Pest Megyei Hirlap, 1960. augusztus (4. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-14 / 192. szám

#f*T

MECVBI

I960. AUGUSZTUS 14. YASARNAP

GYŐRI D. BALÁZS:

CSITRI

.Tizenhét éves voltam, ami- -----------------kor Zsuzsát megismertem. Hosszúra nőtt, kicsit szeplős, bűzakalász-szőke hajú lány volt. Mókás fintorai, csillogó zöldes, csudálatosán szép szeme jelentette nekem a szerelmet, a kamasz vágyat, és általában mindent, amit a világból egy lány egy forrongó fantáziájú süvölvénynek jelenthet.

T

alálkozásaink is rövidek, romantikusok, és egy kicsit talán félszegek is voltak. Ha véletlenül ismerőssel találkoztunk, riadtan húzta ki a kezét az enyémből. Én büszke és kemény voltam, ezzel akartam megmutatni, hogy a pattanásos kölyök képe mögött már komoly férfi vagyok. Magasztos képpel karoltam bele, akkor is, amikor nem engedte, vagy nem akarta. És én szégyelltem a gyávaságát, ahogyan az ismerősöktől félt. Ilyen volt az egész barátságunk: kö^yölcszerelem, — kö- lyökveszekedésekkel.

Leginkább a Nagy Parkban szerettünk csatangolni. Néhány vedlett diófa, meg ecetfa volt csak benne, többnyire aranyeső, meg orgonabokrok nőtték be. Ahogy visszaemlékezem, bizony nem a legszebb park volt, de kettőnknek ez az elhanyagoltság, ez a füvesbokros romantika legalább is egy kis Margitszigetté varázsolta-.

A padjai is kopott, nyugdíjas jószágok voltak, olyan egyforma korúak a rajtuk ülőkkel. Nyugdíjas postások, kistisztviselők, meg néhány, a szaladgálásban elfáradt pincér kedvenc találkozó helye volt. Négy sarka négy utcára nyílt, a főbejárata mögött legalább olyan gondozatlan körülmények között, mint maga a park, Gárdonyi mellszobra állt. Balfülét az idő, vagy valami vásott gyerek elpusztította a kőbevésett egri remetének, neve valamikor aranyozott betűkkel ragyogottf de belepte már a zöld mecénás, a moha. Körülötte sudár pitypangok, zörgő fűszálak, és néhány vadárvácska támaszkodott a délutáni veröfénynek. Mert olyankor szoktuk meglátogatni Zsuzsával a parkot. Kettőnknek adatott az a feladat, hogy az elhanyagolt Gárdonyi szobrot kicsit kicsinosítsuk, mindennap egy csokor virágot tegyünk elé. (A virágcsokor hordása az én kötelességem volt, nagy csokorral persze. És ezt a csokrot Zsuzsa megfelezte Gárdonyi és önmaga közt. Ügy érzem, a jó mes-} K>' megbocsátott már Zsuzsa- \ nak és nekem is érte. Mert \ hogy őszinte legyek, a virág \ nem egészen tisztességes kö- j rülmények között vándorolt a \ szoborhoz. Virágoskertekből • loptam, a tulajdonosok nemi kis bosszúságára.)

Zsuzsa hamar megszokta, \-------------- hogy mielőtt hosz- ',

s

zabb sétára indulnánk, a szo- \ bor csinosítása a teendő. Ebből \ én egy jottányit sem enged- \ tem. Akkor is már nagyon \ erőszakos és akaratos voltam és Zsuzsa, úgy mint édes-\ anyám, csöndes megadással \ tűi te szeszélyeimet.

Hanem amikor már tiszte- \ lettel, virággal és kitépett í gyomokkal adóztunk az Egri j csillagok írójának, mókás kev- i vei indultunk' az álmok orszá- \ gába. Mert a másfél órás séta \ olyan volt, mint egy mesega- j rádícs. Igaz, hogy Zsuzsa csak \ aprókat lépett? )Tajta jómagam \ l'fOiáihan hárurtÁsával szedtem \ y lé^csöjaKokat. Xáég az a sze- rencsé, rhogy az álmok létrája nagyon magas, és a kölyökszerelem se tart örökké.

Az álmok országában a legfőbb témánk az volt, hogyan is lesz, mit is csinálunk, ha férj és feleség leszünk. (Mint már mondtam, én 17 éves voltam, de az igazság kedvéért azt is meg kell vallanom, hogy Zsuzsa csak azon a karácsonyon töltötte be- a 16-ot. A gondokról még nem sejtett egyikünk se, csak a napsugarát láttuk mindennek.)

Te, Dodó! (így becézett Zsuzsa. Pajkosan hunyorintott mindig hozzá a nevelő szemével és belecsípett a karomba.) Akkor már te híres író leszel, és minden héten írsz egy könyvet! Nekem a híresség

ellen nem is lelt volna, és akkor nem is volt kifogásom, csak a könyvek születési idejét rövidellettem egy kicsinykét. Tiltakoztam hát, és tíz perces vita után megállapodtunk két hetes terminusban.

— Neked meg nem lesz más dolgod, csak hogy elköltsed a pénzt, amit én a könyvekért kapok! — moúdtam könnyelműen, nem is gondolva arra, hogy milyen nehéz dolog is az írásból való kenyérkereset.

Zsuzsa ezt örömmel nyugtázta. Otthon bizony az édesapja, iskolai pedellus lévén, nem tolta talicskával haza a pénzt, de még csak zsákot sem kellett vinnie a fizetésnapokkor.

— Lesz egy nagy könyvespolcunk! — mondtam én.

— És meglesz az összes Gárdonyi díszkötésben! — mondta ő, megfeledkezve az én bőséges jövendő és tervezett irodalmi termékeimről.

— Lesz még egy nagy íróasztalom is! — mondtam én.

— És lesz egy balatoni villánk, ahová lemegyünk minden nyáron. Te majd írsz, én meg strandolok! — mondta Zsuzsa. Láttam én a praktikumot és az örök nőt ebben a kis mondatban, de hát ki gondol arra gólyán bíztató perspektívák* mellett, amit még ehhez ecsetelt nekem:

— És mindennap finomat fogunk enni és minden este táncolni megyünk majd. És vi.orlásunk is lesz, meg motorkerékpárunk is.

Dehát istenem, csak az igényeink növekedtek, az álmodozás ma is csak álmodozás. Még ha autó is az álom-délibáb.

— És magunkkal visszük a kislányunkat is!

— Nem kislányunk, lesz, hanem fiunk. Egy igazi írónailc csak fia lehet — mondtam önérzettel és olyan Ifcomolyan, ahogyan akkor még el is hittem. " '

Erre elhúzta a száját. .

— Egy igazi író feleségének csak kislánya lehet.

— Nem!

— De igen!

— Akkor inkább nem is leszek a feleséged. Tudd meg!

— De leszel!

— Nem leszek.

— Juszt is!

— Juszt se!

És tízperces veszéikledés után megállapodtunk abban, hogy lesz egy fiúnk is, és egy leányunk is. Elhatároztuk, hogy a fiút kis Dadának fogjuk hívCsuka Zoltán:

KARSZTOK KÖZÖTT

Karsztok között utaztam itt vagy harminc év előtt, izzott a kő, lángolt a táj, a völgyek és tetők, fűszál sehol, csak sziklakő, perzselt, sütött a nap, forró kocsink nem síneken: poklok fölött szaladt.

Órákon át kanyart kanyar kígyózva követett, s bűvös körökben, szédítőn hegy-völgyet kergetett.

Tán nem is föld, holdbéli táj vett körül: sivatag, kiszáradt torkunk és szemünk s a nézés elapadt.

Bár tudtuk azt, kicsit tovább, hová szemünk elér, az élet lüktet ott, a víz; ott már a tenger él...

Most estbehajlón jártam itt, fönn lángolt még az ég, s új arccal nézett rám a karszt, az egykor holt vidék.

Keringve járt kocsink körül, de nem volt oly kopár, mert kőbe vájva mindenütt ezer kicsiny fa áll.

És lenn a völgyben tárolók duzzasztják, őrizik a drága kincset, a vizet; immár meg nem szökik.

S én azt gondoltam csintalan mosollyal ajkamon: sarjad, kiserken már a táj, mint ifjú hajadon.

A Dalmát égbolt alatt című

versciklusból.

ÍZLIK AZ EBED

(Alföldi Jásdfi rajza)

\

\ ORDAS IVAN:

I FATOLVAJOK

hanem Sanyi legénycimborái feszegetik hangjukkal az italbolt falát. A fiával egysorból való fiatalok, ugyanúgy fa- munkások gyerekei, mint Sanyi. De ezek nem is* jutottak előbbre, nem vitték többre, mint a szüleik. Mert szép, szép, (hogy ma már sokkalta több a fizetés, meg rádió, lemezjátszó, könyvtár és az ég tudja, mi minden van a telepen. A favágó ember azért csak favágó, ha motoros kézifűrésszel dolgozik is. Sanyi azonban több! Sanyi érettségizett. Sanyi technikus! Bár öreg Bodó János nem tudta pontosan, hogy mit jelent ez a szó. alig-alig leplezett gyönyörűséggel figyelte reggelente, amikor az ő technikus fia szép, sárga, disznóbőr aktatáskájával az autóbuszra szállt, hogy munkahelyére a városba utazzon. Ha fáradtan is jött meg a szolgálatból, soha nem feledte kikészíteni Sanyi reggelijét. tiszta puhába csomagolni a kolbászt, szalonnát, fehér kenyeret. Tudta, hogy talán jobban kényezteti huszonnégy éves nagy fiát, mintsem kellene. De ez az egyetlen gyereke . volt és 6 már olyan hosszú ideje anyja helyett anyja, hogy hozzászokott az ilyesfajta feladatokhoz, kedvét lelte bennük. Aztán kiállt a kiskapuba és még görnyedő derekát is kiegyenesítette, amikor az autóbusz után intett. Hadd lássa a világ, hosv Borló Jánost hatvannégy esztendős korára sem törte

meg a tengernyi munka, amit kerek fél évszázadon át a legszükségesebbek megtakarítására, egy kis családi fészek összerakására, de elsősorban a fia iskoláztatására fordított. Mint annyiszor, most is eszébe ötlött a felesége, alti már tizenhetedik esztendeje a temetőben pihent és mindezt nem érhette meg.

— Szegény Sári! — sóhajtotta öreg Bodó János és noha a szive még mindig rendületlenül zakatolt, felegyenesedett. Nehézkes léptekkel, botjára támaszkodva, elindult a magasra halmozott deszkabástyák sorfala között.

Az alacsony korcsmaszobában

kékesszürke cigarettafüstfelhő fonta körül a villanykörtét. Az ajtó melletti sarokban fél- tucat legény nótázott neki- veresedve. Hangjuk alig fért el a szűk falak között, rezeg- tette az ablakokat.

Sanyiék az átellenső oldalon ültek. Nem nótáztak. csak ittak elkeseredetten. Félliteres üveg kevert állt előttük, azt nyakalták ádázul. Az asztal fölött kurta, szeszgőzbe burkolt mondatok repkedtek. Sanyi két társa között, falnak vetett háttal, bámulta a poharát. Jobbra tőle egy hosszúra nőtt, kefehajú fiatalember ült. Balra a másik, nem kevésbé hosszú, akinek azonban jellegzetes, valószerűtlenül nagyméretű és leginkább a karvaly csőrére emlékeztető orra is volt. Ezért kapta baráti körben a Keselyű nevet, míg a kefehajút egyszerűen csak Csövesnek becézték.

Koccintottak.

— Az apád tudja? — kérdezte a karvalyorrú;

Sanyi a fejét rázta:

— Nem!

— Miért nem mondod meg neki? Altkor az étmeneti időben talán legombolna valamit a részedre. Mondjuk, eladna egy süldőt;.;

— Nem lehet..; — Sanyi ismét ivott egy kortyot. — Nem merem.

A kefehajú élesen, nyerítve felröhögött:

— Egyem azt az aranyos, jó szívedet! Nem mered? Félsz a papától? A pubika fél, hogy elnáspágolják a rózsás popsiját ! Na, erre iszunk egyet!

Ittak.

Sanyi bágyadtan, erőtlenül tiltakozott:

— Te ezt nem értheted,

Csöves! Az apám egész életében minden krajcárját arra áldozta, hogy összekuporgas- son valamit, engem pedig leérettségiztessen. Csak látnád milyen büszke, amikor reggelente az egyetlen szem fia. a „technikus úr” munkába indul ; ; .

Amazok együtt röhögtek:

— Munkába? Bodó Sanyi és a munka! Gyerekek, ez megér egy rundot. Nem mondom, amíg az Aranycsibébe bele nem pistultál, addig volt valami alapja a faterod szülői idealizmusának. De most? Még szerencse, hogy olyan jól vered a blattot! Ha a zsugához nem értenél, nem tudom, miből tennéd le hónap végén azokat a szívet lágyító százasokat az öreged asztalára...

Bodó Sanyi feje közelebb horgadt az asztalhoz:

— Hagyjatok békén!

A karvaly orrú jobb tenyérrel alaposan hátba verte:

— Hagyjuk békén! Aranyos

%

ni, tekintettel az apja becenevére, de a lány neve komoly problémát okozott.

— Legyen talán Nyuszika! — mondtam én.

— Az nem elég komoly. Talán inkább Szöszt — ajánlotta Zsuzsa.

— Az meg túl általános. Nevezzük talán Mókusl<ának! Hát ezen azután megint elvitatkoztunk vagy tíz percig. Nap mint nap. Vagy másfél héten keresztül. Egyszer azután elfogyott a türelmem és azt mondtam:

— Csitri lesz a neve. Punktum! — és nem tágítottam. Ezen egy kicsit elszontyolodott, de mivel én nem engedtem, hát belenyugodott.

Közben lassan múlt a nyár. A rózsák lehullatták szirmukat, a vadárvácskák is hervadoztak, üres toklászukat ringatni kezdték a füveik. Hűvösebbre fordult az idő. Egyre jobban közeledett az iskolai szünidő vége.

Egy borús délutánon különösen szép csokrot sikerítettem. Az öreg Hoff er néni mindmáig keresi a tettest, aki elmenekítette a legszebb szegfűket jól gondozott kicsiny virágoskertjéből. Már azon a délutánon sopánkodott édesanyámnak a felfedezett hiányról és gyanakvását fejezte ki irányomban.

Vártam Zsuzsát. A városháza elkongatta már a négyet, és még mindig nem jött. Újabb cigarettára gyújtottam. Azután még egyre, majd még egyre. Es Zsuzsa nem jött. Bánatos voltam és nagyon dühös. Letettem az egész csokrot a szoborhoz. És bocsássa meg nekem Gárdonyi mester haló poró,ban, de többet nem vittem virágot a szoborhoz.

Néhány nap múlva meg--------------------------------------- hallottam jól értesült barátaimtól, l\Q0y,<mi történt Pallay Jenci, a jóképű, fekete műegyetemista kezdett udvarolni Zsuzsának. és hát őnála már nemcsak az álmok országában, hanem valójában is létezett egy 'motor. Igaz, hogy csak egy kehes 100-as Csepel, de ez elegendő volt arra, hogy ama bizonyos lajtorját ezután már Zsuzsa Jenzivel mássza meg, amit a szerelmesek általában rózsaszínűnek emlegetnek.

Hamarosan elkerültem abból a városból. Csak a hírek jötték még Zsuzsáról, azután azok se. Néha-néha eszembe jutott az arca, később már azt is elfelejtettem. Évek szaladtak el. Csak az emlékét őriztem Zsuzsának, felidézni már nem tudtam. De valahányszor cigarettára gyújtottam, mindig eszembe jutott a Csitri története.

Pár napja nagyon érdekes dolog történt. Egyik újságíró barátommal lerándultunk a Dunakanyarba, történetesen VisKgrádra. Egy kis hétvégi pihenésre, no, meg szórakozásra. Szóba került minden, még az első szerelem is. Kedves nosztalgiával gondoltam vissza Zsuzsára, célzást is tettem barátomnak , de nem meséltem el neki a történetet.

Történi V^áig, hogy dél_________után beültünk az

e

gyik nyári vendéglőbe. Hideg sört kértünk és beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Meleg volt még, a kirándulók javában élvezték a fürdést, akadt hely bőven. Az egyik sarokban ültünk le, ahonnan nagyszerűen át lehetett pá,sztó,zni az egész nyári vendéglőt.

Éppen megragadtam a poharamat, amikor egy kislány meg egy kisfiú, meg a szüleik helyet foglaltak mellettünk. Csak á gyerekeket láthattam, meg az apát, az anya háttal ült nekem. S akkor majdnem elejtettem a poharat. Négyéves változatban az és Csitrim szürcsölgette a bambit, a kisfiú pedig éppen olyan volt, mint amilyennek annak idején Zsuzsával mi azt álmodoztvk. Nem akartam hinni a szememnek.

— Ugyanazok a mosolygós szemek. A szeplők is mintha az övéi lennének. Nem igaz! és újra lehurrogtam a kíváncsiságomat.

Még egy pohár sört rendeltünk. Amikor letette elénk a pincér, a kislány rámnézett. Egy pillanatra újra Zsuzsát láttam. És aückor, fölemelve a. poharat, ráköszöntöttém:

— Egészségedre, kis Csitri!

Abban a pillanatban megrezzent és felém fordult az anyja. Egy percre csodálkozva találkozott a tekintetünk. Zsuzsa, akarom mondani a nagy Csitri volt.

Visszafelé, a vonatban barátomnak elmeséltem Csitri történetét, és elhatároztam, hogy leírom. Úgy, ahogyan megtörtént, mert sokszor kiszámíthatatlan a véletlen játékos szeszélye.

nyi pihenőre letelepedett az egyik rönk végére.

Odalenn a völgyben már jócskán szövögette fátylát a sötétség. A három tucatnyi hóz majdnem mindegyikében lámpa világolt. A hídra, égő reflektorral kanyarodott egy tehergépkocsi. Alighanem a tejbegyűjtőé lehetett. A patakparti kocsmából énekszó foszlányai szálltak a fatelep felé.

öreg Bodó lecsüngő sárga bajuszának tömött szövedéke mosolyfélére rándult. Talán

negyven esztendeje, ő is sokat nótázott a telepi kocsmában. Kevesen tudták túlénekelni, erős torkú, vidám kedvű legény volt. Máig is szívesen hallgatta az ízes nótaszót. Most azonban nem ez csalt mosolyt a bajusza alá. Odalenn alig£ Öreg Bodó János, az éjjeliőr,

^ nehézkesen kapaszkodott föl- ^ felé a domboldalon. Fenn az ^ égen messzire terpeszkedő fe- ^ kete felhőujjak siettették a ^ közeledő estét. Komor, esőre '/ hajló idő volt. Az este még ^ ott lappangott valalhol a hegy- ^ gerinc haragoszölden sustorgó £ lombjai között, de Bodó János ^ tudta, hogy az ilyen esőt, szél- ^ vihart ígérő időben sokkal ha- í marébb elősuhan, mint más- '/ kor. Éppen ezért már tüstént ^ a szolgálat megkezdése után ^ nekivágott a dombnak, hogy ^ még mielőtt átláthatatlanná ^ sűrűsödik a sötétség, a felső ^ terepszakaszt is végigjárja. Ez 4 a felső terepszakasz jó száz méternyire volt az irodától, ^ de olyan meredek magasan, ^ hogy a kocsik sem innen jár- ^ tak be, hanem nagy kerülővel, ^ az erdei út felől közelítették ^meg, ha rakodni kellett, öreg g Bodó az évek során százszor ^ elátkozta azt a valamikori tu- ^ lajdonost, aki ilyen sehol nem ^látott formán jelölte ki a fa- telep és a gőzfűrész helyét, de ^nem tehetett ellene semmit. A ^szolgálat az szolgálat és az ^éjjeliőrnek este hattól reggel '/ hatig többször is végig kellett ^járnia ezt a szívet koptató, ^ tüdőt erőltető távot.

| Zihálva ért fel a tetőre. A ^ szíve úgy kopogott, mint egy ^ rozoga vekker. Szinte még a ^ vitorlavászon esőkabáton át is ^ látni vélte ugrándozását. Két \ térde közé fogta bunfcósvégű á meggyfabotját és néhány perc-