Pest Megyei Hírlap, 1960. április (4. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-07 / 82. szám
4 1960. ÁPRILIS 7. CSÜTÖRTÖK "xföírhív A KATOLIKUS EGYHÁZ SZOCIÁLIS TANÍTÁSA A KAPITALIZMUS SZOLGÁLATÁBAN* Ma olyan időket élünk, amikor soha nem látott gyorsasággal fosztanak szerte a burzsoázia által költött mítoszok és amikor a szocializmus (nem csupán mint tanítás, hanem mint reális valóság is), meghódítja a nagy tömegeket és erejének gyarapodásával bámulatba ejti a világot. Mint egy jezsuita megállapítja, a kommunizmus „sokak szerint az egyetlen válasz az emberek millióinak törekvéseire...” Ezért c burzsoázia most is — mint mindannyiszor, amikor súlyos válság fenyegette — segítségül hívta a vallást és annak intézményeit, különösen a katolikus egyházat. A római katolikus egyház a burzsoá rendszer egyik leghatalmasabb felépítménye. A keresztény ideológia sok országban régóta elterjedt a néptömegek között. A vallási intézmények szilárdam belenőttek a burzsoá társadalom életébe. Az egyháznak roppant nagy eszközei vannak a propagandára és a szervezésre. Külön államot tart fenn, a Vatikánt, amely az egész világ keresztény tömegei parancsolójá- nak tekinti magát. Az egyház uralma sok országban tekintélyes gazdasági alapra támaszkodik: földbirtokra és finánctőkére. Gazdasági vonatkozásban az egyház szorosan összefonódott a monopoltőkével, politiloni tekintetben az egyház szövetségese a reakciós imperialista burzsoáziának, amelyet min- « den körülmények között támogat; ideológiai vonatkozásban pedig a monopóliumok és a politikai reakció érdekeinek kifejezője. A szocializmus növekvő befolyása láttán az egyház — a burzsoázia hűséges szövetségese — mind ideológiai, mind pe- 'dig politikát téren kénytelen határozott intézkedéseket tenni. Az egyház olyan buzgón ne- kigyürközött ezeknek az akcióknak — s ez óhatatlanul nyugtalanítja a béke minden harcosát, hívőt és hitetlent egyaránt —, hogy egyes magasrangú egyházi méltóságok tétovázás nélkül átkot szórnak a nemzetközi feszültség enyhülésére és a békés egymás mellett élésre, nyilván attól tartva, hogy az enyhülés és az egymás mellett élés még tovább növeli a szocializmus tekintélyét. Ebben a cikkben az egyház jelenkori ideológiai erőfeszítéseivel, pontosabban ezeknek valamelyest szűkebb ágával — a katolikus egyház szociális tanításával — kívánunk foglalkozni. Az egyház ma fokozza támadásait a kommunizmus ellen, s a vulgáris antikommunizmustól kezdve a marxizmus—leninizmus „tudományos” bírálatáig mindent latbavet, egyszersmind fokozza saját „szociális tanításának” propagandáját. Ezt az alaposan elavult és az élet eseményei mögött elmaradt doktrínát XIII. Leó pápa fogalmazta meg először 1891- ben. a Rerum Novarum kezdetű enciklikájóban. Most ezt a doktrínát igyekeznek megfiatalítani, „korszerűsíteni”, tömegméretekben rpinden eszközzel terjeszteni és a számos katolikus szervezet (az Actio Catholica, a keresztény szakszervezetek, a keresztény- demokrata pártok stb.) segítségével a gyakorlatban alkalmazni, hogy megpróbáljanak kitartani a tudományos szocializmus nyomásával szemben. Jellemző, hogy XXIII. János, az új pápa szükségesnek tartotta hogy első en- ciklikájának nagy részében a „szociális kérdéssel” foglalkozzék. Elődeinek nyomdokaiban járva, ő is sietett megismételni, hogy a kommunizmus „a keresztény civilizáció alapjainak lerombolására” törekszik, s kijelentette, • Részletek J. KANAPA írásából. Megjelent a Béke és Szocializmus 1960. márciusi számában. hogy a kommunizmus „az egyház által elítélt tanítás”. Sok teret szentelt annak, hogy „az egyház szociális tanítását” szembeállítsa a tudományos szocializmussal. Mivel a teológia értelmében minden ember testvér, az egyház ebből az elvont „testvériségből” nagyonis konkrét „szociális szövetséget” dedu- kál: a gazdagok és a szegények, a munkáltatók és a munkások, a kizsákmányolok és a kizsákmányoltak — mind testvérek, s mindnyájuknak egyetlen céljuk van: „a közjó”. Az egyház ezt az idillt javasolja a társadalmi élet elemzése helyett. „Az egyház tevékenyen és állandóan arra törekszik, hogy a tőke és a munka, a munkáltatók és a munkások közötti látszólagos ellentét magasabb egységgé, a két félnek a természet által meghatározott együttműködésévé, a vállalatok és a gazdasági ágak szerinti korporativ egyesüléssé váljon.” A munkaszervezeteknek, nevezetesen a szakszervezeteknek azt a feladatot szánják, hogy betetőzzék ezt az idillt; osztályegyüttműködésre hívják fel őket: „A szakszervezet ideiglenes segítség, átmeneti forma: rendeltetése az, hogy biztosítsa a vállalkozók és a dolgozók szövetségét és szolidaritását, hogy így mind ezek, mind azok vállvetve dolgozhassanak a közös jó érdekében és az egész társadalom szükségleteinek kielégítése érdekében.” Az egyház a múltban nagy erőfeszítéseket tett a „vegyes” szakszervezetek (vagyis a kizsákmányoló- kat és a kizsákmányoltakat egyaránt egyesítő szakszervezetek) megszervezése érdekében. Ettől csupán a XX. század elején állt el, amikor ennek az elképzelésnek a kudarca nyilvánvaló lett és áttért „keresztény munkás szak- szervesetek’’ megalakítására, amelyeket alkalmasabbnak tartott a munkásosztály harci frontjának megbontására. Az egyház szociális programja teljes egészében az osztályegyüttműködés távlatából indul ki: „Az osztályharc, ha kirekesztjük belőle az ellenségeskedés és a kölcsönös gyűlölet elemeit, fokozatosan az érdekeknek teljes megengedhető, az igazság keresésén alapuló megvitatásává válik ami kiinduló pont lehet — s annak is kell lennie — a szakmák kölcsönös együttműködésének biztosításához.” (Quadragessimo Anno.) A társadalmi életről az egyház által adott leírás, egyszerűen szólva, tucatfiliszterségtől bűzlő apologetika, az általa javasolt szociális program pedig sem több, sem kevesebb, mint lelkiismeretlen szemfényvesztés. Miféle „együttműködés” lehetséges két olyan osztály között, amelyek közül az egyik természeténél fogva kizsákmányoló osztályként lép fel a másikkal szemben? Miféle „igazságon alapuló megvitatás” lehetséges az olyan osztállyal, mint a burzsoázia, amely minden teketória nélkül kisajátította magának az igazságszolgáltatást és annak szerveit — a bíróságtól egészen a rendőrségig —, s azokat az általa kizsákmányolt munkásosztály alárendelésének és elnyomásának szolgálatába állította? Szemfényvesztés, ocsmány csalás barátságot hirdetni a rabszolga és ura, együttműködést az áldozat és a hóhér között, „kölcsönös jó szolgálatokról” beszélni a kirablott személy és a rabló között! Ám XXIII. János, a jelenlegi pápa enciklikájában éppen ezt a csalást ajánlja feleletként korunk követeléseire. Abban az időszakban, amikor a világ munkásosztályának forradalmi mozgalma a haldokló kapitalizmus alapjait döngeti, azét a kapitalizmusét, amelyet nemcsak a történelem, hanem a legnagyszerűbb jelen — a szocialista világ növekvő ereje és e világ emberének hasonlíthatatlanul magasabb életszínvonala — is elítélt, ebben az időszakban a pápa a tőkés országok proletariátusa előtt kénytelen mentegetődzni: „Arra kérjük szeretett fiainkat (a proletárokat. — A szerk. megjegyzése.), értsék meg, hogy az egyház nem ellenségük és nem lép fel jogaik ellen; ellenkezőleg, az egyház, mint szerető anya, védelmezi őket...” Hát hogyan is „védelmezi őket”? Úgy, mondja a pápa, hogy olyan szociális tanítást hirdet, amelynek célja a „társadalmi osztályok közötti egyetértés”... ,.S az az óhajunk, hogy ... a különféle szakszervezeteket ne tekintsék védelmi vagy támadó fegyvernek... hanem hídnak, amely a két partot összeköti.” Az osztályegyüttműködésről festett e lírai kép mögött a dolgozó ott lát egy másik, reálisabb képet, amelynek motívumát saját tapasztalata vési emlékezetébe: a lovas és a ló jól ismert „egyetértésének” képét... Az elmondottak után nincs semmi meglepő abban, hogy az egyház mindazt támogatja, amit a burzsoázia kiagyal abból a célból, hogy a munkás- osztályt az osztálybéke útvesztőjébe terelje (a „profitból való részesedést“, „a mun- kásrészvényeket“, „az emberi viszonyok rendszerét“ stb.) S XXIII. János első enciklikája, amelyet keresztül-kasul áthat az az eszme, hogy a tőkés és a munkás „partnerek“ a társadalmi életben, vajmi keveset különbözik attól, amit a szociáldemokrácia és a burzsoázia a szerinte helyesen értelmezett kapitalizmus, a „népi“ kapitalizmus erényeiről hirdet. Az egyház számára azonban az osztályegyüttműködésnek ezek a formái csupán cselfogásnak, félmegoldásnak számítanak. Az egyház eszméje sokkal radikálisabb és sokkal reakciósabb: a társadalom korporativ megszöfve1 zése. Az egyház szociális tanítása, bármilyen célokat kövessen is, lényegében a katolikus dolgozók demoralizálójára irányul. Az egyház az „isteni“ eredetű morális parancsolatok leple alatt alattomosan és szívósan arra törekszik, hogy a katolikus dolgozókat a szocializmustól elvonja, zsákutcába kergesse, kivonja a burzsoázia elleni harcból, s eltántorítsa őket a kommunista testvéreikkel együtt megvívandó közös akcióktól. Ezt a tanítást, miként magát a vallást is, a költő szavaival élve „az emberi erők álnofc tolvajának“ nevezhetjük. Bármennyire elavult is a katolikus egyház szociális tanítása, hiba lenne, ha nem vennénk észre azt a kárt, amelyet e tanításnak a dolgozó tömegekre gyakorolt hatása okoz, annál is inkább, mivel a tömegek között, a nyugat-európai országokban is, meg a latin-amerikai országokban is, sok a katolikus. A gyökereiben végletesen dogmatikus, a társadalmi élet leírásában a cinizmusig apolo- getikus, a dolgozókra kapitulációt erőszakoló egyházi tanítás ideológiai akadály — noha a proletárharc fejlődésének arányában egyre kevésbé jelentős, de mégiscsak reális akadály — a szociális haladásért és a demokráciáért harcoló munkásosztály egységfrontjának kialakítása útján. A legveszedelmesebb ellenség az egyházra nézve az a tapasztalat, amelyet a tömegek a burzsoázia gazdasági, szociális és politikai elnyomása ellen vívott mindennapos harcuk során szereznek; a tömegek e harc révén i útnak el annak megértéséhez, hogy le kell rázniuk magukról az egyház ideológiai jármát. S itt is, mint minden más területen a kommunistákra, a valóban tudományos ideológia, a marxizmus—leninizmus hordozóira vár az a feladat, segítsék a dolgozó tömegeket abban, hogy saját tapasztalataik alapján meggyőződjenek róla: a dolgozók egységére van szük-_ Új óvodát épít a termelőszövetkezeti Kistarcsa Szerény márványtábla hirdeti a Kistarcsai Községi Tanács székházának faláról, hogy Aulich Lajos tábornok, a magyar szabadságharc egyik leghőslelkűbb vezére, aki az aradi bitófán osztozott mártírtársai sorsában, 1849. április 10-én, tehát éppen most 111 esztendeje, ebben a községben állította csatarendbe a vezénylete alatt harcoló II. honvéd hadtestet, és minden felsőbb parancs nélkül innen indult el Isaszeg felé. Váratlan beavatkozása biztosította a honvédsereg számára a fényes isaszegi diadalt. Ez a történelmi emlék eleven erővel él azóta is a kis falu népében, valósággal ez határozza meg magatartását és kötelezi el a haladás számára. A falu népe komoly megfontolások eredményeként a szövetkezeti gazdálkodásra tért át. A gazdák tömegesen léptek be a kilenc esztendeje fennálló Uj Barázda Termelőszövetkezetbe. Három röpke nap alatt bonyolódott le a sorsdöntő változás. A község tanácsa pedig tüstént hozzálátott, hogy falujának szerkezetét is minél gyorsabban hozzáigazítsa. A községi tanács tagjai fölmérték az új helyzetet és megállapították, hogy az új életforma számos régi intézmény sürgős átalakítását is szükségessé teszi. Ezek között a legelső helyek egyikén a régi óvoda áll, az a picike épület, amelyben eddig alig negyven gyermek számára volt hely. A tárcsái asszonyok A íiagykátai Park Étterem Akárkit kérdeztünk, mindenki azt mondta: nagyon kellett már! Való igaz ez, hiszen Nagykáta nemcsak nagy forgalmú község, hanem járási székhely is. És nem volt étterme, ahol a mai ember ízlésének, igényének megfelelő terített asztal, ízes étek várja a vendégeket. Most már van! Park Étterem a neve. Olyan szép, hogM Pesten, a Nagykörúton sem találni Különbet. íme: Az étterem egyik részlete. A bár felszerelése — az igények szerint. túlnyomó többségének most már a tsz ad munkát, elfoglaltságot, gondoskodni kell tehát arról, hogy gyermekeik ne maradjanak gondozatlanul munkaidő alatt sem: sürgősen bővíteni kell az óvodát. Szinte magától szerveződött meg a mozgalom. A falu egész népe összefogott. A szövetkezetbe lépett parasztok szinte versenyre keitek egymással, hogy ki ad többet a magáéból. A tanácsházán pedig megcsinálták közben a számvetést, megrajzolták a terveket. Az óvoda régi épületéhez új helyiségeket építenek, a férőhelyek számát megduplázzák. Tulajdonképpen így sem lesz elég nagy az óvoda, de egyelőre megfelel, jövőre majd módját ejtik további bővítésének is. A költségekre fedezet úgy sincs, már mint a költségvetésben, de annál biz- ’ tosabb fedezetet jelent a tárcsái társadalom önkéntes áldozatvállalása. Amikor híre járt e kezdeményezésnek, valósággal záporozni kezdtek a község pénztárába az önkéntes adományok, és a tanácsi dolgozók alig győzték az óvodabővítéshez fölajánlott társadalmi munka előjegyzését. Véglegesen még el sem készültek a műszaki tervek, de az első önkéntes munkabrigádok már felvonultak és kiásták az alapfalak helyét, majd a gyors ütemben odafuvarozott téglákból megépítették az alapfalakat. Felszabadulásunk tizenötödik évfordulóján, április 4-én pedig ünnepi műszakot rendeztek a társadalmi munkások: már kora hajnalban megjelentek az alapfalaknál az első brigád tagjai, pontosan negyvenen, és folyt a munka késő estig. Egyik brigád Tadta át*az épülő falakon a helyét a soron következőnek. A lelkes építők egymás kezéből ragadták ki a kőműveskalapácsot meg a malteros kanalat. Estére a falak már csaknem elérték az előírt magasságot. A munkában részt vett a község népének minden rétege: a parasztok, az üzemi dolgozók, a fegyveres alakulatok tagjai, a fiatalok, az értelmiségiek. — Május közepetáján már át is adjuk rendeltetésének a kibővített óvodát — mondja boldogan Veres József, a községi tanács vb-elnöke. — A társadalmi munka és a község népének önkéntes hozzájárulása közel kétszázötvenezer forint értékű objektumhoz juttatja községünket. *— Az államtól is kapunk segítséget hozzá — egészíti ki az információt Boros László vb-titkár. — Úgy hallottuk a járásnál, hogy 30—40 ezer forintra biztosan számíthatunk. Elmondják azt is, hogy a munka megszervezésének lelke, irányítója tulajdonképpen Rácz Lajos helyettes vb-el- nök volt, aki heteken át tárgyalt, tervezett, hogy minél simábban és gyorsabban menjen a dolog. A frissen emelt falakon apró zászlókat lenget az áprilisi szél, a tarcsaiak pedig öntudatos büszkeséggel nézegetik összefogásuk gyümölcsét. (Gábor Viktor felv.) m. 1. ség a békéért, a demokráciáért, a monopóliumok elnyomása ellen, a jobb jövőért vívott harcban. Mint egykor Leninnek, nekünk is meggyőződésünk, hogy „semmilyen könyvvel és semmilyen propagandával nem világosíthatjuk fel a proletariátust, ha nem világosítja fel a kapitalizmus sötét erői ellen vívott harca. Számunkra sokkal fontosabb: hogy az elnyomott osztály egységes legyen a földi paradicsomért vívott valóban forradalmi harcban, minthogy a proletároknak egységes véleményük legyen a mennvei paradicsomról.” (Lenin Művei. 10. köt. 77. old.). Amikor leleplezzük az egyház szociális tanítását, mint a kapitalizmust védelmező ideológiát, a legkisebb mértékben sem akarjuk kigúnyolni a hívőket, megsérteni vallásos érzelmeiket. Csupán le akarjuk rombolni azt az akadályt, amely meggátolja, hogy azok is, akik hisznek a régi erőkben, meg azok is. akik nem hisznek bennük, közösen harcoljanak a kapitalizmus ellen; mi ezzel olyan kézzelfogható földi változásokat akarunk elérni, amelyek mindkét csoportnak érdekében állnak. Az egyház tanításával ellentétben, amely a kizsákmányolt- nak azt tanácsolja, hogy nyújtson kezet kizsákmányolójának, mi — kommunisták, materialisták — kezet nyújtunk minden kizsákmányoltnak, kivétel nélkül minden dolgozónak, köztük a katolikus dolgozóknak is. Szélesedjen és erősödjön hát az a szövetség, amelyre szükség van a dolgozó tömegek gazdasági követeléseiért, a békéért, a demokráciáért vívott harcban, hogy megsemmisítsük mindazokat a szociális feltételeket, amelyek Ieigázott. magára hagyott és szerencsétlen lénnyé teszik az embert, vagyis hogy véget vessünk a kapitalista kizsákmányolásnak és megteremtsük a szocialista társadalmat.
