Pest Megyei Hirlap, 1960. január (4. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-31 / 26. szám

Tétován nézelődött.

A század eleji gépcsarnokban zsúfoltan voltak a gépek. A kalanderek monoton hangjától zúgott-zengett minden.

— Vigyázz! — kiáltotta valaki.

Ilyedten ugrott félre egy sebesen közelgő targonca elöl. Nem tudta hova álljon. A mérnök nem mondta biztosra, hogy már ma dolgozni fog, de azért felvette a munkaruhát, viszont tízórait nem hozott magával. A fal mellé állt. Hirtelen egy nagy darab forró nyersgumit dobtak a lábára.

— Ne oda állj! — szólt megint valaki.

Megint odébb lépett. Hát hova állhat? Körülnézett. . A gépek sorokban álltak. Közöttük emberek, targoncák sü- rögtek. Január volt, égtek a lámpák is. A magas üvegtetők alatt a keresztben húzódó betongerendákon daruk közlekedtek zümmögve, ö úgy látta, hogy igen nagy a zűrzavar. Hirtelen magasnak képzelte magát és úgy nézett mindent, mint amikor az erdőben egy mohos fa törzse fölé hajol, ahol a gyökerek boltjai alatt hangyák szaladgálnak össze-vissza, látszólag céltalanul.

— Ide tegyétek! Hallod, te Jumbó! — mondta valaki közvetlenül mellette. — Felrettent nézelődéséből és a dolgok a helyükre ugrottak. Egy alacsony, sovány, szürke, porosarcú embert látott maga előtt. Az gyanakodva nézett rá.

— Hát maga meg mit áll itt? — Vigyázzon! — emelte fel a hangját.

Anélkül, hogy oldalra nézett volna, ügyetlenül balra lépett.

— Az úristenit! Szitkozódott valaki és valami nagyot dobbant a betonpadlón. Ha hátul nincs szeme, akkor méltóztas- sék elfordítani a fejét!

Elvörösödve kapta oda a tekintetét. Négyen álltak mellette. A betonon egy nagy hengerféle hevert. A négy ember közül az egyik az ujjait szopta. Úgy látszik, hogy '’miatta hirtelen le kellett tenniük valamit és az a szemüveges későn vette el a kezét.

— Bocsánat — lépett hozzá tűzben égő arccal. — Nagyon fáj? — kérdezte még bizonytalanabbul. — A szemüveges kivette a szájából az ujjait, a balkeze három ujján kékes- lilás véraláfutások voltak. Jól megnézte, mielőtt válaszolt.

— Nem fáj, mondta különös Hangsúllyal — aztán intett a többieknek. — Na ez megvan, nem egészen ide kellett volna, de azért megvan, gyerünk!

Elmentek és őrá senki sem hederített.

— Csak azt tudnám, hogy mi lesz, hova álljak — gondolta.

Settenkedve elindult a fal mellett. Szégyellte magát, meg dühös is volt. Neki azt mondták. hogy várjon, maid ion a művezető, de. hogu hol várjon, azt nem mondták.

Por is volt. Az egyik benyílóban szürke szöveteket poroztak piszkos, sárgás porral. Az szállongott kisebb felhőkben. A torkában érezte már az izét. Köpni kellett volna, de nem mert, inkább krákogott és lenyelte.

Meglátta a mérnököt. Az vette fel. Az alacsony porosarcúval beszélgetett. Feléje néztek.

— Rólam beszélnek — gondolta és úgy lehetett, mert kis idő múlva az alacsonyabbik feléje indult.

— Szakikám, szólította meg az alacsony, maga a Nagy Géza?

— Igen — válaszolt a fiú.

— Kovács vagyok, én leszek a góréja, na jöjjön.

— Már ma dolgoznom kell? — kérdezte Kovácsot.

Az nevetett,

— Mit gondol, gyárlátogatásra. vagy tapasztalatcserére jött? Na jöjjön csak. gyerünk, siessen! — szólt még hátra.

Átkígyóztak-bújtak több gén között. Egy nagyobb gépnél végül megálltak. Négyen dolgoztak rajta. Géza rögtön észrevette, hogy ez az a négy. akik miatta ejtették le azt a hengerfélét.

— Ez itt a nagykalander — mondta Kovács, majd a többiek felé fordult. Ismerkedjenek meg. ö a mai naptól magukkal fog dolgozni.

— Már ismerjük — szólt a szemüveges különös hangsúly- lyal és mutatta az ujjait. — De azért sorra odajöttek és bemutatkoztak. Egynek sem értette a nevét. Ö is mormolt valamit, de a szemüveges közbeszólásától megint zavarba jött, az is lehet, hogy nem is a nevét mormolta.

■— Sanyi, a csoportvezető — mutatott egy nagyszájú, szőke. hajú emberre Kovács. — Majd ő mindent, elmagyaráz; hova nem szabad nyúlni és...

— Hova nem szabad állni — szólt közbe a szemüveges. Azok négyen nevettek. •

— Na, szóval — folytatta az alacsony fehérarcú — majd itt eligazítják, azzal elment.

Ök négyen pedig elszéledtek a gép körül és mintha mi sem történt volna, folytatták a munkát.

Meginf ácsorgott. csak most a gép mellett. Nem tudta, hogy mit tegyen. Ha jön esetleg a mérnök és látja, hogy áll, azt hiszi, hogy nem akar dolgozni. De mit tehet? A legszívesebben itthagyott volna mindent. Csak ki innét! Aztán más ötlött beléje. Nem, ő nem menekül, hiszen azért jött, hogy dolgozzon. Szól annak a szőkének, hogy is hívhatják?

— Khm, khm — lépett a szőkéhez. Az éppen fehér gumianyagot tömködött két hatalmas összeforgó henger közé. A’ gumianyag pattogott. Akkorákat szólt, mint egy puska.

— Ha a henger hirtelen bekapná a szőke kezét, egyből levinné — gondolta közben. A szőke is észrevette. Valaki a gép túlsó feléről éppen kiabált valamit.

— Gyorsan! — szólt neki a szőke. — Jöjjön ide, és ne hagyja kiesni az anyagot! Máshova ne nyúljon! Érti? Meg se várta, hogy a fiú bólintson, elsietett a gép másik oldalára. A hengerektől nem lehetett látni, hogy a túlsó felén mit csinálnak. Végre rábíztak valamit! Megfogta az anyagot, de az csalóka volt, csak amikor már kissé odatapadt a keze, vette észre, hogy nagyon forró.

— Hűha! — kiáltott fel, és a nadrág szárához dörzsölte kezét, majd megnézte az ujjait. Bőre piros volt, kissé meg is égett.

— Biztosan ki akart tolni velem — gondolta, dühös volt, ellépett a géptől, most ő szopta az ujjait.

— Állítsátok meg! Nem jön

az anyag! — kiabált valaki a túloldalról. ,

Géza ijedten nézelődött, mit kéne meghúzni, vagy megnyomni. Volt ott több kar, és piros és fehér gombokból egy egész sor. Tehetetlenül állt. összeszorított szájjal. Futva jött a szőke csoportvezető.

— Mi az? Féltette a piskóta ujjait?

— Meleg volt!

— Meleg a . .. mondta a szőke és megállította a gépet majd felvette a leesett anyagot. átkiáltott valamit, aztán indított. Géza melléje lépett.

— Megégett az ujjam.

— Megégette a ... Még erre sem lehet használni magát?

Géza szótlanul állt a szőke mögött Az igazgatta az anyagot, és hangosan szitkozódott.

— Azért szitkozódik ilyen hangosan. mert a tudtomra akarja adni, hogy mindez miattam van — vélte Géza.

Az öreg bajuszos jött át a gép másik feléről.

— Hagyd, Sanyi — mondta — már selejt az egész, kihűlt az anyag, másikat .kell hozni. A kis hengert meg vissza kell tekerni.

A csoportvezető egy fur.

csa késsel levagdosta az anyag fennmaradt részét és: elvitte valahova. Gézának most sem szólt, hogy mit tegyen. Állt a gép is. Azok hárman átjöttek és vitatkozni kezdtek. .

— Nem jó fogtuk be — mondta a szemüveges.

— A csudát nem! — szólt a bajuszos. — Csak közben leesett, nem volt itt senki, amikor Sanyi átszaladt befogni a széleket.

Géza időközben kissé félreállt. Ketten háttal álltak neki, csak a szemüveges láthatta, hogy Géza is ott van, és hallja a beszédjüket.

— Dehogynem, itt volt az új fiú — jegyezte meg hangosan a szemüveges. 25 éves, nyurga fiatalember volt.

— Uj fiú, új fiú — szólalt meg csendesen a harmadik, ö piros svájci sapkát viselt, s ahogy Géza észrevette, keveset beszélt. Eddig még nem nézte meg jobban, most hátulról, csak erős, széles vállát látta. Atlétatrikója úgy feszült rajta, hogy félni lehetett, egy-egy mozdulatára széthasad. A trikós halkan folytatta: — Nem lett volna szabad arra bízni, meleg az anyag, hiába, ezt meg kell szokni. Mi is elvétjük néha ha... A szemüveges közbevágott.

i— Dehogy vétjük el, ehhez nem kell , nagy tudomány. Gyerekjáték az egész. Az én kezem elbírja a legforróbb anyagot is. Engem sem valami különleges fából faragtak. Szív kell hozzá!

Géza tudta, hogy a szem- üvegés neki beszél, nem a többieknek. Mi baja van velem — mondotta. — Jó, ráesett a kezére miattam az a vacak. De ez mással is előfordulhat. Én ezzel az alakkal nem akarok egy csoportban dolgozni.

Jött vissza a csoportvezető. Kezében nagy göngyöleg új anyagot hozott. Neki is meleg lehetett, mert sietett letenni.

— Indulás — kiáltotta, majd megnyomott egy gombot, a nagykalender dübörögve megindult, a hengerek mohón kezdték falni a friss gumianyagot.

Eltelt vagy tíz perc, amikor végre a csoportvezető intett Gézának.

— Menjen előre és tekerje az anyagot. Ott nem kell forrót fogni, de vigyázni azért ott is kell. Különben azt a munkát egy csecsemő is el tudná végezni.

— Jó — mondta Géza és elindult. Furcsállotta, hogy a csoportvezető miért említette a csecsemőt, miért gúnyolódik vele. Már előre félt, hogy ott is valami bajt csinál. Amikor végül már tekerni kezdte, úgy látszott, hogy ez nem is olyan nehéz. Nemsokára oldalra is mert már pislogni, mert a keze érezte és átvette a gép ütemét. Viszont a kis fahengeren egyre több lett az anyag, egyre■ vastagodott, lassabban kellett volna hajtani. De ezt már későn vette észre. Az lett csak gyanús, hogy köny- nyebben megy a hajtás. Szinte megállt a szívverése, amikor látta. hogy a nagy- hengerek közül jön ugyan az anyag, de a földre. A pár milliméter vastag, finom gumi elszakadt és Géza, ki tudja mióta, az üres takarószövetet tekeri. Most mit tegyen. Érezte, hogy az arcába fut a vér. A többiek elmentek valahova, mert ilyenkor egy ember is elég volt a géphez. Tétován megállt a tekerésben. A nagy gép viszont ment tovább, és a gumi redőkben gyűlt, egyre gyűlt és rögtön össze is raJ gadt.

— Nézzétek, már megint

mit• csinált — hallotta hirtelen a szőke hangját. Magára tényleg nem lehet semmit sem bízni, csak hátráltatja a

munkát!

Géza kifejezéstelen arccal nézett rájuk. A másik háromból csak foltokat látott. Nem tudta, hogy borús-e az . arcuk, vagy derűs. Kint az udvaron magas hangon megszólalt a gyár kürtje.

Tízórai — mondta halkan a trikós. és az öltöző felé indultak.

Valaki a vállára csapott.

— Halló, fiatalember, maga az új fiú?

Bólintott, vagy legalábbis bólintani akart. Az alacsony ősz hajú bácsi elindult mellőle.

— No, akkor jöjjön, felmegyünk az öltözőbe. Különben Horváth vagyok, majd jobban meg fog ismerni, itt csak fürdősnek becéznek, megmutatom, melyik lesz a szekrénye — mondta menet közben.

Meredek betonlépcsőn mentek fel. Uj fiú, új fiú, lüktetett Gézában. Mindenkinek új fiú vagyok, senki sem törődik velem. Nem maradok itt, határozta el a lépcsőn. Vagy kérem, hogy tegyenek át más csoportba, más emberek közé. Ezt én nem fogom kibírni

— gondolta még — de azért követte a fiatalosan siető fürdőst.

Az öltözőben piros gumiszőnyegek húzódtak a keskeny vasszekrények előtt. Itt- ott padok álltak, kellemes meleg volt. Az egyik mellékajtó felső sarkánál gőz kacskaringózott ki fehéren, lomhán. Az lehet a fürdő. A helyiség közepén egy hosszú asztal volt, mellette padok, azokon ültek a tizóraizók. Ki szalonnát, ki kolbászt, uborkát vagy húsféleséget evett. Közben vicceket meséltek, egyesek a Fradit szidták. Valaki a szputnyikokról beszélt. Ezt mind a fel-felcsapó erősebb hangokból állapította meg Géza.

— Ez lesz a szekrénye — állt meg Horváth egy faszekrény előtt. — Egyelőre jó lesz, majd vigyázzon, a bejáró ruháját akasztóra tegye, nehogy összegyűrődjön. Lakatja van? Ha nincs, vegyen ám! Itt ugyan még nem loptak, még a fizetéskor sem szokták becsukni a szekrényeket, csak bedobják a százasokat a felső polcra, be sem hajtják az ajtót, úgy rohannak fürödni. Én ugyan sokszor mondtam már, hogy baj lesz még ebből, mert tudja, annyiféle új ember jön ide mindig, és a legtöbbjük csak pár hétig marad. Én nem szeretem az olyanokat, nem átjáróhely ez kérem, hanem gyár. Szóval vegyen lakatot és sose hagyja nyitva. Az ember sosem tudhatja, hogy az új fiúknak mi jut az eszébe. Ma jöttek, holnap mennek, aztán bottal üthetjük az elveszett tárgyak nyomát. No, isten áldja, ha valami baj van, csak szóljon nekem.

— Viszontlátásra — motyogta Géza. Nem nagyon figyelt az öregre, de az új fiút az ő szavaiból is megértette. Leült egy padra. Nem érezte jól magát. Váratlanul meghallotta, hogy őt emlegetik. A szekrényektől nem látott az asztalhoz, de megismerte a „qóré" Kovács hangját, a' szemüvegesét meg különösen.

— Hol van az új fiú — kérdezte Kovács.

— Úgy látszik, nem jött fel — mondta a szemüveges.

— Jobb is — tette még hozzá. Valaki nevetett.

— Miért? — kérdezte Kovács.

— Kétszer is elrontott mindent. aztán nem valami barátságos alak — most a szőke, a nagyszáiú Sanyi, a csoportvezető beszélt. — Meg aztán olyan méla képű.

— Pszt — suttogott valaki.

— Feljött a fürdőssel. láttam.

— Na és — így a szőke csoportvezető. és még suttogott

v.alamit. de ezt már Gésa nem hallotta, csak a telcsattanó nevetést. Meo’ dkardult a pyd, valaki felállt és a

vv\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^^

BOKROS JÁNOS:

ÖREG FERENCI

Mint aki mögött hosszú, hosszú út van. és félig elkopott ebben az útban,

s mint aki már az éveket se jegyzi, úgy ül a pitvarban öreg Ferenci.

Egész nap itt ül, ócska szalmaszéken, egy kampós végű vén bottal kezében,

tavasszal, ősszel, s akkor is, ha nyár van, bokáig érő hófehér gatyában.

Járókelők az utcán, hogyha jönnek, s az ismerősök hogyha ráköszönnek,

ö nem is nagyon nézi, hogy ki ment el, csak rábólint bozontos szürke fejjel.

Valamikor, megmondja azt akárki, de más is volt Ferenci Pista bácsi.

mikor még büszke mellel, ifjú daccal versenyre kelt sok siheder-kamasszal,

csillant a villa, szállt a búzakéve, de hej, ennek már negyvcn-ötven éve!

A sok-sok év után. ma sánta. béna. a réginek csak roncsa, omladéka,

egyedül él. de nincs kedve élni, mióta meghalt szegény örzse néni.

Azóta itt ül mindig, minden este, a nap utolsó lobbanását lesve,

mert tudja, hogy az ő kis mécsvilága, az is ellobban egyszer.,. nemsokára.

.

szekrények felé közeledett. Kovács volt, a művezető. Gézát kereste.

— Ejnye, mit búslakodik itt egyedül, jöjjön az asztalhoz tízóraizni.

— Nem megyek — mondta Géza kurtán.

— Mi az, hogy nem jön. Én már parancsolok is magának he! Jöjjön, na.

— Nem megyek.

— Az öreg ránézett.

— Jöjjön, na — lágyult meg a hangja.

— Nem megyek ... Nem is

hoztam

__

— Nem baj, majd én adok magának, megkínálom.

Karonfogta Gézát és az

asztal felé cipelte. Most még rosszabbul érezte magát, de azért kénytelen volt követni az öreget. Amikor az asztalhoz ért, hirtelen csend lett. Helyet szorítottak neki, mindenki ránézett. Elvörösödve ült le.

— Tessék, egyék — nyújtott oda Kovács egy darab kenyeret szalonnával.

— Nem kell — mondta Géza és csak később tette hozzá: — Köszönöm, nem kell.

— Csak a csirkepaprikást szereti — jegyezte meg a szemüveges. Nevettek. Géza fel akart állni, de Kovács lenyomta.

— Talán tudja, hogy sok

helyütt a vendéget kenyérrel, sóval fogadják a barátság jeléül, én szalonnát kínálok ...

— Adok én sót! — kiáltott fel hirtelen a szemüveges. — Megeheti ezt az egész félkilós zacskót barátságom jeléül!

Géza vörös lett. felugrott az asztal mel'ől.

— Jöjjön! — mondta a szemüvegesnek. — Dobja rá az

én ujjamra is azt a vacakot. Az hiszi, akartam? Aztán meg maguk sem tudtak mindent az első napon, különösen, ha senki nem magyarázott semmit.

Mindenki abbahagyta az evést.

— Mi, mi van itt? — nézett fel Ko-vács. — Miről beszél?

— Semmi az egész — mondta más hangon a szemüveges, és ő is felállt.

— Na, nézd csak! — vágott közbe a csoportvezető. — Az új fiú mindent komolyan vett. Ö is felállt és Gézához lépett, majd a szemüvegesre mutatott. — Az ott Béla, a mindenben kanál. Fogja még magát‘ eleget húzni, persze ha engedi. És nézze csak, azt hiszi, mi még semmit nem ejtettünk egymás lábára, kezére?

Béla, a szemüveges is, Gézához lépett.

— Öregem — mondta —, nem gondoltam, hogy komolyan veszed. Szekeres Béla vagyok a javából — mutatkozott be. — És nem akartunk veled kitolni, csakhát minden új embernek át kell esni a keresztelőn, érted?

— De az előbb hallottam, hogy mit mondtak rólam, amikor azt hitték ...

— Dehogy hittük — mondta a negyedik, a trikós. — Sanyi tudta, Hogy itt van, azért beszélt olyan hangosan, hogy maga is meghallja, de közben idesúgta, hogy látta, amint maga feljött. Ugye Sanyi?

— Persze — mosolyodott el a szőke csoportvezető.

— No látja! — mondta Kovács is. — Csupa angyal van itt az asztalnál. Béla a fő- angyal. Na, fogadja el csak ezt a kis kaját.

— Majd az enyémet! — mondta Béla, — Nekem téliszalámim van. Ne edd azt a vacak szalonnát! A górénak is ötször kell megrágni, mire aztán végül megeheti. Gyere ide, átadom az egyetlen széket, az én székemet.

Géza körülnézett. Mindenki várakozóan tekintett rá. Meg is hatódott egy kissé. Mégis furcsállotta ezt a tüntető figyelmet. Ezek valami különöset várnak — gondolta. — Mindenki rá és a szemüvegesre pislogott.

~~ Na, vedd el és egyél!

— invitálta barátságosan Béla.

Géza le akart ülni a székre, de a szemüveges hirtelen kihúzta alóla. Hátraesett. Az asztalnál mindenki nevetett. Néhányon az asztal túlsó felén még fel is keltek, hogy jobban lássák, mi történt.

( :a estében meghökkent, és egy pillanatig fekve 1 maradt. Majd felállt, s kis tűnődés után azt mondta:

— Nem is lett poros! — és rémületet! a ke-éhen levő kenyérre ég téliszalámira.

f

I