Pest Megyei Hírlap, 1960. június (4. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-19 / 144. szám
Mészáros Ottó: A GYEREK A gyere* fiú, hatéves. Az anyja — pedig már három hete, hogy az apja elvitte — még most sem hiszi el, hogy Laci többé már nem az övé, hanem az apjáé. Mert így szabja meg a törvény, s így László szíve is, aki a két esztendeje történt válás óta mindig várta azt a napot, amikor viheti a gyereket, mert tudta, hogy ezzel üti az asszony szívén a legfájdalmasabb sebet. Hogy miért bántja? De hiszen, már ki tudná számontartani, hogy mikor, miért bántották egymást? Laci nem lesz többé. Kiesik az életéből, nem babusgathatja, s nem emlékezhet az apjára, amikor a gyerek mélykék, gyönyörű szemébe beletekint. Mert ilyen szeme van az apjának is. Az apjának is, aki elvitte tőle, s aki nem adja soha vissza. Aki ezzel üressé, értelmetlenné tette az 6 életét. Mert minek, ha nem Laciért? Ö érte volt minden, érte törte magát, tanult, jobb beosztásért, nagyobb fizetésért! De most már!? ölébe ejtett kézzel a heverő szélén ülve tépelődött ezen. Ha a fájdalom már nem itta volna ki minden könnyét, akkor sírna. De már nem tud. És minek is? Hiszen Lacika már úgysem lesz többé az övé. Csak a . láthatási napokon. Láthatási napok. Milyen rideg, kegyetlen szó. Hogyan illik Lacikához, csöppnyi kezéhez, az arca csattanó pirosához, a mélykék szemekhez? A csengőszo megijesztette. Ugyan ki lehet. László talán? Vagy a gyerek? Esetleg valami idegen? “Ugráló 'szívVéT 'tmántÜz előszobaajtóhoz, s tárta szé- 'MSrfé. Csak egy apró* sikoltás tudott kibukni a száján, s már szorította is, ölelte, majd összeroppantotta. — Szívem.;. édes pici fiam, Lacikám, angyalom ... Azt sem tudta, hogy mit mond a gyereknek, annyira eszét vette a boldogság. Nem tudta, hogyan kerül ide, miért, csak azt tudta, hogy itt van, hogy az övé. — Megkerült a kis csavargó... A magabiztos, idegen férfihang megdöbbentette. Belé- fagyasztotta az öröm mind jobban szétáradó hullámait, s ijedten kapta a hang felé fejét. Egy rendőr lépett előrébb a lépcsőház félhomályából, s tiszteletteljesen szalutált. Majd a nyomaték kedvéért megismételte: — Megkerült a kis csavargó .:. Nem értette. A rendőr, látva a bizonytalan arcot, ma- gyarázólag hozzátette: — Itt sírt két utcával arrébb. De becsületére válik, hogy tudta a pontos címet, még az emeletet és az ajtó számát is ... Csak most villant benne a felismerés. De azonnal feltalálta magát: — Köszönöm, nagyon köszönöm, hiszen én már ... Elsírta magát. Ez volt a mentsége. A rendőr, aki nem állhatta a mamák könnyeit, akik ugyanakkor egész egyszerűen elvesztik a saját gyereküket, tisztelgett, s ledübörgött a folyosón. Könnyeit törölve, hitetlenkedve rázogatta a gyereket: — Bogaram, Laci baba, hát te? Hogy teremsz itt? Laci még egyet húzott a mama haján, s kajánkodva adta elő: — Meglógtam. A nagyi nyitva hagyta az ajtót, az üzletbe ment. Jöttem. De nem találtam meg az utcát. Tudod anyu, olyan egyformák. De a rendőr bácsi hazahozott — Sírtál? — csókolgatja végig a gyerek könnytől masza- tos arcát. — Igen. Féltem, hogy nem talállak meg, s apuhoz sem találok vissza... azért... Ezzel be is fejezte a hazatérés izgalmas történetét. Már ismét az anyja haját húzogatta, s dünnyögött a fülébe: Három törpe, három körte Három nyuszi, három örzse Hány malac? Buta kis versike volt ez, anyja sem tudta hol, mikor ragadt a fülébe, egyszer mondta el Lacinak, reggel, öltöztetés közben s annyira megtetszett, hogy százszor is . elhallgatta. Amikor meg már tudta1, ő mondta vissza, haját húzogatva, ott dorombolva a vállán. — Laci baba, éhes vagy? Mit adjon anyu? A gyerek ingatta a fejét: A SZADAI FESTŐ tőben? — állítja meg a váratlan kérdés. — Székely Bertalan — mondja és mintha csodálkozás rezzenne vékony hangjában. ahol alkotásait őrzik, de még nem akadt nyomára. — Nem is halok meg — mondja most igen komolyan — amíg rá nem találok. Egyik szadai kortársa ezt c történetet mondja el róla: — Nagyon szerette a virágokat. A kertje tele volt velük. Ha járta a határt, azért mindig nagy csokorral tért haza. Útközben szedte össze. Ha meglátott egy-egy szebb virágot, nem sajnálta a fáradságot, átgázolt érte. Egyszer rá .is szólt valaki, hogy mit hajladozik a sok vadvirágért, minek hajolgat le annyit értük, amikor a kertjében sokkal szebbek vannak. — De ezek valódiak — adta meg a választ. Mesélik, hogy amikor dolgozott, megszűnt számára teljesen a külvilág. Szíve, lelke a formákkal, a színekkel telt meg. Megesett, hogy ilyenkor azt sem vette észre, ha az állványa mellett elhaladó falubeliek tisztességgel köszöntötték. Valaki egyszer meg is orrolt emiatt. „Nagyon büszke ez a mi művészünk" — mondta méltatlankodva, mire cimborája így intette le: „Dehogyis büszke, csak ilyenkor benne van az indulat." A legjellemzőbb mégis az, amit az ünnepségek egyik előadója mondott el róla. Uj kultuszminiszter került a bársonyszékbe. Székely Bertalannak hivatalos dolga akadt vele, fölkereste a nagyurat a minisztériumban és ezt mondta neki: — Nagy méltóságod elődje elintézte, hogy a magyar művészek legalább szépen halhassanak meg, én azt szeretném, ha nagyméltóságod azt intézné el végre, hogy szépen is élhessenek. Persze, hogy ez a kívánsága sem teljesült, mint ahogyan annyi sok más szépért, jóért, igazért is hiába harcolt. De hite, akaratereje sohasem tört meg. Hitt egy új világ eljövetelében és márványarca amely a szadai kis temető fölött fordul a jövendő felé, ezt a rendületlen hitet is sugározza. Magyar László ^\\\\\\\\va — Semmit.:. semmit... a nagyi megtömött... azt mondta, nem adja ide a piros pöttyös labdát, tudod, amit te vettél, ha nem eszem meg az ebédet... Elszorult'^ torka. igen, az ő 'labdáját nem akarják a gyereknek adni. Az övét. S erről eszébe jutott László is. Hiszen keresni fogja a gyereket, érte jön ... És. jött. Alig volt ott fél órája Laci, amikor türelmetlenül csengettek, s László robbant be, nem is köszönve: — Itt a gyerek? De már felesleges volt a kérdés, mert Lacika szaladt ki a szobából, s ott csimpaszkodott az apja nyakán. — Apu, apu, megszöktem, a nagyi mérges lesz, a nagyi megint szidni fog, a nagyi megint nem mond mesét... A nyakába csimpaszkodó gyerekkel fordult az asszony felé: — Szervusz. Hogyan került ide a gyerek? A hangsúly támadó volt, éles, Klára azonnal megértette. — ő jött. Egyedül. De Lacika már cáfolt. Mert büszke volt a kalandjára. — Rendőr hozott! Egy igazi rendőr. Engem! László mosolygott. De feszült benne még mindig egy kis indulat: — És ha elverlek?. De Lacika leintette: — Ugyan, apu, hiszen te mesélted, hogy egyszer megszöktél, két napig csavarogtál... mert a nagyi elvert a fakanállal... A két szempár összevillan. Klára rettenve fedezi fel, milyen jól megértik egymást. Hiszen talán... talán már nem is fog hiányozni a gyereknek ... annyira az apjáé lesz, hogy ő már idegenné válik ... nénivé, aki ajándékot hoz... Szégyellte, hogy László előtt nem bírja tartani magát, de kibuggyant a könnye. László észrevette: — Miért sírsz? Klára csak intett a kezével, mint aki reménytelen sorsa ellen hadakozik. — Tudod. Egy pillanatra megsűrűsödött a csend közöttük. Majd László.- hirtelen támadt kérdéssel fordult a gyerekhez: • — Laci. szereted anyut? A gyerek már csúszott is le a karjából, repült az anyORDAS IVÁN: Gépállomási mindennapok Ülünk az esti lámpafénynél és a gyarapodó anekdotákon keresztül ízlelgetjük a múltat. Hat-hét esztendő máshol nem nagy idő. Itt, a gépállomáson, valóságos történelem. Mi, újoncok, a magunk két- hároméves szerény emlékeinek szintjéről, az ősöknek kijáró tisztelettel nézünk fel az „öregek” évtizedes visszaemlékezéseinek tornyára. Az „öreg” itt természetesen nem életkort, hanem szolgálati időt jelent. Pityu például, a LAnz- Bülldog ifjú vezetője, mindössze csak huszonegy éves, mégis öreg gépállomásinak számít, mert már tizenhárom éves korában is itt dolgozott, a cséplőgépek mellett, mint vízhordó gyerek. Valaki megkezdi, és mire lába alól a talajt. Minden tagja, karja, tenyere nagy, illendően a testéhez méretezett. Szeme pajkosan hunyorító, szája örökké derűre, tréfára kész. Az 1950. körüli évek nem mindig pihentető gépállomási viszonyai között soha egy percre sem hagyta el a jókedély. Szólnia sem kellett, már a megjelenésétől jobb kedvre derültek az emberek. Nevetett, vidám volt, egyszerűen, természetesen, pusztán csak azért, mert nevetni jó. — Emlékeztek, amikor megérkezett? — kérdi az egyik brigádvezető, aki már az első traktorosok között is ott volt, amikor a gépállomás bölcsőjét ringatták. — Beállít valamelyik reggel egy hórihorgas, csupaláb ember. Nyaka, tleszmélünk, már egymást ergetik az elmesélésben éjiéit történetek. Péterre emlékezünk, min- en idők leghosszabb főagro- ómusára. Olyan magas volt. hogy akaratlanul is meghajolva járt, nehogy elveszítse távoli csuklója arasznyival hossz- zabb, mint a ruha. Vigyorog, és azt mondja az igazgatónak, hogy ő az új mezőgazdász. A külseje, városias fé'cipője mindent inkább mutatott, csak mezőgazdászt nem. Igazgatónk már hivatalból is gyanakvó ember volt. Ismertétek, abból az akkor elég gyakori fajtából, akik azt hitték, hogy bizalmatlanság nélkül egy percig sem fejleszthetik a mezőgazdaságot. Elég annyi, hogy ébernek hitt, igazi káderes szemmel végigmérte a szélesen mosolygó hosszút és bár az még a csomagját is alig tette le, rögtön a bemutatkozásnál elég otrombán megkérdezte: — No, jól van, elvtárs! Es mondd, mi voltál azelőtt? Ugyancsak sutaforma ká- derezés volt, de Péternek szeme se rebbent, tüstént rávágta: — Én, kérlek szépen? Késdobáló a vurstliban! Persze, kitört a nevetés, az igazgatónk pedig csak hápogott. Meglehet, hogy egy pillanatig hitte is, hiszen a hosszú karú Pétert igazán nem volt nehéz elképzelni, amint éppen késeket hajigái. Természetesen nem volt késdobáló. Amit egy jó mezőgazdásznak tudnia kell, azt a kisujjában viselte. Nevetős, tréfás kedve mögött a traktorosok hamar megismerték a kiváló gazdát. És mivel a maga módján parancsolni ugyancsak keményen tudott, megbecsülték és szerették. Nem húzódozott semmilyen munkától, olyantól sem, ami ugyancsak távol volt a főagronömusi feladatoktól. Határjáráshoz edzett mezőgazdászok módjára, óriási távolságokat gyalogolt. Volt ugyan egy kis százas Csepelje — úgy ült rajta, majdnem keresztben, hogy a térde az állát ne verje — de a gazda szemének többet mond az a tábla, amelyiken átvághat, mint amelyiknek csak a szélén állítja le a motort. Gyalogolt hát irgalmatlanokat. Ha egy-egy új agronómus érkezett, Péternél abból állt « felvételi vizsga, hogy hajnaltól estig megjáratta az illetővel a határt. Ez részben afféle gazdász-tréfa is volt. Az öregebb szakembernek örült a lelke, amikor látta, hogy jobban bírja a fáradalmakat, mint a fiatal. — Egyszer azonban kifogták rajta is! — nevet a főkönyvelő, aki a legrégibb gépállomásiák közé tartozik. — Valamelyik este beállított egy mokány, bajuszos fiatalember. A megyeközpont küldte, 6 az Ígért új mezőgazdász. Péter a szokásos örömujjongással fogadta. — Jól van, galambom! Nagyon örülök! Nézd, itt az ágyad. Feküdj le, pihenj, aztán reggel négykor majd beszólok érted. Körüljárjuk egy kissé a határt. Hamiskásan kacsintott: — Sajnos, csak gyalogszer- rel, mert tudod, gazdászem- berhez illő hátaslovat még nem adtak alánk. Félnek, hogy azt is gázolajjal kellene abrakolni és nem bírja a költségvetés ... Akkor, úgy esti féltizenegy körül lehetett az idő. Péterék hajnalok hajnalán eltűntek. Csak az éjjeliőrtől hallottam, hogy az új fiút nem kellett kelteni, útraké- síén várta a főagronómust. Aznap azt hittem, hogy soha nem kerülnek elő. Később kiderült, hogy bebarangolták az egész körzetet. A falu nyugati végén keltek útBizony ötven esztendő vihar- zott már el a világ fölött, amióta meghalt Székely Bertalan, a magyar történelmi festészet atyja — ahogyan a szónokok emlegették a szadai ünnepségen, megkapóan szép temetői síremléke tövében, no meg a Nemzeti Galéria aulájában is. Vásznain nem hagyott nyomot ez a nagy idő, színei ma is ragyognak, alakjai ma is élnek, és az eszme, amelynek szolgálatába állította nem mindennapi művészetét, ma is hódít. Szada fölött is elszállt ez a félszázad, különösen az utolsó évtized, sokat változtatott, korrigált külső arculatán. Ez emelte föl a klérus hajdani jobbágyfalujának alacsony síkjáról és indította el a magasabb életszint felé vezető úton. Valami azért van és ma is eleven életet él benne. ami ötven év óta sem változott: a szeretet, amellyel a falu népe szívébe fogadta a művészt és a tisztelet. amely ma is körülöleli alakját. A kis szadai temetőben van a sírja. A végakarata volt az, hogy itt temessék el, ebben a szelíd szépségekben annyira gazdag környezetben. Fehér márványba örökített arca magasan kiemelkedik az apró sírok közül, mintha így figyelné kedves faluja életét és lesné a festői tájék színharmóniáit. A poros országútról is jól látszik ez a monumentális művészfej. És a szadaiak, amint hazatérnek a nyári alkonyaiban a mezőkről, csöndesen megemelik előtte kalapjukat. Itt nem frázis az eléggé elkoptatott mondás, hogy emléke elevenen él a falu népének lelkében. Apró történeteket tudnak róla, az idősebbek jól emlékeznek arcára, alakjára, mozdulataira is, a fiatalabbak tudatába pedig mindezek talán nagyapák meséiveH"éQyütt Vívódtak föl... Pici lányka tipeg a főutcán. Szőke hajával pajkosan játszik a szél. Megáll a temető mellett, leszakít egy láng vörös pipacsot az út szélén, majd hófehér lepke után iramodik, — Ki az a bácsi ott, a temeja karjaiba, s szorította a fejét Kláráéhoz, s kiabált: — Nagyon ... nagyon ... mint téged... kettőtöket... László szeme Klára arcát is befogta sugarába. Milyen szép. És mennyire szomorú. Mennyi kín van az arcán. Szinte ott van minden árka a széthullott család okozta szenvedéseknek... Klára. Mennyire szerették egymást, s mennyit veszekedtek! Váltak, egyikük sem tudja, miért. Hirtelen belerobbant az indulat. Hátha ... Klárának lehet valakije... / III — Te — fordult az asz- szonyhoz, s rekedt volt a hangja — van ... van neked ... valaki, aki... Az asszony csak csendesen ingatta a fejét. Amikor kifelé mentek, az ajtónál egyszerre nyúltak a kilincshez, összeért a kezük, s László egy pillanatra rajta hagyta a kezét az övén. A gyenge, előszobafényben is meglátták, hogy mindketten fülig vörösek lesznek. Lacika már kinn volt a lépcsőházban, ismerős kezekkel matatott a liftház drótsövényén, apró ujjaival a tekergő formákat követve. : Egy pillanatra rátévedt * szemük, s László csak akkor vette lé kezét az övéről. — Holnap ... holnap, ha akarod, eljövünk ... holnap ... holnapután is ... ha akarod... Elcsuklott a hangja, köszönés nélkül ugrott a gyerekhez, felkapta, s futott le vele a lépcsőn. Hát akad olyan valaki, aki ne tudná, kit ábrázol az a szobor? — Ki volt az a Székely Bertalan? — hangzik el a még oktalanabb kérdés. — ö volt a szadai festő — válaszolta egész tanító nénisen és nefelejcskék szeme még kerekebbre nyílik a csudálkozás- tól.., Most, hogy jubiláljuk, rengeteg apró történet emléke elevenedik meg róla. öreg szadaiak mesélik, akik apró legénykék voltak a század elején és látták sokszor a mestert, amint összecsukható állványával, maszatos festékkazettájával jött-ment-a-falu határában, vagy ecsetjével örökítette vászonra egyik-másik tájrészlet igézetes szépségét. Sokat mesél róla egy szadai Öreg. Büszke, hogy surbankó legényke korában modellje is volt a mesternek. Évtizedek óta keresi a képet. amelyre rákerült, végigjárt már minden múzeumot,
