Pest Megyei Hirlap, 1960. július (4. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-10 / 162. szám
T?lég! Állj fel és menj inJ-J néni A nő összerezzen. Kibontott, sárga haja bántóan villan, ahogy megmozdítja a fejét. Keres valamit. Végül megtalálja az egyetlen üres asztalt. Megszokott mozdulattal nyúl a pohara után, Egyhajtásra kiissza. Kezébe veszi a táskáját. Nehézkes mozdulattal emelkedik fel. Súlyos léptekkel megindul. A fiú gyűlölettel néz utána. Most méri fel először a groteszk, ellenszenves alakot. Eddig jóformán nem is látta. Pillanatig követi csak a tekintetével, aztán mereven néz maga elé. Türelmetlenül, mint aki fél, hogy lemarad valamiről, konyakot kér. A pincér elviszi az üres poharakat, kiborítja a hamutartót. Az asztal olyan, mintha a vendég most érkezett volna. Ez a néhány gépies mozdulat szinte meg nem történtté tette az előbbi jelenetet. A konyak erős. A fiú már nem látja a jól ismert képet, a megszokott arcokat. Homályos ködfolttá olvad az egész kavargás. A szemüveges, kövér zongorista néha megfeledkezik magáról, Schubertét, Grieget játszik. Ilyenkor gyorsan szünetet tart, elszív egy cigarettát, iszik valamelyik asztalnál. A rövid szünet után helyreáll a rend, az agyongyötört hangszer hangosan, vadul sikoltja a legújabb mambót. A fiú egyedül ül. Ismerősök, ismeretlenek mennek hozzá, nincs hely másutt. Elzavar mindenkit. Egyre gorombábban, nyersebben. S zeretnék szólni neki. Évek óta nem láttam. Régen jóbarátok voltunk. Még a főiskolán. Nem is tudom, miért szakadtunk el egymástól. A pincért hívja, fizetni akar. Ahogy a tárcájáért nyúl, fekete haja előreesik vékony, vértelen arcába. Mozdulata bizonytalan. Imbolygó léptekkel indvJ, el a néhány lépcsőn, a kijárat felé. — Zoli! — szólok utána sziflf$rrjjnkéntelenül. ~ ■ ' . Lassan fordul vissza, meglógja a korlátot. Megismer. — Te mit keresel itt? Megvonom a vállam. — Minden zárva van már. Meg akartunk inni egy kávét. Nem is figyel arra, amit mondok. A homlokába hullt haját most igazítja meg. A szeme kitisztul. Olyan, amilyennek emlékszem rá. Meghitt, kedves mozdulattal fogja meg a kezem. — Nem neked való hely ez. Gyere, hazakísérlek. Elbúcsúzom a társaságtól A sárga hajú nő megvető pillantása kísér az ajtóig. Szótlanul megyünk a sötét Duna-parton. Leülünk a legalsó lépcsőre. Cigarettára gyújtunk. Nagy ívben hajítja az üres gyufás- dobozt a Dunába, aztán lassan beszélni kezd. Megnősült, van egy kisfia. Elvált, a gyerek a feleségénél maradt. Jobb így. A gyerekkel sokat találkoznak. Szeretik egymást. A hangja színtelen, fáradt. Közös ismerősökről kérdezget. És rólam. Mi történt velem. Évek óta nem találkoztunk. Mi az, amit ezekből az évekből el lehet mondani? Mi volt a legfontosabb? rrépek kavarognak bennem. A Sokáig gondolkodom, aztán a legostobább kérdést kérdezem. — Miért iszol? Jó ez neked? — Nem. Nem jó. És holnap nagyon fáj majd a fejem. — És most? Ma? Ma jó? — Nem jó. Nem érted? — Nem. Ha nem jó, . ha 'most is rossz, akkor miértf Nem válaszol. — Mért váltál el? — Mert iszom. De ne kérdezd újra, miért iszom. Nem tudom. Tüzet kér, újra rá akar gyújtani. — Olyan furcsa. Eleinte jókedvem lett az italtól. Azt mondják, szellemes voltam. Sokan voltak mindig körülöttem. Talán szerettek is. a maguk módján. Mostanában egyedül vagyok. Elmarok mindenkit magam mellől. Pedig azért megyek közéjük, mert nem akarok egyedül lenni. Városszélen Mohácsi György rajta AFORIZMÁK * F. Balázs Eva: TOVÁBB... Minden ablakból más a világ. ★ Az ember sokszor téved és ez a szerencséje, mert a téve- | tlés sokszor jobb az eredeti elgondolásnál. * Nincs csúnya nö, csak rosszízlésű férfi van. ★ Az ember csak önmagának nélkülözhetetlen. * A barátság megtartásának legfőbb titka: nem szabad M- '• próbálni. * A szellemesség olyan, mint az ejtőernyő. Sokszor nem nyl- : ük ki. Az ember lassan jó és gyorsan rossz. | ★ A bölcsességet az ostobaságtól sokszor csak egy hajszál vá: lasztja el. I ★ A jóság zománc, sokan arra használják, hogy csillogtassák \ a napon. * A legtöbb férfi örök szerelme a legközelebbi örök szere- : lemig tart. ★ Ha a gondolat olvasható lenne, nem volna a Földön két : ember, aki beszél egymással. * Minden ember egy számjegy, de van, aki sem nem oszt, ! sem nem szoroz. ★ Sokszor mondták már, hogy meghalt a líra. De mindig csak azok haltak meg, akik a líra halálhírét költötték. ★ Aki nem tud, sem csodálkozni, sem felháborodni, az már nem él. ■k A költészet a lélek parkja. ★ A fiatalság virágokkal díszített megállóhely az öregség felé vezető úton. Falu Tamás Honnan is tudhatnám? De,'} próbáld megérteni, azt tud-í tam, mikor hallottam, hogy '} keres, hogy fontos az, amit'} mondania kell. És azt is tud-'} tam, annak a félig ismerős, '} félig ismeretlennek a történe- '} tei nem fontosak. Amíg még % emberszámba vehettem ma-% gam, egyre mondogattam % magamban: szólok neki, hogy % elég. De nem szóltam. És £ most már hiába tudom,, hogy % hazudni hallgatva sem sza- £ bad. Ennyivel okosabb let-'} tem. Kicsit későn ... Furcsa. ^ Soha nem beszéltem erről az} éjszakáról senkinek. Nem tu-'} dom, mi van velem. Nagyon'} sokat ittam .... Mindegy. Nem '} untatlak tovább. Hívok egy \ taxit, hazaviszlek. Aztán én is '} hazamegyek. De az is lehet, J megyek tovább. Mindegy. Csak J arra kérlek, ne mondj okosa- i kát, ne próbálj megmenteni, 3 Majd helyrerázom én magam,J ha kell. / pelőliünk, elindulunk. Nem; szól többet. És én, én se; tudok mit mondani. Némán \ megyünk a taxiállomás felé. t Üres. Gyalog kell hazamén- í niink. j Amint befordulunk a Török j Pál utcába, már meglátjuk a ( kelő napot. Minden lépéssel \ kisebb lesz a távolság a ház-3 tető és a nap között. Még egy< lépés és eltűnik a nap. Meg \ kell állni vagy visszamenni I pár lépést. Csak annyit, hogy \ bizonyosan tudjam, az a sö- i tét ház csak percekre takar- j hatja el. Még akkor is, hal ágaskodik, akkor is, ha égé-J szén a szemünk elé áll. Csak néha meg kell állni \ egy kicsit. Baranyi Ferenc: A CSŐSZ Szeme körüljár íves fecske-pályán szerszámai: bot és erős tekintet, a vállaira bolyhos nyári alkony melegre szőtt sugár-subát teritett. Parcella-birkák jószemű juhásza, jószágait a rend nagy nyájba fogta, földek nyájának csöndje és nyugalma nehezül a sugár-subás botosra. Ha Jő az est, ha csillag-jel piroslik boltozatos sötétjén fönn a mennynek: indul a jelre — fény porzik nyomában. S a hallgatag mezők utána mennek. ' WWWXWW VWVVVWVVVWWVWWWVVWWWVVWWWVWWWWWWVWWNWWWWN hogy lát bennünket. Látszott rajta. Leült egy percre. Akkor még nem tudtam, lehet azt is mondani: menjen el. Gondoltam, kivárjuk. Majd megunja és elmegy. Nem ment el. Rendeltük egymás után a söröket. Beszélt.' Látod, arra nem emlékszem, mit. Mi hallgattuk. Talán azt hitte, öt figyeljük. Egyre beszélt, beszélt, Aztán záróra jött, máshova kellett mennünk. Oda is elkísért. Akkor már mindent ittunk, és hajnalban már nem is vártuk, hogy elmenjen. Minden mindegy volt már. Olyan részegek voltunk, jóformán nem is tudtunk magunkról. Nem tudom, hogy kerültem haza. Sokáig aludtam ruhás- ’ tói egy karosszékben. Aztán valamikor hagytam lefektetni magam. A fiamnak azt mondták: beteg vagyok. Ném hazudtak. Beteg is voltam. Zúgott, fájt a fejem. Még másnap se józanodtam ki teljesen. Néhány pillanatig maga elé bámult. — Kábult, zavaros fejjel vettem kezembe az újságot. Vastagbetűs cím: Imre öngyilkos lett. Meghalt. Akkor reggel. Alig hogy elváltunk. Azután, hogy üres, ostoba udvariasságból hallgatnunk kellett egész éjszaka, hogy nem mondhatta el, amit akart... Nem tudom, ha beszélhetünk, hogyan történik minden? Most már megállíthatatlanul beszél. — Mindegy. Egyszer el kell mondanom. Nem neked, csak úgy. Nehéz ez, mert ami történt, ami esemény volt, elmondtam már. Házasság, gyerek, válás. És közben mindig sokat dolgoztam. De ezt tudod. És egyre többet iszom. Ezt is tudod... Talán azt mondom el, amikor először lettem részeg. Igazán részeg, olyan, hogy nem tudtam magamról. Talán az jó lesz. Talán megérted azt is, amit én nem tudok ... és... ma már, azt hiszem, nem is akarok tudni. Rövid szünet. — Imrével — emlékezned kell rá — együtt maradtunk a főiskola után. Öt nagyon szerette mindenki. Tehetséges volt, sikerei voltak. Amerre járt, mosolygó arcok fogadták. Szerette az embereket, az életet, az egész világot, ötvenhat őszén valami megváltozott. A mosolygó arcok közönyösek lettek. Nem igaz persze, hogy mindenki megváltozott. Talán nem is sokan. De azolcat vette észre, Előbb csak a közönyös, aztán már a gyűlölködő arcokat látta. És október... gyalog jött át Budáról, ami akkoriban a világ vége volt. Lövöldöztek, de ezt te is tudod. Szóval átjött. Nem engedték be a munkahelyére. Kitiltották. Fröcskölt felé a gyűlölet. Ma már tudom: irigység volt. Akkor elhittük, hogy gyűlölet. Egyik percről a másikra hazugsággá váltak az elmúlt esztendők. A mérték belőlünk is elveszett. Ügy éreztük, ez igaz. Ez, ami most történik. És csak ez igaz. Elmentünk, vissza se fordulva, úgy, ahocy ezt az épületet, ezeket az embereket soha többé nem akarjuk látni... Aztán vége lett a zavarunk: Lassan tisztulni kezdett minden körülöttünk. Azt hittem, bennünk is. Dolgozni kezdtünk. Ügy alakult, hogy Imrével nem találkoztam. Tavasszal hallottam, mindenütt keres. Furcsa, de sehogy sem tudtunk összeakadni. Végül üzenetet hagyott, beszélnie kell velem. Megvár szemben a kocsmában. Űjabb szünet. — Imre fáradtan ült az egyik asztalnál. Korsó sört rendeltem. Melegem volt. Mellettünk festett, sárga hajú nővel hangosan alkudozott egy már részeg ember. Érdekes, akkor nem is figyeltem oda különösebben. Most halálos pontossággal emlékszem mindenre. Az alkudozó részeg homlokán ütemesen ugrált egy ér. Erősen, mintha kopogtatná a fejét, figyelmeztetni akarná. Mire? Nem tudom. A sárga hajú nö felállt, a pincérnek mondott valamit. Amíg ült, kék szemével, kibontott hajával valahogy megható volt. Mikor felállt, elrontott mindent. Nem volt öreg, ha csak az évek számítanak. De túl volt mindenen. Nem tudom, érted-e? Illúziótlannak hatott. Nem úgy, hogy ő, szegény, nem kelt már illúziót, hanem látszott, már nem hisz semmiben. Mikor visszajött, éhesen nézte a férfi teli tárcáját. Ka- carászott, dörgölődzőit, sürgette az indulást... Mindenkire emlékszem, aki azon az éjszakán betévedt. A csupa- ránc öregasszonyra, aki könyvet szorongatott a kezében. Az értelmes, szép férfira, aki hangos részegek kötött ült. Látszott, szégyeüi. De maradt. Egymás után fizették neki is a rumokat. Az egyik asztalnál kerek fejű, kopasz férfi beszélt magában. Nevetett is közben. A másiknál könnyesen könyörgött egy fiatal nő. Talán a férjét akarta hazahívni, talán szakítottak. Ki tudja? Rágyújtott, úgy folytatta tovább. — Megittuk a sört. Imre kis mosollyal mondta, örül, hogy végre megtalált. De ez nem látszott rajta. És mielőtt beszélni kezdett, valaki megállt mellettünk. Az tényleg örült, MÉSZÁROS OTTÓ: AZ ÖREG-KÁLI műszakos termelést. Az automatán ... Amikor Bakó elment, elhatározta, hogy mégis elmegy bankettezni... A bankett nem is volt----------------- az. Hanem afféle szívkönnyítő beszélgetés. Jólesett kilökni magából mindazt, amit hat hónap gombóccá gyűrt benne. Amikor hazafelé tartott, azon kapta magát, hogy hamisan ugyan, de fütyürészík. Meg-megáll egy-egy pillanatra, beleszagolni a virág- illatos levegőbe. Másnap magától átment Böskéhez, s elvitte a gyereket magával, még fagylaltot is vett neki, hármat. De Böskének közösen letagadtak kettőt Csak egyet vallottak be. Nem is értette Böske, mitől dagadt be másnap reggelre a gyerek torka ... Egy hét után megint keserű lett körülötte minden. Ha Böske kérte, csak megrántotta a vállát," s nem ment át. Alig mozdult ki hazulról. Ha mégis, s bottá] a kezében végigkopogott az utcán, alig köszönt vissza a takarító, tereferélő asszonyoknak. Nem szerette őket. Mert azoknak az embere dolgozik. Meg ők is. Meg a gyerekeik is fognak .. De ő? ö már soha! — Nem szabad felkelnie, Sándor bácsi! — Azt én tudom! — De drága Sándor bácsi, értse meg. hogy a maga javát akarom. Pihenjen pár napot. Magára fér. Az orvos csóválta a fejét, mert látta, hogy az öreg nem hajlik a szóra. Pedig pihennie kell. Mert a szíve emelte fel a kezét, hogy szót kapjon. Ahol Bakónak any- nyiszor megmondta a magáét! És igazat is kapott. Most ott sörözzön’’ Azután megint haza? Soha! <3 oda be nem teszi a lábát! Verték 32 ajtót, arra----------- riadt fel az újságolvasásból. B akó volt. — Ne haragudjon már Sándor bácsi, de negyedórája kopogok. — Olvastam. — Mit? — Újságot. Elhallgattak egy pillanatra. Kali mérgesen kapta fel a fejét: — Mit akarsz? Bakó elmosolyodott. Ismerte az öreget, második apja volt, még a kezét is megkóstolta inas korában. Nem szív- ta melke a morcossógát. — Hát már hellyel sem kínál? — Tőlem leülhetsz. — Hogy van, Sándor bácsi? De ezt nem kellett volna kérdeznie. Mert az öreg Káliból kirobbant fél esztendő minden dühe, keserűsége. Ontotta magából. Bakó azt sem tudta, hogy merre fordítsa a tekintetét, hogy ne találkozzon az öreg szemének villámaival. — Eszedbe jutottam? Mi? Fél év után? Tőled az ember felfordulhatna. Szép kis munkásigazgató... Azután megcsitult. A benti dolgokat kérdezgette. Már tanácsot adott, mit ist tegye- Bakó, hogyan kellene megoldani az új gépen a három — Nekem? — Magának hát! A gyárból. Alig tudott felkelni a székből, az izgalom annyira a lábába szállt. Megkapta mellén a göncöt, úgy tépte fel az ajtót. Kirántotta Pista, a postás kezéből a levelet, s bevágta az ajtót. Az értetlenül csóválta a fejét. Hívnak, hívnak vissza. Kellek, kellek... Tépte a borítékot, majdnem kettőbe hasította a levelet is. Alig találta a pápaszemet. Végigrohant a néhány soron, de nem értette. Csak másodszorra. „Szeretettel meghívjuk a nyugdíjasok találkozójára, a gyár kultúrtermébe ekkor és ekkor. Szakszervezeti Bizottság.” Hát ennyi? Hát mégsem a munka? Hanem a banketté- zés? És ott, ahol annyiszor- Re«wel, amikor felébredt, ; ——v?---- pillantása mini dig a bekeretezett díszoklevél- J re esett. Tagadta, de tudta is 3 magában, hogy szándékosan j tette oda. Mert ez maradt ne- i ki. Negyvenöt esztendő után. 3 Úristen! Annyi munkáért! J Hát megöregedett? Hát már Ja munkája se kell? 3 Ezzel kezdte a napot. Szik- Jkadt, inas kezét megrázta a ! kinti, falon túli világ felé. ! Pedig nem volt semmire (gondja. A nyugdíját el sem (költötte. Mire? Kire? * » * • 1 \ ( — A feleségem esztendeje (hagyott itt. ö már örökre pi- í hen. A kávém magam íő- ízöm. De sokszor az sem kell. í Minek? 3 öregember vagyok. Nyugdíjas. Fél éve! Űristen! Ennyi |idő! Munka nélkül. Negyven- ;öt esztendeig dolgoztam! El- ; küldtek mégis. Mert a dok- i torra hallgattak. Nem rám, (pedig nekem volt igazam. De ! örültek, hogy megszabadul- (hattak az öreg Kálitól. így (Sándor bácsi, meg úgy. Kö- ! rüldongtak, még Bakó, az (igazgató is. A taknyos. Az (én kezem alatt volt inas! Most (meg ő dirigált haza! És a (gépem is kidobták. Az én gé- jpem! Automata ment a hegyébe. E[át tud annyit az az (oktalan gép, mint az én ke- ;zem? Tudhat? ! Kali Sándor nem kell sen- ! kinek. Csak a szomszéd Bös- ! kének, ha az üzletbe szalad, a ! kőikére vigyázni. J • t ( — Sándor bács' < — He? í — Levele van. ♦
