Pest Megyei Hírlap, 1960. április (4. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-03 / 80. szám

1960. ÁPRILIS 3. VASÁRNAP PEST »ICCV 5 is. Eltűnteik • vályogfalú házikók, csupa szép, emeletes lakó­ház sorakozik a széles, aszfaltozott utcákon. Igazi város lett ez a régi mezőváros; az annyi áldozattal kiépült modem csa­tornarendszer és a magasnyomású vízvezeték tette azzá. Dó­zsa György bronzszobra büszkén tekinthet körül magas ta­lapzatáról híres városára. Kereken egy emberöltő telt el azóta, hogy Magyarország felszabadult a sötétség ural­ma alól. Az építő, alkotó munka lázában gyorsan el­röpült ez a harminc eszten­dő. Régi írások hívnak eny- nyi időt emberöltőnek, ma már kissé elavult ez a szó, hiszen — hála a tudomány­nak és a megjavult életkö­rülményeknek — ma már az átlagos emberi életkor meg­közelíti a harmincéves em­beröltő háromszorosát is. Patinás tehát a szó, de ép­pen ezért beillik ennek a mai Pest megyéről szóló helyszíni riportnak a hangulatába. A mi szép megyénkre ne­hezen ismerne rá az, aki a második világháború óta nem látta. Igaz, hogy akkor üszkös romok jelölték fel­dúlt városainak és közsé­geinek helyét, és a fölszag­gatott utakon sápadt képű, toprongyos embercsoportok vánszorogtak bizonytalan cél­jaik felé. De alig ismerne Pest megyére az is, aki, mondjuk a felszabadulás ti­zenötödik évfordulóján, 1960. április 4-én látta utoljára, bár a háborús pusztítások szörnyű nyomai már eltűntek róla, sőt, mai arculatának körvonalai is kibontakozóban voltak. Akik már ebben, a mai új világunkban születtek, azok talán mindent természetes­nek, magától értetődőnek ta­lálnak itt, de azok számá­ra, akik érett ésszel érték meg a felszabadulást és élték végig ezt a nevezetes ember­öltőt, valósággal. csodát je­lent megyénk mai képe. Csodát jelent, hiszen akarva-akaratlanul minduntalan felidéződik em­lékezetünkben a harminc év előtti rémkép, a szétrombolt gyárak, a íötezaggatött föl­dek és a fölrobbantótt acél­hidak apokaliptikus rémké­pe. Valami megmagyarázhatat­lan érzés késztet arra, hogy most, ezen a harmincadik év­fordulón körülnézzek a me­gyében, hogy úgy nézzem meg, mintha harminc év után most látnám először. Ne haragudjon meg és ne neves­sen ki tehát igénytelen hely­színi beszámolóm olvasója, ha sok olyan dolgot fedezek fel, amely számára már nem jelent újdonságot, hiszen mindennap látja, elmegy mellette, joggal érezheti ter­mészetes adottságnak. Kicsit zavarban is vagyok, amikor döntenem kell, hogy hol is kezdjem ezt a beszá­molót, mert hát — a mai képet összevetve a harminc év előttivel — itt úgyszólván minden új. A legújabb talán mégis az ember, aki szintén átalakult azóta. Más a te­kintete, más a tartása, más­képpen mozog, más hangon beszél és másképpen gondol­kozik. önmagára találva, mintha megfiatalodott vol­na... A legjobb lesz, azt hiszem, ha nem adok sem időben, sem térben összefüggő úti­rajzot, hanem mozaiksze- rűen rakok egymás mellé néhány képet. Ezekből vé­gül úgyis plasztikusan ki­domborodik az egész megye képe. Az első kirándulás színhe­lye az — íróasztalom volt. Mostanában jelent meg Pest megye új térképe. Kitereget­tem a régi mellé és néztem. mi is változott meg rajta. Magam is meglepődtem, any- nyi sok változás ötlött a szemembe. Tizenöt évvel ez­előtt csak négy járási jogú városunk volt, Cegléd, Nagy­kőrös, Szentendre és Vác. Ma már ezt a hangot viseli Da- bas, Érd, Gödöllő, Gyöm- rő és Szigetszentmiklós is. Ezeket a városokat és a pe­remközségeket vékony, pár­huzamos vonalak, gyorsmo­torvonat járatok kötik ösz- sze egymással és a főváros­sal. A régi HÉV-re már alig emlékszünk. Gödöllőn mond­ta nemrég tréfásan valaki, hogy egy-két régi szerelvé­nyét műemlékké kellene nyil­vánítani. Milyen szépen mutat ezen a színes, új térképen Buda­pest körül a nevezetes „alvó városok” koszorúja. Tíz vadonatúj város! Ezeket is a társadalom föl­szabadult varázsereje hívta életre az első emberöltőnek második felében. Az első itt van a régi Taksony és Dunaharaszti között. A má­sodik F első p akon y ná 1, a harmadik Üllőnél, a negyedik Gyömrőnél, az ötödik Mag­lódnál, a hatodik Mogyoród szomszédságában, a hetedik Csornád mellett, a nyolcadik Pomáz és Csobánka között, a kilencedik Pilisvörösvár- nál, a tizedik pedig, amel­lyel bezárul a koszorú, Buda­örs és Törökbálint között. Mind a tíz fiatal, erőtől duz­zadó, korszerűen megépített, vadonatúj város, nagysze­rű közművekkel, három- emeletesnél nem alacso­nyabb új lakóházakkal, gyö­nyörű parkokkal, nyílegye­nes utcákkal. Mégis alvó városoknak hívják őket. Rajtuk ragadt ez a név, ér­zékeltetve azt a komoly szük­ségletet, amely életre hívta őket. A túltelített főváros a szülőanyjuk, az épített ben­nük sok tízezer lakást, hogy hajlékot, mégpedig könnyen és gyorsan elérhető, szép hajlékot adjon hatalmas üze­mei, intézményei dolgozói­nak. így szabadult meg egyik legnyomasztóbb prob­lémájától, az évről évre fo­kozódó lakásínségtől. És így gazdagodott tíz gyönyörű, új várossal a mi megyénk. Jártam már valamennyi­ben, nem is egyszer. Tanúja ! voltam keletkezésüknek, fej- j lődésüknek. De csak most, j hogy a térképen látom a he­lyüket jelző pici karikákat, eszmélek az örvendetes való­ságra, hogy kialakításukban már milyen fontos szerep­hez jutottak az esztétikai szempontok. Hogy tervezőik milyen féltékenyen ügyeltek, mert már megvolt az anyagi bázisa ennek is, a szépészeti szempontok érvényesítésére. Ezért kapott minden alvó város más-más karaktert, ezért illik bele tökéletesen a maga más-más jellegű kör­nyezetébe. Régi nagy városunk jelentő­ségét azért semmivel sem csökkentették az újak, sőt nö­velték azt. Köteteket lehetne írni mindegyikről. A bámu­latos erőfeszítésről, amely megnyilatkozott tervszerű fej­lesztésükben, lakóik lelkes ál­dozatkészségéről, amelyben viszont a legnemesebb város- szeretet nyilatkozott meg. Most csak egy-egy rövid an- zixot küldök mindegyikből. Az előbb még a tanácsháza előtti park egyik padján üldö­géltem és onnan figyeltem a lüktető életet, miután jó ideig sétáltam összevissza és gyönyörködtem a gazdag kira­katokban, a gimnazisták vi­dám csapataiban. Körülöttem a forzitiabokrok arany virág­füzérei ünnepük a tavaszt. Egy régi, körösi történet jut eszembe, amely a régi Nagy­Szárnyas hajó röpít a Duna fölött. Alig érinti a vizet, amelybe hosszú ezüstbarázdá­kat szánt. Fölöttünk légi ta­xik, helikopterek röpködnek és jobbról, balról ezer szép­séggel mosolyognak ránk a világhírű Dunakanyar partjai. Hiába, az öregek szokásaként mindig és mindenhol régi emlékek kísértenek. Azokra a szép harcokra gondolok, ame­lyeket olyan lankadatlan ki­tartással vívtunk meg a „fes­tői“ Dunakanyarért, ahogyan ezt a tündéri tájékot becézget- tük akkortájt. Hosszú volt a harc, de teljes diadallal vég­ződött. A régi jelző lemaradt róla, fölöslegessé vált, hiszen ma már az egész világ tudja, hog • festőibb vidék kevés akad ebben a vén Európában. Méltó versenytársa a Bala­tonnak és az a gyanúm, ha közvéleménykutatást tarta­nánk, a népszerűségi verseny győztese a Dunakanyar lenne. A Rómaipart világattrakció A római kor költséges ásatá­sokkal föltárt emlékei a tudó­Jcőröst is jellemezte, de tulaj­donképpen a magyar posta leleményességének dicsérete volt. Amerikából valaki leve­let küldött, de a borítéknak arra a részére, ahová a város nevét kellett volna írnia, egy uborkát rajzolt. A posta sza­bályos időben kikézbesítette a levelet a nagykőrösi címzett­nek. Hát itt is nagyot fordult a világ. Hová nőtt Kőrös már az uborkától! sok ezreit csábítják ide messzi földrészekről is. A Duna vizé­ben mindenütt visszatükröző­dik a gyönyörű üdülőházak, a hatalmas motelek képe, ame­lyek harmonikusan sorakoz­nak mindkét parton a felséges ligetek, parkok környezetében. A balparton Leányfalu su­han el hajónk mellett. Boldo­gan látom, hogy már terebé­lyesednek a fiatal vadgeszte­nyefák, a tizenöt esztendeje talán kissé elhamarkodva ki­vágott öreg fasor helyén a széles parti országút mentéin, amelyen trolibuszok szágul­doznak Szentendre és Eszter­gom között. Tahinál kiszál­lunk, átmegyünk a hídon a Szentendrei szigetre, hogy kö­zelebbről láthassuk megyénk egyik legnagyobb büszkeségét, o Dunai Cement Művet, a világhírű DCM hatalmas te­lepét. Kis társaságunk egyik tagja, a DCM fiatal mérnöke, lelkesen mondja: — Szabadságon vagyok, de a pihenésem sem lenne teljes, ha legalább két-három napon­ként nem látnám az üzemet. Második otthonom ez a kü­lön világ. Itt cseperedtem fel, hiszen kölyökember voltam még, amikor az ötvenes évek végén megkezdték építését. Jól emlékszem, hogy még egyetemi hallgató koromban is fantasztának csúfolták azt, aki megjósolta a DCM kar­rierjét. Ma pedig magától ér­tetődőnek gondolja, hogy nemcsak Magyarország egész cementszükségletét mi elégít­jük ki, hanem rengeteget ex­portálunk is. Mi látjuk a hatalmas üzem épületkolosszusait, a széles parkot körülötte és a kertek ölében az üzemi dolgozók vil­laszerű családi házait. A táj mély csöndjén a munka halk muzsikája szűrődik át. Ez a muzsika végigkísér bennün­ket, amint gépkocsink neszte­lenül suhan a sziget északi csúcsa felé. Talán innen a legszebb a Dunakanyar. Előttem az egyik parton Nagymaros. Mennyi kedves régi emléket őriznek partjai, sétaútjai! Szemben vele Visegrád. Fölötte királyi ko­ronaként napfényözönbem tün- döklik Mátyás büszke felleg­vára. A lombos part alatt a szár­nyas hajó vár ránk. Most már lassan közeledünk vele Visegrád felé. Talán száz­szor is jártam már erre, de a környék, ez a kép, ez a hangulat mindig új. Itt Má­tyás szelleme él, a rene­szánsz-királyé, aki itt emelt palotát magának és annak márványteraszain álmodo­zott birodalma jövőjéről. Ezekről az álmokról suttog ma is szökőkútjának vize és erről csacsog a part alatt a vén Duna. Merész sodronykötél pályán repülnek a megilletődött turisták, fe­jünk fölött a fellegvár felé és nem tudnak betelni a táj szépségeivel. Nem feledkezhetem meg másik szigetünkről, a csepe­liről sem. Itt tette teher­autóinkat világmárkává a magyar munkás és a magyar mérnök zsenialitása. Csepel dicsőségét még a szomszéd­ságban kiépült monumentá­lis százhalombattai hőerőmű sem homályosíthatja el, pe­dig a szakértők szerint ez az üzemcsoda az európai rang­lista élére került. Úgy lát­szik, javíthatatlan idealista vagyok, mert amíg zúgnak, zakatolnak körülöttem a gép­óriások, és arra gondolok hogy a messzi Volga menti olaj­mezők távvezetéken idejutó termékéből itt lesz finom ben­zin és a gyártás mellékter­méke, a pakura itt alakul át töméntelen elektromos •energiává, gépóriásokat haj­tó, vonatokat röpítő, váro­sokat világító erőművé, hát — a legszívesebben verset írnék róla. Itt szilveszterez­tem három év előtt, 1972-ben, amikor a hőerőmű teljes be­fejezésének ötödik évfordu­lóját ünnepeltük. Már akkor is kísértett a versírás vá­gya. Szerencsére a magyar irodalomtörténet szerencséje, valahogy leküzdöttem ma­gamban ezt a szemtelenkedő vágyat. Egy szám kábított el. Akkor tudtam meg, i\ogy több mint négymilliárd forintba került a grandiózus mű megvalósí­tása. A számokat mindig respektáltam, különösen a nagy szamokat és ez a res- pektus ütötte ki a kezem­ből a rímvadászatra készülő töltőtollat. Kerekzátony-szigeten, eb­ben a csinos nyaralókkal te­leépített horgászparadicsom­ban kószálok. A halpaprikás remek volt a pompás halász- csárdában, csúszott rá a riz- ling és most, hogy nézem a soroksári Duna csendes vizét, a kajakosok vidám nemzet­közi versenyét, ismét régi csatározásokra kell gondol­nom. De sokat vitatkoztunk valamikor azért, hogy föl­fedezzék Ráckeve, a maga nemében szinte páratlan adottságait és megteremtsék itt ezt a vidám, hangulatos világot. Idelátszik Savojai Jenő herceg gyönyörűen res­taurált palotájának ragyogó kupolája is. Ezt sem adták ingyen. Hosszú évekig om­ladozott, roskadozott háborús sebeivel, míg végre mégis­csak rendbehozták. A vízi­sportok és a sporthorgászok rajongóinak nemzetközi fő­hadiszállása lett belőle. ★ Karcsú vitorlás röpít föl­felé a soroksári Dunán. Fel­hőtlen fölöttem az ég, a partokon pedig nászát ün­nepli a tavasz. Végtelennek tetsző táblák zsíros baráz­dáiban zsendül a vetés, er­jed az új élet. „Szinte ser­cent, hogy nőtt a fű” —zeng fölötte Ady Endre tavaszda­la, de a „térdig meztelen asszonycsapat" helyett itt is, ott is gépek kapálnak „ahol élet terem". Száll a hajó a víz felett, ünnepi a csend, csak az ap­ró hullámok csacsognak a vitorlás oldalával. Ha oly­kor nem cikázna át az ég magasságában egy-egy atom­hajtású repülőgép, azt hin­ném, hogy századunk -tech­nikai csodái csak a verne- ■gyulás fantáziákban léteznek, hogy a valóság ez ez a csönd és ez a karcsú vitor­lás. Olyan jól eső pihenés lus­tán elnyúlni mélyén, zsib­badtan a szédítő száguldások után. Várfalszerű, gátak szakítják meg a part szelíd vonalát. Du­naharaszti simul a parthoz és széles, ragyogó kapuként nyí­lik föl előttem a Duna-Tisza-csatorna torkolata. Méltóságteljesen Vonul be rajta néhány ter­metes hajó, majd fürgén siklanak Dabason át az öreg Tisza felé. Ez a csatorna is egy megvalósult régi álom. Tizenöt évvel ezelőtt még csak Dabas határát érte el, de aztán Tiszakécskénél rá­bukkant végcéljára, a szőke Tiszára. Azóta nincs aszály ezen a roppant vidéken, a két folyó vize termővé árasztja a hajdani szikeseket is. A szél eláll, mozdulatlanul lebeg a vitorlás a víz há­tán és ebben a végtelen nyu­galomban azt találgatom, hogy mi is a szebb, az álom-e vagy a valóság? Budapest, 1975. ápr. Magyar László Ennek a ragyogó fürdő szállónak a halijában írom ezt a képeslapot. A közelemben levő asztaloknál nagyon sok kül­földi fürdővendég ül. A ceglédi termálvíz híre mágneses erő­vel vonzza ide a betegeket. Szobám erkélyéről jól látni az Öregszőlőhegyen épült új lakótelepet. Hatezer új lakás épült itt a hatvanas években. De megszépültek a régi városrészek V.'.V.V.V.V.’.V.V. Nem tehetek róla, de még most is az Adria dalmát szi­getvilágának apró városkáira emlékeztet Szentendre, ahol olyan féltő gonddal, ízléssel és szeretettel ápolják a régmúlt építészeti emlékeit, ezeket a jellegzetes hajdani apró ke- réskedőházakat, a keskeny, meghitt utcákat, a vén tor­nyokat. Valóságos múzeum­má tették ezt a várost, leg­alábbis az ősi részét. Az em­berek halkabban lépkednek meghitt utcái macsliakövein és Krúdy Gyula ködlovagjai- | ra gondolnak. De a város új | részei, ahol már szélesek az | utcák és az ablakok, megszű- j nik „,ez az ódon varázs, hogy ; helyet adjon a nagy lendülét- ! tel fejlődő újnak. A parti sé- j tény öleli közös keretbe a j múltat és a jelent, és közelé- j ben a színpompás strand a 1 gondtalan öröm jelképe. Pontosan tizenöt esztendővel ezelőtt is itt jártam, ebben az ősrégi kisvárosban. Itt ünnepelte megyénk a felszabadu­lás 15. évfordulóját. Most alig találom meg benne az akkori Vácot, amely még 15 évvel ezelőtt is sokat őrzött hajdani jel­legéből. Ma már nehezen hiszi el az ember, hogy valami­kor Vác jellegét az egyház és börtön adta meg, papok és fe- gyencek városa volt a ködbeveszett múltban, ma pedig ha­zánk iparának egyik legfontosabb centruma. A vándor tágra- nyílt szemmel álmélkodik a roppant változáson, de azért egy régi kispap jár az eszében, aki a hajdani kolostor vasrácsos ablakából nézett a füstölgő Naszály felé pontosan 75 eszten­dővel ennekelőtte és miközben a halálpillék a feszületre száll­tak, ő — a fiatal Juhász Gyula — egy halk Verlaine versre gondolt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom