Pest Megyei Hirlap, 1960. július (4. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-24 / 174. szám

I960. JÚLIUS 24. VASÁRNAP "'TtfMitD MEGYEI TŰKOR &inl)etfnei)dé hkűla amilyennek gondolják. Általi- ban nem ismernek minket és ezért elég kevés hiteles tudó­sítás jelenik meg rólunk. — Mi vagyunk ebben a lu­dasak, nemde? — Kicsit igen. Az a baj, hogy, akik intézetünkben meg­fordulnak, rendszerint könny­zacskóra vadászó, megható tör­téneteket gabalyitanak, olya­nokat, amelyek szívfacsaróak ugyan, de sajnos, nem sok kö­zük van a valósághoz. Közben az iroda felé balla­gunk. — Volt nekünk egy „nehéz” fiunk. Szülei értelmiségiek. Mindketten dolgoztak, s gyer­meküknek megadtak mindent. Elkapatták őt természetesen. A gyerek elzüllött és tőlünk az intézetből tizedszerre is meg­szökött. Erről a „hazatérésről” megjelent egy cikk. Az írás szép volt lehetett rajta köny- nyezni is, mert ügye rém meg­ható, hogy a megtévedt gyer­mek édesanyja nyakába borul és megígéri, hogy jóba foglal­ja magát. Egy ilyen írás elol­vasása után az emberek abban a boldog tudatban teszik le az újságot, hogy no milyen szépen helyrezökkent egy kisiklott emberi élet. Pedig tévednek. A családot magam is jól is­merem. Zuglóiak. A fiuk most is csavarog. Mindenbe bele­kezd, de semmit sem csinál végig. Nem akar szakmát ta­nulni. Ki tudja, mi lesz belő­le?! — Milyen priusszal kerülnek ide a gyerekek? — Változó. Legtöbbjük lo­pás miatt van itt. — A pénz... — Igen. A könnyű kereset vágya, a könnyelmű élet déli­bábja juttatja ide a fiúkat. Sok a motorlopás. Egy fiunk buszt is lopott... Győrig vezette. Ott fogták el. Az igazgató gépelt élet­rajzokat tesz elém. Olvasom. „Egy téli napon az édes­apám 600 forintért a mostoha­anyám tudta nélkül vett ne­kem egy pár félcipőt és egy pár bakancsot. Mostohaanyám megkérdezte tőlem, hol kap­tam a cipőket. Én erre azt vá­laszoltam, hogy apu vette. Er­re ö, ami a kezeügyébe került mindennel végigvert, mond­ván, hogy az ő kölykére nem jut semmi, mindig csak rám. Holott már három éve voltunk együtt és még csak most vet­tek cipőt. Ekkor elszöktem Bu­dapestre.” „Apám kétéves koromban vette el anyámat. Ahogy nőt­tem semmi szeretetet nem kaptam tőle. Sohasem futbal­loztam, nem korcsolyáztam és sok mindent nem csináltam, amit már velem egykorú gye­rekek csináltak. Gimnázium­ba akartam járni, de apám azt mondta: „még csak az kéne, hogy urat neveljek!” Én úgy akartam magamon segíteni, hogy csempészkedéssel fog­lalkozom, s egy év alatt any- nyit akartam keresni, hogy ki tudjam járni a gimnáziumot. Ezen lebuktam.” tatlan”. A többi férfiről nem ; esett szó. . vwwwwwwwwwv Lakbérfizetés kézirattal í William Saroyan oly módon ; talált lakást Párizsban, hogy a; következő hirdetést tette köz- \ zé a New York Herald Tribu-; ne hasábjain: „örmény szár-; mazású író lakást keres Párizs- '> ban. Cserébe felajánlja meg-; írandó kéziratát.” í „... született egy mostoha­testvérem és attól kezdve, mindketten kezdtek javulni egymáshoz, az apám és az anyám is. Az én helyezetem pedig mindinkább el volt szo- morítva. Üldözött az apám is, meg az anyám is. A mostoha­apám valamivel jobb volt hoz­zám, mint az édesanyám, mert az direkt biztatta a nevelőapá­mat és uszította rám. Végül anyám azt mondotta, hogyha nem megyek el a háztól, meg­mérgez. 10 éves voltam ek­kor.” „Édesapám még 1943-ban újra megnősült. A mostoha nagyszüleimhez kerültem, messzire, ki egy faluba. Ott éltem egész 14 éves koromig. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért nem bánnak velem ügy, mint a mostoha lánytest­véremmel. És, hogy a bánatom eltereljem, otthon elkezdtem lopni az italt és Utam...” • Megdöbbenten ülök. Az igaz­gató szava riaszt fel. — Tudja, mi lett a mi csem­pészünkből? Tavaly kitűnővel tette le nálunk a szakvizsgát és ma egy budapesti ktsz-nél asztalos. — A tudományos elemzés mit mutat? — A züllésnek 70 százalék­ban családi okai (válás, el­lenőrzés hiánya, iszákosság, elkényeztetés, veszekedés, a szülők erkölcstelen élete) 30 százalékban a szülőktől füg­getlen okai vannak. (Környe­zetváltozás, háború, árvaság, tömeghatás, lelkibetegség, az otthoni szomorúságnak nyo­masztó hatása.) — A fiúk hogyan szoknak bele az itteni életbe? — Gyereke válogatja. A nagy többség általában tudo­másul veszi, hogy új életet kell kezdenie. Vannak aztán konok fiúk. Hajlíthatatlanok. Volt egy legényünk, aki mikor be­került hozzánk, az első• nap rávágott kalapáccsal a kezefe- jére, csakhogy ne kelljen dol­goznia. Nem szóltunk neki semmit. Rendbejött a keze és újra munkapadhoz állítot­tuk. Egy évig minden munka­darabot selejtesre csinált. Szántszándékkal elrontotta, hogy bebiztosítsa magának a bukást az elsőéves vizsgán. Egy munkadarab véletlenül mégis sikerültén került ki a keze alól, s mi ezt a munká­ját „bosszúból” elfogadtuk. Persze, a legény mérges volt. Majd szét vetette a düh. — Es mi lett belőle? — Az egyik legjobb szak­munkásunk lett. Két évvel ké­sőbb a vizsgakor odajött hoz­zám és azt mondta: „ha akkor nem olyan megértők velem igazgató elvtárs, akkor ma nem lenne belőlem ember.” Pár napja, hogy befeje_ ződött a 76-ik tanév. Az évzá­rón tizenegy szakmából, hat­vanötén kaptak bizonyítványt. Megható — ez igazán az —, hogy régi növendékek százá­val jöttek el az ünnepélyes év­záróra. Az új szakmunkások közül K. Istvánnal beszélgettünk. — Mi volt a három évben a legnehezebb? Szülők hiány, vagy éppen a lányok? — Nem. Legnehezebb volt a rendszerességet megszokni. — Szakmád? — Fényező. De megtanul­tam stoppolni, nadrágot vasal­ni, takarítani. — Hol helyezkedsz el? — A MOM-ba szeretnék menni. Ott lakom a környékén. — Mi tetszett a legjobban itt? — Az, hogy nem hányták a szemünkre a múltat. Soha senki nem ejtette ki a száján, hogy ez javító. Ja, és az is, hogy fizetést kaptunk. — Mennyit? Száztól háromszáznegy­ven forintig. Az évfolyamtól, meg a tanulmányi eredmény­től függően. Felét megtart­hattuk zsebpénznek, másik fe- le a takarékban gyűlt. — Ebből vetted a ruhád is? — Igen. — Túl elegáns vagy! — Nem baj, hadd mondják, hogy megjött a szakmunkás ur! Horváth Gyula des nyálat a fűszálakkal együtt és óvatosan a belső sáncoldalon állt neki kaszálni. Lábát vigyázva igazította, mert meredek és sikamlós volt a homokos sáncoldal. Váratlanul rettenetes dör­------------------ gés szakadt le a z égből. Az ijedtségtől meg­szaladt a fiú előrecsúsztatott jobb lába s kicsi kaszájával együtt tehetetlenül az árokba bukott. JiáűJkLí. i fiát. A kicsi kasza valami- j vei távolabb hevert s az apa! megkönnyebbítő sóhajjal csakj két szót tudott kipréselni ma-; gából. — Fiam! Misikém! A közelben új, portkavaró: szélroham nyargalászott el s: Petecsel szeméből két sietős: könnycsepp szaladt a földre.: Az asszonyok megélénkül- \ tek. — Fiam!? Fiam!? Most fiad- ugye? Te gyalázatos! Téged' büntetne az Isten, ne ezt a; nyomorult gyereket. Majd-: nem megölte. A Petecselek egymásra néz-: tek. Miska még kissé remeg- j ve az apja tekintetét kereste,! de az elfordította a fejét. — Menjél haza fiacskám —: mondta amaz hosszú szünet : után. A fiú halkan felsóhajtottj de szemébe már újra vissza-: tért a vígság. — Haza? Ugyan minek?! Megcsúsztam. Mással is meg-; történt már... — azzal na-; gyot lendített a kis kaszán,; széles rendet vágva maga! előtt. ; — Mégis... — sürgette sza-j vával az apja, bár a hangja; inkább visszatartóan csengett.; — Vasárnap van... — Vasárnap, de... nyár.\ Dologidő... Inkább a búcsú-^ járók is a határt bújnák... \ Az öreg Petecsel már neve- < tett. ^ — Még tanácselnök leszel,^ te gyerek! Olyan igazad van!^ Aztán nem szóltak többet. í Csak a két suhogó kasza be-£ szélt. Meg az engedelmesen í lendülő rendek susogtak a| forró nyári levegőben. í ^.WVWWWWWWWWvV \v.A\\\V\\VV\\\\V\\V Győri D. Balázs: Építők A létra foga még harapni készül, ütemre billeg hosszú deszkaszál, vízszintezőrúd felesel a fénynek, érlelő szélben cement pora száll. A magasságot függőónnal mérik, söndörgő hangyák lenn az emberek, a csigasoron megremeg a rozsda, a kötélkigyó nagyot hempereg. Üreges tokkal vézna ablak bámul, nialtercsöpp fordul tégla oldalán, mint réztányérok báli csettenése, visszhangzik három vakolókanál. Közös küzdésre rendeltettem élni, erőm segíti nőni a falat, megfeszül izmom, arcom pirosítja a tetté serdült vágy és akarat. — Megájj csibész, meg­ájj! Ha így viselkedsz, Aszód­ra kerülsz! Hányszor, de hányszor hang­zott el ez a szülői fenyegető­zés gyermekkoromban. S min­den „utcagyerek” rettegett az aszódi javítótól. Ez volt a mu­mus. Sihederek Dante-pokla. Gyermekbörtön. Aszód iránti viszolygásom nem csökkent az utóbbi évti­zedben sem, bár szólt róla a hír, hogy másként bánnak ma a gyerekekkel. Hogy aztán e kisvárosba ve­tődtem, a kíváncsiság elvitt a javítóba. Egymás után érnek a megle­petések. Először is: tárva-nyitva a kapu. A gyerekek a nyári melegben „lezser” öltözet­ben, felügyelet nélkül sétál­nak ki-be a kapun. Mondom a portásnak: — Nem félnek attól, hogy megszöknek egy páran? — Aki elmegy, úgyis visz- szahozzák. Tudják ezt a fiúk. Különben maga nem a szer­viztől jött? — Nem. — Ej, de kár! — válik bo­rúsra a portás arca. — Tudja, televízió-betegségünk van és úgy várjuk a szerelőt, mint a messiást. — Szóval már TV-jük is van?! — Mint minden rendes ipa­ritanuló intézetben. Az ám! A kapun is láttam kiírva: a Munkaügyi Minisz­térium ipari tanuló intézete. Jön az igazgató, s így szólít magához egy fémesen-fényes nadrágú fiút, aki öntvényt tisztít a műhelyajtó előtt: — Fiam! A fiú felnéz munkájából és az igazgatóhoz szalad. — Légy szíves fiam, ugorj el a villanyszerelőkért. A lakó­épületben kicsapott a biztosí­ték. A gyerek beszól a műhelybe és máris indul a „parancsot” teljesíteni. Ahogy bemutatkozom Eper- jessi Ernő igazgatónak — fe­hér köpenyben van, mint az orvosok — nyomban kibugy- gyan belőlem a csodálkozás: nyitott kapuk, apai-baráti tó­nus, ez nem is javító! — Nem olyan javító, mint AWWWWWWuusuuu«««^..._________________ _ G ábor Zsazsa elfogadta az ajánlatot, hogy filmen eljátsz- sza saját életét. Megkérdezték, kikkel kívánja eljátszatni azo­kat a férfiakat, akik az életé­ben szerepelteli. így válaszolt: „Conrad Hiltont, Spencer Tracy játszkatná, Porfirio Rubirosát talán Frank Sinat­ra, George Sanderst pedig — George Sanders. Ö ugyanis szegénykém, teljesen pótolha­Gdbor Zsazsa filmje önmagáról DUNATÁJ i 5 Előkészületben a Pest megyei írók és költők antológiája Régi kívánsága teljesül az elkövetkezendő hónapokban a! megye íróinak, költőinek és irodalomkedvelő közönségének:! Dunatáj címmel irodalmi antológiát jelentet meg a Pest me- : gyei Tanács művelődésügyi osztálya. Az antológia szerkesztő-: sége a megyében élő legjobb írókat és költőket tömörítette ma- I ga köré, s ez biztosítéka annak, hogy a Dunatáj minden bi- : zonnyal sikert arat majd az olvasóközönség széles táborában.: Nemcsak régi kívánság ennek az antológiának a megje- ; lentetése; de egy kicsit kötelesség is. Kötelesség: fórumot te- ■ remteni megyénk irodalmi életének; fórumot biztosítani a mind ■ pezsgőbb irodalmi élet még szélesebb rétegek közötti kibonta- \ koztatásának. Ez is célja ennek az antológiának, hiszen a kötet néhány szerzője, mint például Móritz Valéria, vagy Farkas László, a Pest megyei Hírlapon kívül először kap szélesebb nyilvánosságot, ami nemcsak elismerést jelent számukra, de további buzdítást is ad irodalmi tevékenységük fejlesztésére. Az egybegyűjtött versek és novellák elsősorban napjaink életének hű tükrét adják. Fábián Zoltán: Miért a szerelem cí­mű novellája a hivatás kérdését boncolgatja; hősének a ké­nyelmesebb fővárosi élet vagy a ma még nehezebb, bonyo­lultabb falusi munkahely között kell választania. Ordas Iván: ■ Expressz-szerelem című elbeszélése egy nyers, nyakas ember vívódását mutatja be; lemond nyugodtabb, pillanatnyilag na- ; gyobb megbecsüléssel járó hivataláról, hogy segítsen egy tér- : melőszövetkezet gazdasági megerősödésében. Ari Kálmán: A : tengeridaráló című novellája egy, a pénz, a föld hatalmába ke- i rtilö parasztfiú tragédiáját eleveníti meg. Kiss Dénes: Az új fiú című elbeszélése a mai munkásélet j vidám perceit idézi; miként esik át a történet hőse a gyárba ér-; kezés első napjának tréfás tűzkeresztségén. Mészáros Ottó:; Semmi különös című novellája egy, látszólag eseménytelen; autóút viszontagságait, próbatételét elemzi. Bende Ibolya írá-; sa, az Égszínkék nylontáska, egy sértődött fiatalasszony önval-; lomása: helyesen cselekedett-e akkor, amikor hátalfordított aj gyárnak, a régi barátoknak egy jelentéktelen semmiségért. A kötet többi novellaírói: Szakonyi Károly, Viczián Erzsé- j bet, Löwey Emil, Marton Pálné és Prukner Pál a múlt és a! jelen hétköznapi konfliktusaira keresik a feleletet. A kötet versanyaga — tizenhat költő művei — igen gazdag i és széles skálájú. Az idősebb, már jelentős irodalmi rangot: képviselő költők: Aprily Lajos, Csuka Zoltán, Dutka Ákos,. Falu Tamás, Fekete Lajos, Török Rezső, mellett helyet kaptak j a kötetben a tehetséges fiatalok is: Baranyi Ferenc, Bokros; János, Gyárfás Endre, Hegedűs László, Kerekes András, Né- j meth Emil és mások, A Dunatáj című antológiát Bornemisza Géza, Mohácsi: Regős Ferenc, Alföldi János, Mohácsi György és Szánthó Imre j rajzai díszítik majd. A könyv előreláthatóan az ősz elején ke-i nil az olvasók kezébe. : l hogy a fia előtt ne mocskol­hassák. Egy magas, kiszáradt asa- szony majdnem leesett az út közepén. Egy kiálló alapkő­ben akadt meg a lába s nem állhatta meg, hogy ne kiált­son Petecselnek: — Az utadat tartanád rend­ben, te szégyentelen. Akkora gödrök vannak rajta, hogy alig tudunk kimászni belőle. Elölről visszakiabáltak: — Azt a pénzt sem érdemli meg, amit eliszik. Petecsel hirtelen a riká­csoló felé fordult, elborult homlokán zakatolva lüktetett duzzadó ere és nagy darab kezeiben idegesítően remegett a kasza. Miskára pillantott és visszafojtott dühösséggel csak a fogai közt sziszegte: — El­hallgass, te szuka! — Erősödő, metszőbb zajongás lett a vá­lasz. — Látják, még ki meri nyitni a száját! Fordítsd el az ocsmány képedet, te...! A szemtelenebbek kezükkel is fenyegetődztek s Petecsel­nek a dühtől a torkába sza­ladt a szíve. Ott dübörgött borzasztó erővel, szinte bele­szédítette a fejét s kaszálni kezdett, mert maga is félt, hogy olyat csinál, amit utána már késő lesz megbánni. Az elhalni készülő szél újult erő­vel támadt fel s kavargó por- felleget zúdított a feltüzese- dett búcsújárókra. Szemüket törölgették, dühösen prüszköl­tek egymásra s úgy látszott, most már abbahagyják az át- kozódást. Miska megszeppenve vára­kozott. Nagyon dühös volt a búcsújárókra, amiért kiabál­tak és maga sem tudta miért, nem merte felemelni a fejét. Vigyázva köpködte ki a zöl­— Istenem, jaj! — Te jó Isten! Kétségbeesett sikongás tört ki az asszonyok torkából, s Petecsel csak azt látta, hogy sokan az árokpart felé sza­ladnak. Tülekedve próbáltak közelebb jutni s eközben egy pillanatra sem állt be a szá­juk. Istent és Szűz Máriát emlegettek s a tekintetük majdnem hogy átszúrta Pete­cselt. Ez dühösen bámulta őket, aztán ... Hideg, borzon­gató veríték ült ki homlo­kára, szívébe mardosó fájda­lom nyilallott, amikor észre­vette nehezen feltápászkodó pof űzőt, vagy kiszórják az apró kavicsokat, amelyek kel­lemetlen vízhólyagot törtek a lábaikra. Már egészen közel jártak, amikor Petecsel köszörülni kezdett. Most ő is lassabban, ráérősen húzogatta a fenőkö­vet, s így a hangja még hát­borzongatóbb, még szaggatot- tabb lett. Miska a lekaszált fűre telepedett. Egykedvűen, magábaroskadva üldögélt, de így is hamarosan észrevette, hogy a zarándokok őt meg az apját bámulják és félhango­san, de azért tisztán, érthe­tően a nyelvüket is rájuk sza­badították. — Istentelen! Nem szégyelli magát! Van bőr a képén va­sárnap kaszálni! — Hétköznap biztos a szom­szédasszonyokkal játszik! — Ezt egy testesebb, negyvenes asszony mondta és félszeg, félénk nevetésre ingerelte a mellette haladókat. Egy másik pimaszul riká­csolta: — A keresztet cipelnéd a kasza helyett, te farizeus! Szemtelen hangját min­denki meghallotta s egymás szavába vágva, mindannyian mondtak valami bántót és le- alázót. Zsongó, rajozva zsi­bongó méhcsaládhoz hasonlí­tottak. Petecsel nem nézett felé­--------------jük, csak erőseb­ben markolta a kaszanyelet s most már bánta, hogy nem álltak be az erdőbe, amíg ezek a rikácsoló, nagyszájú szentek elvonulnak. De már késő. Itt kell maradni. Majd csak elmennek. Petecsel főleg Miska miatt szégyellte magát s a legszívesebben mindenki­nek kitépte volna a nyelvét, k özé keveredtek s úgy lát­szott, hogy nem az országúti fohászkodások miatt zarándo­kolnak a búcsúba. Ráérősen és áj tatossággal rezegtették hangszálaikat. So­ronként hosszú szüneteket tar­tottak, biztosan azért, mert nagyon elfáradtak s a Máriá­hoz szóló fohászok éneklésé­nél egyébként is így szokás. Elnyújtottan és szárnyaién, a messzi felhős égboltozat irá­nyába. „Édes virágszál hozzád esdeklünk, Szép Szűz Mária, könyörögj értünk” Bűntudat, reménykedés, alá­zatos könyörgés és kiáltó ma­gasztalás; ez mind-mind ösz- szecsengett a morajló hang­masszába. Egyesek fátyolos révedezéssel, mások égre te­kintő, Máriát kereső szemmel és szárnyaló zengedezéssel énekeltek; míg sokan, főleg az öregebbek, összekulcsolt, kérges kezeiket lóbálva di­csérték a magasztos 'égieket. Miska abbahagyta a ka­---------- szálást, mert a bú­csújárók már egészen közel jártak. Felmászott az apjához és előre örült annak, hogy most már feküdni és nyújtóz­kodni fog, amíg a Máriások elvonulnak. E mezek kis időre éppen ab­bahagyták az éneklést. A zászlóvivő fiúk menetközben vigyázva hátra tekingettek s az egyik suta mozdulattal szabadon levő karját is meg­lengette a lányok felé, akik a jóleső biztatásra hálásan mo­solyogtak a húszesztendős első ministránsra. Néhányan azok közül, akiknek cipő volt a lá­bán, a sáncpartra léptek, hogy megigazítsák a meglazult ci-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom