Pest Megyei Hirlap, 1959. november (3. évfolyam, 257-281. szám)

1959-11-07 / 262. szám

1059. NOVEMBER 7. SZOMBAT ":i"S£ir lav 5 EN, LAJKA II. (Részlet) Eljött a nap. Bebújtam a házikóba és egyszerre megér­tettem, hagy ez most a búcsú­zás. Lajka kutya elmegy — va­lahová — Gazdi nélkül — vagy Gazdi megy el? Melyikünk hagyja el a másikat? Ö enge- met, vagy én őt? Hiszen ma­gamtól sosem hagynálak el, Gazdi! De akkor minek eny- nyi szó — Minek ezek a köny- nyek? A kamrácskát bezárták. Fel­zúg az ismert, rendes morgás, amely nem zavar, s úgyis vé­get ér, amint a házikó kinyí­lik. És egyszerre — rettenetes robbanás kábított el. Sötétség volt, nemcsak a kamrában, ha­nem bennem is. Nem tudom, mennyi ideig tartott — lassan maiamhoz tértem. Első gondo­latom Gazdi volt. Elfogott a kétségbeesett bizonyosság, hogy már nincs velem, hogy rettenetesen messze van, — hogy minden pillanattal egyre távolabb és távolabb kerülünk egymástól. Magamra nem is gondoltam, akárhogy is lesz, Gazdi, az én Gazdim csukta be felettem a rodelet — és Gazdi ki is nyitja! A szörnyű zakatolás, amely­től minden por'cikám remegett, már elcsendesedett, csak a halk, mormoló zúgás maradt — ezt már olyan régen hal­lom — és olyan egyforma — olyan altató ... A nyugodt zúgás furcsa ér­zést hoz magával: hogy kutya vagyok test nélkül: hogy nincs lábam, nincs fülem, nincs far­kam, csak egy szál cérnán le­begő léggömb vagyok, olyan, mint egy hosszú, dakli. A re­pülő dakli érzése megnyugtat, egészen könnyed lettem, úgy érzem, biztonságban vagyok. «k\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\W^ HÁROM NEMZEDÉK (Derkovits Gyula festménye, 1932.) Elalszom és ismét felébre­dek. Megzörren a csengő, meg­jelenik előttem a kásával teli tál, s amint vágyakozni kezdek rá, máris csurog a szájamból a világ minden finom íze — jól­laktam és szaladgálni szeret­nék, de óh jaj. — a páncél a hasamon eszembe juttatja, hol vagyok. És furcsa, hogy már nincs sötét körülöttem, hanem különös, gyanús világosság, ami emlékeztet valamire, most látom csak, hogy a mennyeze­ten kerek ablakot vágtak s benne — hatalmas sárga hold! Ilyet még sohasem láttam! — Pedig mindenféle holdat isme­rek, rózsaszínt, vérvörösét, na­rancsszínűt, kisebbet és na­gyobbat, s olyan halványát is, amire nem is volt érdemes fel­figyelni. Néha csak hold­darabkák voltak, amiket meg­vetettem. Ritkán sikerül a hold ilyenre, hogy meghatároz­hatatlan boldog bánattal és bánatos boldogsággal töltse J meg a kutyaszívet. A szürkülő ^ éggel rendszerint elhalványo- ^ dik a hold, mintha távolodna ^ — de ez — rettenetes sebes- 4 seggel közeledik hozzám —1 | vagy én közeledem hozzá? ^ Remegő szívvel, elszoruló ^ torokkal vonítok és szűkölök. ^ Félek tőle és vágyom hozzá. ^ Szeretnék elszaladni előle, de 2 édes fájdalommal repülök hoz- 4 zá — szeretném végigmonda- ^ ni azt az egész, mérhetetlen, ^ felfoghatatlan kutyabánatot... jj Persze, jól tudom, esztelen- 4 ség lenne, egy kicsit szégyell­ni ném is, ha nem lennék ku- \ tya.. 5 ji A hold letűnik, árnyék fek- ^ szik az ablakára. Fény és ár- jí nyék — fény és árnyék..; sj Csak a csengő méri az időt. ^ Még félig alszom, amikor 4 megcsendül és puszta megszo­kj kasból inni kezdek. Az első | csepp felébreszt, a második el- | árulja, hol vagyok, a harma- 4 dik felkelti étvágyamat. És az- ^ tán már szívom, mint egy kis | kölyökkutya az anyai cumit... ^ Ez az egyetlen vigaszom. ^ Legalább egy Csepp lenne itt ^ valahol elrejtve az Ö illatából, jj Odalent betöltötte az egész ^ házat, minden sarokban, min- ^ den repedésben, minden tárgy- 4 nak a felületén éreztem, itt 4 meg nyoma sincs, emléke JÍ sincs — Gazdi, hová lett az il­á latod? í 4 így élek. Nem vagyok éhes, | sem' szomjas — amint jóllafc- ^ tam, ismét elalszom. Várom a * gömbölyű holdat — megijedek tőle és ugyanakkor örülök ne­ki. Alig ér véget az egyik álom, kezdődik a másik; és mind­egyikben bánt valami, min­denféle bánat ér. Amikor fel­ébredek, fáj a szívem és a tes­tem, és azt hiszem, hogy el­hagy az öröm, az erőm, az ízek és szagok — csak a Gazdi iránti szeretet marad ... Gazdi pedig nem jön, csak nem jön. így hagy itt örökre? Miért tette ezt velem? Gazdi, Uram, hű szolgád kér — nyis­sad már ki a házikót, mert el­pusztulok itt... Néhány világos gondolato­mat ismét elborítja a szender- gés. Bár ne ébrednék fel töb­bé — csak még egyszer láthas­sam az arcát... És egyszerre — rettenetes megrázkódtatás és ismét a ká­bulat. Kibírhatatlan hideg térít magamhoz — mint a tajcában, amikor a folyó jegén vágott lékbe estem. De ez még rosz- szabb — úgy érzem, magam lettem jégdarabbá, zuhanok a lékbe, aztán meg én vagyok a lék is, a jég is, és én magam esem magamba — és aztán már semmi sem vagyok —, nem tudok semmit... Magamhoz térek. Fehér ken­dőkbe burkolva fekszem, sok ember áll körülöttem. De én csak egy arcot látok valameny- nyi közül, és szomjasan szí­vom be a szagát... — Gazdi — pillantok rá —, tudtam, hogy eljössz! De nem tudom, hol voltál, és hol vol­tam én — csak azt tudom, hogy megtaláltuk az egymáshoz ve­zető utat... Most is szeret­lek! Sosem múlt el — meg Ott sem —. de most ismét látlak és érezlek! Kész vagyok megint minden jót és rosszat elfogad­ni a kezedből.. i , — Hiába, Lajka — mondta Gazdi, amikor aztán kettesben maradtunk —, te vagy az első lény, aki élve és egészségesen tért vissza Onnan. Most az egész világ írni és olvasni fog rólad, a kis gyéreitek az iskolá­ban szótagolják: Laj-ka ket­tő! Hány ember akar majd lát­ni téged! De azért ne íélj: én megvédelek a dicsőségtől... Egyszer aztán ismét együtt baktattunk a tajgán, és én ép­pen nyulat hajszoltam, amikor magához hívott, elgondolko­zott, rám bámult, és így szólt: — Legközelebb, kedvesein, veled repülök! Együtt me­gyünk — együtt tapossuk majd a csillagok porát. NXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXWxXXXXXXXXXXXXxXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVxXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX' sárkány hátából magas osz­lop nyúlt fölfelé, a végében négy ívlámpa, Ezeknek a fé­nyénél megviláglottak a cso­port figurái. Bizony, nem rendes detektí­vek ezek! Hiányoznak a nagy, birkózó-termetek. A fekete, szabályos télikabátok és ke­mény kalapok. A fogantyús, vastag botok. A kabátuj- jakból kidagadó óriási öklök. A tömött kis, fekete bajszok s fölöttük a szúró, kegyetlen szemek. — Micsoda csapat ez? Szürke, egyforma, testben és arcban uniformizált ala­kok, mint valami gondolat megtestesülései! Vállasak és domború mellűek ugyan, de arcuk komoly és komor, sőt, régi szomorúságok emlékeit hordozó; kissé sápadtak is, kissé a pusztulás széléről újjá elevenedettek és szemük jó­ságosán szelíd. Egy a csapatból megállóit előttünk, ránk nézett, éppen az én szemembe. Egy másik megfogta a karját: — Ugya.n! Hiszen csak is­mered őt? — Csakugyan, ismerem. Akar velünk jönni? — Hová? — Razziát tartunk. Csatlakoztam hozzájuk. A barátomért én álltam jót. — Derék fiú — magyaráz­tam — bár a szemét még ez­után kell felnyitni. Már messzire elhagytuk a bronzsárkányt. Az út pad­jain itt-ott emberek kínlódó félálomban gubbasztottak. Egyiknek például a feje le­hullt a mellére, a száját ki­tátotta, a lábát előre vetve, sarkával belevágta a földbe — néztük, hallgattuk, néha felnyögött, kis kabát a testén, alvás közben is reszketett a hidegtől. Különös detektí­vek! Razziát tartanak! Az egyik már érinteni akarta az alvót, de egy másik, talán fel­ügyelő, rászólt; — Hagyd őt! Mit csinál­nánk vele? Fáradt magunk­kal nem cipelhetjük, hajlé­kot adni neki ma már nem tudunk. Hagyd őt! — Sze-e-gény! — hangzott el néhány hang, szinte só­haj, de odább vonultunk. És már megkezdődött a munka. Mert egy autót állítottak meg az út közepén. Siettem arra­felé; hogy lássam, mi törté­nik. Mire odaértem, a töb­biek közt átfurakodva, már az autó mellett állt annak utasa, egy bundás férfi, a fején lecsapott szélű velúr- kalap, bundájának fekete prém a gallérja, de szemén mereven ül a monokli, az egész ember dacosan tartja magát. Bizonyos, hogy látta színházban az „Ember tragé- diá”-ját s most lemásolja a márki-jelenetet. „Márki va­gyok!” — mondhatná büsz­kén. — De hát mi a foglalkozá­sa? — faggatta az egyik kü­lönös detektív. — Mit csinál egész nap? Micsoda közhasz­nú munkát végez? — Munkát én egyáltalában nem végzek! — jelentette ki a márki-imitátor öntudato­san. ■— Notórius munkakerülő! Ezt magunkkal visszük — hangzott az utasítás. — Fogjuk közre! Előre! A sofőrhöz így szóltak: — Maga elmehet! A sofőr gúnyosan mosoly­gott, nem indult: — Kérem, az nem úgy van... Harcba akart szállni a gaz­dájáért. — Indul vagy nem? — szólt valaki szelíden, de a revolve­rét homlokának irányítva. A sofőr mosolya kínos vo- naglássá torzult, hamar el­kapta a tekintetét, mintegy így akarva a revolvert nem létezővé varázsolni; még va­lami hangtöredék csuklóit fel a torkából, de máris megragadta a volánt, begyúj­totta a motort. — Tovább! — hangzott a vezényszó mindnyájunknak. Indultunk, £s vittük ma­gunkkal a „márki”-t. A külö­nös csapat egymás után iga­zoltatta az embereket, fér­fiakat, nőket. Furcsa, soha nem látott és soha nem hal­lott munka folyt. Elfogták és magukkal vitték a szelvény­írót. A tízemeletes sarokház bérszedőjét. Az Előkelők Klubjának két tagját. A hí­res, ifjú és szép színésznőt, a város első színházának drá­mai szendéjét, aki angyali if­júságával éppen a hetven­éves vezérigazgatótól távozott. Elfogtak egy nyütt képű, ko­ravén fiatalembert, aki ép­pen a nyomdából indult haza­felé, ahol még néhány igaz­ságot, melyek részint téve­désből csúsztak bele a kéz­iratába, részint szórakozott­ságból maradtak benne, az utolsó pillanatokban korri­gált át hazugságokká. Elfog­tak egy cowboy-kalapos fél­kegyelműt, aki őszibarackot és szőlőt fest;'hámozott dióval és mogyorótörővei, s képeit tiszta művészet címén árusít­ja. Elfogtak egy köpcös, jo­viális arcú emberkét, aki gal­lérját felhajtva, szája elé tar­tott zsebkendővel osont a há­zak tövében, miután a fő­operában a roppant előkelő közönségnek elénekelte a „La donna mobile”-t. — Notórius munkakerülő! — hangzott az egyikre. — Tolvaj — vonatkozott a másikra, — Titkos prostituált! — szólt a hölgyeknek. — Óh, különös, érthetetlen, soha-nem-volt razzia! Már hajnali öt óra lehetett, amikor egy palota előtt meg­álltunk, melynek valomeny- nyi ablaka ki volt világítva. Az egész palota tündért fény­ben úszott — ahogy az újsá­gok írni szokták, illő hódolat­tal, sőt szeretettel. A palota előtt, hosszú sorban a járda mellett, autók várakoztak, so­főrjeik dideregve, kimerül­tén bóbiskoltak. Huszatl m maradtok a ka­pu előtt, húszán elálljátok a hátsó kijáratot, ötvenen az elfogottakra vigyáznak. A többiek utánam. És a különös detektívek fel­rohantak az első emeletre, be a fényes terembe, kezükben tartott revolverekkel. — Senki se mozduljon, föl a kezekkel! — kiáltotta har­sány hangon a különös fel­ügyelő. A fényes teremben leírha­tatlan vánik tört ki. (1928.) 1 BERTOLT BRECHT: Buddha hasonlata az égó házról Gothama, a Buddha azt tanította, hogy Az embert a vére a vágy kerekére tapasztja És arra intett, hogy vessük le Indulatainkat, hogy aztán szabadon, vágytalanul Lépjünk a semmibe, amelyet Nirvánának nevezett. És kérdezték egy napon a tanítványok: Milyen a semmi, Mester? Mi mind levetnék Kívánságainkat, ahogy mondtad, de mondd meg nékiink, Hogy ez a semmi, melybe lépünk Olyan-e vajon, mint a Teremtéssel való egység, Mint amikor lebegő testtel heverünk a vízben némán Lustán és mintegy gcndolatianul, vagy amikor mély álomba 4 9 Huilunk és alig húzzuk magunkra a takarót, Máris elmerültünk, hogy a te semmid Ilyen boldog, jó semmi vagy pedig csupán Semmi, hideg, üres és tartalmatlan. Buddha hosszan hallgatott, majd hanyagul így szólt: E kérdésre nincsen válasz. Este azonban, mikor már elmentek, Buddha ott ült a kenyérfa tövében és így szólt Azokhoz, akik nem kérdezték. A minap láttam egy házat. Égett. Lángok Nyaldosták a tetőt már. Odamenve látom, Emberek vannak még benne. Beléptem Az ajtón és odaszóltam, mondván, hogy Ég a tető, hagyják hát el már a házat. Az emberek cseppet sem siettek. Egyikük, Kinek a hőség szemöldökét perzselte már, Megkérdezte tőlem, mi újság odakinn, Nem esik-e vajon, nem fúj-e a szél, Van-e a környéken más ház s még sok hasonlót. Felelet nélkül sarkon Fordultam. Ezek, gondoltam. Bizony bennégnek, s még akkor is kérdezni fognak. Mondom, barátaim, Kiknek nem ég talpuk alatt a föld, Hogy felcserélnék boldogan, vakon. Azokhoz nincs szavam — így szólt Gothama, a Buddha. A tűrés művészetét mi már nem űzzük, Inkább a nem-tűrést gyakoroljuk és sok más Terv foglalkoztat, földi tervek, az embert Arra tanítjuk, hogy emberei kínzóját lerázza, De mi is úgy véljük, hogy mindazokhoz, kik a közelgő Bombázó raját látván a Tőkének, egyre csak azt kérdik, Hogyan is gondoljuk voltaképp emezt s amazt, S hogy mi lesz maid a spórkasszával, vasalt nadrággal a fordulat után, bizony mindezekhez Nincs sok szavunk. A Kujaii-Bulak-i szőnyegszövők Lenint ünnepük Sokszor hódoltak, nagyon is sokszor Lenin eivtársnak. Sok a szobor, a kép már mindenfelé. Viseli a nevét város és gyermek. Beszédek hangzanak el százféle nyelven. Sok a gyűlés, a tüntetés Sanghaitól Bostonig Lenin tiszteletére. Ügy még azonban sosem tisztelték Ahogy a szőnyegszövők Kujan-Bulakban Egy kis községben Dél-Turkesztánban: Húsz szőnyegszövő kel fel esténként Láztól remegve a szegényes szövőszék mellől. Pusztít a láz: az állomást Megtölti szinte a szúnyogok sötét hada Mely felszállt a mocsárból, a temető mögül hol a sok-sok teve hullája fekszik. A vonat azonban, mely Hetente kétszer vizet és füstöt hoz, Egy napon hírül hozza azt is, hogy közeleg már Lenin ünnepe. És elhatározza a nép Kujan-Bulakban Szegény emberek, szőnyegszövők Hogy gipsz-szobor hirdesse náluk is Lenin dicső nevét. Mikor azonban gyűjtik a pénzt a szoborra Ott állnak mind Reszketve lázasan és leguberálják Remegő kézzel a fáradsággal szerzett néhány kópékat. És Stepa Gamalev, a vörös gárdista Ki gondosan számol és jól figyel Örül, hogy tiszteli Lenint a nép, De látja a remegő kezeket is. És hirtelen azt javasolja Petróleumot vegyenek a szoborra begyült pénzen és Öntsek a temető mögötti mocsárra Honnan a szúnyogok jönnek, Szülői a láznak. A lázat lebírni Kujan-Bulakban Mégpedig tiszteletére az elhunyt, de El nem feledett Lenin eivtársnak. Ahogy mondotta, úgy lett. Eljött az ünnep és rozzant vödrökben Hordták a fekete olajat rendre, Egyik a másik után Oda ki a mocsárra. Maguknak használtak Lenint ünnepelve és Lenint ünnepelték maguknak használva, egyszóval Megértették Lenint. Hallottuk, Kujan-Bulakban hogy ünnepelték Lenint. S amikor este már Megvétetett s kiöntetett mind a petróleum A gyűlésen felállt egy ember és azt javasolta: Hirdesse tábla az állomáson Hogv hogyan esett mindez, hogyan Módosították a tervet, hogyan váltották át Leninnek szobrát egy tonna lázölő petróleumra. Hogy Lenint ünnepeljék. S megtették ezt is És elkészült a tábla. 'vvvxsxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx.xxxx\xxxxxxxxxvx2

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom