Pest Megyei Hirlap, 1960. július (4. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-31 / 180. szám
6 «ST MEftVEI OÍiriop 1960. JÚLIUS 31. VASÁRNAP Medveidomítóból - juhászbojtár Hazatért falujába, Tápiószőllősre a világjáró Domonics Mihály — De igen. Talán az esküvőm után, az ősszel vissza is megyek... Mire Láng János számadó nevetve: — Mész ám, ha a menyecske enged. Domonics mama is beleszól: — Ej, ej fiam, már megint miket beszélsz! — Én csak azt mondtam, talán ... — védekezik a bojtár és a szemében megint ott ül a hamis mosoly: — Mennék, de ha egyszer a juhok itthon marasztalnak... És komolyan még odasúgja, hogy csak mi halljuk: — Mindenütt jó, de a legjobb otthon. Ifjú Domonics Mihály tehát véglegesen hazatért a falujába. Jövőre, meg azután is, ha arra járunk, ott találjuk. Sok-sok esztendő múltán, mire számadó juhász lesz, fényképeket mutogat majd, cirkuszi emlékeket. S közben a medveszámról és egyéb vadállatokról mesél a juhok mellett. Szokoly Endre Tizenhét vizsgadarab A Diósdi Csapágygyár tizenhét gép kicsinyített mását állította ki Budapesten a Váci utcában, melyeket most végzett ipari tanulóik készítettek vizsgadarabként. Valamennyi sikert aratott. Büszkék is rá a csapágygyáriak. De arra még inkább, hogy az egyik kicsinyített munkagépet Kádár János elvtársnak ajándékozták. A gyár vezetősége a fiatalok jó munkája elismeréséül elhatározta, hogy a végzősöket megvendégeli. Július 30-án tartották a bankettet, amelyet Anna-bállal kötöttek egybe. ÚJABB GYÉMÁNTMEZŐKET TÁRTAK FEL JAKUTIÁBAN A Jakut Autonóm Köztársaságban, ahol néhány évvel ezelőtt nagykiterjedésű gyémántmezőket fedeztek fel, folytatják munkájukat a geológiai expedíciók. A déli expedíció feltáró csoportjai 350 000 négyzetkilométeres területen dolgoznak. A geológusok a közelmúltban két újabb gyémántmezőt fedeztek fel. Történelmünk írott emlékei Tíz éve kerültek állami felügyelet alá a levéltárak Ha nincs medve, a puli is megteszi — mondja a medve- szelidítőből lett juhászbojtár Legénynek, a több nyelven értő pulikutyának. T ÍZ ESZTENDEJE — 1950. július 30-án —, jelent meg az Elnöki Tanács nagyfontosságú rendelete, amely a történettudomány bázisait, a levéltárakat állami felügyelet alá vonta. A rendelet abból a felfogásból indult ki, hogy „a történeti fejlődés írott emlékeit — mint a magyar társadalom fejlődésére vonatkozó értékes forrásanyagot — fokozott védelemben kell részesíteni és azokat a kutatás számára hozzáférhetővé tenni.” Az állami védelem kiterjedt mindazon levéltárakra, amelyek a rendelet megjelenéséig megyei, városi és községi tulajdonban voltak, vagy a káptalanok és konven- tek őrizték anyagukat. Az állami felügyelet kiterjedt továbbá az állami tulajdonba került hitbizományi levéltárak, a közhatóságok, közintézmények, hivatalok és vállalatok, valamint a felszabadulás után alakult néphatalmi szervek irataira. E rendelet végrehajtása nyomán szűnt meg Pest-Pilis- Solt-Kiskun vármegye törvényhatósági levéltára és alakult meg az állami levéltári hálózat önálló egységeként a — már nevében is a társadalmi tulajdont kifejező — Pest megyei Közlevéltár. A levéltárak államosítása fontos eseménye volt annak a kultúrforradalomnak, amely hazánkban ez idő tájt végbement. A rendelet- fontosságát csupán akkor tudjuk jelentőségéhez méltóan érzékelni, ha egy pillantást vetünk a régi idők levéltáraira. A LEVÉLTÁRAK már az írásbeliség kezdete óta fontos szerepet töltöttek be az egyház, az állam és a főurak életében. Itt őrizték a birtokadományozásokról szóló királyi okleveleket és a jobbágyok terheit szentesítő törvényeket. Az iratokfd'"— a bennük rögzített kiváltságok miatt — nagyon vigyáztak a feudáfis főurak. Váraik legvédettebb szobáiban helyezték el, gyakran kincseik mellett, a meny- nyezetre akasztott zsákban, nehogy a rágcsálók kárt tegyenek a számukra oly drága iratokban, amelyek a jobbágyság embertelen kizsákmányolását biztosították. Sokan hét pánttal és lakattal megerősített vasládában, ipások meg templomok sekrestyéiben tudták legjobb helyen irataikat. A különleges védelmet leginkább az indokolta, hogy az oklevél, ha megsérült — elsősorban a nagy függőpecsét — érvényét vesztette. Egy-egy oklevél pedig százezer holdak és A „SZAKÁLLAS HADNAGY” SZÖVETKEZETE lldefonso Cuevas, a „szakállas hadnagy” már akkor hozzálátott a szövetkezetek szervezéséhez a kormány által kisajátított földeken, mielőtt a földreformintézet megalakult. Ma már mindenki timja: ez az intézet sajátítja ki a külföldre szökött ellenforradalmár nagy- birtokosok földjét, ez az intézet nyirbálja meg a nagy latifundiumokat és segít a parasztságnak a mezőgazdasági szövetkezeték alakításában. Igen, most így van. Ám régebben, a forradalmat követő első hónapokban ilyen szervezet nem volt. Cuevas hadnagynak azonban, Fidel Castro többi felkelőihez hasonlóan, már ekkor gazdag tapasztalatai voltak a szövetkezetek alakításában: hiszen a földreformot már jóval Batista szökése előtt megkezdték a Sierra Maestra partizánok által megszállt vidéken. S LÁM, A HADNAGY most ott áll a földesúri kastély udvarán, a parasztok között. Az emberek nagy figyelemmel hallgatják. Mintha még a horizontra gyönyörű kék csipkét rajzoló hegyek is a hadnagy szavait figyelnék! m- A föld most már a miénk. De vajon érdemes-e felaprózni kicsi parcellákra? Nem lenne jobb összefogni, közösen dolgozni? Minden olyan egyszerű, minden olyan világos — gondolja a hadnagy. Miféle ellenvetés lehetne itt? S a rendet ismét megtörik a hadnagy szavai: — Ki akar belépni a szövetkezetbe? Emelje fel a kezét. Az emberek egymásra néznek. Szemüket lesütik a hadnagy előtt. S aztán... a tömeg lassan olvadni kezd. — Minek nekünk a szövetkezet — súgja Fernando Fuentes a lányának. — Megleszünk nélküle is. Csak földeink legyen... Irén nem válaszol. Megleszünk? Hiszen a ház teljesen üres. Cuevas hadnagy -újból és újból kijön a faluba, sorra járja a házakat, összegyűjti a parasztokat, beszél nekik a közös munka előnyeiről. S lám, végre is a meg nem értés vastag falán megjelenik az első repedés: nyolc család hajlandó belépni a szövetkezetbe. Az első nyolc család. Fernando Fuentes pálmalevelekből és nádból összetátöbb tízezer jobbágy feletti korlátlan uralom jogát tartalmazta. A tekercsekbe zárt középkori oklevelek tartalmát talán a nagy parasztháború eseményei tárták fel legbeszédesebben: Dózsa felkelt parasztjai valamennyi nemesi kastélyt elfoglaltak, mindenütt máglyát gyújtottak a pergamentekböl, amelyeken szolga sorsukat pecsételték meg kizsákmányolóik. De a levert felkelés után még embertelenebb törvényeket róttak a ropogó hártyákra, s egész termeket töltött meg a főúri kiváltságok és a jobbágyterhek aktahalmaza. S, miként a főurak, úgy az egyház és az állam is gondosan ügyelt okmányaira. Mindegyikhez különleges érdek fűzte. A nagy központi kormányszervek — a Kancellária, a Kamara, majd a Helytartótanács —, működésük közben olyan tetemes iratanyagot hoztak létre, amelynek mennyisége több ezer folyóméter, s az élet minden területére, a történelem minden eseményére vonatkozóan őriz valamilyen írott emléket. ÍMA TÖRTÉNELEM e ki- z* mondhatatlanul gazdag forrásanyagából — egy-két termékeny korszaktól eltekintve — nem az elnyomott nép életkörülményeit, nem a forradalmak és munkás- mozgalmak történetét őrző okmányok érdekelték a kutatókat, hanem főként a nemesi famíliák története. Az egyházi és magánlevél- tárak felbecsülhetetlen történeti kincseket rejtő termei pedig a levéltárak állami felügyeletbevétele előtt csak ritkán nyíltak meg kutatók számára. Különleges engedélyekhez és olyan feltételekhez kötötték gyakran a kutatás lehetőségét, amelyeket hivatott történetíró már eleve elutasított, s inkább lemondott a magánkezelésben levő levéltárakban végzendő kutatásról. A LEVÉLTÁRI törvény megjelenése után azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Ez a törvény megnyitotta a levéltárakat, szabályozta és egységesítette a levéltári munkát. Gondoskodott arról, hogy a levéltár, ahol rendezett sorokban, állványra rakott iratok tömegében a vérrel és könnyel írott történelem él, valóban az igazi tudományt szolgálhassa. Krizsán László levéltáros, Pest és Nógrád megye Állami Levéltárának tud. munkatársa. költ kunyhójának ajtajában kételkedő szájbiggyesztéssel méri végig az új szövetkezet első tagjait, akik együtt keltek fel a nappal és most a cukomádültetvény felé tartanak. — Sietnek — mondja gúnyos pillantást vetve a leánya felé. Az ÜLTETVÉNYEN megpezsdült a munka. Végül aztán elérkezett az a nap, amikor a vörös porral belepett úton megindultak a terméssel a város felé. Már közeledett a karácsony — a forró trópusi karácsony —, a pihenés és szórakozás azok számára, akiknek pénz csörög a zsebükben. A legtöbb parasztházban azonban szomorúság ütött tanyát. Nem készítettek ünnepi ételt; bárányhúst, főtt rizst, fekete babot és sült banánt, amely gyakran a kenyeret helyettesíti. Csupán a szövetkezeti tagok kunyhóiban sürgölődtek a gazdasszonyok, s csillogtak a tisztára törölt tányérok. Irén tudta meg először az újságot: — A szövetkezeti tagok 20— 20 pesót kaptak az ünnepre. Karácsony után pedig további 50 pesót adtak ki nekik cipőre, meg ruhára. Később, a termés betakarítása után kiadott pénzen, a szövetkezeti tagok új, tégla% Istvánnal együtt, s rájuk bízták az öt vadat. Ősszel fogtak bele a medveidomításba. Sok bel- és külföldi szakember segített nekik. — Tavasszal már előállítottuk „gitterszámban” az öt medvét. Tizennégy trükkből állott a szám... — felcsillanó szemmel emlékezik a nagy sikerre. Vagyis a medvék ketreces műsorszámukra tizennégy féle dolgot tanultak be és ezzel a tudománnyal bejárták a fél világot. így azután a tápió- szőllősi fiú velük együtt többször is elkerült a Szovjetunióba, Lengyelországba, Csehszlovákiába, Romániába, Németországba, de járt Párizsban, Londonban és Brüsz- szelben is. Ahány országban megfordult, mindnek beszél a nyelvén. Most a pulikat tanítja mindenféle nyelvre. Komoly arccal, de a szemében felvillanó hamiskás mosollyal mondja: — Ingyen teszem. — A mosoly most eltűnik a szeméből: — Pedig nekem sokba került a nyelvtanulás. Egyszer kétezernégyszáz, egyszer meg háromezerötszáz forintot fizettem érte. A szláv nyelveket perfekt beszélem, de elég jól megy az olasz, a német, az angol, meg a francia is. — Szeméből a hamisság újra kimosolyog: — Most, hogy el ne felejtsem, a pulikkal társalgók idegen nyelven. Később talán még a juhokat is megtanítom. — Jó, jó, de mi arra vagyunk kíváncsiak, hogyan került a medvéktől a pulikig, sőt a juhokig? — A számunk megszűnt, a medvék selejtbe kerültek. Ugyanis három éves kora után minden állaton kitör az ösztönös vadság. Ebből még ki lehet nevelni, de hat éves kora után ismét újra éled vad ösztöne. Akkor mán nem pari*-' roz, vége, selejt lesz belőle. Előbb azonban engem kétszer is megmart. Az öt medve Debrecenbe ment, én meg hamarosan valami más állattal új számot tanultam volna be. Előbb azonban hazajöttem szabadságra és hogy meghallottam, megüresedett a bojtári állás a tsz juhászatában, beállottam. Tavaly óta itt vagyok. Láng János számadó juhásztól kérdezzük, hogyan válik be az artistából lett bojtár? — Jól, noha egy kicsit keményen bánik az állatokkal, de már kezd leszokni róla. Rájött, hogy a juh nem oroszlán. Ezen persze, hiszen a szám-5 adó tréfának szánta, neve- í tünk mind a hárman. — A föld vonzotta vissza? ^ A falu? A szülői ház? — kérd- ^ jük. | — Ez is, az is. Nem csupán ^ csak egyvalamiért tesz meg ^ valamit az ember — így vá- ^ laszol és ezen a mondáson el- ^ gondolkodunk egy percig. — Az ősszel szeretném meg- í tartani az esküvőmet — töri ^ meg a bojtár a csendet. — Áhá! Ezért hagyta hát el l a cirkuszt! Hiába, no, cherchez la femme, \ í hiszen tud franciául, érti: ke-j resd az asszonyt, vagyis a \ franciák szerint, ha valaminek '( az okát keresed, keresd min- ( dig az asszonyt, mert az min- $ dennek az oka. — Dehogy! Hiszen, amikor '( felcsaptam bojtárnak, a meny- í asszonyomat még nem is is- '( mertem. Kabátja zsebéből könyv 5 kandikál ki. — Mit olvas? — Tanulok. Könyvből tanu-J lom a juhászatot. í Akár valami bűvész, olyan \ mozdulattal egymás után há-j rom juhászati szakkönyvet j húz elő a zsebéből. í Már a Domonics-ház udva- j rán beszélgetünk: j 4 — Nem vágyódik vissza a j porondra? Talán tetszenek még emlékezni az öt medvére az or- szágot-világot járó Hungária Cirkuszból, amely esetleg az önök községében is megfordult. Több éven át két fiatalember produkáltatta ezeket a medvéket, amelyek, miután kiöregedtek, mint afféle kiérdemesült cirkuszi művészek, elvonultak nyugállományba a debreceni állatkertbe. Idomáraik közül az egyik ma is a Cirkusz Vállalatnál dolgozik, a másik pedig, akár hiszik, akár nem, juhászbojtár Tápiószőllősön. Hiszen egykor a rumuny med- vetáncoltatók hegyipásztorból lettek, de hogy valaki, mint ahogy ez a szőllősi juhászbojtár, ifjú Domonics Mihály, medvék mellől szegődjék birkákhoz — hát ez igazán példa nélkül álló és éppen ezért feljegyzésre méltó eset a pásztorság történetében. Aminthogy szintén feljegyzésre méltó, hogyan lett ünnepelt cirkuszi művész egy tápiószőllősí parasztgyerekből. Előbb talán ezt mondjuk el és kezdjük azon, hogy idősebb Domonics Mihály, a fiú apja napszámosember volt, amíg vagy egy évtizede Tápiószőllősön meg nem alakult a termelőszövetkezet. Azóta szövetkezeti paraszt. A fia azonban ezelőtt tizenkét esztendővel, tizenöt éves korában elindult szerencsét próbálni, s meg sem állt Pestig, ahol beállott az Utiigép javító és Kölcsönző Vállalathoz segédmunkásnak. Később az esztergapad mellé került, de mindössze két esztendeiig állott ennek a vállalatnak az alkalmazásában. — Tudniillik mindig sze.- refférri1 az állatokat — meséli. — Már kisgyerek koromban is rémségesen szerettem a kutyákat. Pesten a munka mellett beiratkoztam a polgári iskolába, ami szabad időm még maradt, azt meg az állatkertben töltöttem. Hamarosan megismerkedtem az ápolókkal és segédkeztem nekik az etetésnél. Aztán beléptem a kisállat nevelő szakkörbe ; . ; Tévedés ne essék, ebben a szakkörben nem kis méretű, hanem fiatal állatok nevelésére oktatnak. Főképpen fe- nevad-fiókákkal foglalkoznak. S így a szakkörök révén került összeköttetésbe ez a tápiószőllősi fiú előbb a kicsiny, aztán a kifejlett oroszlánokkal. Mert rövidesen belőle is ápoló lett az állatkertben, éspedig a ragadozók egyik ápolója. Ott áll most a tápiószőlősi szövetkezet juhhodálya előtt a városias ruhába öltözött bojtár, végigsimít keskeny bajúszán, aztán folytatja: — Huszár Sándor főápoló vezetett be az állatokhoz. Gondoztam oroszlánokat, tigriseket, medvéket. Nem, eleinte nem mentem be a ketrecükbe. Később, amikor már megismerkedtünk egymással, nyugodtan jártam-keltem közöttük. A szomszédos cirkuszból átjárnak az emberek az Állatkertbe, szorosabb kapcsolatféle létezik a két intézmény között. Az Állatkert megkapja a cirkusztól a kiöregedett állatokat, cserébe idomításra alkalmas fiatalokat ad. A cirkuszosoknak megtetszett a fiatal ápoló, az meg átjárt hozzáiuk. Neki a cirkuszi állatok tetszettek meg és a porond, a csillogás, a taps. Hogy hogy nem, egyszer csak maga is felcsapott artistának. A betanított vadállatokat gondozta, de közben artistaszámokban kisegített a porondon is, amikor pedig a cirkusz öt hathónapos piciny medvebo- csot kapott, beosztották Szegedi Gábor neves állatszeli- dítő tanítványával, Petries IRÉN a pályaudvar előtti parkban leült a padra. Térdélre terítette az újságot, s fellapozta a hirdetések oldalát. Te- i kintete sóváran kereste az iolyan hirdetést, amely ezzel a i bűvös szóval kezdődik: „Felveszünk .. j A lebukó nap sugarai belaranyozták a pályaudvar tfeu- l pólóját. Irén önkénytelenül is l elmosolyodott: a felkelő hadisereg egyik katonája ment el !mellétté, lángvörös szakállt vi- ; seit. Akkortájt, a kubai forra- t dalom győzelmét követő első í napokban a városi utcákon felikelőket látni még újdonság- l számba ment. I A leány nagyot sóhajtott a Ipádon. Megint csak üres kéz- • zel kell hazatérnie a faluba. I Havannában nincs munka. I Talán mégis csak hallgatnia < kellene arra a szakállas had- \ nagyra, ajci a szövetkezetbe \való belépésre igyekszik rábeszélni őt... Vajon nem célta- llanul maka:skodik az apja? ! Az új Kuba ekkor nehéz nagyokat élt. Üres volt a kincstár, \ amelyet Batista, a megszökött (diktátor kirabolt. A munkanél- \küliek hadserege sok ezer főt '(számlált. A köztársaság roskadozó vityilókat, éhséget és nyo- ímort kapott örökségül a múltától
