Pest Megyei Hírlap, 1960. június (4. évfolyam, 128-153. szám)

1960-06-17 / 142. szám

4 "Mirfap I960. JŰNIUS 17. PÉNTEK TÜNDÉRVILÁG ÉS VALÓSÁG ELISMERÉS Zoltánka elevenszemű, csupatűz gyerek. Tanulásban a második osztály legjobbjai közé tartozott, viselkedésében pedig., szóval gyerek. Nem rosszabb, mint a többi. Csin­talan, pajkos, de tisztelettudó, becsületes. A tanító néni ked­vence. Félreértés ne essék, az, hogy ő az egyik „kedvenc , semmiféle előnyöket vagy kedvezményeket nem jelent. Kati néni gyakran még szigo­rúbb hozzá, mint a többiek­hez. Hogy miért? Öregasszony már, gyermeke nincs, így Zol. tánkát egy kicsit a magáénak is tekinti — gondolatban. Néhány héttel ezelőtt azon­ban Zoltánka váratlanul meg­változott. Történt, hogy az egyik szünetben összekapott kispajtásával. Nem nagy do­log, megtörtént már máskor is. csakhogy ... Amikor Kati néni megpirongatta, közönyös arccal megvonta a vállát és elfordult. A tanítónő meghök­kent. Mi történhetett ezzel a gyerekkel? Máskor, ha meg­szidta. még sírva is fakadt, úay kérte: ne tessék haragud­ni rám. Kati néni gondolta: utána szól a gyereknek és kifagnat- ja, aztán mégsem tette. Még soha nem volt ilyen ez a fiú, talán csak látta valamelyik pajtásától — jobb, ha úgy tesz, mintha, -nem vett volna észre semmit. Néhány nap múlva azonban újra történt valami. Zoltán nem készítette el a házifel­adatát. Rászólt, hogy hozza ki A „vádlottak padján" az ellenőrző könyvét. A gye­rek felállt és rávágta: otthon felejtettem. Kati néni még erre sem szólt, de szünetben, amikor a gyerekek kimentek a folyosóra, megnézte Zoltán táskáját. Az ellenőrző könyv ott lapult az egyik füzet lap­jai között. Beszélni kell a gyerekkel — határozta el, s tanítás után ott tartotta az osztályban. . — Mi történt veled, Zol­tán? — szólította meg közel két éves ismerettségiik óta először felnőttesen a fiút. Hallgatás. — Bántott valaki talán? Csend. Zoltán konokul ösz­szeszorította, a száját és a te­rem padlóját csiszolta cipőjé­vel. — Mondd, miért hazudtál nekem? Az ellenőrző könyved ott van a táskádban. — Más is hazudik — bökte ki végre a gyerek. — Ki az a más? Én talán már hazudtam neked? — Nem ... — Másik tanító néni? Alig hallhatóan érkezett a válasz: — Nem ... — Apukád, anyukád sem hazudott soha! A gyerek felkapta fejét. — Nem igaz! Kati néni nem akart hinni a fülének. Nem egyszer járt már Zoltán szüleinél, s mind­annyiszor azzal az érzéssel távozott: bárcsak mindenhol ilyen boldog otthont találna! Felindultan szólt a gyerekre: — Hogy mondhatsz ilyet, Zoltán! A gyereknek, eleredt a köny- nye, úgy panaszkodott: — Amikor apuka a múlt héten vidéken volt, anyuka mindig éjjel jött haza. Mégis azt kellett mondanom apuká­nak, hogy minden este itthon volt anyuka. Ez nem igaz!... Ha pedig ő hazudott, akkor nekem is szabad ... Zoltánka kilencéves. Hazu­dott, mert őt is hazugságra kényszerítették — a szülei. Miért? Ki a felelős ezért? Kati néni többet nem tudott a dologról. A gyerek olyan keserves sírásra fakadt, hogy majdnem vele sírt ő is. Ügy- mond, ő tehetetlen ebben az ügyben, de elmondta nekem, az újságírónak, én talán töb­bet megtudhatnék a dologról — elsősorban Zoltánka érdeké­ben. Már akkor tudtam, hogy nehéz feladatra vállalkozom. Megpróbáltam mégis. A szög­hajú, huncut mosolyú kis­fiúért. Hogy kitöröljem sze­méből a könnyet. . . íme a történet. Talán Zol­tánka szülein már nem segít­hetek vele, de mások — akik hasonló utakon járnak — okulnak belőle. Ha csak száz családban, tíz családban, vagy akár egyetlen családban áll helyre a béke, akkor sem volt hiába munka. Zoltán apjáról nem hal­lottam különösebb rosszat. A róla kapott vélemények alap­ján becsületes, a feleségét, gyermekét rajongásig szerető ember. Minden szabad idejét a családjával tölti, olykor el­járnak Pestre színházba, mo­ziba, jól öltözködnek, tíz­éves házasságuk alatt külö­nösebb gond nem terhelte éle­tüket. A felesége — meggon­dolatlan, akár egy nagy gye­rek — előadó az egyik hiva­talban. Ott ismerkedett meg azzal a másikkal. Hogy mi­lyen ember? Fontos beosz­tásban dolgozik, munkaszere­tő, szorgalmas embernek tart­ják. Felesége, két gyermeke ven. Elmondása szerint: elron­totta hz életét. Most a bol­dogságot keresi, s jelenleg * — négy hónapja — Zoltánka édesanyjában vélte megtalálni azt. Elcsábította, megszédítet­te. Keresi a boldogságot. Ho­gyan? Milyen formában? Ma­ga sem tudja pontosan. Fél elcserélni a mostani nyugodt rosszat a bizonytalan hol­napért. így mondta. Boldog akar lenni, de csak titokban. Lehet, hogy igaz ennek a két embernek a szerelme? Nem. Csalt ámítják önmagukat. Nem lehet meggondolt, nemes ér­zés az, amely három gyermek, egy feleség és egy férj bol­dogtalanságán épül. Ez az ember fontos hiva­tali beosztásban dolgozik. Má­sok előtt nem egyszer beszél maga is arról az új erkölcs­ről, amelyet a szocialista tár­sadalom van hivatva kiala­kítani. Beszél a mi társadal­munkban kötött házasságról, amelyben egyenrangú fél az asszony és az ember... Saj­nos, csak beszél A tetteivel mindennek az ellenkezőjét bizonyítja. Lehetséges, hogy ő elron­totta az életét. Az is érthető, ha ezért elválik a feleségétől ■és megpróbálja újra kezdeni •— nem feledkezve meg köz­ben arról, hogy azért ő két gyermek édesapja. Ezért sen­ki nem ítélheti el a mi tár­sadalmunkban. De azért an­nál inkább — legalábbis így kellene, hogy legyen —, hogy egy másik családot is boldog­talanná akar tenni. Vajon meddig lehet még felrúgni, 'sárbatiporni családok életéi? A gyerek olyan, akár az érzékeny műszer: mindenre azonnal reagál. Zoltánka is, pedig még csak kilenc éves. Hazudott. Ma még nem érti pontosan, mit jelent az: hazudni. Hazudott, nem meggyőződésből, csak ép­pen mert látta mástól is. De jövőre, vagy két év múlva már érteni is fogja, hogy 'miért kellett neki odahaza <azon az estén hazudnia. És akkor nem tud majd többet az édesanyja szemébe nézni. Ma még csak a házi felada­tát nem készítette el. Egyet­len alkalommal. De holnap talán már a leckéjét sem ta­nulja meg. S a lejtő meredek. Mint anyja példája bizonyít­ja, még a felnőttnek is ne­héz megkapaszkodnia, ha már csúszni kezd. És kétszeresen nehéz a gyereknek. Mi több: a gyerekeknek. Mert biztos vagyok benne, hogy nemcsak Zoltán hazu­dott. Az a másik két gyerek is. Mégsem őket ültetném a .,vádlottak vadjára’’, ha lenne egyáltalán ilyen. A férfit, aki már a harmincötödik eszten­dejét éli, aki tudhatná — fon­tos beosztása bizonyítja, hogy nem értéktelen ember —, hová vezet az út. amelyre lépett. Rendeződtek a dolgok vagy sem, nem tudom. Csak azt tu­dom — Kati néni elmondása szerint —, hogy Zoltánka azóta a szünetekben félre­húzódik társaitól, s hiába hív. ják pajtásai, nem tart velük. Pedig néhány héttel ezelőtt még elkergetni is nehéz volt onnan, ahol játszani lehetett. Elevenszemű, csupatűz gyerek volt... Prukner Pál Rég nem láttam boldogabb gyerekeket. Közöttük az idő­sebb embert is magával ra­gadja az a tündérvilág, amely egy-egy órára valósággá vá­lik a nagykőrösi zeneiskolá­ban. Mi is történik a négy fal között? Játék? Az, és mégsem csak ennyi. A gyerekek versengve nyújt­ják csöpp kezüket a kis- dobért, cintányérért, a ké­szülő nagyszerű játék örömé­vel mocorognak a helyükön. Végre elrendeződik a „ze­nekar”.- Az igazgató bácsi már kiosztott mindent. Csön­det nem kér senki, mégis el­hallgatnak. S elkezdődik a mese: először csak a zongo­rán szólal a csilingelő szón, később csengenek-bonganak hozzá a játékhangszerek is. — ... Most szalad a szán .;. Már messze jár . ; Most las­sít... Megérkezik ..; — ha’- latszik a mesélő vezénylés. Éf minden apróság tudja, milyen „zenével” kell segí­teni ezt a vidám szánkózást. — Ez- a mi módszerünk — mondja *Bálint Ferenc igaz­gató, felpillantva a zongorá­tól és már új játékhoz irá­nyítja a gyerekeket. „Operát” játszanak, aztán járnak körbe, Szalad a szán... párosán, gyerekes ügyességgel, kedves esetlenséggel.- ..Úgy...hívják -ezt, hogy -zenei „.előképzés. Mi is a célja.?.. — Az, hogy a muzsika úgy érjen a kicsik szívéhez, akár a legszebb mese. A gyakorla­tot, a muzikalitást, a ritmus- és harmóndaérzéket akarják elültetni, vagy fejleszteni. A gyermekeknek ünnep egy-egy tanítási nap. A játék mellett kottázni, szolmizálni kezdenek. Kezdődik tehát a komolyabb munka, de úgy, hogy száraz szakszerűség egy pillanatra se szegje kedvét a kis diáknak. És ebben van Bálint Ferenc igazgató mód­szerének fő érdeme. — Szó sincs arról, hogy ne tartanánk tiszteletben az ed­dig használt klasszikus iskolát. Ez az irányítóm, hiszen én is Kodály növendéke vagyok. De ha azt akarjuk, hogy valóban minden emberhez eljusson a zene — aminthogy ez a cél —, akkor egy lépéssel tovább kell lépnünk. És már bontakozik előttünk a nagyszerű elképzelés. Ha­sonló jellegű élő-képzőt indí­tanak az idén minden nagyobb megyei községben. S ez azt jelenti, hogy ezrével jutnak a zeneértők táborálba kis pa­raszt- és munkásgyerekek. Ennyivel nő az esélye is an­nak, hogy egyetlen tehetséges muzsikusnak való apróság sem vész el. — Hogy milyen eredményei lesznek, azt persze csak a gyakorlatban láthatjuk meg igazán — mondja a későbbi, lélegzetvételnyi szünetben az igazgató. — Én sokat várok tőle. És sokat vár a megyed ta­nács, amely teljes szívvel tá­mogatja ezt a törekvést. De a szépen rajzolódó hol­nap előtt engedjenek meg egy pillantást a mába is. A nagykőrösi zeneiskola nö­vendékeinek több mint fele egyszerű szülők gyermeke. Nem jött mindegyik magától, de a hozzáértők elmentek az iskolákba, hogy felkutassák őket. Életre hozták és élet­re valónak is bizonyult a „zenebarátok köre”. Öt-hat ... már messze jár... ötezren nézték meg az elő­adást. Szép volt, nagyon szép! Igen, szép volt és hasznos Mutatta, hogy erre is képes ma már egy alföldi zeneisko­la. S a holnap ennél is többel igér. T. Gy. hangversenyt rendeztek bér­leti előadásban. — És meg­rendeztünk egy gyermekoperát is — folytatja Bálint Ferenc s szemében megcsillan vala­mi az apróságok imént látott öröméből. — A kültelki iskolákból stráfkocsin jöttek be a gye­rekek. Felnőttekkel együtl 1 . ----------; | Megérdemelt elismerésihez 1 ^ jutott a Pest megyei pedagó- ! ^ gusgárda egyik szerény, de , fannál szebb eredményekkel te- ; jvékenykedő tagja, Hídvégi : ^ Nándor, akit a Szocialista Kul- j 5 túráért éremmel tüntettek ki. ; | Hidvégi Nándor a gödöllői j í járási könyvtárt vezeti harma- j ?dik esztendeje. Más megyé- ; ^ből, a sátoraljai könyvtárból I került a gödöllői könyvtár félére. Még korábban — négy ^esztendőn át — a bajai tanító-» JÍ képző intézet tanára volt, ahol 2 szaktárgyára, a pedagógiai lé- ÍS lektanra oktatta tanítványait. ^ Csöndes, derűslelkű kultúr- ^ ember. De őszintébben lelke­sedni, kitartóbban dolgozni, J; harcolni szép célok megvaló- ^sítósáért kevesen tudnak. A ^gondjaira bízott járási -könyv­tár a keze alatt valósággal ^ mintakönyvtárrá fejlődött. Jól ^ szerkezte meg az egész járás ^•könyvtári hálózatit is. Mim­ikájának, agitációjának döntő Í része van abban, hogy a járás Í községei tanácsi intézmény- Í ként vették át az idén könyv­táraikat. Most már költségve- i tésileg is gondoskodnak azok | fenntartásáról és fejlesztéséről. Í Hidvégi Nándor azonban Í nem elégedett meg a könyv- Í tárosi munkakör -kereteivel, Í érdeklődése, tevékenysége ki­terjedt a járás kulturális éle­tének más területeire is. Oda- í adó munkát végez az iroda­om baráti táborának növelé­séért. Felügyeleti hatóságától megszerezte az engedélyt ah- ioz, hogy a járási könyvtár Juhász Gyula nevét vegye fel. A haladó szellemű nagy ma­gyar költőnek ugyan semmi­féle kapcsolata nem volt Gö­döllővel, neve azonban a gö­döllői járás könyvtárának cí­mében pontosan meghatározza az örvendetes fejlődő kultúr­intézmény kulturális és politi­kai programját. Hidvégi Nán­dor kezdeményezésére alakult meg tavaly a gödöllői irodalmi színpad, amely ugyancsak Ju­hász Gyula nevét viseli címé­ben. Gödöllő irodalmi péntek­estjei valósággal fokmérői an­nak a folyton növekvő érdek­lődésnek, amely a község la­kossága körében támadt a leg­utóbbi évek alatt az irodalom iránt. A Juhász Gyula Irodal­mi Színpad emberi közelségbe vitte Gödöllő lakosságához a magyar irodalom örök érté­keit, de a változatos program ízelítőt adott a világiroda­lom nagyjainak alkotásaiból is. A szép vállalkozás jelentő­ségét a legjobban talán az alábbi kis ep!'ód érzékelteti, amely Hidvégi Nándor legked­vesebb emlékei közé tartozik. — Arany János ballada-est­jén történt — meséli most, hoev a kitüntetése alkalmá­ból fölkerestük. — Nagy volt; az ’érdeklődés, a járási tanács­háza dísztermét megtöltötte a közönség. A jegyek nagy része már elővételben elfogyott, je­lentkeztek persze olyanok is, akik közvetlenül az előadás slőtt akarták megvenni a két­forintos jegyet. A pénztárban én ültem, betöltvén irodalmi színpadunknak ezt a tisztségét is. Egy igen egyszerűen öltö­zött nénike tipeg az asztalom­hoz és halkan, bizonytalanul megkérdi: mennyi a jegy ára. Amikor megmondom neki, ki­bontja zsebkendőjét, kiszedi belőle a sarkába csomózott pénzdarabokat, nézegeti, szá­molgatja jó darabig, aztán na­gyot sóhajt és indul a kijárat felé. „Nincs nálam két forint — mondja szomorúan, amikor utánaszólok —, csak egyhet- venem van.” Talán mondanom sem •kell, hogy jegy nélkül be­engedtem a nénikét, hiszen annyi sokat jelentett számom­ra ez a jelenet. Az ismeretlen egyszerű parasztasszony, aki Gödöllőn meg akarja hallgat­ni Arany János balladáit... Ez a jelenet győzött meg a legjobban arról, hogy jó úton haladunk. Hidvégi Nándor persze sze­rénykedik, amikor a kitünte­téséről esik szó. Azt mondja, hogy nem egyéni érdemeiért kapta, mert ha nem lennének lelkes munkatársai a könyv­tárban is, a járásnál is, köz­tük talán elsősorban Ladányi István, a jádás népművelési felügyelője, hát egymaga nem sokat tehetett volna. További terveiről már szí­vesebben beszél. Fejleszteni szeretné a könyvtáron és a já­rás könyvtári hálózatán kívül a Julhász Gyula Irodalmi Szín­padot is, még szebb, még vál­tozatosabb és színvonalasabb műsorokkal. — Eddig tizenegy község vette át a könyvtárat — mond­ja — egy községgel, Dánnyal azonban különleges terveink vannak. A dányi könyvtár pat- ronálását a gödöllői agrár­egyetem vállalta. Szeretnénk az őszre ebből a községi könyvtárból megcsinálni az or­szág legelső - termelőszövetke­zeti községi mintakönyvtárát. Arra a kérdésre, ho&y nem vágyakozik-e vissza a gyakorlati pedagógusi pályára, mosolyogva mondja: — A kultúrát szolgáltam ott is, itt is azt szolgálom. Ez a szolgálat pedig mindenütt és mindenképpen örömteljes hi­vatás. Magyar László 'í £ Szombaton nyílik ^ az NDK színháztörténeti í kiállítása £ ^ Az Iparművészeti Múzeum­iban szombaton nyílik meg a Í Német Demokratikus Köztár­saság színházi életét a fel- Í szabadulástól napjainkig bé­rmutató kiállítás. A színdara- Í bök, operák, operettek j elme­izeit, jeleneteit, díszletterveit Í mintegy 250 képen szemlélhe- Í tik meg a látogatók, a szín- Í padképeket pedig huszonöt Í makett szemlélteti. Mindezt Í valósághű környezetbe ágyaz­nák: a hatalmas, festett vász- inak, a maketteket tartó desz- ikák szinte a színpad, a ku- í lisszák világába vezet a nézőt­KÖNYVESPOLC v\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v\\\\\\\\\\^^^^ Molniir Gábor: JAGUÁRORSZÁGBAN í Ismét egy Molnár-könyv, J sorrendben a harmadik. S Í nemcsak sorrendben az, ha­ji nem időrendben is, a vadász- Í kalandok utolsó szakaszát Í fogva össze. Molnár Gábor e Í könyvében a brazíliai Cupari Í folyó környékén tett vadász- Í útjairól «iámól be, azokról az Í izgalmas, gyűjtőntakról, ame­lyekét ar fiatal férfinak napról1 Í'napra meg kellett ismételni. Í 'mert. csak így biztosíthatta Í megélhetését. De nemcsak Í 'ezért ment a sűrűbe. Mint Í könyve egyik helyén írja: akit Í nem fűt a vadászszenvedély. Í á természet imádata, a gyűjtő ^ hivatásérzete, ez másfél órá- ^ nál tovább nem tudja csinálni ^ azt. amit ő, s hozzá hasonló ^ vadásztársai csináltak napról ^ napra. Érdemes lenne már Molnár ^ Gábor könyveit olyan szem- ^ szögből is megvizsgálni, hogy ^ a természet megismertetésén, ^ az idegen földek titkainak el-. í mondásán túl, hogyan nevel­nek ezek a könyvek a termé­szet megismerhetésének mar­xista elvére, hogyan bizonyít­ják minden sorukkal, hogy az ember — kellő ismerettel, kö­rültekintéssel — valóban ural­ni tudja a természetet. Mert ez a könyv, a Jaguárország­ban is elsősorban e mellett tesZ hitet. Molnár Gábor nem is­mer lehetetlent, s nem ismer megfejthetetlent sem. A folyó­parti dzsungelnek minden zaja, minden eseménye ma­gyarázható, s az állatok tet­tei, viselkedése sem oktalan, kiszámíthatatlan. Mindez azon­ban csak szenvedések, meg­próbáltatások eredményeként lehet egy vadász tulajdona, s a könyv hű tükre annak is, hogy az effajta utak nem va­lami kirándulások, nem una­loműző időtöltés. Mint előző könyveiben is, Molnár Gábor e könyvében sem ír szenzációkat. Mármint olyan szenzációkat, amit az olvasóközönség egy része az ilyen fajta könyvektől vár. Nincsenek „vérfagyasztó” ka­landjai. De van ezernyi hét­köznapi esemény, amelyből a nagy szenzáció, a természet megismerése, az egész életre feledhetetlen élmény áll ösz- sze. S persze ezeknek a hét­köznapoknak is megvan a maguk... sokszor , lélegzetáilító eseménye, amikor a vadász kezének egy rezdülése a puska gazdájának halálát jelenthet­né .:. De akinek helyén a szí­ve, az esze. az nem marad ott a vadonban. A könyv izgalmas, nagyon érdekes olvasmány, dehát ezt Molnár Gábor írásainál emlí­teni is alig kell, annyira ter­mészetes. Jó a fényképanyaga is, habár az előző kötetekkel szemben szegényesebbnek érezzük, a többi állat rovásá­ra elég sok a kígyókép. Dehát ezek csak apró szeplők, me­lyek nem rútítják a könyv egészét. (Gondolat Kiadó.) — m — •XNXXXXXXX\XXXXXX\X\NXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXXXXXXX\NXXXXXXXXXXXXXXXXXXX\NXXXXXX\\VvXXXXXXXXXXXXXXVNXVXXX\X\

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom