Pest Megyei Hirlap, 1960. március (4. évfolyam, 51-77. szám)

1960-03-13 / 62. szám

Nagy halott volt, de nein olyan, hogy temetésével sírba került volna emléke is. Az újságok még azután hetekig foglalkoztak személyével, pályafutásával, alkotásaival.

Családja bezárkózott a gyönyörű barokk kastélyba és a gyász felemelően lesújtó érzésének élt. Az özvegy egész nap az erkélyen ült, szemben az üres karszékkel, az elköltözött legkedvesebb pihenőhelyével. Itt olvasta a lapok híreit.

' Hogy utcát neveznek el rövidesen a nagy államférfiról.

Hogy a legszebb térre tervezik életnagyságú szobrát.

Hogy valaki alapítványt tett egy, a nevét viselő kórház létesítésére.

A csendes és előkelő utca lakói szinte lábujjhegyen jártak az erkély alatt. Nem akarták zavarni a tompa hangokat szerető elvonultságot, az élet éles hangjaitól irtózó magányt.

Az özvegy hálásan nézett le az utcára.

Ismerte a környék embereit, a gyalogjárókat és az autósokat, a magánosán botorkálókat és a párosán összekapaszkodó- kat.

Feltűnt ezért neki a gyász második hetében egy férfi, aki tétova lépésekkel mérte az aszfaltot saroktól sarokig.

Az ember másnap is eljött, harmadnap is. Mindig ugyanabban az órában, délután ötkor, amikor már alkonyodul kezdett. Mindig egyformán idegesnek látszott.

— Huszonnégy órát adok neki, határozta el magában az özvegy. Ha holnap sem marad el,

Falu Tamás:

EGYEN NYUGODT!

ha holnap is itt sétálgat, felfelé bámészkodva, idegesen rángatózva, hol sietve, hol csiga- lassúsággal lépkedve, akkor leüzenek érte. Felhívatom. Megkérdezem: miben

sántikál, mik a tervei, kire vár, mire ■ vár és miért éppen az én erkélyem, az és gyászom alatt?

De gyerekeinek nem szólt a dologról. Félt, hogy kinevetik.

Másnap délután, pont öt órakor, újra megjelent az ismeretlen. Megállt a sarkon, felnézett az erkélyre, a járda szélére állt, kivette zsebóráját. Tárcájába nyúlt és mintha egy névjegyhez hasonló fehér kartont vett volna elő.

Egy darabig tétovázott, majd hirtelen keményen megrántotta vállát és becsöngetett a mindig zárva tartott kapun.

— Jön! — mondta félhangon az özvegy és érezte, hogy elsápad egy kicsit.

Az inas jelentette az idegent.

Az ezüst tálcán névjegy hevert, egy névvel a közepén.

— Sohasem hallottam ezt a nevet. Vezesse be!

Átment a szalonba, ahol már az ajtón belül állt a szürke ruhás, közelről kissé * kopottas, hajlott hátú, remegő ajkú látogató.

— Azért jöttem, kegyelmes asszonyom — mondta szinte suttogva —, hogy mélységes részvétemnek adjak kifejezést, s ezenfelül biztosítsam kegyelmes asszonyomat további ragaszkodásomról. Legyen nyugodt, kegyelmes asz- szony! Énbelőlem nem vesz ki soha egy szót sem, senki emberfia. Csak ezt akartam bejelenteni. Méltóztassék egészen nyugodt lenni.

Jó lett volna nekirohanni ennek a titokzatosságot árasztó embernek. Megragadni a torkát és szorítani, amíg csak vallani nem kezd. Vagy megfogni szelíden a kezét és kérni: Uram, az ég szerelmére, mondja el nekem. amit az uramról tud.

De nem lehetett, a szobrászok már

gyúrták és faragták az örök életet jelentő hasonmást. A tisztelet és hódolat kardalába nem sikolthatott bele a kegyetlenség füttyszava.

Az ember elment, névjegye az asztalon maradt. Rajta lakáscíme is.

— Elküldök érte! — határozta el az Özvegy egy álmatlan éjszaka után.

A férfi megjelent a palotában.

— Pár szavam volna önhöz — kezdte az özvegy remegő hangon. — Foglaljon helyet. Van most állása?

— Sajnos, nincs.

— Vagyona?

—1 Sohasem volt.

— Szeretne dolgozni?

— Boldogan.

— Ért a gazdasági dolgokhoz?

— Aki meg akar

hatalmi szervek (képviselőtestület, bíróság, rendőrség stb.) átállását. Nem kapunk városi hitelt? Vesztegessük meg a képviselőtestület legtisztább tagját! Tegyük őt is érdekeltté a karfiolspekulációban! És ha a „tiszta” ember már nyakig benne ül a mocsokban, akkor előállhat Ui, zsarolhat, behúzhatja a többit is, mindenkit a kezében tartva, átmarkolhatja a vezetést és elindulhat új „piacokat” keresni. No és a kispolgár? ö pedig a két rossz közül a vélt kisebbet, az azonnali tarkón- lövés, a rögtöni tönkremenés helyett a „talán”-t választhatja és választja.

Frisch gyújtogatákmak sminkeli a fasisztákat. A napi szó- használatban gyakran használtuk és használjuk ma is a hitleristákra ezt a kifejezést, de más a szóhasználat és más a dráma logikája. Hitlerék valóban lángba és vérbe borították a világot. De nem a láng és nem a vér, (hanem a Hatalom kedvéért! És itt a szimbólum-indítás a hibás. Mert mit tesznek Frisch gyújtogatói? Hatalomra törnek? Profitra vágynak? Le akarják igázni a világot? Nem, nem, nem! ők csak gyújtogatni akarnak, gyönyörködni az égő házak tűzfényé- ben, azaz, mint a Pokol-jelenetből kiderül, a gyújtogatok közül kettő voltaképpen ördög (ez ismét egy áttétel az áttételen belül, az elvonatkoztatott elvonatkoztatása) és a tanulság: a pokolbeli népség szaporítása céljából történt minden, ami történt. íme a fasizmus ideológiája „1 art pour l’art” megfogalmazásban. És Biedermann, a Polgár? Nos, ő a két rossz közül a nagyobbat választja. Mert igaz, hogy egy s más titkol ni valója van a rendőrség elől, igaz, hegy öngyilkosságba kergette segédjét és elorozta tőle találmányát, de ez a kisebb baj. A nagyobb — és ezt ő tudja leginkább —, ha házába fogadja a gyújto- gatókat és velük a pusztulást, a halált és ami ennél is több: az anyagi tönkremenést. Mégis, mégis az író ezt az utat járatja vele, sőt, exponálja azt is, ha hazatér a pokolból, még egyszer végigtalpalja ugyanezt a kálváriát. Bármilyen ragyogó hellyel- közzel, (de csak hellyel-köz- zel) Frisdh alkotói módszere, bármennyire frappirozottak dialógusai, ezt az ellentmondást, a valóság torz visszatük- rözését, a gazdasági, politikai és társadalmi eredők (a sorrend ismét nagyon lényeges!) semmibevevését a dráma nem hogy megsínyli, de halálosan sínyli meg.

A társadalom és az egyén

Brecht éppen azért, mert szimbóluma szorosan kötött és alkalmazkodik a valósághoz, annak hűséges követője, Brecht meg tudja mutatni hőseinek (és hőseivel egész társadalmi osztályoknak) fejlődését. Az egyéneket és a közösséget tapintható kölcsönhatásban találjuk nála, ez a kölcsönhatás nem lankad és nem szűnik, nem hül és nem forrósodik: állandó fehérizzásban van. Megmutatja: a fasizmus nem valamiféle szadista szenvedély (vagy pyrománia), nem is az egyének elállatiaso- dása csupán, (egyik hőse szenvedélyes virágkertész, másik hűséges barát), a fasizmus politikai, társadalmi és egyéni akciói mind-mind alárendeltjei a gazdasági tevékenységnek; a munkás, a paraszt, az értelmiségi, a kispolgár és a nagyobb polgár megsarcolásának, kizsákmányolásának. Hogy ezen az akción belül hogvan változnak a jellemek, az arcok, a tettek —• az ettől

a bizonyos kölcsönhatástól

függ.

Frisch hősei nem változnak. A társadalom kiküszöbölése, teljes és maradéktalan kiküszöbölése, az egymásra ható erők elmitizélása és az eltűnésiig való elszimbolizálása szürkévé teszi Biedermann jellemét, éppenúgy, mint a gyújtogatókét. Azok maradnak ők a függöny lehullásakor is, amik és akik a függöny szétnyílásakor voltak. Biedermann úr gyáva és megalkuvó, a lelkét is eladná; a gyújtogatok pedig továbbra is a gyújtogatásért élnek és égnek, kivéve az eigy renegátot, aki nem tudná miért (talán a vacilláló értelmiségit, az álradikális filo- zoptert akarta vele megszemélyesíteni az író) a dráma kellős közepén szabályos önkritikát gyakorol, majd végképp eltűnik a balfenéken. Ez a változás tehát nem indokolt, bár eléggé szájbarágott. És nem indokolt, egyenesen „deus ex machina” a másik jellem fejlődése is. Annáról van szó, a szobalányról, aki végig a darab során, talán legtisztábban látja, mi történik ura házán belül. És ez az Anna, aki nem nyíltan ugyan, de ellenzi a gyújtogatok befogadását és a velük való fratemizálást, ez az Anna lesz a pokoljelenetbem az ördögi fejedelem leghívebb és legbizalmasabb szolgálója.

Es még egyszer a gyújtogatásról

Már a kezdet kezdetén említettük, a két — azonos témájú — mű minőségi különbsége; az egyik eszmei tisztasága, illetve a másik zűrzavara — ideológiai okokban kereshető. És itt bukik elő, hogy a kétféle gyújtogatás (mert Ui bandája is gyújtogat) valóban kétféle, de mennyire az! Most idézetekkel próbáljuk bizonyítani ezt.

^ Megy az öttonnás kocsi.

^ Már három órája megy. ^ Fák és oszlopok szaladnak ^ mellette — hátrafelé.

^ Két ember ül a vezetőfülke ^ mögött. Vaslábú lécpadon zö- t ^ työgnek. Az egyik: idős és ^ szótlan, az arca enyvszínű. A ^ másik: alig húszéves, a szemmé: kék tükör. Az öregnek ^ magyaráz:

^ — Azért szép dolog! Min^ dig oda megyünk, ahol ^ nincs semmi, amikor meg ^ eljövünk, házakat hagyunk. ^ — Sután megszívja a cigaret- ^ tát, pöcköli a hamut. — ^ Néztem a múltkor is: fű ^ volt mindenütt, aztán rakni ^ kezdték a téglát, egyiket a ^ másikra, egyiket a másikra, és ^ nőtt a fal. Muris volt az is,

^ amikor ráhúzták a tetőt, Pis- ^ ta legfölülre ágat tett zász- ^ lónak, a borosüveget oda- ^ vágta a téglához és min- ^ denki kiabált... Maga nem ^ szokta odavágni az üveget?

^ Az öreg mozdulatlan néz í előre. Nem szól, sapkájának f simlédere a rázkódástól bólot gatv, — Azt beszélik, itt nehéz ^ lesz az alapozás, homokos a ^ talaj.

^ — Nagyon homokos —

^ mondja az öreg és a szeme az ^ égen van.

^ A fiú hunyorog: szóra bír- j ta végre, közelébe hajol.

^ — Járt már erre?

■2 Fáradtan felel az öreg,:

^ — Valamikor.

^ Az autó hirtelen fékez. A ^ szerszámládák, csákányok,

^ lapátok összekoccannak. Az ^ úton szénásszekér dülöngél ^ jobbra-balra.

^ Az öreg rágott végű pipát ^ teker ki egy rongyból és vas- ^ tag ujjával tömködi.

^ — Megfogadtam, sosem jö^ vök erre, mégis jöttem,

^ A fiú előrébb csúszik a á pádon.

í — Miért?... Rossz itt, táblán?

^ Az öreg beszippantja a

‘j gyufa lángját.

^ A nap a látóhatár szélén ül, a levegő szürke, a kocsi

I

Brecht így fogalmazta m<tgj Ui, azaz az uralomra törő fí-^ sizmus ideolóigiájót:

ROMA: ...Nézd, Arturo, a ^ Tizenegyedik utcával kezd- ^ jük el! Ablakokat betömi,^ petróleumot a karfiolra. ^ Izekre szedni a berendezést!^ így megyünk végig a hete- í dik utcáig. És két nap múl-2 va Giri, szegfűvel gomblyu- 6 kában, elmegy az üzletekbe, $ s védelmet ajánl. Tíz száza-^ lék a forgalomból.

UI: Nem. Előbb nekem kell ^ védelem a rendőrség s a bíró J elől, csak aztán védhetek^ mást. Csak felülről lehet kezdeni. Míg nincs zsebem-^ ben a bíró és az ő zsebé-^ ben is valami tőlem, védte-^ len vagyok.

És Frisch gyújtogatóinak ^ ideológiája:

EISENRING: Néha azon tű-í nődöm, doktorkám, mit ke- ? resel te nálunk tulajdon-^ képpen, ha fikarcnyi örö- ^ med sincs a tűzvészben, a ^ pattogó szikrákban és a rep- ^ deső lángban: nem élvezed^ a sziréna-vijjogást, amely ^ mindig későn csap fel, se a ^ kutyák vonítását, a füstöt, ^ az emberek halálsikolyát — ^ és a hamut!

Egy téma, egy irodalmi ^ irányzat, két mű, nagyon is^ kétféle megoldás, nagyon is ^ különböző értékű és hitelű ^ műalkotás ..: Ezt mutatja a ^ mérleg. De ha így van, ha í Brecht Ui-ja tisztább, világo- 2 sabb, határozottabb, mint 5 Frisdh Biedermann-ja (sőt, i nemcsak tisztább, hanem tisz-J ta, nemcsak világosabb, hanem ^ világos, nemcsak határozót- ^ tabb, hanem határozott), akkorái vajon a Katona József Szín-^i ház miért választotta mégis az^* utóbbit legközelebbi bemutató- ^ 1 ja tárgyául? Ami modernebbel (a szó macskakörmözött érte!-^1 mében), még nem okvetlenül^! a jobbik is. ^ i

Garami László

A héten hallottuk

MOSZKVA

; Hacsaturjan nevét ki nem ; ismeri! Nos a nagy szovjet ; zeneszerzőnek új zongora- í szonatináját nemrégiben ját- ; szotta először Moszkvában ! egy fiatal zongorista, név- ! szerint Dimitri Baskirov. Bas- i kirov 1956-ban már díjat : nyert Párizsban.

PRAGA

! Frantisek Hecko, a legnép- fszerűbb szlovák írók egyike ;55 éves korában elhunyt. Leg- ; sikerültebb műveit a szlovák : parasztságról írta. Nemrégi- : ben kezdett hozzá regény- trilógiájához, amely a szlovákiai fasiszta uralom történetéről szólt volna. Ennek csak első kötetét tudta befejezni.

LONDON

Sartre-nak a nálunk is jól- ismiert francia írónak Az ördög és a jó Isten című színdarabját rövidesen bemutatják az angol fővárosban. Valószínűleg hamarosan színrekerül New York-ban is.

PÁRIZS

Francoise Sagan a Jóreggelt búbánat című nálunk is ismert könyvvel „világhírűvé’» lett írónő, akinek botrány- krónikái sem érdektelenek, új színdarabot írt Kastély Svédországban címmel. A darab érdekessége, hogy a világtól elzárt kastélyban egy férfi él bigámiában két feleségével.

élni, annak értenie kell mindenhez.

— Arra gondoltam, hogy valamelyik birtokunkon állást ajánlanék fel önnek. Bizalmi állást. Nyugodt élet vár önre, nem lesz más dolga, mint hogy azt a ragaszkodást és hűséget, amelyet boldogult térjem iránt a múltban tanúsított, halála után is megőrizze.

— Kegyelmes asz- szonyom, sohasem felejtem el ezt a jóságot.

— Az én jóságom csak folytatása az uram jóságának.

— Örök hála, kegyelmes asszonyom.

Az özvegy visszaült az erkélyre és boldog megelégült- séggel sóhajtott fel. Elhajtott egy felhőt, amely árnyékot

akart vetni a sírkő aranybetűire.

Az ember vedig indult hazafelé. Pihenőül a Duna- parton leült egy vadra és iparkodott testi valóságában maga elé idézni az államférfi alakját. De nem sikerült, mert sohasem látta.

: H. Barta Lajos: ^

SZOGESDROT

gödrös szerpentinre fordul billeg, mint a sánta harangozó.

•

A Göncölszekér már előbújt, csak a rúdja hiányzik; felhő vége takarja. A kél ember, meg a sofőr nagy síkság közepén áll. Mellettük a kocsi, távol egy templom tornya.

— Na, megyünk a faluba, vagy maradunk? — kérdi a sofőr és csípőre teszi a kezét. Ezzel jelzi: neki mindegy.

Az öreg ránéz:

— Meleg van.

A fiú hallgat: döntsenek ketten.

Felemelik az ülést, pokrócokat vesznek elő és indulnak. Kinéztek egy helyet, jó füves.

A sofőr megbotlik, hasra- esik, mint a zsák, kezéből a pokróc elrepül.

— Drótba estem el — mondja —, drót, a fene vinné el — és húzná. Nem megy.

A kamasz leguggol, feszülnek: a föld lassan enged, aztán reped, mint a deszka és húsz méter drót pattan elő hullámosán. Vastag és rozsdás.

Az öreg lehajol, rátapint.

— A szögesdrót — mondja magának és a másik kettő nem látja, hogy az arcán fény folyik.

A sofőr nadrágjába törli tenyerét: elégedett.

— Ha hazamegyünk, elviszem ezt a vackot, jó lesz kerítéshez.

Elterítik a pokrócokat. A fiú egyet simít alulra, kettőt simít takarónak. Az öreg nézi és a kezével legyez.

— Nem jól van. A föld hideg.

A kamasz megcseréli a sorrendet.

•

A sofőr horkol: szájából

fütyül a levegő. A kamasz a holdat nézi: a foltokat rajta. Az öreg — két tenyere a párna — halkan mesél:

— ... Szép lány volt. Nagyon szép. Nekem mindig

azt mondta: „Apa”. És ez nagyon jó volt... „Egyszer majd bumm és repülünk” — ezt hajtogatta folyvást, mert a gyárban gyutacsokat csinált.

— Úgy tudott nevetni, mint

senki. És fnimden reggel

savanyú cukrot hozott újságpapírban. Mikor kérdeztük, honnan, csak kacsintott:. „Gyáros a nagyapám”. Az igazság az volt, hogy az anyja főzte valamilyen ku- limászból, mert a mozikhoz járt árulni.

— Amikor bejöttek a németek, hozzánk is került egy. Herr Wolf — így kellett szólítani. Reggeltől estig hajtotta: „Los, los meine brúder. Los ..." Az Évit megkülönböztette, neki állandóan azt mondta: „Ná csák lángsám, csák lángsám schöne mäd- chen”. És a cukorjából is kért egyszer.

,,— Volt a műhelyben egy széles legény, a Jani. Nagyon

járt a lány után. Bivalynak hívtuk, rá is illett, olyan volt... Egyik nap nagyon furán nézett, és odajött hozzám. „Tapogatja az Évit a német” mondta. Bekövetkezett, gondoltam, számítottam erre. De ezt csak úgy magamban, a Janinak meg azt mondtam: „Ugyan, te! Studí- rozol megint. Hát jön-megy az a német, ez a dolga, de ilyesmit ne képzelj.”

— Reggel félrehívtam a lányt és megkérdeztem, ttfd- e másutt munkát, mert itt baj lesz. Sírt és mindig azt kérdezte, hová menjen, az anyja tüdős, két testvére kicsi. A német észrevette, hogy valami nincs rendben, odajött: „Was ist das?” Mutogatott „Kränk, kränk” — mondtam a két szót. Azt, hogy beteg, itt mindenki megtanulta.

— Másnap a német egyenesen a lányhoz ment. Tud könnyű munkát, mondta, ott nem lesz beteg, írni fog majd. És szegény hiába mondta, hogy nem, fel kellett menni az irodába... Az egész műhely ' zúgott. A Gelencsér, a gépbeállító meg szaladt: „Eltűnt a Jani“. Szaladtam én is, amilyen bolond, még csinál valamit. Hát csinált... A németen térdelt. Az irodában. Villáskulccsal kellett a kezét ütni, mert nem jött le... Másnap elhozták.,. Ide.

— Ide... Szöges drót volt kőrös-körül.

— De a Jani bátor volt. Belopott egy fogót, ötödik nap, amikor kitapasztalt mindent, azt mondta a többieknek: „Tízkor ismerős az őr, kúszni kell a kerítésig, lyukat vágok.” És mert aznap zpftpgott ^z. . eső és tapadt a homok. Gelencsérnek meglátták a nyomát .és rálőttek._ ráesett a szöges kerítésre,

A fiú már nem hall többet, elaludt, nyála a pokrócra folyik, mint ezüst szál.

•

Süt ,a nap. Párolog a föld, mintha pipázna. A sofőr nagyokat nyújtózik és a karjával kalimpál, mint a szélmalom. Amikor a szöges dróthoz ér, értetlen:

— A fenébe! — mondja. — Ki a csuda járt itt? Szétvágták a drótot éjjel.

Az öreg a kamasszal másfelé jár. A fiú rugdalja a füvet, a lábával kaszál. Az öreg kigombolja az ingét — pestied t a bőre —, azt mondja:

— Tudod, mit építünk itt?.„ Tízemeletes gyárat. A leg-, nagyobb gyárat. Az hiszem, a kéménye az égig ér... — És belenéz a kamasz szemébe és lesi: érti-e, mit akart mondani?

•

A 156-os és 157-es kilométerkő között autókaraván halad: építők jönnek. Beszélgetnek és mókáznak. Az egyik azt mondja:

— Itt nehéz lesz az alapozás, homokos a talaj.

Oszlopok és fák szaladnak mellettük — hátrafelé.