Pest Megyei Hirlap, 1960. február (4. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-14 / 38. szám
Humfíe/ds: ftyútáTf&tl, ' | Csuka Zoltán: ORDAS IVAN: TÉLI KAVARGÁS Tombol a szél, hömpölyög, Ugyan mit akarhat? Mint hullámzó, bús körök Keringnek a varjak. Keringnek és kárognak. Aztán zárt sorokban Tovalengnek, lobognak. Sirámuk kilobban. Am a szél tovább üvölt, S égnek meredt hajjal, — Fák ágával — leng a föld, S áil fojtott haraggal. Peng a fagy lenn hidegen. S hirtelen az égen Két vadászgép ott terem, Szembeszáll a széllel, S mint két tüzes meteor Mennydörögve elrobog. — Már el is tűnt. nincs sehol. Csak a szél zúg, kavarog. \\\\\\X\\\\\\\\\\\\\\\\\\Vf Hegedűs László: Tavasz a télben Szeme éjfél, az arca hajnal. Tündér talán, vagy ifjú angyal, filő nóta a csend ölében, tavasz a koldus, szürke télben. Cseresznyepiros, pici szája Mosolyt biggyeszt a rút világra. Gesztenyehaját habfehérre pelyhezi a tél új szeszélye. Rózsabimbó két apró melle, s ahogy megy! Mintha szárnya lenne, úgy integet a rajta lengő, maga-kötötté kicsi kendő. Köténye lebben, szél motozza. S a ringó kedvű babos szoknya úgy muzsikál, hogy szinte álom. Nincs ennél szebb kép a világon. Csak nézem egyre, de hiába: már lenn a kertek alját járja. Egy telet tavasszá varázsolt. Pedig csak egy kis barna lány volt... CSAK LÁNY... R osszkor érkezett. A dekád befejezését követő napon még este fél nyolckor is úgy kavargóit a gépállomási iroda, akár a darázsfészek. A szobában gomolygó kékeslila cigarettafüst foszlányaiból gesztikuláló kezek kavdostak egymás felé, az íróasztalok körül pedig megtermett, kék munkaruhába öltözött férfiak tolakodtak és rendezték a munkalapolcat. Amikor a leány köszönt és a föagronómust kereste, egyszerre csönd lett. Kíváncsi tekintelek mustráló pillantásait állta, míg az egyik íróasztal mögül fölemelkedő férfihoz lépett. Közben ösztönösen megigazította a haját, melyet a vasútállomás óta egyfolytában borzolt odakinn a szél. Bemutatkozott és megmondta, hogy ő az új agro- nómus. A megyeközpont küldte. A főagronómus csodálkozásában levette a szemüvegét. — Izé... jól értettem? Hozzánk jött és agronómus- nak? Egy köpcös, kajla bajuszú megcsóválta mellette a fejét: — Elment a jódolga? — kérdezte és mint aki ezzel már túl is esett az új kolléga fogadásán, ismét a munkalapok közé hajolt. Igyekezett mosolygósán, magabiztosan válaszolni: — Igen, agronómusnak! A megyeközpontban azt mondták, hogy itt szükség van egyre. A főagronómus bólintott: — Nos, igen! Valóban szükség van. Foglaljon helyet. Most végzett egyetemista, ugye? Gyakornoknak be tudom osztani, de felelős helyre, önálló munkakörbe... azonban, ne érezze sértésnek... én nem nőt kértem, hanem férfit! Fél órával később, amikor az üzemgazdász a szállására vezette, még hallotta, amint a becsukódó ajtó mögött a főagronómus hangja felcsattant: — Teljesen meg vannak ezek bolondulva odafenn! Ez gépállomás, nem pedig leánynevelő intézet! Ahelyett, hogy valami csibekeltető állomásra küldték volna ezt a szerencsétlen csitrit, ide szabadítják miránk! Hát ha ezt én holnap kiküldőm a Micsurinba, az a zsivány Tenke az első reggelire beszalonázza! A lány félresikerült mosollyal nézett a mellette haladó férfira, amikor a folyosólámpa fénykörébe értek: — Mondja, ki az a Tenke, aki engem reggelire beszalon- názik? Amaz vállat vont. — A Micsurin Tsz' elnöke. Majd holnap megismerkedhet vele. Búcsúzásnál az' üzemgazdász hozzátette: — Holnap reggel ötkor legyen készen. Jármű nem lesz, gyalog megyünk ki a Micsurinba. T enke, a Micsurin Tsz elnöke, létrányi magas, gyérülő hajú, szűkre húzott, figyelő szemű ember volt. Halk hangon, megfontoltan beszélt. Olyanforma súllyal, hogy bárki — fcis lélekisme- rettel — megállapíthatta, fogaterővel is nehéz lenné véleménye megváltoztatására bírni. Konok volt és hirtelen haragú. Ugyanakkor azonban faluszerte híres jó gazda, pompás állattenyésztő is, akinek hozzáértéséért a többség szívesen elnézte embergyilkos modorát. Meglepően udvariasan, egy arcizom rándulás nélkül fo- . gadta az érkezőket és nagy, csontos kezét barátságosan nyújtotta a lány felé. — Tenke Sándor vagyok — mondta szívélyesen — az elnök. Szóval a kis elvtársnői küldték ide agronómusnak? És ilyen borostás képű kísérőt kapott? Ezzel, régi ismerősök módjára, barátságosan hátbavágta az üzemgazdászt. tudja, napszálltakor éhes leszek-e még? Sára szigorú pillantást vetett rá, a gyerek elhallgatott, csak' a lelkét rágta a méreg, hogy lám, feláldozni viszik, de ő „hivatalosan” még csak tudomást sem vehet erről. Egyetlen szót sem szólt azontúl. Megsértődött, meg közben ráébredt: sehol egy harapásnyi kenyér, egy korty- nyi ital. Minden odalenn maradt. Mi értelme van tehát a szónak, hogy böjtölni kell-e áldozás előtt vagy sem, ha a vita vége semmieseíre sem lehet evészet?! De a kecskék ' Azok> ott ue a KecsKjEK. fenn asza. kadék szélén! És milyen jóízűen harapdálják annak a szegényes csipkebokornak a leveleit. Szinte gusztust kap tőlük az ember, hogy nagy éhségében levelet egyék — persze jobb híján ,.. De ki bolond levelet rágni, ha bekebelezheti a levélrágókat?! Izsák, hosszú töprengés után, megszólalt: — Anyám... És csak bárányt lehet áldozni az Úrnak? — Mit akarsz? — Mondom: csak bárányt fogad el az Űr áldozatként? — Miért? — Hát mert... Ott az a két kecske... Gondolom, megfognám őket, az öreget feláldoznánk, a gidát meg ... — Hallgass! A két jószág — anya és apró gidája — vidáman incselkedett falatozás közben. A kis kecskebak játékosan meg- megbökte bimbózó szarvacskájával anyja szügyét és amikor az utánakapott, kecsesen elugrott előle. Ó, őket ugyan nem bántotta semmiféle gond. Akkor már Sárát sem. Megfogant a nagy gondolat! — Az Űr küldte őket! — gondolta megkönnyebbedve. — 0 vezetett általuk ide. ő adott jelt ennek az ártafa-i gyereknek a szájával! És szólt fiának, mert ő már fáradt volt a hajszához: — Fogd el, fiam, nékem a kisebbiket, a gidát! És Izsák kapott a szón. A gyerekek már ilyenek. A játék mindennél előbbrevaló náluk és a has! Hátha még tudta volna, hogy ez egyáltalában nem játék! Lehet, hogy akkor nem buzgólkodott volna ilyen fürgén, nem kapta volna meg a gödölye derekát, nem kerülte volna ki a gyermekét féltő anyakecske döfését? Lehet. De így megfogta és hozta a gidát. És a vén kecskemama panaszos mekegéssel járt a nyomában. Miközben a fiú ügyeskedett, anyja sem ült tétlenül. Megépítő ott az oltárt, és reá rakd a fát. És, hogy a fiú visszatért, karjai között a gidával, elvette tőle az állatott, és megbéklyózta a lábát szoros kötéssel. És megkötözte Izsákot is az ő fiát, és utasította: — Ugyan, lépj fel, fiam, az oltárra, a farakás tetejére! Az én karomnak már nehéz vagy, hogy felemeljelek. Izsák .pedig — látva, hog5r anyja mosolyogva parancsol — nyugodtabban mint ide- jövet, engedelmeskedett. Anyja, hogy ne adja ki magát teljesen a gyereknek — leoldotta fejkendőjét, és bekötötte a fiú szemét. Azután odalépett a tehetetlenül heverő gidához, és — hiába vetette magát közbe, hiába döfködte az öreg kecske —, egy nyisszentéssel elmetszette a fiatal állat torkát. A másik anya szinte emberi hangon feljajdult- Majd belátva, hogy itt már nincs mit tennie, vissza-visszanéz- ve elporoszkált. Ami erejéből tellett, megtette ... És ő maga is tartott az éles, fénylő késtől... És Sára, aki nem származott éppen rossz házból, és emlékezett még arra, amit annak idején nagy igyekezettel a fejébe töltöttek, előkotorta mindazt, amit a visszhang című fejezetből tanult. Szemközt fordult a mintegy másfélszáz méterre levő meredek sziklafallal, és erőszakkal mélyített hangon, harsányan zengve a szavakat, így kiáltott: — Sára! Sára! Majd a szokásosra szelídítve hangját, válaszolt önmagának: — Itt vagyok, Uram! A visszhang még akkor is zengte: — Sára!... Sára!.., Sára!... Amikor csend lett végre, ismét megszólalt: — Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre ... A visszhang: — kezedet a gyermekre!... kezedet a gyermekre!... kezedet a gyermekre!... Izsák buzgón fülelt, sejtette, hogy valami suskus van a dologban, de az egész hegy- torok-kiáltotta öblös hangban nem ismerte fel az anyja szavát. — És ne bántsd őt, mert most már tudom ... — most már tudom ... most már tudom ... most már tudom .., — Hogy istenfélő vagy, és nem kedvezel a te fiadnak... — ... a te fiadnak... a te fiadnak ... a te fiadnak ... — Egyetlenednek, akit szeretsz... Ezzel Sára elhallgatott, kisvártatva a hegy is. — ... akit szeretsz... akit szeretsz... akit szeretsz... És Sára leoldozta Izsák szeméről a kendőt, megoldóit« kötelékeit és nem tettetett örömmel szólt hozzá: Már egész barátságos hangulatban mustrálgatták a tisztára söpört deszkapadlón magasra halmozott termést. jztán egyszerre romlott el + 1 minden. A lány út beli töprengése elkeseredése elszállt. Nevetni csicseregni lett volna kedve és arra, hagy a nyakába csimpaszkodjon ennek a hórihor- gas, halkszavú parasztembernek, aki lám, mennyire komolyan veszi öt, milyen gonddal, figyelemmel mutogatja a gazdaságot. Nem érezteti vele> hogy nő, nem mond egyértelmű disznóságokat és nem nézegeti kandi szemmel a blúzon át a mellét. És akármilyen képét vágtak is odabenn a gépállomáson, ö sem csinált és nem kérdezett semmilyen csacsiságot. Nem árulta el az izgalmát és azt sem, hogy mennyire szívesen, örömmel és milyen nagy tervekkel, álmokkal jön közéjük. Már a holnapi nap, az azután következő és a későbbi hetek, hónapok jártak a fejében, amikor lefelé indultukban megakadt a szeme egy kisebb halom zabon. Lehetett talán tíz-tizenöt mázsa. A zabszemek közt sűrűn feketéitek aprócska kis pontok. — Nos — gondolta — már a tekintély okából sem árt, ha búcsúzóul egy kis kritikát is kapnak tőlem. Az elnökre nézett, de közben oldalvást lehajolt félmaroknyi szemért. — Ejnye, de konkolyos ez a zab, elnök elvtárs! — mondta komolykodva és Tenke Sándor orra alá dugta a kezét. A hosszú, nagy embernek a szeme se rebbent, csak eltolta az útjába álló kezet. — Ontse csak vissza, kis elvtársnő! — mondta komolyan. — Nem konkolyos zab ez, hanem bülkkönyös! Mifelénk úgy is mondják, hogy zabosbükköny! Az üzemgazdász pedig minden kartársi szolidaritás nélkül, oktató hangon és egy kis gúnymosollyal hozzátette; — Az egyik szegletes, a másik gömbölyű. Abban azonban igaza van, hogy mindkettő fekete! A lány torikában megszorult a lélegzet. Te jóságos nagy ég, ekkora ostobaságot! Az egyik Agrostemma, a másik Vicia, hiszen még álmában sem tudná összetéveszteni a kettőt! Szőke haja tövéig végigfutott rajta a pirosság. De hiszen ez képtelenség! O tudja, vizsgázott belőle, akkor is tudta. Csak nyelvbotlás volt, egy ügyetlen mondat, ami előbb futott ki a száján, semmint hogy átgondolhatta, vagy akárcsak odafigyelhetett volna. Ezt nem hihetik komolyan! Vérvörösre vált arccal nézett végig a két férfin. Az elnök nem ügyelt rá, mintha lepergett volna róla a szerencsétlen megjegyzés és már indult lefelé a lépcsőn. De a másik fancsali torzképet fintorított, olyasformát, hogy „na, kis buta, ezt elrontottad!" Zavarában különösen sután és nevetségesen hangzott szájából « védekezés: — Bocsánat! Csak nyelvbotlás volt! Az üzemgazdász tüstént válaszolt: — Ekkorát nem szabad botlani! TS éső délutánra járt, mire csöndben, ugyanolyan szófukaran, ahogy jöttek, visz- szagyalogoltak a gépállomásra. A főagronómus volt az első ember, akivel az irodaajtóban összetalálkoztak. Mintha várta volna, hogy megérkezzenek. — Nem kell holnap reggel kimennie a Micsurinba, elv- társnő! — kezdte tüstént kézfogás után. — Már vagy másfél órája telefonált az elnök, hogy egyelőre nincs szükségük agronómusra. A múlt héten jelentkezett valaki Szabolcs megyéből. Úgy döntöttek, hogy idehivják és próbát tesznek vele. Az férfi. Néhány szót váltott még az üzemgazdásszal, aztán újra a félrehúzódva, leeresztett karokkal, elrévedten és magányosan álló lány felé fordult: — Holnaptól itt dolgozik majd az irodában. Segít az üzemgazdász elvtársnak. A fizetés sem kevesebb és úgyis szükségünk volt egy adminisztrátorra ... .XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX' — Lépj le hát az oltárról, flam, mert mást szemelt ki helyetted az Űr égőáldozatul, és megkímélte a te életedet, i Ezzel a szegény, elvérzett gi- j dára mutatott — Tedd csak fel, fiam, a : helyedre, az oltárra, de sza- j porán! Izsák pedig úgy tett, aho- : gyan anyja meghagyta neki.: Jókedvűen serénykedett, mert j megmenekedésén túl még ab- j ban reménykedett, hogy isten j mellett valami húsféle nekik \ is csak kerül a fiatal gödö- j lyéből. Valóban. Amikor az állatj sülni kezdett, anyja neki ka- : nyarította ki belőle a legíze- i sebb falatokat. : t Sára maga nem evett. Csak j gyönyörködve nézte fiát. Mi- : csoda étvágya van! És ho- \ gyan eszik! Mint egy fiatal; farkas! Hát nem lett volna j isten ellen való vétek felál- ; dozni, mint egy barmot?! Oda is szólt Izsáknak: • ! — Kegyes volt, fiam, azí Űr! A másik anya, a kecske; csak egy pillanatra ötlött az \ eszébe. Gondolta: az már; messze jár és feltehetően; megnyugodott isten akaratá-; ban. És javított:-Kegyes volt, zánk. '{ Aztán — mivel alapjában \ véve egyáltalában nem volt j érzelmes lélek — szárazon rá- \ szólt a gyerekre: y — Most pedig igyekezzünk. J Az a két mihaszna még el ta- í '/ lálja unni magát odalenn... ^ És a vasalás! Szent isten! 2 y Mennyi munka vár még oda- ^ haza! y Akkor már azon járt az ^ esze, hogy amíg nem volt ff otthon, vajon hány zsebkendő- ff nek kelt lába? ... Mert a ff cselédek, ugye, ragadós ke-1 züek. — No, jöjjenek! Megmutatom a gazdaságot. Először talán a majort. Olyasféle major volt, amilyen nem egy akad az országban. Átmenet a régi és új között. Egyik szélén, szinte léniával kimérve, három párhuzamos, hosszú, alacsony épület húzódott. A meszelt fal fehérét sűrűn szakították meg az ajtók foltjai, elárulva a régi cselédházak szobáinak kicsinységét. Odébb betonlábakon álló, drótháló oldalú góré. Az udvar közepét hatalmas, három emeletes, pompás magtár foglalta el. Súlyos, régi építmény. — Ez még az uraság idejéből való — magyarázta az elnök. — Az öregapám gyerekkorában zsindelyezték újra, mert belevágott a mennykő. Azóta csak az idő nyúlt hozzá, meg mi, amikor tavalyelőtt kitataroztuk. — Ezt már magunk építettük! — folytatta, amikor az új, modem sertéshizlalóhoz értek. — Száznegyvmhat- ezer forintba került. Megnézték a hízókat, jártak az elletőben, a patakparti baromfiólnál, majd a kovács- és bognárműhelyben. A lány kérdezett, az elnök halkan, szűkszavúan, de pontosan válaszolt. Káptalanfejű ember volt, már az első félórában elárulta, hogy a kalapja alatt őrzi a gazdaság minden adatát. A takarmányadagok összeállításáról beszélt, a kialakulóban levő vetésforgóról, a fejési és iSr- tállóátlagról, a takarmányér- tékesülési százalékról. Elsorolta a termésátlagokat, a tavalyi munkaegységrészesedést, az idei terveket, mindent amit lehetett. A lány nem kérdezett ostobaságokat, nem kérdezett ügyetlenül, csak... nos, igen: egy kicsit sokat kérdezett. Olyasmit is, amit látnia kellett volna, vagy talán látott, de azt hitte, az ilyen gazdaságnézés épp úgy állandó beszélgetést kíván, mint vala- . mi magánházbeli vendéges- \ kedés. — A vén zsivány! — füs- : tölgött magában az üzemgazdász. — Milyen udvarias, milyen magamutogató. Mintha nem tudná, hogy jobban ismerem, akár a tenyeremet. Most majd egy tréfás beugrató kérdés következik, aztán visszamegyünk az irodába és ott ő kezdi el a szigorlatot. Kifaggatja ezt a kislányt, hogy hol nőtt föl, mi az apja, miért ment mezőgazdásznak és miért kergeti el a földből a drótférget a fehér mustár? Aztán meg kedvesen, nagyon udvariasan kirúg majd bennünket, hogy a lábunk se éri a földet. Olyasformán, mint azt a szerencsétlen fiút a múltkor. Mit is mondott annak? Igen: — Hát nagyon örülök, hogy a gépállomás traktorainak az elszámolását az elvtárs fogja intézni, meg hogy ilyen szépen megismerkedtünk. De köszönöm szépen, ami a mi gazdálkodásunkat illeti, azzal majd csak elboldogulunk valahogy magunk is! Akkor is ilyen barátságos, kicsit büszkélkedő körülve- zetéssel kezdte. Már a magtár legfelső emeletén járlak, amikor az elnök váratlanul kifelé mutatott az ablakon. Magasan a fák koronái fölött voltak, tisztán látszott alattuk a majorba kanyargó mindhárom út. — Hát azt kitalálja-e, kis elvtársnő, hogy honnan hajtják a legtöbb marhát a majorba? A lány egy darabig kinézett az ablakon, olyasformán, mint akinek legfőbb gondja a megfelelő válasz, aztán huncutul rákacsintott az elnökre: — Hátulról! Tenke harsogó nevetésétől még néhány búzaszem is legördült a garmadák oldalán. — Igaza van, hallja! Igaza van! Maga az első agronó- mus, akit nem tudtam beugratni evvel!
