Pest Megyei Hírlap, 1960. április (4. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-27 / 98. szám

1960. ÁPRILIS 27. SZERDA PEST HtCV, 5 Pályaválasztás előtt Hosszú az út hazáig A színpadon miliában, ha Csürösné nem panaszolná előtte a nyomort, az üres .kamrát, a gyerekek éhségét. így — gyerekésszel is átérezve a gondot —, inkább meglép, a községházára megy, az árvaszékhez. És itt ismét találkozik azzal az emberrel, akit apjául nézett ki magá­nak. Mint egy szimfónia, olyan az a találkozás: kép, beszéd, muzsika — felesleges hang nélkül, végtelen harmó­niában adja a gyerekben és Csűrösben zajló érzelmeket. Nézik, nézik egymást ők ket­ten. Azután Csűrös megkérdi: „Hazatalálsz?” A gyerek: „Haza.” Ekkor már tudja, érzi a néző: filmet lát! Művészi al­kotást. És a későbbiekben is.. s Petróleumért áll sorba a há­rom Csűrös-gyerek és Jóska. Igen ám, de egy családból csak egyetlen egy kaphat ola­jat. A Csürös-igyerekek érvel­nek: Jóska nem testvérük. Jóska állítja: De igen. És ak­kor feltűnik az apa. Kié a gyerek? — kérdi tőle az el­osztó. Az enyém! — feleli. — Az enyém! Szavak, persze, csak szavak, amit idézni tu­dunk. De a többi: Csűrös arca, Jóska szeme, az emberek pil­lantása — ezeket látni kell, hogy megértsük és megérez- zük, mi mindent kifejezhet a film ihletett művésze néhány képpel! Egy másik jelenet: Csűrösek mégis megválnak a gyerektől. Taxiba száll Jóska és új apja, a kocsi megindul, a fiú kő­arccal ül, csak egy bicska re­pül a sárba, Csűrös lába elé, egy bicska, amit ő adott a gyereknek, azon az első estén, amikor megosztotta vele ott­honát ... Czép film. emlékezetes al- kotás. Igaz, szebb is le­hetne. Említettük, olykor túlságos san igyekeznek (és itt az igye­kezetben van a hiba!) a könny­zacskókra hatni az alkotók. Olykor a történet belső rit­musa gyorsabb tempót kíván­na, mint amit a rendező dik­tált (például a gyári bolyon­gásoknál, a részletező körül­járásoknál), felesleges a be­fejezés elnyújtása, toldalék csak az a rész, amikor a mun­kások a Teles-fűszerestől (a második fogadott apától) lo­pott batyut visszaviszik (a né­zőre is lehet bízni valamit, a közönség képzelete bízvást pó­tolja, amit nem rágnak a szá­jába!). Néhány utólagos vágás, né­mi rövidítés szinte maradék­talanul eltüntetné ezeket a hibákat, persze, ez csak afféle teljesíthetetlen óhaj. Márcsak ezért is az, mert a film ezek­kel együtt is jó. 'C's ehhez az író-rendező Máriássy-házaspáron kí­vül elsősorban a kis Jóska (Sebők Misi) adja a legtöbbet. Ez a csepeli csodagyerek (nem szívesen élünk a lejáratott jelzővel, de kénytelenek va­gyunk vele), szinte minden filmkockán szerepel és mindig újat, igazat, emlékezeteset ad. Keveset beszél, szűkszavú, ko­nok kis legény, de az arca mindent elmond szavak nél­kül is. Solti Bertalan Csűrös papája nem a sablon „zord- szavú, de lágyszívű” munkást jeleníti meg, sokkal több en­nél: kommunista hős, való­ban az, árnyalt, összetett em­ber, nem gyengék nélkül való, (mint ahogyan a sematizmus éveiben a kommunistát ábrá­zolni próbálták), éppen az teszi kommunistává, hogy úrrá lesz gyengéin. Mellettük Bulla Elma, Szir­tes Ádám, Ráday Imre, Bara Margit neve fémjelzi a fil­met, az ő alakításuk és Illés György képei, Vincze Imre zenéje is nem kismértékben hozzájárul, hogy ez az új ma­gyar alkotás az. ami: az élet művészi tükrözése. Garami László — Ez a kimondottan városi témájú, sőt értelmiségi darab nem találta meg az utat a tá­borfalvi közönséghez. — Könnyebb darabbal kell legközelebb indulni, de nem könnyűvel! — Csak fokozatosan lehet eljutni a társadalmi dráma el­fogadtatásáig. —■ Tovább kell fejlődni, mert itt a közönség havonta kétszer hivatásos színészeket láthat. Es amit még hozzátennénk: tovább kell bővíteni a színját­szók körét — akármennyire nehéz, küzdelmes munka árán —, és nem egyedül az együttes erősítése érdekében. Ahány szereplő, annyiszor tíz rökon, ismerős, érdeklődő váltja meg jegyét majd a következő be- : mutatókra. Addig is: meg kell őriz- , niök alkotó kedvüket, folytat- ; niok kell, amit elkezdtek. Ez az érlelődés, a forrás ide- \ je, az együttes munkájában, a \ község életében is. A Móricz Zsigmond-i üdvöz- j letet nem könnyű kiérdemelni, \ de még nehezebb megtartani a \ hozzá való jogot. G. L. ‘ Szentendrére utaztam, hogy az állami gimnázium most érettségiző növendékeit, a szü­lőket, s a tanárokat kifaggat­va képet kapjak arról az idő­szerű kérdésről, amit így egy­szerűen fogalmazhatnánk meg: „Mi lesz velem érettségi után?” Ki merre indul, mi­lyen tervekkel, reményekkel? Reálisak-e az érettségi előtt álló fiatalok pályaválasztási szándékai, tájékoztatták-e őket időben a lehetőségekről? Ütközben olvasgattam a Köznevelés XVI. évfolyamá­nak 7. számát, amelyben a - Munkaügyi Minisztérium egyik osztályvezetője részlete­sen ismerteti a középiskolát elhagyó fiatalok kilátásait. „Huszonötezer fiatal vé­gez az idén a középisko­lákban. Az egyetemek, fő­iskolák körülbelül nyolc­ezret fogadnak, de ebből „csak” 5500 helyet fog­lalhatnak el a gimnazis­ták, mert a felvételre kerülők kö­zött mintegy ezer fővel a technikumokban érettségizők is szerepelnek, továbbá mint­egy 1500 fő előző években végzett érettségizett ez évi fel­vételével is kell számolni.” Ezek szerint várható, hogy — természetesen elsősorban a gyengébb tanulmányi ered­ménnyel vizsgázó gimnazisták közül — sókan nem kerülnek egyetemre vagy főiskolára. A cikk tanácsot ad számukra: „különösen a híradástech­nikai, műszeripari, vegy­ipari vállalatoknál alkal­mazható igen sok érettsé­gizett. Hasonlóképpen a MÄV és a posta is több száz leányt és fiút vesz fel. A gyógyszertárakban is na­gyobb számú érettségizett fia­tal felvételére van lehetőség.” A szentendrei állami gimná­zium érettségiző diákjai isme­rik a vázolt lehetőségeket, hi­szen megkapták az egyete­mek, főiskolák felvételi tájé­koztatóit és jártak az elmúlt évek során a környék vala­mennyi nagyüzemében, ter­melőszövetkezetében. Ennek ellenére egyetlen lány és fiú sem gondolt arra, hogy érett­ségi után üzemben vagy más,; gyakorlati munkakörben he- j lyezkedjék el. Valamennyien j tovább akarnak tanulni. Irreálisnak tűnik ez az el-! képzelés, de elgondolkoztató: Mikulási Béla igazgató ma-: gyarázata: : — Az üzemi látogatásokon ! és iskolai beszélgetések alkal-: mával részletesen és világo- i san ismertettük a különféle; szakmák előnyeit, szépségeit; és hátrányait is. Tanácsokat j adtunk, de senkit nem erő- j szakoltunk, nem próbáltunkj rábeszélni akarata ellenére a termelő munkára. Ugyanis : indokoltnak tartom, hogy aki, eljutva az érettsé­giig, szoros kapcsolatba került a szellemi tudomá­nyokkal, kísérelje meg a továbbtanulást. Ez a szándék természetes, hi­szen felkeltettük bennük a szellemi foglalkozások iránti igényt. Itt van például a IV. humán osztály. A tizennyolc leány és fiú átlageredménye négyes. Közülük tizenegyen pedagógusnak mennének, ket­ten orvosnak, egy az agrár- egyetemre, egy vegyészmér­nöknek és így tovább. — De mi lesz azokkal, akik­nek nem sikerül egyetemi vagy főiskolai felvétele? Ez a csalódás talán egész életére szóló lelki törést idéz elő. Az igazgató elmosolyodik: — Kérdezze meg őket. Paur Györgyinek máris fontos és nehéz funkciót adott a sors. Édesanyja kórházban van, édesapja a Szentendrei Kocsigyár festőmunkása, így tehát ő a Bükköspatak-parti szoba-konyhás kis lakás gazd­asszonya. Mos, főz, rendben- tartja a háztartást és ha mindennel elkészül, kiteregeti a konyhaasztalon a még ki­dolgozatlan érettségi, tételeket. — Az esztergomi tanítókép­zőbe jelentkeztem — mondja. — Átlagos négyes vagyok, emellett szociális körülmé­nyeim is indokolják, hogy fel­vegyenek. — Ha elvégezte, hol sze­retne tanítani? — Legszívesebben itthon, a mi iskolánkban, természete­sen ... (Aki megnézi ezt a néhány héttel ezelőtt avatott nyolc­tantermes, parkkal övezett, korszerűen berendezett, Vonzó iskolát, megérti, hogy őszinte a szó: „természetesen”.) — S ha itthon nem lenne hely? — Mindegy. Nyugodtan le­írhatja az újságban és később akár számonkérheti tőlem, amit most mondok: nem félek, nem irtózom a falutól. Hasonlóan gon­dolkodunk szinte vala­mennyien. Egyik tanárunk mesélt egy történetet valami fiatal or­vosról, akinek a környéken felajánlottak állást, lakást és nem fogadta el, mert „falu”. Felbolydult az egész osztály... azt hiszem, nagyon kellemet­lenül érezte volna magát a szóbanforgó fiatalember, ha jelen van akkor, a mi beszél­getésünknél. — És ha nem sikerül a fel­vételi? — Elmegyek dolgozni, vá­laszték van bőven, s jövőre ismét megpróbálom. Égner Kálmán az Eötvös Loránd Tudományegyetemre kérte felvételét. Matematika­fizika szakos tanár szeretne lenni. Nagyapja-nagyanyja pedagógus volt, édesanyja szintén tanít. Kálmán ötös felé hajló négyes tanuló. — Ha nem vesznek fel, technikai pályára men­nék, lehetőleg a MOM-ba, de van hely másutt is. Attól függ, hogy „fog meg” a munka. Ha meg­szeretem, ottragadok. Mindenesetre jövőre megint megpróbálom. Van néhány barátom, akik tavaly hely­szűke miatt kiestek. Azóta üzemben dolgoznak. Most az üzemek ajánlják őket — jó munkájuk jutalmaként — az egyetemre. Jót tett nekik az egy év. Szépen keresnek, be- ruházkodtak. Visszatérve az igazgató iro­dájába, sokat beszélgettünk Mikulási Bélával és igazat adok neki, amikor azt mondja, hogy eltúlzott elméleti prob­lémának tartja a továbbtanu­lás és a termelő munka kö­rül kialakult aggályokat. Min­denesetre a szentendrei hely­zet őt igazolja: ezek a fiatalok (annak ellenére, hogy határozott törekvéssel tovább akar­nak tanulni) nem félnek a munkától, nem „szívbajosok” és nem okoz bennük „lelki törést”, ha nem sikerül „egyből” a ter­vük. Nem csapkodják össze kezüket hogy „jaj, mit csi­náljak!?” Egészséges, fiatal embe­rek. (K. K.) A z Emberi sors, ez a nagy­szerű filmköltemény ar­ról beszélt, hogyan találja meg a családját vesztett javakor- beli férfi élete célját és értel­mét egy árva kisfiúban. A Máriássy-házaspár filmje most a másik oldalt rajzolja: ho­gyan leli meg az árván ma­radt gyermek szerető szüleit a csepeli munkásházaspárban. Szép téma és veszélyes té­ma. Szép, mert mély emberi érzelmeket tár fel és mozgat meg; veszélyes, mert az „árva- gyerek-téma” szinte törvény­szerűen giccs felé vezet, érzel­gősségbe torkollik. Űj magyar filmünk alkotói, szerencsére, a téma szépségeit tárták fel inkább és csak oly­kor-olykor lépték túl a küszö­böt, amely a meghatót az ér- zelgőstől elrekeszti. Nem akartak sokat markolni és keveset fogni. A film volta­képpen néhány epizódba sűríti Jóska gyerek tragédiáját és otthonra-találását. Az első je­lenetek a németek visszavo­nulását, a csepeli híd felrob­bantását, Jóskáék házának pusztulását mutatják be. Meg- ragadóan kifejező képsorok ezek, minden magyarázó szó nélkül beszélnek a felvételek az egyedülmaradt fiú két­ségbeeséséről, tanácstalansá­gáról, magányáról. A folyta­tás: hogyan keres a gyerek valakit, valakit, akihez hozzá­köthetné életét, akire biza­lommal nézhetne, akitől törő­dést, gondoskodást várhatna, így jut el egy szovjet katoná­hoz, dki néhány percre kocsi­jába fogadja, étellel kínálja (sajnos, ezek a jelenetek erő­sen emlékeztetnek az Emberi sors hasonló részleteire), de a szovjet katonát elszólítja a parancs, Jóska ismét egyedül marad és új gondviselő után néz. így kerül Csűröshöz, aki hazaviszi, otthonába fogadja. őszinte, kendőzetlen világot mutat ekkor is a film, a 45-ös év első hónapjának idejét és embereit, akik — Csűröst bele­értve —, először saját család­jukra gondolnak, ha közben a közért dolgoznak is. Csűrös, a kommunista, élére áll a cse­peli újjáépítőknek, de a gye­rek elől valósággal menekül: három éhes száj várja már otthon, hogyan vihetne mellé­jük, az ő rovásukra egy ne­gyediket? Ú J-Js mégis megteszi. Jóska tehát otthonra lel­ne, legalábbis ideiglenesen, meggyökerezne a Csűrös fa­Baráti látogatáson Az elmúlt évben hírt adtunk arról a baráti kapcsolatról, amely a csehszlovákiai Nyitra megye zselizi járása és me­gyénk népművelési-oktatási szervei között kifejlődőben van, a zselizi oktatási delegá­ció látogatásával kapcsolat­ban. Most a látogatás viszon­zásáról tudósíthatjuk olvasóin­kat. Hattagú, oktatásügyi dolgo­zókból álló küldöttség indáit vasárnap a zselizi járásba, a csehszlovák elvtársak meg­hívására, hogy egy héten át tanulmányozzák a baráti szom­szédok iskoláit, oktatási, neve­lési módszereit. A küldöttség feje: Vörös Gyula elvtárs, a megyei tanács V• b. művelődési osztályának vezetője és tagjai között van lapunk munkatársa, Prukner Pál elvtárs is. A delegáció előreláthatólag szombaton t^r haza, tapasztalatokkal gazda­godva Gazdag volt a váci járás áprilisi programja Áprilisban valósággal egymást érték a váci járás színját­szóegyütteseinek bemutatói. Negyedikén a váci városi művelő­dési ház Pfeiffer Lampionünnep című drámáját mutatta be, az előadást 17-én megismételték. Tizedikén a kosdi színjátszók Jókai Aranyemberét vitték színpadra, Mikulay Gyula rende­zésében. 17-én a veresegyházi pedagógus színjátszók Fehér Klára: A teremtés koronája című vígjátékát mutatták be. Ugyanezen a napon a dunakeszi Magyarság művelődési ház színjátszó együttese is bemutatót tartott, műsoron volt: Csiz- marek Mátyás Érdekházasság című zenés vígjátéka. Szintén 17-re esett az erdőkertesi KISZ-szervezet színjátszóinak bemu­tatója. Ök Jókai: A kőszívű ember fiai című színművét adták elő, Pásztor Béla KISZ-titkár rendezésében. Végül április 23-án a dunakeszi gyártelepi általános iskola irodalmi szakköre Grimm: A két testvér című mesejátékával szerepelt. Ujfalvi István tudósító FORR A BOR A Móricz Zsigmond-i címről Móricz Zsigmond-i idé­zet jut eszembe. A magyar fa­lu örömének, gondjának ku­tatója és ismerője ezt írta a harmincas években a monori színjátszókhoz: „Üdvözlet a vi­déki műkedvelőknek!" Ő a kevesek között volt ak­koriban, aki érezte, tudta, amit ma már sokan, nagyon solcan vallunk: misszió az, amit a falvak, községek és városok öntevékeny művészei vállal­nak. Misszió megteremteni az állandó, pezsgő kulturális éle­tet messze a várostól, a szóra­kozóhelyek garmadájától; misszió a munkás vagy parasz­ti lakosság ízlésének kiművelé­se, olyan ez, mint a vetőszán­tás: alkalmassá teszi a talajt, hogy befogadja, csírába bont­sa, szárba növelje a befogadott nemes magot. Az üdvözlet vagy harminc esztendeje kelt, de nemcsak a monori és nemcsak a harmin­cas években tevékenykedő mű­kedvelőkhöz szól. Időtlen ez az üdvözlet és nem helyhez kötött. A táborfalvi színját­szókhoz is szól. Kilenc ember fogott ösz- sze ebben a messzi kis község­ben, kilenc színjátszó. Bemu­tatták szombaton este a Hí­nárt, Ságodi József háromfel- vonásos drámáját. Egy mondatba belefér a tényanyag. Oldalalcat töltene meg, ha leírnám mindazt, ami ezt az egyszerű eseményt meg­előzte. Csak néhány megjegyzést a sok közül, amit a szereplőktől hallottam az előadás előtt és a szünetekben: — Nagyon nehéz itt össze­szedni az embereket... — Sokan bejárnak Pestre, három műszakban dolgoznak... — Szinte lehetetlen egyez­tetni a próbákat.., — Meg sem értik, mit sze­retnénk ... — Kinek van kedve és türel­me két-három hónapon át nyűgölődni a szereppel? ... Ők, a kis együttes a bizony­sága: akad ilyen lelkes, türel­mes ember. Kilenc is, és még egy, Kaczkó András, a díszlet­festő. Hárman pedagógusok. Egy pedagógus feleség. Egy katona. Es még négyen. Szépre vágyó, tanulni alkaró, tanítani szándé­kozó emberek. Ahány ember — annyi te­hetség. Ha teljességgel leküzdik majd (és ez csak az időn mú­lik) az első lámpalázakat, bi­zonytalankodásokat, túlzáso­kat, Ikevés jobb öntevékeny együttest találunk a megyében. Egyéniségeik, ahányan van­nak. Kozalik Miklós (pedagógus, kultúrotthonigazgató) halksza- vú, színes alakítása, Zilahy Gabriella (szintén pedagógus) árnyalt, átélt szerelmes asz- szonyalakja, Mankovics Ilona harsány humora, Bures Mihály (pedagógus, egyébként az elő­adás rendezője) erőteljes epi­zódfigurája — hogy csak né­hányat említsek — nemcsak a Hínár sikerét alapozhatja meg. De nem is a sikerről van itt elsősorban szó. Igaz, a taps a közhit szerint a műkedvelők egyedüli fizetsége, de ez csak a felszínes igazság. A lényeg: tapssal vagy anélkül hogyan hatnak az öntevékeny művé­szek szűkebb pátriájuk kultu­rális életére. A hatos nem voit ez allta- lommal túlontúl nagy. Vagy ötven néző lézengett csák az ötszázszemélyes színházterem­ben (szinte sírt a gyönyörű új művelődési ház a gyér látoga­tottság miatt.) ■— Hát ezért... érdemes volt? — kérdezte az egyik sze­replő, nem annyira tőlem, mint önönmagától. Érdemes volt! Érdemes volt, nemcsak azért, mert ez az ötven elviszi a jó előadás hírét még ötven- nek, még száznak, még ötszáz­nak, de elsősorban azért volt érdemes, mert ez a gárda most, az első jelentősebb premier al­kalmával, szinte kitapogathat­ta a falu ízlését, hangulatát, reagálásait és tanulhat a ta­pasztaltakból. Néhány, az előadás befejez­te után, elhangzott észrevétel: Az öltözőben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom