Pest Megyei Hirlap, 1960. március (4. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-20 / 68. szám
„Mondják, a Jura hófödte ormain elegendő a legkisebb szikladarabot legördíteni a mélybe és ez a parányi kavics máris útjára indítja a mindeneket elsöprő lavinát. Az emberi lélek lavináinak életre keltésére, sokszor még egy göröngyre sincs szükség. Megteszi a rosszindulatttal, felelőtlenül, vagy véletlenül elejtett 6zó is.” (GOETHE Levelezése). A motorkerékpár lámpájának fénykévéjében részeg bogárlégiók táncolták. Ahogy a Barátházi-mélyútnál elérte az erdőt, a levegő érezhetően hűtebbé, a bogarak, muslicák, szúnyogok tömege szemtelenebbé, az út pedig összeha- sonlíthatatlanabbul rosszabbá vált. Tulajdonképpen nem is út volt ez, hanem egy két- tenyérnyi kis csapás. Unos- untalan az a veszély fenyegette, hogy vagy egy nagyobb fa gyökerének rohan, vagy egész egyszerűen az árokba. Itt- ott váratlanul, futóhomoksá- vok lassították a menetét. Ilyenkor a motor kísértetiesen farolt. Mindkét csizmás lábát teeresztve igyekezett megtalálni az egyensúlyt, és foga között csendesen káromkodott. A csoportgyűlés, mint idáig minden egyes alkalommal, a vártnál most is tovább húzódott. Éhes volt, meg egyébként is — szombat lévén — igyekezett mihamarább hazajutni. Ezért választotta a nehezebb, de talán öt kilométerrel rövidebb erdei utat. A főagronómus hetek óta beteg- szabadságon volt, azóta az ő nyakába szakadt a gépállomás szakmai vezetésének minden gondja. Nemcsak a gépek elosztása, a kollégák ellenőrzése, hanem természetesen a tsz-taggyűlések látogatása is. A sándorhalmi Táncsicsba ugyan történetesen az igazgatónak is kedve lett volna kimenni. de már előzőleg megbeszélték Dórával, az agronó- mussal, hogy az elnököt admelegedett a Táncsicsban, de azért két szakember ilyenkor többet tsz, mint egy. Ezért rostokolt együltében öt és fél óra hosszat a cigarettafüsttől már-már teljesen elborított teremben. Most azonban végső ideje a hazamenésnek. Kati biztosan jó vacsorát főzött, utána pedig befűt és olyan fürdést visz végbe a fürdőszobában, de olyat... egyszóval olyan jót, minden fáradtságot kiáztatót, amilyenre már a hét dereka óta vágyódik. A motor keresztülfúrta magát az erdei ösvény utolsó méterein és kis zökkenéssel kiért a köves útra. — Na, most már csak három kilométer! — sóhajtotta megelégedetten a férfi. Hegedösné m<s0 ana csukta be az ajtót. Kati szeméből már megindultak a könnyek. A szomszédasszony előtt any- nyira-amennyire uralkodott magán, de most, egyedül maradva, kitört belőle minden keserűség: Hát persze, hogy igaza van! Meglehet, hogy már az egész gépállomás tudja és nevet rajta, csak ö, ő volt olyan bárgyú és vakon megbízott a férjében! Még segítette, támogatta is. Hajnalok hajnalán felkelt reggelit, útravalót készíteni és elhitte, hogy a főgépésszel együtt azokon a kéthetenkénti éjszakai kirándulásokon valóban a traktorosokat ellenőrzi. Csak a nagy ég tudja, hová el nem kujto- rogtak azok ketten! Talán még a Balatonnál is voltak, hiszen az sincs több mint harminc kilométernyire, és ahogyan az a pókhasú főgépész vezet, motorral fél óra leforgása alatt ott lehetnek. Mert igaza van a Hegedüsné- nek, minden férfi egyforma! Hiába udvarol, kedveskedik Feri épp úgy, mint régen, ő azért érzi, még a keze simo- gatásában is érzi, hogy most, állapotosán, nem jelenti ugyanazt férjének, mint eddig, a három hosszú esztendő során. De hát végtére is Feri tehet róla! ő akart mindenáron gyereket, ö rimánkodott, hogy menjen orvoshoz, amikor esztendőkön át nem akart élet- jelt adni magáról a leendő kis trónörökös. És most van képe nők után kajtatni! Szabó Dórához jár! Ki máshoz, mint Szabó Dórához, ahhoz a milyen lány a Szabó Dóra, csak ő nem ügyelt rá, mert őt nem érdekli a pletyka. És most tessék! Ilyen kell a férfiaknak, mindenki mondja. Csak legalább ne látta volna Hegedűmé szemében azt a sajnálkozó fényt, ne hallotta volna hangjában a szánakozást, amikor elmondta neki. hogy: — A Táncsicsba, taggyűlésre ment az uram! — Ááá! A Táncsicsba? A Dórikához? A szép Szabó Dórához? Hát igen, ahhoz az előző főagronómus, meg a helyettese is szívesen kijárt annak idején. A rossz nyelvek azt beszélik, hogy azért is kerültek el mindketten olyan gyorsan a gépállomásról... Tudja, az asszonyok elmentek panaszra a megyeközpontba... Na, de persze, a maga férje, a Feri elvtárs, az nem olyan! — tette hozzá szemforgatóan. — Azt, tudom, nem érdeklik más nők, csak az ő szerelmes kis felesége. No, meg persze, az új jövevény... Mit gondol, fiú lesz, ugye? Más megtehette, de ő nem megy panaszra. Nem teregeti ki a szennyesét senki előtt. De Feri se viszi el szárazon, annyi szent! Csak jöjjön haza, majd megmondja neki a magáét. Hogy nem sül ki a szeme a gyalázatosnak. Éppen most, amikor a gyerekét hordozza a szíve alatt, most jár el szüntelenül hazulról. És folyvást olyan helyekre, ahol •— hogy ezt előbb nem vette észre! — nő az agronómus, vagy az elnök, vagy legalább is jóképű a könyvelőnö. Kimerültén leroskadt a dívány sarkába. A szobában halkan szólt a rádió, leszállt a szürkület. Mire magára eszmélt és felkapta a fejét, már beesteledett. — Elbóbiskoltam — mondta félhangosan és felkattintotta a hangulatlámpát. Ebben a pillanatban meghallotta a férfi motorkerékpárjának közeledő dübörgését. Egy pillanatig erősen moraj- lott (most ment át Kozmáék előtt a fáhídon!), aztán el- csöndesedett és megállt a ház előtt. Az asszony nem kelt fel. Két karját domborodó hasán összekulcsolva, lehúnyt szemmel várta a férjét. Öt perccel később mdr veszekedtek. A férfi, ahogy belépett, megijedt felesége könnyektől duzzadt, elgyötört arcát látva. — Valami baj van, drágám? — dobta le magáról a viharkabátot és közelebb lépett. Az asszony azonban villámgyorsan félrekapta fejét a csók elől. — Menjen csókolózni a rin- gyójához! — sziszegte (és amit csak nagyon ritkán tett, magázta a férjét.) — Mit bámul? Azt hiszi, nem tudom, hogy azért jár újabban folyvást a női agronómusokhoz, meg ahhoz a híres Szabó Dórához, mert köze van hozzá? — De drágám .,. ■— Semmi drágám! Én magának nem vagyok drágám! Én magának semmi se vagyok. Én egy ronda, formátlan. gusztustalan nő vagyok.. Az asszony hirtelen felugrott. — És tudja, maga micsoda nekem? Egy himpellér, egy nyomorúságos szoknyctvadász, aki minden nő után fut, csak kicsivel hosszabb legyen a lába, vagy karcsúbb a bokája, mint az enyém! A férfi homlokán bíborvörösre gyűlt egy régi forradás, de nyugodt hangon válaszolt: — Csacsi vagy, Kati! Ki beszélte megint teli a fejedet? Már tegnap reggel mondtam, hogy termelőszövetkezeti taggyűlés lesz. Hiszen ott a meghívó az asztalon. — A meghívó! Ne nézz hülyének! Olyat mindenki tud gépelni, a Dórika pedig akkor üti rá a szövetkezet bélyegzőjét, amikor akarja. Miért épp a Táncsicsban volt taggyűlés, ahol a Szabó Dóra az agronómus! És szerdán miért éppen az Aranykalászban kellett estig rostokolni, ahol az a karcsú özvegy, a Horváthné vagy hogy hívják az elnök?! És a múlt héten miért a Dimitrovban kínlódtál két napot a táblatörzsköny- vekkel? Ugye azért, mert ott az a karikalábú Rauscher Ica reggeltől estig az irodában ül. Ugyan, mi másért? Erre válaszolj! — Azért, mert ott volt dolgom, és a munkabeosztásomat szerencsére még nem te szabod meg, hanem saját magam!... Hanem ... adjál valami harapnivalót! A szemem is kopog az éhségtől... És ne izgasd magad valami képtelen ostobaság miatt, mert idegességre most igazán nincs szükséged. Csak árt az állapotodnak. Az asszony csípőre tette kezét. —‘ Úgy? Az állapotomnak! De nagyra vagy most az állapotommal! És persze ennél is, ugye? Haza jössz, megtisztelsz azzal, hogy viselhetem a gyerekedet, elkészíthetem a harapnivalódat, meg moshatom a piszkos fehérneműdet? Hát nem, Feri, ez így nem megy. Eredj, egyél ott, ahol a napot végigenyelegted. Vedd tudomásul, hogy nem főztem semmit! Még akkor is csípőre tett kézzel állt a szoba közepén, amikor a férfi indulatosan újra a fejébe csapta a zöld gazdászkalapot, belebújt viharkabátjába és döngve bevágta maga mögött az ajtót. Már berregett a motorkerékpár, amikor odakintröl behallatszott a kiáltása: — Rendben van, Kati! Akkor majd megvacsorázom a faluban! Amint clmotorozott mellettük, legszívesebben ököllel fenyegette volna meg a gépállomási lakóházakat, sorban, valamennyit. Szerette volna tudni, hogy melyik boszorkány oszlatta ma egész délután pletykázás- sal a Kati idejét? Mert ezt a Szabó Dóra-féle históriát biztos nem az ujjából szopja, annyi szent! Kozma Sanyi- né? Nem, az értelmesebb teremtésnek látszik... Bár, ki tudja? Vagy Horváthné? Esetleg Hegedüsné? Eh, az ördög vigye el valamennyit! Lefékezett a községi étterem előtt. Étteremnek nevezték. jóllehet csak egy nagyobbacska ivó volt. Egyik sarkában három-négy asztalra viaszos- vásznat terítettek és itt lehetett elfogyasztani Zámbó Bora néninek, a kocsmáros feleségének, örökös marhapörkölt- jeit. Szombat este lévén, a terem zsúfolva volt borivókkal. Nevetés, pohárcsörgés, káromkodás és cigarettafüst állt össze egy különös egyveleggé, melyet egyszerre lehetett hallani, szagolni, de majdnem tapintani is. Azt az első pillanatban látta, hogy leülésről szó sem lehet. Amikor a söntéspulthoz furákodott, ahová féltucat id- dogáló traktoros udvariasan előre engedte, azt is megtudta a duplatokájú Zámbótól, hogy aznap este hiába reménykedett marhapörköltben. — Bement a feleségem a komámasszonyékhoz a városba! Csak egy kis száraz kolbászom van, azt nem parancsol a főagronómus elvtárs? Utálta Zámbót, hajbókolós modorával együtt és utálta, ha egy ranggal feljebb címezték, de az éhség olyan követelőén marta a gyomrát, hogy hamarjában bekapott egy adag fűrészpor ízű és valószínűtlenül rágós kolbászt. Utána felhajtott fél deci kecskeméti barackot. Aztán még egyet. A pálinka zsongítóan erős volt, amikor a kocsma előtt nyeregbe szállt, akkor is kaparta a torkát az ital. Már éppen elindult, de egy lelkendező kiáltás megállította: — Agronómus elvtárs! Agronómus elvtárs! Legyen szíves egy pillanatra! Seszták Vendel volt, egy madár arcú, hórihorgas, homlokba húzott sapkájú paraszt- ember. Széles, túlzó mozdulattal nyújtotta parolára a kezét. — Megbocsásson, hogy megállítom! — kezdte és beszéd közben furcsán félre billentette a fejét, akár egy fürkésző bíbic. — De múltkor Katika, a kedves felesége, mondta, hogy esetleg kellene egy kis jó bor a keresztelőre. Hát most, hogy megláttam, gondoltam, ha nem siet, behívom, tiszteljen meg minket és kóstolja meg, ami akad. Szóval, most lenne egy kis hordóra való. Nem idevalósi, ilyen ócska lőre, hanem a Duna másik partjáról. Túlsóféli. ■— Kati sem tudott különb butélást találni! — gondolta magában. De Seszták éppen kapóra jött a kedvéhez, így hangosan csak annyit mondott: — Mehetünk! Üljön föl, elviszem hazáig! t bor valóban jó volt. Sűrű, szinte szemlátomást nehezen csurranó, 'aranylón sárga és csodás zamatú. — Hároméves! — dicsekedett a házigazda és nem kellett különösebb szakember ahhoz, hogy megérezze: másfél csakugyan van. Seszták ügyes kínáló volt. Hamar megértette, hogy vendégének inkább darvadozásra, semmint vigalomra való kedve van és ahelyett, hogy válaszra várt volna, maga tartotta szóval. Beszélt a nagyvilágról, kommentálta a rádióhíreket, a falu eseményeit, a felvégi termelőszövetkezet takarmányozási nehézségeit és részletesen beszámolt a két világháború során átélt katonai kalandjairól. Közben pedig szapora szem- villanásokkal kormányozta a feleségét, aki folyvást újra és újra megtöltötte az asztalra helyezett mázas cserépkan- csót. Az agronómus egyszerre csak azon érte magát, hogy a feje egyre inkább közeledik az asztalterítő mintáihoz. Már a negyedik kancsó fenekénél tartottak, amilcor észbe kapott és felegyenesedett. A hirtelen mozdulat lendületéből köröskörül a világ is átvett egy keveset. A konyha sarkai kecsesen megmozdultak és néhány pillanatig úgy imbolyogtak. akár egy rosszul 'vetített film kockái a vásznon. Két kézzel megkapaszkodott az asztal szélében. — Igaza van. Seszták bácsi — mondta kissé fátyolos hangon. — Ez valóban nagyon jó bor. Mennyiért adja literjét? ^XXXX'^XXXXXXXXX'^XXXV^XXXXXXX'^.XXXXXXXX^ Az Új Termés \ arcképcsarnoka \ V — V \ ORDAS IVAN 32 észtén-$ $ dós novellistánk. Éveken ^ ^át állami gazdasági, majd ^ ^ gépállomási agronómus ^ volt. Témáinak java ré- ^ ^ szét falusi élményeiből me- ^ ^ ríti. írásai 1954 óta jelen-^ ^ nek meg napilapokban és ^ ^ folyóiratokban. A Pé- ^ esett kiadott Dunántúlba, ^ ^ majd az ugyanott megjele- /// nő Jelenkorba írt mai ^ ^ életünkről, a termelőszö- ^ ^ vetkezetben munkálkodó ^ ^ emberek formálódásáról ^ ^ novellákat. Az Uj Tér- ^ ^ mésnek 1959 óta dolgozik. ^ ^xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx A házigazda félrebillentett fejjel méregette az előtte állót. — Mennyi kellene belőle, agronómus elvtárs? — Azzal együtt, amit most megittunk, mondjuk húsz liter. — Annyi lenne — mondta egy kis töprengés után. — Meg egy húszliteres demizso- nom is akad valahol. Hát... másnak húszért adnám literjét, magának odaadom tizennyolcért. Az agronómus nehézkes mozdulattal két összegyűrt húszast halászott elő a zsebéből. Letette az asztalra. — Tessék foglalóul! De ... most nem viszem haza. Majd holnap beugrók érte:- - * Valóságos csods, hogy egészben hazaért a motorral. A majdnem éhomra leöntött két féldeci és a sok kancsó- nyi bor, bizonytalan, homályos függönyt vont a gyér utcai lámpák elé. Kétszer-há- romszor csak hajszálnyira kerülte el az árok szélét. Nyitott szájjal engedte magába a hideg, éjszakai levegőt. A kertkapun túl azonban hagyta, hogy a súlyos gép a kerítés mellett végigzuhanjon a földön. A reflektor üvegje csörögve tört darabokra egy kövön, ő maga, tarkójára tolva kalapját, a ház felé tántorgott és sokáig kapaszkodott a tornác oszlopába, mielőtt fel mert volna lépni a lépcsőre. A kétlakásos ikerház másik felében Hegedűs Balázsné óvatosan félrehúzta a konyhaablak függönyét. — Látod! — mutatta a késő este is nála trécselö köny- velönének. — Az a szerencsétlen Kati naphosszat azért sírt, mert tisztelt férje állandóan a Szabó Dórával mulatja odakinn az időt Most meg itt van ni, magad is láthatod. csaprészegen jön haza! Hogy így viselkedjen valaki amikor a felesége hatodik hónapban van!... — Én mondom neked, gazember a férfi. amennyi csak van belőle, mindahány! dig nem engedik felkelni az csípőt riszató, kacér debellá- hoz, aki olyan hányavetin tudja '• '■’áfára dobni azt a nagy ' s. fekete sörényét, amikor elbiciklizik itt, a ház előtt. Mindenki tudja, hogy asztaltól, amíg dűlőre. nem Viszik az őszre tervezett nagy gyümölcstelepítés helyének pontos kijelölését. Szabó Dóra igencsak rátermett, kardos leány, aki ugyan már meg-
