! nem látjuk, mert az ajtó \ csukva van, s oda egyébként 5 is — ősi angol szokás szerint ;— idegen nem léphet be, még \ a háztartási alkalmazott sem. \ A negyedik, vagyis az udvari

2 szoba bútorzata — itt lakik a \ <-o!mácsnőnk — hasonló a ^ másik kettőhöz, csak míg a \ többiek elég levegősek, ez \ zsúfolt, s rengeteg öreg fest- £ mény lóg a falán.

^ A szalonban telepedünk le. ^ TZniközépen kandalló, két

£

í * A srimző íme, Európa című \ kötetéből.

oldalon televíziós vevő. Avastag perzsaszőnyegen, ötletszerűen odadobva még két villanykályha. Kellemesen meleg is van — ami a londoni lakásokban ritka dolog —, s igen jólesik. Ülünk a fotelokban a kandalló mellett. Ez a vendégnek kijáró megtiszteltetés; a . háziasszony és a házigazda adja át a maga megszokott helyét, amit visszautasítani sértés.

Külön kell írnom a kandallóról, mert ez megint valami, ami árulkodik az angolokról. Közismert dolog, hogy a kandalló nem más, mint nyitott kéményű tűzhely. Éppen ezért csak fával fűthető. A hangulata több a melegénél, hiszen csak annyi hőt ad, amennyit a lángok közvetlenül előre kisugároznak, a többit kiszippantja a nyitott kémény. így azután a kandalló mellett az ember egyik fele majd megsül, a másik meg didereg. Találkoztam olyan nőkkel, akiknek a lábuk szára csupa behegedt égési seb — a kandallótól.

Anglia nemzeti jövedelmének a felét fára költhetné, ha a kandallókat még ma is így fűtenék. Ezért különböző átalakításokat csináltak rajta. Egyik elterjedt, régebbi megoldás az, hogy kokszkályhát építenek bele, illetve kokszkosarat. aminek a külső oldalán levő rácsozatát mária- üveg_beltekkel zárják le. így szépen látszik az izzó koksz, s megmarad a nyílt tűz illúziója.

Azonban ez sem elég kifizető. Ahogy megcsappan Anglia hatalma, gazdagsága, úgy kerestek mind célszerűbb és olcsóbb fűtésű kandallókat. Ha valaki megírná a kandalló utolsó száz évének történetét, az akarva-akaratlanul a brit

világbirodalom hanyatlásának történetét írná meg.

Számunkra, akik ismerjük a cserépkályhát, kissé komikus ez a kandalló körüli igyekvés, küszködés, de tudomásul kell vennünk, hogy egy angol számára kandalló nélkül a lakás nem lakás. Akkor sem, ha történetesen központi fűtés van a házban. Kell, mint a vízvezeték vagy a villany.

Legújabb korszerűsítés a villanykandalló. Ez van vendéglátóinknak is. A kandalló üregét fémlemezzel zárják le, s ezen hosszú fűtőtekercsek izzanak. Eddig rendben van, de ezzel nincs vége. Alul, a fémlap előtt áttetsző műanyagból tűznek megrakott fahasáb-utánzat van, benne piros villanykörte, ami fölött küllős korong forog. A látszata az, mintha lobogó lánggal égne a tűz. Megrögzött, góccá meszesedett hagyomány, korszerű technika és gyermekded szentimentaliz- mus.

Mi más ennek a magva, ha nem az a „kisvárosiasság’“, ami rögtön a megérkezéskor megcsapja az embert?! Ott van már a házak formájában. London városszerkezetében. Tévedés ne essék, nem csupán a visszahúzó, terhes jellegét hangsúlyozom, nagy társadalmi kötőképesség, cemen- tális erő ez. Számunkra mulatságos és érthetetlen, de számukra a megmaradás egyik forrása.

ÍJIiink a kandalló mellett, szemben velünk a televíziós vevő. Peregnek a képek; az év története elsorjázik előttünk, kicsire zsugorodva és ibolyaszínűvé szépülve. Váratlanul magyar szó csendül meg a bar csóróban: „Jó estét kívánok!**

A kép hatalmas cirkuszporondot mutat. Körben a lelátó tele van harsányan derülő emberekkel, szilveszteri tréfára éhes közönséggel. Középütt, az angol riporter mellett alacsony, sovány magyar áll. Egyik kezével hétéves forma kislánya kezét szorongatja, a másikkal simléderes sapkáját emelgeti és hajlong jobbra-balra: „Jó estét kívánok!” Amikor a felvevőgép' felé bólint, meglátom a szemét: ijedt, kiégett.

Mi juthatna más az eszembe, mint Ady szívszorító verse, „A fajok cirkuszában”:

Céljainkat elcélozták,

Életünket már elélték,

Cirkusz-ponyvák

Bohócsorsa leng előttünk.

Hát nem! És nem!

Szeréttem volna felkapni a poharat és belevágni a televíziós ernyő lilásan foszfo- reszkáló tükrébe. De csak fagyott arccal mosolyogtam és néztem, hallgattam a keszeg kis magyart: „Jó estét kívánok!”

Később beszélgettünk. Er- ről-arról. Egyszer, egész váratlanul azt kérdezi vendéglátó házigazdánk a tolmácsnőnktől:

— Mondja, asszonyom, hogy tudta otthagyni a hazáját?

Tolmácsnőnk jó ideig nem szól semmit, majd akadozva magyarázni kezdi, hogy a lánya és a veje mindenképpen ki akart jönni, nélkülük teljesen egyedül maradt volna, s így inkább velük jött ő is.

— Ezt értem, értem — bólogat az öreg jogász —, de elhagyni a hazáját?’ — És néz rá értetlenül, furcsál- kodva.

Erre nem volt mit felelnie. Ül magába roskadtnn. nézi a villanykandalló izzó fémtekercseit. Azután feláll és kisiet Az ajtóban egy pillanatra megáll, kötelező udvariassággal ennyit mond:

— Bocsánat, uram, megyek, segítek a háziasszonynak.

Magunkra maradunk.

Nézzük tovább a televízió műsorát. Skót szilveszteri mulatság vibrál az üvegernyőn. Sikonganak a bőrdudák, s a párok összefogódzva járják az ecossaise kedves, könnyed figuráit. A nőkön fehér estélyiruha, de vállukon hosszú, kockás szövetsál: a férfiakon a jól ismert skótszoknya szmoking zakóval.

Megszólal házigazdánk:

— Önök, uraim, úgy tudom, hazamennek — mondja némettel kevert angolul, hogy jobban megértsük.

— Igen, uram — bólintunk.

Kis szünet, majd:

— Megértem önöket. Egyetlen igazi angol sem tudná elhagyni a hazáját.

És koccintásra emeli a poharát. A keze öregesen reszketős, s a narancslével hígított whisky kilöttyen a szőnyegre.

Elmúlt éjfél, Vége a televíziós műsornak. Utolsó képül megjelenik a királynő lovas fényképe és felcsendül az angol himnusz. Vendéglátóink azonnal felállnak, vigyázzba kapják magukat, s együtt énekelnek a zenekarral. Otthon, a lakásban. Meghökkentő. Természetesen mi is felőliünk s végighallgatjuk.

Valószínűleg észreveszik, mennyire meglep bennünket a dolog, s az öreg jogász igyekszik megmagyarázni:

— Amikor Angliának királynője volt, uraim, mindig fellendült a birodalom. Hisz- szük, hogy ez Erzsébet uralkodásával is így lesz.

Mit lehet erre mondani ezerkilencszázötvenhét január elsején, fél egykor?! Azt, amit a műfab^éhok műlángiaira. Udvariasan bólogatunk, s elbúcsúzunk.