Pest Megyei Hírlap, 1960. május (4. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-29 / 126. szám

A HÉTKÖZNAP NEM HARSOGÓ... KÖNYVESPO LC VXXX\XVÍaXXXXX'AXXX'XAí.XXX'^XXXXXXXXXXXXXXXX\XXVXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXXNXXXXX\XXVKX\!»5».XV«S«\SX A VARÁZSHEGY Megjegyzések Thomas Mann regényéről Sokszor citálták már a --------------mi nemzedékün­ket a társadalom ítélőszéke elé. Rólunk, a közvetlenül há- 'ború előtt születettekről, a mai tizennyolc-húsz évesekről mondták el egyesek, hogy nem­törődömök, tiszteletlenek va­gyunk, nincs bennünk semmi fiatalos lelkesedés, még ön- magunkat se vesszük komo­lyan, nemhogy másokat, csak élünk, élünk, mintha csupán ennyi lenne a dolgunk, ami- hek elvégzésére megszület­tünk. Wurlitzerek mellett 'ülünk és könnyű pénzt haj­szolunk, fekete inget, fekete harisnyát és olasz frizurát hordunk — s pontosan ennyit is érünk. E lérkezett az ideje, hogy egyszer már felálljunk mi is és elmondjuk mindazt, amit — nem védelmünkre, de — el kell mondanunk; az ő számukra. Tizennyolcadik születésna­punk illetődötten vártuk, lám, hivatalosan is polgárok le­szünk ott,, ahová eddig több­nyire hamis papiroklcal jut­hattunk csak — a felnőttek társadalmába. Ahol semmi nem olyan, mint elképzel­tük ... Mi a megtestesült igazságnak és az ideális em­beri viszonyok társadalmának gondoltuk a felnőttekét, olyan­nak, mint amilyenné bennün­ket a tanáraink nevelni akar­tak és nem csekély volt a kiábrándulásunk, amikor rá­jöttünk, hogy ott is ugyanúgy vannak kitűnők, jók, közepe- \ sek és stréberek, mint nálunk j az iskolában. Csahogy az ő j kezükben nagyobbak a lehető- \ ségek, így a tét is nagyobb, j mint egy jó vagy rossz bizo- j nyitvány. így látjuk ... Rohanó vi- --------------------- lágban nőt­tünk fel, apáinknak nem volt ■ idejük a dolgok alapos, mód­szeres ismeretére tanítani ben­nünket. Észre sem vették, amikor elengedtük a kezük. Saját szimatunk után futot­tunk szét, megnéztünk, meg­tudtunk mindent, amire ki­váncsiak voltak, mikor meg eljött az ideje, hogy vélünk is megtörténjenek a legtöbb em­ber életében előforduló dol­gok, úgy fogadtuk őket, mint a sofőr kisfia az ajándékba kapott autót. Kicsit unottan, hiszen ismeri minden porciká­j át... Ez a „cinikusságuhk”. És a „tiszteletlenségünk’’ is ’ ugyanerről a tőről ered. De hogy csak élünk, élünk, mintha csupán ez lenne a dol­gunk — ez nem igaz. Ország­ra szóló példákat hozhatnánk: Sztálinvárost is a diákok kezdték el építeni, a hansági mocsár lecsapolását és a még gimnazista „kis Kempelen’’-t, aki kibernetikus. kártyázó­gépet szerkesztett; felsorolhat­nánk a középiskolák tanulmá­nyi versenyének nyerteseit és a szakmai ifjú mestere címet elnyerni akaró ipari tanulókat és a váci, meg a nagykörösi gimnázium színjátszóit is, akik Gogol A revizorját és Katona Bánk bánját vitték színre saját és a testvér gim­náziumukban. Beszélhetnénk a fiatal önkéntes rendőrökről és az ismeretterjesztő előadó.- sokról, ahol a TIT munkatár­sai szerint a legtöbb kérdést koTunkbaliek teszik fel és a Nemzeti Színház és az Opera , ifjúsági előadásairól, amikor zsúfolásig megtelik a nézőtér; de ezt önöknek jobban kell tudniok... Negyvenöt őszén egy cso­port húszéves fiú teherautót szerzett, végigrobogott az ak­kori Adrsássy úton és tégla-1 darabokkal törte be az eszpresszók ablalcát. Ma már ott ülnek ők is ugyanazoknak az eszpresszóknak az asztalai­nál és egyesek közülük rosz- szallóan mondják, hogy nincs bennünk lendület, lelkesedés. Tudjuk, mennyire kedves lehet nekik ez az emlék. Ok megtehették, de mi már nem tehetjük meg ugyanezt. Nincs, rá szükség — s az ilyen mód-, szerekre a mi viszonyaink kö­zött már aligha lesz. Nekünk; a hétköznapok maradtak. A munka, s az apró-cseprő tenni- i valók, amelyek nem tudnak i úgy harsogni, mint egy-egy i akkori kampány, vagy tömeg- : tüntetés. Mi szürkék vagyunk.: A zöld lombokat mások tűz-: tsk fel a tetőgerendára, mások: ünnepelték meg a ház meg-: alapozását, felépültét — ránk; a berendezése vár. Az mag: már a felhúzott falak mögött [ történik, nehéz észrevenni. : Vannak köztünk fekete- i------------— ingesek, hanyagok j és Wurlitzer mellett ülők? \ Hisszük, hogy ezek a szokások \ mögöttük maradnak majd a í kamaszkor foltos köpenyével \ együtt; ha meg nem, bánja- \ nah velük a társadalom hínár- \ iának kijáró szokások szerint. \ De bennünket ne elsősorban \ utánuk ítéljenek meg! Ha igaz \ képet akarnak kapni rólunk, \ körültekintőbben nézzenek í szét, ne fogadják el, hogy a \ legsötétebb: a fekete szín ural- \ kodik a palettán. Van ott más i is . . . . Viczián Erzsébet j Rövidesen bemutatásra kerül a Párizsi balett című fran­cia film, amelynek egyik szép jelenetét ábrázolja képünk nagyon is kapóra jövök ne­ked. Hisz ismered a mi asz- szonyainkat: tavasszal, az el­ső alkalommal nem csipked­tek holtra, de most másodszor holtra csípnek. De ha velem vagy, nem pusztulsz el! Én tudom,. hogy kell bánni ezzel az ördögfajzattal! Davidov teljes erejéből igyekezett visszafojtani neve­tését és mindkét kezével ijed­ten hadonászva mondta: — Nem, nem, ugyan már! Nem kell nekem a te segítsé­ged, magam is elboldogulok. Bizonyára ez az aggodalmad is teljesen felesleges. A nép jóval öntudatosabb lett a kollektivizálás első hónapjai­hoz képest, ez a tény! Te pe­dig, Makar, még mindig a régi rőffel méred a népet — ez is tény! — Ahogy akarod, mehetek is, maradhatok is. Azt hit­tem, jó szolgálatot teszek ne­ked, de ha már ilyen büszke hős vagy — intézkedj magad! — Ne sértődj meg, Makar — szólt békítőn Davidov. —■ De te nagyon rosszul harcolsz a vallási előítéletek ellen és ebben a dologban alaposan, nagyon alaposan tévedsz! — Nem akarok erről vitat­kozni veled — mondta szára­zon Nagulnov. — Vigyázz, csak te ne tévedj. Te azt szoktad meg, hogy a veséjé­be nézel ezeknek a tegnapi birtokosoknak, én meg úgy agitálok, ahogy az én parti­zán lelkiismeretem diktálja. No, már megyek is. Erőt, egészséget! Férfiasán, keményen kezet szorítottak, mintha hosszú időre válnának el. Nagulnov keze kemény és hideg volt, akár a kő, a szemében pedig, amely már elvesztette az iménti élénk ragyogását, új­ra kimondatlan, titkos fájda­lom bukkant elő. „Nehéz most a lelke...” — gondolta Davidov és erőnek erejével fojtotta magába a szánalom kéretlenül jött érzését. Nagulnov a fakallantyúba fogódzva Davidov felé for­dult, de nem rá, hanem fél­re nézett és' enyhe rekedtség rezgeti hangjában, amikor így sióit: — Az én volt feleségem, a te szeretőd, eltűnt a faluból. Hallottad? Davidov megdöbbent, még semmit sem tudott ar­ról, hogy Luska már néhány nappal ezelőtt örökre búcsút vett Gremjacsij Logtól, meg a szívéhez nőtt emlékezetes he­lyektől és meggyőződéssel így szólt: — Lehetetlen! Hová me­hetne igazolvány nélkül? Bi­zonyára a nagynéniénél lakik és megvárja, hogy elcsituljon a szóbeszéd Tyimoféjről. No meg csakugyan kényelmetlen most az emberek előtt mu­tatkoznia. Rosszul alakult a sorsá Tyimof ej jel... Makar elnevette magát, mintha azt akarná mondani: „Hát velem és veled talán jól alakult?”, de mégis mást mondott: — Az igazolvány a kezében van, és szerdán indult el a faluból, ezt pontosan tudom és állítom. Magam láttam, amikor hajnalban kiment az országútra — egy kis bugyor volt a kezében, bizonyára a ruháját bugyolálta bele — ott állt a dombon égy dara­big, visszanézett a falura, az­tán eltűnt az ördöglánya. Ér­deklődtem a nagynéniénél: hová vette az útját Lukerja? De a nagynénje se tud sem­mit a világon. Lukerja azt mondta neki: megyek, amer­re a szemem lát. Ennyi az égész. így hát kitáncolt az életünkből az az átkozott nő­személy ... Davidov hallgatott. Újra erőt vett rajta a Makarral szemben érzett szégyen. Igye­kezett közömbösen viselkedni, csak futólag nézett Makarra és halkan így szólt: — Le is út, fel is út! Sen­kinek sincs oka, hogy sajnál­ja. — Hát ő világéletében nem szorult rá senkinek a sajnál­kozására sem, hanem ami a különféle szerelmet illeti, Tyi- moska lepipált bennünket, ba­rátom. Akármit is mondasz, ez tény! No, mit íintorgatod az orrod? Nem’tetszik? Ne­kem sem tetszik az ilyesmi, barátom, de hát az igazság elől nem lehet kitérni! Luker- ját elszalasztottam én is, te is. Miért? Nagyon egy­szerű a dolog. Azért, mert nem asszony ez, hanem hét­ördög! Azt gondolod, hogy a világforradalom miatt fáj a lelke? Fészkes fenét! Egy íze- része sem kívánja se a kol­hozt, se a szovhozt, se ma­gát4 a szovjethatalmat! ő csak táncba szeretne járni, minél kevesebbet akar dolgoz­ni, minél többet illegni-billeg- ni — ez az ő egész párton kí­vüli programja! Ha az em­ber ilyen asszonyt meg akar tartani maga mellett, akko: szurokkal mázolja be a kezét markolja meg a szoknyájál hányja be a szemét és felejt sen el mindent ezen a kerel világon. De én azt hiszem hogy ha az ember egy kicsi is elszunyókál, ez az asszony akár a kígyó a bőréből, kibú­jik a szoknyájából és anya­szült meztelen is elsirül i táncba. Hát ilyen ez az is­ten meg istenfia átkozta Lu­kerja! Azért is tapadt vé Tyimoskára. Tyimoska, voll úgy, hétszámra ődöngötl harmonikával faluszerte — el-elhaladt az én lakáson előtt is, Luskát meg min- gyán kiverte a forró verejték és csak azt leste szegény fe­je, mikor megyek már el ha­zulról. Hát. mi a csudának kellett nekünk ilyen ringyót tartanunk? Miért kellett vé­gette otthagyni a forradalmai meg a most folyó szovjetmun­kát? Falra borsót hányni; Tiszta sor, ez maga a pusz­tulás! Pusztulás és burzsoá elkorcsosulás! Nem, akkor már inkább akassza fel magái akár háromszor is az else ágra, de miért mondjunk k mi egy ilyen szajha miatt pár­tos elvhűségünkről?! Nagulnov ismét felélén­kült és felegyenesedett. Orcá­ja kiripult. Az ajtófélfának támaszkodva cigarettát so­dort, rágyújtott és két vagy három mély szippantás után immár nyűgöd tabban és hal­kabban. olykor suttogva, így folytatta: (Folytatjuk) XXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX.XXXXXXXXXXXXXXXXXYXXXX.XVXXXXVNWV<XVXX.V».VX'«VW> Farkas László: • • Üzenet; későn Még mindig az vagy, aki voltál Szégyellhetnéd magad: Nem akarsz távozni belőlem. Nem mondom már: maradj, Azt mondom már: eredj cl! Egészen menj, ha egyszer Már olyan messze vagy! Ma is virág vagy, rózsa vagy még. Emlékek halk szele Ringat, s a percek még miattad Kínnal vannak tele. S ha azt üzenem sírva: Eredj!------------úgy mondom, mintha A zt mondanám: gyere! Török Rezső: Tavasz a Pilisben Felkapja szoknyáját, szalad, térde fehér, fehér, fehér, fut, forgószél, a fák alatt. Ibolyák szólnak: elesel! Nevet, a cinkékhez beszél, vagy a visszhanggal felesel. Fordul, fütyül'— ki érti ezt? — szilva virága hulldogál, nézi, megfájdul, sírni kezd. Bólint a hegy, a vén Pilis: ez minden évben így csinál, bolond kisasszony, április. Talán maga az a tény, hogy körülbelül 25 év után új, .kitű­nő fordításban, 33 000! pél­dányban jelenik meg a manni életmű kétségtelenül „legnehe­zebb” alkotása Magyarorszá­gon, meg kell hökkentsen egy pillanatra. A „fehérek közt egy európai” — ahogy József Attila ragaszkodása köszöntötte Tho­mas Mannt — műve annak idején 2000—3000 példányban sem fogyott el nálunk. Ma az új kiadás hatalmas példány­száma sem elégíti ki az igé­nyeket. Fegyin említi író portréi kö­zött, hogy Mann sokáig nem hitte el neki műveinek szov­jetunióbeli hatalmas sikerét. Érthető is ez, ha arra gondo­lunk, hogy az író első, 25 éves korában írt regénye, a Bud­denbrook, mely a világhírt hozta meg számára, és „óriási siker" volt, egy év alatt ezer példányban kelt el. A varázshegy irodalomtörté­neti helye, jelentősége, eszmei problémái ma már tisztázott, az irodalomtudományban el­döntött kérdéseknek számíta­nak s épp ezért bírálatot írni a műről nagyképű fontoskodás lenne. Nem árt azonban most, amikor első ízben jut el való­ban nagy tömegekhez a könyv, keletkezése körülményeit, je­lentőségét az olvasók előtt fel­eleveníteni. Abban a szerencsés és rit­ka helyzetben vagyunk, hogy magától az írótól, első kézből ismerjük műve születésének történetét és problémáit. 1912-ben Mann három hetet tölt látogatóban Davosban fe­leségénél, aki akkor az egyik tüdőszanatórium betege volt. Ekkor ragadta meg az ott fent hangulata és a szanató­riumok elzárt kis világának különleges levegője, Kis híja őt is ott tartják egy állítóla­gos fertőzés miatt „Én azonban inkább A varázshegyet írtam meg, s ebben értékesítettem a három rövid hét alatt odafönt szerzett élményeimet.” — ír­ja egy későbbi előadásában. Arról is beszél azután, hogy ebből az élményből a Halál Velencében ironikus és szatiri­kus ellentétpárját akarta meg­alkotni. A téma azonban fölé­be nőtt az írónak s talán leg­súlyosabb és egyik legnagyobb terjedelmű regényévé kereke­dett. Igaz, hogy megírását fél­beszakította a háború, de ugyanakkor befejezését, gon­dolatainak lezárását is a hábo­rúnak köszönhette. A művet magát csak a háború után, a huszas évek elején fejezi be. Érdekes véletlen az, hogy a polgári világ, a kritikai realiz­mus valószínűleg utolsó világ- irodalmi méretű képviselői, du Gard, Galsworthy és Tho­mas Mann egy időben élnek az új, a szocialista szemléletű rea­lizmus első alkotóival, Gor­kijjal és Solohovval. Az előb­biek közül talán éppen Tho­mas Mann az, aki az elmúlás, a lefelé haji ás legnagyobb freskóját vázolta fel, hiszen A varázshegy az író saját szavai szerint is „a századforduló utá­ni európai problematika leltár- felvételi kísérlete”. Hozzáte­hetjük, nemcsak társadalmi, de egyéni fejlődésében is zá­rókő ez a nagy regény. A vívó­dó író, aki gyakran mondott igent és nemét ugyanarról a témáról, aki „két világ között állott és egyikben sem volt ott­hon”, A varázshegy problémá­jának lezárásával indult el azon a következetesen antifa­siszta úton, amelyen mindvé­gig járt, amelyen azonban mindvégig a legjobb értelem­ben vett polgár máradt. Olyan polgár azonban, aki következe­tesen számolt azzal, hogy a kö­vetkező lépés csak a szocializ­mus lehet, ahogy erre híres Goethe-tanulmányában utalt is. A varázshegy tüdőbeteg sza­natóriuma reális társadalmi mondanivalója mellett szim­bolikus mű is. Szimbolikájá­ban az egyik orvos megjegyzé­se dominál, melyet némi mó­dosítással úgy fogalmazhat­nánk, hogy egészséges polgár nincs. Ezt a képletet azután tiszta változatában az ott fönt, elkendőzve pedig a sík vidék, az ott lent mutatja. Thomas Mann sohasem áb­rázol politikai harcot. De em­beri küzdelmeinek hátteré­ben az a nagy küzdelem áll, amelyet Hans Castorp leikéért Settembrini képében a libera­lizmus és Naphta alakjában a fasizmus ideológiája folytat. Mesteri az, ahogy már ekkor, az erőviszonyok tényleges ki­rajzolódása előtt az író érzé­keltetni tudja, hogy Naphta sikerei az antikapitalista de­magógia, Settembrini bármily rokonszenves alakjának kudar­cait pedig az a tény szolgál­tatja, hogy kritika nélkül áll a kapitalizmus gondolata mellé. Az ívó nem ok nélkül be­szélt arról, hogy művét sem előbb, sem később megírni nem lehetett volna. És nem ok nélkül hivatkozik arra is, hogy művét előre és hátratekintve kell olvasni, mert valóban al­kotásainak csillagrendszerében, eszmei vonalában a Budden­brook és a József és testvérei között ível. „Nagyon kihívó követeléssel kezdem — írja művéről szólva Thomas Mann — tudniillik az­zal, hogy kétszer kell elolvas­ni ezt a könyvet. Ezt a köve­telést természetesen azonnal visszavonom, ha megesik, hogy valaki az első alkalommal unatkozott.” Valóban, ennek a műnek, amelynek cselekménye tulaj­donképpen nincs és izgalmas cselekményei csak nagy beszél­getésekben zajlanak, felépítése tudatosan és szándékoltan a zenei ellenpontozás elveire épült. • Nem új gondolat, de kétség­telen, hogy A varázshegy a vi­lágirodalom nagy fejlődés regé­nyeiknek egyike s főhőse is, de talán még inkább Settembrinije időnként az írót fedi. Thomas Mann a növekedés művének nevezi, mely szereplőjében, történetében, de mint elbeszé­lés is, növekedés. Hans Castorp a világirodalom nagy kereső hőseinek egyike. Kereső hős, akár Faust, akiért a Magasság és Mélység erői küzdenek, ke­reső hős, mint Parsifal, aki az értelmet, a végső célt, megol­dást, a beteljesülést — a Grált — keresi, vagy akár úgy, ahogy első polgári őse, Goethe Wil­helm Meistere is az. A megjegyzéseknél többet mond a mű, amely egészen bi­zonyosan ismét ezreknek és ez­reknek ad élményt. Élményt, amelyet ha nehézzé is tesz, de nem tesz lehetetlenné Mann analitikus intellektualizmusa, stílusa és technikája, amelyik éppúgy kerüli a romantikus felnagyításokat, mint a natura­lizmus aprólékosságait. Finom iróniájával az indázó monda­tok arabeszkjeiben többször és többször ismétli a lényeges igazságokat — ezt nevezte ő a bevésés módszerének. E világirodalmi remekmű könyvheti megjelenését nem utolsósorban Szöllősy Klára előttünk nem ismeretlen, de újra bravúrosan bizonyított for­dítói tehetségének köszönhet­jük. (Európa) -i -r

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom