Pest Megyei Hirlap, 1960. július (4. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-24 / 174. szám

4 "^Mírtap I960. JÚLIUS 24. VASÁRNAP IWA'SZKIEWICZ: IKAROSZ ^\\\\\\\\\\\\v\\\\Vv\\\\\\\\\\\^^^^ í Hegedűs László: y. Falusi labdarúgók Br ireughelnek van egy fest­ménye, Ikarosz a címe. Amikor ránéz az ember erre a képre, látja a magas ten­gerparton szántó parasztot, a nyáját legeltető közömbös pásztort, a horgászt, aki épp kihúzza horgát a tengerből és a békés várost a távolban. A tengeren kibontott vitorlákkal hajó úszik, fedélzetén a keres­kedők üzletekről tárgyalnak. Egyszóval az életet látjuk min­dennapi gondjaival és a szo­kott emberi törődés és fárado­zás mindennapi erőfeszítései­vel. De hol van itt Ikarosz? Hol van az, aki megkísérelte, hogy felrepüljön a napba? És csak amikor jól szemügyre vesszük a képet, pillantjuk meg a tenger egyik sarkában a vízből kimeredö két lábat, és a víz fölött libegő néhány toll- foszlányt, melyet az elmésen szerkesztett szárnyból kitépett a zuhanás ereje. Egy pillanat­tal előbb zuhant le Ikarosz. A vakmerő, aki szárnyat csinált magának — a görög rege sze­rint — magasra, olyan magas­ra emelkedett, hogy a nap kö­zelébe jutott. A napsugár meg­olvasztotta a viaszt, amellyel szárnnyá rótta össze a tollsoro- l<at, és az ifjú lezuhant. Betel­jesült a tragédia — s íme, ép­pen süllyed és alámerül a ten­gerbe, de az emberek észre sem vették. Sem a földet szán­tó paraszt, sem a távolban ha­józó kereskedő, sem az égre bámészkodó pásztor — senki sem vette észre IJcarosz halá­lát. Csak egy költő vagy festő pillantotta meg ezt a halált, és hagyta az utókorra. Mindig eszembe jut ez a festmény, valahányszor egy élményemre gondolok. 1942 vagy 1943 júniusában történt. Szép nyári este szállt Varsóra, rózsaszínű fények dobáltak dí­szítő árnyékot a kopott falaik­ra és a hirtelen támadt for­galom,,— mindenki igyekezett ■ haza. sietett, hogy még a kijá­rási tilalom előtt elérjék a vil­lamost — civilruhás tömeggel eltakarta az ilyenkor már rit­ka egyenruhát. Ha valaki eb­ben a percben rávetette sze­mét a megélénkült és júniusi időtől megszépült Varsó utcái­ra, egy pillanatig azt hihette, hogy a város megszabadult a megszállóktól. Egy pillanatig... j Trebazka és Krakourskie zi Przedmiescie utcák keresz­teződésénél a villamosmegálló-' nál várakoztam. A villamosok: vörös, lomha testükkel nagy esi-: lingeléssel sorjáztak végig a: Krakowsíkie Przedmiescién. Az : emberek tömegesen nyomultak : a kocsikba, álltak a lépcsőkön, i kapaszkodtak az ütközőn, lóg- : tak fürtökben oldalt, hátul, i Néha- néha elsuhant egy vörös \ „nullás”, csak a németek szá-1 mára fenntartott, tehát üres kocsi. Elég sokáig kellett vár­ni olyan kocsira, amelyre könnyebben fel lehetett száll­ni. Mikor végre jöt egy olyan, már nem akartam felülni, hir­telen kedvem leltem ebben a tömegben, amely körülfogott, s közömbösen vett rólam tudo­mást. Előttem magasan állt talapzatán Mickiewicz, a szo­bor körül szerény virágok nyíltak és illatoztak, az autók csikorogva fordultak a karme­liták temploma előtt, a fiúic hangosan ordítozva újságot i árultak, a cigaretta- és süte­ményárusok csak rajzottak a csillogó üzletek előtt, zajosan húzták le a redőnyöket, a rak­tárajtókra és ablakokra rácsot raktak, a partiban az utolsó helyig megteltek a padok öre­gekkel és fiatalokkal, csiripel­tek, a verebek, amelyek sűrű tömegben lepték el a csene- vész fákat — s mindez lassan elmerült a nyári este kékes homályában. Ebben a pillanat­ban meghallottam Varsó szívé­nek dobogását és akaratlanul is húztam az időt az emberek között, hogy még egy kicsit együtt lehessek velük, és ve- • • A szerzőnek az Európa Könyvkiadónál megjelent Visszahulló kő című no- velláskötetéböl. lük együt érezzem ezt a városi nyári estét. j-\gyszer csak megpillantot­J-j tam egy fiatal fiút, aki a Bednarska utca felől jött s eléggé meggondolatlanul került elő az elindult villamos vörös törzse mögül, és arccal a jár­dának, háttal a forgalomnak, a kis szigeten megállt, s szemét egy pillanatra sem vette le a könyvről, amellyel előbukkant a szürkülő homályból. Tizen­öt, legfeljebb tizenhat éves le­hetett. Olvasott, néha-néha hátracsapla szüntelenül a homlokába hulló rakoncátlan hajtincsét. Oldalzsebéböl is ki­kandikált egy könyv, a mási­kat meg kettéhajtva tartotta szeme előtt, látszott, hogy nem tudja abbahagyni az olva­sást. Biztosan nemrégen lcapta pajtásától vagy valamelyik tit­kos kölcsönzőből és nem várta meg, míg hazaér, tartalmával azon melegében az utcán akart megismerkedni. Sajnáltam, hogy nem láttam, milyen könyv volt az, messziről tan­könyvnek tetszett, de talán egyetlen tankönyv sem ébreszt fel ekkora érdeklődést egyet­len fiatalban sem. Talán vers­kötet volt? Talán valamilyen közgazdasági könyv? Nem tu­dom. A f iú egy pillanatig a szige­tecskén állt, elmerülve az ol­vasásban. Nem törődött a lök- döséssel, a kocsiba nyomaíltodó tömeggel. Néhány vörös csík elvonult mögötte, és ő még most sem vette le szemét a könyvről. Es azzal a könyvvel a szeme előtt — talán azért, mert megunta a lökdösődést és a kiabálást, vagy mert hirte­len ösztönösen megérezte, hogy sietnie kell haza — láttam, hogy lelépett a kis szigetről az úttestre — egyenesen egy szá­guldó kocsi elé. A hirtelen megrántott fék 'vészes csikorgása és a gumf- fütyülése hallatszott. Az autó nem ütötte el a fiút, hirtelen oldalra fordult és a TrebacSka utca sarkán váratlanul meg­állt. Rémülten vettem észre, hogy Gestapo-kocsi volt. A könyves fiú megpróbálta elke­rülni az autót. De ugyanebben a pillanatban a kocsi hátsó aj­taja kinyílt és két halálfejsisa­kos legény kiugrott az úttestre. Az egyik mély torokhangján rákiáltott, a másik meg egy karlendítéssel gúnyosan a ko­csiba invitálta. * mai napig látom a fiút, rí hogyan állt ott a kocsi aj­tajánál, zavartan, egyszerűen, szégyenkezve... Hogy tiltako­zott naiv fejmozdulattal, mint egy gyerek, aki megígéri, hogy most már soha többé nem te­szi... „Én nem csináltam sem­mit — úgy rémlett, hogy szól hozzájuk —, én csak úgy ...” A könyvre mutatott, figyel­metlenségének okára. Mintha itt ugyan meg lehetett volna valamit magyarázni. Nem akart bemenni a kocsiba, el­vesztett életének utolsó ösztö­nével tiltakozott. A zsandár iratokat követelt tőle, elkapta a kivett kenn- kartent, és érászaikkal belökte a fiút a kocsiba. A másik segí­tett neki. a fiú leült, mögötte a Gestapo-legény, az ajtócs­kát becsapták, és a kocsi nyomban nekiiramodott, gyors tempóban száguldva a Szucha fasor felé ... Eltűntek a szemem elől. Kö­rülnéztem, igyekeztem valaki­nél megértést keresni, együtt­érzést az itt történtekkel. Hi­szen az ifjú könyvvel pusztul el. Megdöbbenve láttam, hogy senki nem vette észre ezt az eseményt. Mindaz, amit le­írtam, olyan gyorsan, olyan villámgyorsan történt, s az ut­cán tolongó tömeg annyira el volt foglalva a rohanással, hogy a fiú elrablása észrevét­lenül ment végbe. A közelem­ben álló hölgyek vitatkoztak, hogy melyik villamossal ké­nyelmesebb utazniuk, két férfi a villamososzlop között ciga­rettára gyújtott, egy asszony a fal tövébe állított kosár mel­let, mint valami buddhista rá­olvasást, szüntelenül ismételte: „Citromot, citromot, szép citro- ■ mot'tessékr'-Fiatal fiúk futat­tak át az utcán a távolodó ko­csik után, koclcáztatva, hogy más autó elé kerülnék. Mic­kiewicz nyugodtan állt a he­lyén, és a virágok illatoztak a szobor mellett, a nyírfácskák és a berkenye hajladozott a lágy fuvallattól, annak a fia­talembernek az eltűnése nem jelentett senki számára sem­mit. Csak én vettem észre, hogy Ikarosz elmerült. ■XXXXXX\VVXXX>iX\\XXXXXXXX\XXXXXXXXX\\XV,XXX'N fokáig álltám még azon a O helyen, vártam, vártam, míg a tömeg megritkul. Azt gondoltam „Michas” — így neveztem el gondolatban — talán visszatér. Magam elé idéztem otthonát, szülei vár­ják hazatérését, anyja vacso­rát készít és sehogy sem tud­tam elképzelni, hogy szülei már soha nem tudják meg, ho­gyan veszett el a f iuk. Nem té­teleztem fel, ismerve megszál­lóink szokásait, hogy karmaik közül kiszabadul. S olyan osto­bán bukott le! Ennek az el­rablásnak esztelen kegyetlen­sége mélyen megrendített, megrendít a mai napig. Azok, akik harcban estek el, azdk, akik tudták, hogy miért esnek el, talán abban leltek vi­gaszt, hogy haláluknak van va­lami értelme. De hányán vol­tak olyanok, mint az én Ikaro­szom, akik saját gondatlansá­gukból süllyedtek el a feledés rettenetes tengerében. Leszállt az este, a város lá­zas, egészségtelen álommal szenderedett el... Végre meg­indultam, elhagytam a Mirtcie- wicz-szobort, gyalog baktattam haza ... Gondolatban állan­dóan üldözött Michas képe, ahogy fejével tagadólag int, mintha azt mondaná: „Nem, nem, csak a könyv a hibás ... most már vigyázni fogok .. Lábuk izmos, rugalmas. Csapzott hajjal, egymást előzve, némán küzdenek. Szemetolvasztó arany zuhatagban, vadul ömlik alá a tény s meleg. Ügyet se vetnek reá. Vasideggel figyelik a labdát: hol, merre száll. És ott künn a fák alatt a közönség izgul, vitatkozik és kiabál. Vagy elhallgat és figyel megkövültén. És néha orkánhangon zúgja: „Gól!” Ök némán, nyugodtan mérkőznek tovább, minden izmukon az erő dalol. Egy rossz adás; szemrehányó tekintet. Egy jó rúgás; mosoly, meleg szavak. Az arcuk verejtékes, de szemükben ott villog a győzelmes akarat. Induló harsog. Büszkén elvonulnak. Fáradtak, de vidámak. Szép sereg. — Majd könyvet, jó tudást nekik — s előttünk az új magyarok és új emberek. — A fénylő napsütésben úgy vonulnak, mint katonák falun, városon át. Hogy rájuk köszöntőm a ifjú lélek szabad, egészséges, víg mosolyát... A lejtön Álltam a lejtőn. Zörögtek az ágak. Még nem bomlott ki a rügye az akácnak. Zöldellt a rét, a fénynek színnel felelt. A vetés fölött pacsirta énekelt. Menyecske ment a völgyön át sietve, majd megállt, kosarát a fűbe tette. A kökénybokorról letört egy ágat. És rámsütött nagy szeme: „Téged várlak.” És továbbment. A vérem zajlott, égett. S a nyárfák mögül újra visszanézett. Az eget néztem, mily csodásán kéklik. Egy férfit sajnáltam, egy boldog férfit. A nap csak fénylett. Az ösvényre léptem. Hogy kurtább legyen az út, fütyörésztem.. ?»XXX\XVvXXXXXXXXXXX\XXXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXX-tXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXWX\XXXXXXXXXX\.XXwS LOWEI EMIL: Vasárnapi kaszások élénkséggel azt válaszolta: — Édesapám, nem azért jöttem én, hogy csak magát bámuljam. Egy kissé elpirult, mert eszébe jutott, hogy mit mon­dott az apja előző este: Ma­radjál csak itthon Misikém. Hamar megnehezül ám az a ronda kasza s megbánod még, hogyha eljössz. Akkor azt fe­alább tíz méterrel meg is előztem. Már majdnem nevetett, amikor hozzátette: Inkább igyekezzen, mert csak a végén ér utói. Petecsel hirtelen azt is el­felejtette, hogy az ő szakasza talán háromszor is szélesebb az alsó partnál. Szeretett volna valamit mondani erre a csiklandóan kedves kihívásra, de hamarjában nem talált ilyen kötekedő szavakat s apai szíve is azt súgta zson- gítóan a fülébe, hogy erre most nem szabad válaszolni. Rövid idő múltán lassú,----------------------------- üdítő s zél kerekedett, Az egész völ­gyet átkarolva, szélesen kacs­karingózott, súlyosan és közel lelte: Majd meglátjuk! Fi­gyelje csak meg. Megfakult, erőtlen mosoly tolakodott a szája szögletére s vizes tenyerével is intett, amikor újra megszólalt: Nézze meg, az alsó part is van olyan tiszta, mint a magáé, s leg­a földhöz, hogy a legkisebb fűszálat is meglegyinthesse. Az útkanyarodás irányából görgedezett s a nagyon soka­dik köszörülés után alig hall­ható énekfoszlányokat lopott a két kaszás immáron penge­zajhoz szokott fülébe. Miska a szélnek támasztotta oldalra fordított fejét s úgy hallgató­zott. — De jókedvük lehet — gondolta. — Csak lenne ilyen kesernyés meg mardosó a nyáluk, biztosan nem énekel­nének, Az öregebbik Petecsel csak akkor emelte fel a fejét, ami­kor a folydogáló hangbodrok hirtelen felerősödtek. Egy­szerre tekintettek az útkanya­rodás felé s a karcsú, hosz- szúra nőtt nyárfák között furcsa összevisszaságban kö­zelgő embertömegbe ütközött a szemük. — Épp ezek hiányoztak még — gondolta Petecsel, amikor felismerte, hogy bú­csújárók, akik közelednek. — Be kellene állni az erdőbe, amíg itt elvonulnak. Biztosan olyan nagy szurkáló szemük van, mint a karvalynak, s a nyelvükkel karmolnak, meg csipkelődnek. Azért se. Csip­kelődjenek csak, majd abba­hagyják, ha megunták. Újra kaszálni kezdett, ügyet sem vetve a búcsújárókra. A menet elején két koro­sabb ember a megfeszített Jézust hozta egy nagy fake­reszten. Utánuk húsz évesnek látszó legények szépen min­tázott zászlókkal haladtak, s a szél segítségével sűrű por­felhőt kavartak lomha lábaik­kal. Az asszonyok voltak a legtöbben. Ráncosak és sziká­rak; nagy, kerek szemeik ki­váltak a sűrű szeplők közül; lobogó hajúak, akiknek be­esett mellén lépésenként rán- gatódzott a bőre szabott ruha. Azt lehetett hinni, hogy a föld erősen vonzotta fekete- kendős fejüket, mert csak né- hányan tekingettek a ma­gasba. Leghátul az eladósor­ban levő lányok jókedvű fiúk dig bolondul nyargalászik, fel­dönt kazlat, boglyát, szénás­szekeret s a soványabb fákat egész a földig hajlítja. Esőt is hozhatna. Csendes, paskoló esőt. Az ilyenkor a legjobb. A hosszú fenyőfák közül egy erősnek indult szélfuva- lom szabadult el. Szemközt érte a fiú arcát. Néhány meg­duzzadt verítékcseppet magá­val vitt — Miska legalábbis így érezte —, de kezei ezután is olyan nehéznek tűntek, mintha hatalmas kődarabok lennének ráakasztva; olya­nok, amelyeket máskor a fel­robbantott híd mellett még megmozdítani is alig tudott. Petecselnek elszorult a szí­ve, amint a fiára nézett. Miért is engedtem magam­mal? Csak beteg ne legyen, mert akkor megint sír majd az anyja. Mindig csak sír. Ezért a vasárnapért is. Hogy majd megver az Isten. Pénz­zel verne meg az is, nem dol­goznék én akkor vasárnap. — Ülj le ide a lekaszált fűre, én majd levágom ott lent is. Pihenjél egy kicsit, fiam. A tehetetlenül eldőlt fű- párna mintha megelevenedett volna. Néhány kóró egy vil­lanásnyira felágaskodott, érett magtól lenehezült felső részük azonban egyszerre megbicsak­lott s csak a figyelmes szem­nek tűnhetett fel, hogy hívo- gatóan Intettek maguk felé, miközben visszahullottak a puha fődre. Miska fürkészve figyelte őket, aztán erőltetett ■ Talán tizenegy óra múl­\ —--------------------—hatott. Az ; égen lepedő nagyságú felhő- l rongyok csatangoltak s a 'ködbepólyázott nap bújócskát > játszott velük. Nagynéha egy- ! egy teherautó száguldott el ; az egyenetlen országúton és (hatalmas porfelleget hagyott ; maga után. A por sokáig lus- ! tán keringett az útszéli nyár- í fák körül, aztán finom, simo- j gató lepelként ereszkedett a ; közeli erdőre, viruló zöld (fákra, a sűrű verébfészkekre; ! növényre és emberre, min- ! denre, ami csak az útjába ! került. t Petecsel, a hórihorgas útőr, Ja belső sáncparton állt. Arcá­énak mély barázdái fekete iz- J zadtsággal teltek meg, ala- Jcsony homlokáról már majd- (nem a szemébe gurult egy-két í megduzzadt csepp, de ő mint- í ha nem akarta volna észre­venni. Kissé görnyedve hajolt J kaszájára és megszokott moz- J dulatokkal, ütemesen húzo­gatta a fenőkövet. Tizenhá­rom esztendős fia vizesen és J csapzottan várakozott előtte. jEgy kisebbfajta kaszára tá- J maszkodott s a fejét furcsán, J megmerevítve tartotta. Az papjára várt, hogy köszörüljön J neki is. Ö még nem tud. ^ Már kora reggel óta kaszál- ff tak s Miska — így hívták a é, Petecsel-fiút — mindig fel- mászott a belső oldalra. Csak ff a levegő ne lenne ilyen fojtó ff — morfondírozott > Miska. — ff Erősödne meg már ez a lusta ff szél. Amikor nem kell, min­A mozibajdrds világrekordja ff Dániában a tizenhét éves j J Björns Mortensen különös vi- í ^lágcsúcsot állított fel: az 1959- 5 ff es évben nem kevesebb, mint ( \ 406 filmet látott. Állítólag ez-, |zel megdöntötte George Ra-J ff bőm amerikai újságíró „telje- J ísitményet”, aki „csupán” 35&Í y 4 £ filmet ült végig az elmúlt év- f ében. y / ff A dán fiatalember, akiről , ^nem lehet megállapítani, hogy ^ ^ eme kétes értékű tevékenysé- ^ f, gén kívül még mivel foglalko- ff | zik, a folyó évben 450-re óhajt- ^ |ja emelni a megnézett filmek^ é számát. 4 V\\\\\\\\\\Vv\V^^^ Aforizmák Aki a zenének ellent tud állni, annak a lelke süketnéma. •k A megbánás követi a tettet. Ha a sorrend megfordulna, egészen megváltoznék az élet. . ... . ... .......... ★ ...»............................. - ■ ■ ...... -i A z emberi test sejtjei hétévenként cserélődnek. Természe­tesen fokozatosan. Pedig jó volna, ha egyesek egyszerre cse­rélődnének ki. k A boldogság állandóan búvócskát játszik. Nem tudja meg­találni csak a boldogtalanság. k Vannak költők, akik már nem tudnak másokat utánozni és önmagukat utánozzák. Ilyenkor írják legrosszabb verseiket. Falu Tamás XXXXXXXXXXXXXXXXXX'XXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXWXXXXXXXXX'^XXXXXXXXXV.XXXXXXXXXXXXXXXX

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom