Pest Megyei Hirlap, 1959. szeptember (3. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-09 / 211. szám

MECrtl WCirlafl 1959. SZEPTEMBER 9. SZERDA A jelen legalább olyan fontos, mint a régmúlt \ Megjegyzések a művészettörténet tankönyvéhez EGYÜTTES ERŐVEL könnyebb és eredményesebb hnne matat nyújtanak a tanulóinak, és ez — tekintetbe véve az anyag felmérhetetlen gazdag­sági, valamint másik oldal­ról az óraszám csekély mivol­tát — helyes is. A tankönyv — ami a mű­vészetek klasszikusait il­leti — iránytű a fiatalok kezében, és nemcsak ak­kor, amikor a könyvet forgatják, hanem a ké­sőbbi években is. Ha egy, a művészet alapfo­galmaival ismerős fiatal meg­áll majd felnőtt korában egy művészeti alkotás előtt, tudja, mit nézzen rajta, meglátja majd a szépet, mert ismeri annak a többé-kevésbé elvont nyelvnek néhány szavát és nyelvtanát, amellyel a kép­zőművészeti alkotások (illető­leg az alkotó művészek) hoz­zánk szólnak. A könyv szerzőjének érde­me. hogy a diákokat megta­nítja látni, elemezni, elegendő útravalót ad a tanulóknak ah­hoz, hogy ne csak mű és giccs között tegyenek kü­lönbséget, hanem mű és mii között is. Érdemes — még mű kriti­kusnak is érdemes — elol­vasni a képzőművészetek klasszikusairól szóló tanul­mányokat! Az úgynevezett szakzsargon, a ködös kifeje­zésekkel való dobálódzás tel­jes hiánya jellemzi a tan­könyvet, és ami ezzel a „ne­gatívummal” együttjáró pozi­tívum : tömör, rövid elemzések­kel hozza közelebb tár­gyát az olvasóhoz, soha­sem feledkezve él arról, hogy művelt. de 17—18 esztendős fiatalok — ne­gyedikes gimnazisták — lapozzák, tanulmányozzák elsősorban, szinte „hiva­talból”. A XVII. század spanyol festőművészetének kiemelkedő alakjáról. Velazquezről, annak egyik képéről, a Brédavár át­adásáról például így ír: „Ve- lazauez a jelenetet a sza­badba helyezte, s hatalmas, barokk stílusú arcképcsoportot festett. A győztesek csoport­ja mosott meredező lándzsa- erdő függőleges vonalai és megváltja a világot, útmuta­tót ad valamennyi művészeti és művészetfilozófiai kérdés­ben. De azt kívánhatjuk, jog­gal kívánhatja diák, szülő, esztéta egyaránt, hogy az új művészettörténet tan­könyv, még ha kísérleti is (ezzel szemben harmadik kiadása jelenik meg), Der- kovits Gyuláról, a szovjet szobrászművészetről, a je­len idők képzőművészeté­nek forradalmáról leg­alább annyit nyújtson és olyan színvonala, mint amennyit Velazquezről mond. Hiszen — ez csak természe­tes— a ma embere kevesebb Vela zquez-mű vei találkozik az életben, kevesebbszer látja a Partheont, ritkábban gyö­nyörködhetik Donatello szo­borműveiben, mint ahányszor a ma alkotásait mérlegeli. És éppen ezért azt tanácsolnánk a kísér1 éti művészettörténet tankönyv szerkesztőinek, hogy a kifogásolt részeket ne hagy­ják el, hanem értelmesen, tartalmasán írassák újra. Leg­alább a negyedik kiadás meg­jelenéséig, de ha lehet, még előbb. Garami László termi szocialista realista mű­alkotás és naturalista giccs között! És, hogy a magyar művé­szettörténet egyik ragyogó fe­jezetéről is szót ejtsünk, meg kell említenünk a tankönyv egy egyáltalában nem ragyogó részét, amely a Tanácsköztár­saság művészetével foglako­zik (329., 330. o.). Ez a kor­szak talán a leggazdagabbnak nevezhető a magyar festészet történetében. A könyv 21 sort szentel néki. Dési Huber Istvánról egy és egynegyed sor emlékezik meg, Derkovits Gyuláról öt sor, a 19-es pla- kátművészetről mindössze ennyit tanul a negyedikes gimnazista: „A Tanácsköztár­saság fennállásának rövid ideje alatt főleg a grafika, a plakátművészet emelkedett magas művészi színvonal­ra...” De hogyan? És miért éppen a plakátművészet? És hogyan festett Derkovits? És művészetének tartalma ho­gyan került összhangba kife­jezési formáival? Mi volt ben­ne az új. a forradalmi? Egyesegvedül az. how mun- kástémákat választott? Ne legyünk nagyigénvűek. Ne kívániv'- hogv eey kísér­leti tankönyv egycsapásra megmutatva, hogyan éltek a szabadsággal a festők (azt sem elhallgatva, hogy egye­sek visszaéltek a szabadság­gal), hogyan befolyásolták a művészeket a felszabadult embermilliók (nemegyszer a túlzott egyszerűsítés, a natu­ralizmus irányába), hogyan tartotta vissza a dogmatizmus a szocialista realizmus kitel­jesedését, hoevan termékenyí­tette meg ezt is, -akárcsak a gazdasági vagy politikai éle­tet a XX. kongresszus. Ó, lehetett volna írni ezek­ről a kérdésekről és kellett volna írni róluk. De nem be­fejezett. esetleg még nem vég­legesen lezárt vitában állást foglalni... „veszélyes” dolog. Ha azonban nem akart ál­lást foglalni a szerző, még mindig jobb lett volna, ha legalább ismerteti a kü­lönböző nézeteket, vitákat. A világmindenség kialakulá­sáról sokféle vélemény ütkö­zik egymással és hogy ezek­ről tanulnak az iskolákban, semmiféle kárt nem okoz. De az annál inkább, ha az érett­ségizett fiatal, kikerülve a gimnáziumból, átrágva magát a művészettörténet tanköny­vön, nem tud különbséget amit a szovjet építőművészet i kialakulásáról, fejlődéséről, j küzdelmeiről, a stílusvitákról; el kellene mondania, akkor —: akkor folytatás helyett újabb i fejezetre nyitunk: Építészet; Magyarországon a XIX. és XX. században! És a könyv (talán a világ­nézeti nevelés ürügyével) a vulgarizálásfól sem riad visz- sza: „A modem építészet leg­főbb problémája a lakóház- építés és a városrendezés, amely a kapitalista országok­ban ma is a tőkések érdekeit (bérház, telekspekuláció) szol­gálja.” (275. o.) Hát ilyen egyszerű ez a do­log az építőművészettel? Hát a Szovjetunióban vaklármát csapnak az elvtársak azzal, hogy építsünk szebben? Hát a tőkés országokban teljesen magva veszett mindennemű művészi építkezésnek? Mert igaz, hogy a tankönyv mindkét esetben igazat mond. De az igazság mégsem olyan egyszerű, ahogyan ezt közli. És ha nem egyszerű, ha a szovjet építőművészet fájdal­mas vajúdással születik, ha a tőkés épitőművészet válsággal küszködik, a születés, a vajúdás, a válság folyamatának, okai­nak és okozatainak fel­tárása a legfontosabb, mert máskülönben az Igazság frázissá degradá­lódik. De nem különb, amit a szo­cialista realista szobrászatról olvashat a tanuló. Mindössze negyven félsor foglalkozik ez­zel a témával, és hogyan! Csak egy mondat: „A népet, a nép munkáját és tetteit áb­rázoló szobrokon a szovjet művészek a proletariátus har­cait és a szocializmus nagy építőmunkájának gondolatát Valószerű formákkal fejezik ki.” Ezt olvasva, most már mindenki tudja, milyen a szovjet szobrászművészet! Mert ezek után szinte bizo­nyos, hogy minden szovjet szobrász „a proletariátus har­cait“ stb. fejezi ki! Vagy még­sem így van? Az, aki mondjuk egy női aktot farag márványba, már nem szovjet szob­rászművész? Vagy elx*u- gas/kodolt a szocialista realizmustól? Ugyanilyen a szocialista realista festészetről szóló 23 soros „tanulmány”. Láthatóan, tapiníhatóan kínlódik a szer­ző, hogy ezt a rövid 23 sort megtöltse. Az első néhány mondat: „1917-ben a világ egyhatodán megszűnt a bur­zsoázia hatalma. Az épülő nagy szocialista állam, a Szovjetunió művészei egészsé­ges irányban kerestek kibon­takozást, a dolgozó nép igé­nyeit kielégítő, új, művészi kifejezésmódot kerestek a fes­tészetben is. A kialakult mű­vészet tarta’mában szocialista, formájában realista és a festő­művészet haladó hagyomá­nyaira támaszkodik. A művé­szek célja, hogy az életet a maga valóságában, a nép ér­dekeinek megfelelően, forra­dalmi fejlődésében ábrázol­ják.“ (312—314. o.) Egyszerű, mint egy — köz­hely. Csak akkor lesz kompli­kálttá, ha utána gondolunk: ugyan hßt, mitől lesz szo­cialistává, sőt szocialista realistává egy csendélet? Vagy: voltaképpen mi az a szocialista realizmus — s tankönyv szerint? Vagy: a tudat változása a Szovjetunió­ban ilyen viharos gyorsaság­gal követte az alap megvál­tozását? Hipp, hopp. minder küzdelem, minden vita, min­den kísérletezés nélkül kiala- ■ kult a szocialista realizmus? Vagy folyt, sőt zajlik a vita művészeti kérdések­ről és ez az egész dolog nem is olyan egyszerű, mint ahogyan a művészet- történet tankönyv szerzője ábrázolni szeretné? Lám. azonnal kiderül, hoa) ismétlések, dagályos kifejezé­sek nélkül is meg lehetet volna tölteni annak a 23 sor . nak a helyét, sőt, sokszor ?'■ • sort leírhatott volna a szerző - elemezve a szovjet festésze , fejlődését, összefüggéseibe: jelenről vagy a közelmúltról beszélni. Nos, ez az ellenvetés sán­tít. Sántít, mert a történelem tárgya a jelen is, és nemcsak a múlt; az összefüggések, a fejlődés teljes megértése feltételezi a múlthoz szerve­sen kapcsolódó jelen isme­retét és elemzését. Másrészt a jelen — csak ma jelen. Hol­nap már múlttá, történelem­mé lesz, mind a politikában, mind a művészetben. És ha a Partheonn^k öt tel­jes oldalt szentel a könyv, miért intézi el a szovjet építőművészetet öt és fél sorban? De ne vágjunk a dolgok elé­be. A tankönyv szerzőjé pon­tosan tudta, hogy a jelen művészeteinek elemzése nél­kül nem teljes a mű, tehát, ad a jelenről is valamicskét. Hol öt és fél sort, hol másfél ol­dalt (nem a terjedelem arány­talansága egyébként az e’sód- legqs hiba), beszél a szocia­lista realizmusról éppen úgy (sajnos, éppen úgy), mint pél­dául a magyar forradalmi festőművészekről... A fő kérdés: hogyan beszél mindezekről! Nos, tömören és kertelés nélkül kimondva: frázisok tömegével, olyan bizonytalanul, olyan óvatoskodva, mintha egyes nézetek összeütközéséről, a jelenkor művészeti vitái­ról írni, e vitákban állást foglalni legalább is halálos vétek leime. Talán világosabb lesz, amit elmondtunk, ha néhány idé­zettel illusztráljuk a tan­könyv bírált részeit. A szocialista realista épí­tőművészetről (275. o.) a kö­vetkezőket találjuk: „Korunk dolgozó emberének igényelt sz építkezések terén a szovjet építőművészet a technika min­den vívmányával, és a nem­zeti hagyományok tisztelet­ben tartásával elégíti ki. akár lakóházakat épít, akár köz­épületeket emel. vagy a köz­lekedést könnyíti meg.” És amikor lapozunk egyet, várva, hogy a következő olda­lon elmondja e rosszul sike­rült bevezető után mindazt. Illusztráció a tankönyvből: Brédavár átadása (Velazquez műve) az előtérbe helyezett paripa ferde rövidülése: ellentétes formák a mélység érzékelte­tésére. Ez és a legyőzőitek baloldali szürke csoportja ki­váló kompozíció« elem a fő mozzanat kiemelésére.” (253. o.). Ha az elmondottakhoz még hozzávesszük, hogy a kiemelt, és részleteseb­ben elemzett művek fak­szimiléje megtalálható a könyvben, még inkább di­cséretre méltó gondosságot és hozzáértést írhatunk a tankönyv számlájának kö­vetel rovatába. Igen, ha a klasszikus részt méltatjuk, ez a méltatás csak elismerés lehet. Éppen ezért szembetűnő a tankönyv nagy- nagy adóssága. A közelmúlt, a jelen művészetének héza­gosnak sem mondható, köz­helyekből, nevek, címek fel­sorolásából álló része min­den, csak nem művészettörté­net. Természetesnek kínálkozik az ellenvetés: a könyv célja a művészetek múltját és fej­lődését elemezni, nem pedig a A legfontosabb, hogy meg­született. A gimnáziumok humán ta­gozatának negyedik osztályá­ban már tanulnak a diákok művészettörténetet. Ezt a csupasz tényt nem le­het eléggé méltatni Az életbe lépő vagy a magasabb szinten tovább­tanuló fiatalok éppen a művészettörténet órák se­gítségével (és a tankönyv révén) legalább futólag megismerkedhetnek a művészetek alapfogalmai­val. A vaskos kísérleti tankönyv, amelynek most jelent meg harmadik kiadása, "tulajdon­képpen ezzel a fejezetcímmel kezdődik: Művészettörténeti alapfogalmak. Itt az egyes képzőművészeti ágakat, mint például az építészetet, a szob­rászatét, a festészetet sorolja fel a könyv szerzője, dr. Dombi József, de a további fejezetek is (az őskor, az ó- kori görögök, a rómaiak, a középkor stb. művészete) tu­lajdonképpen csak alapfoga!­Jártomban-keltemben mindig és mindenütt éreztem és tapasztalom: valami hiány­zik a kulturális irányító és ellenőrző apparátusból. Egy láncszem vagy ha jobban tet­szik: a híd a megyei szervek és a községi művelődési mun­kások között. Három esztendeje, amióta megszűntek létezni a járási népművelési csoportok, járá­sonként nem egy-egy, hanem fél-fél ember munkálkodik, hogy 15—20 község művelődés- \ ügyét helyileg irányítsa, ellen- : őrizze. Egy ember se juthat el min- i denüvé, nem adhat minden i leérdéses ügyben tanácsot, hát i még egy olyan ember, aki csak [ félkézzel intézheti a népmű- i velést, mert másik kezével az : osztálykönyvet lapozza, a fe- : kete táblára ábrákat rajzol, \ dolgozatfüzeteket osztályoz — : egyszóval tanít. ! Ladányi István, a gödöllői | járási népművelési felügyelő ! is ilyen „félember”. Heti ki* ! lene órában tanít oroszt (és ! legalább másik kilenc órán át \ készül az előadásokra). A ; szerda, péntek, szombat \ emiatt a népművelés számára | elveszett — marad hát a ra- \ sái-nappal együtt négy napja, | amit kihasznál ugyan embe- ; riil — eayik legmeaszállot- j tabb fiatal művelődési mun- J fcásunk —, de ez is kevés. $ — Ha csak heti négy órám 5 lenne! — Schaft. — Megígér- X ték. de úgy látszik, nem lesz X belőle semmi... $ De ha heti négy tanórája X lenne, ha egyetlen órát sem X kellene tanítania, akkor is: | egy ember — csak egyetlen X ember. ^ Gödöllővel, ezzel a városias X községgel együtt 13 helységet X megjárni, valamennyiben ins- X truálni a népművelési szak- ^ embereket, nem egy ember- X nek való munka. X Akkor hát mi a megoldás? ^ Visszacsinálni a ractonalizá- ^ Iá sí és ismét életrekelteni a i jobblétre szenderült népműve- X lési csoportokat? X Ügy vélem, nem ez a jár- X ható út. Gödöllőn félig-med- X dig és más járásainkban tel- ^ jes egészében rendelkezésre X áll egy olyan gárda, amellyel ^ meg lehetne oldani a fogas X kérdést, eredményesen segí- X teni lehetne a községek nép- ^ művelés-ügyét, fel lehetne X építeni az összekötő hidat a \ megye és a legkisebb falu ^ között is. X A járásit művelődési házak- ^ ra és a járási könyvtárakra 6 gondolok. ^ Ez a két járási intézmény X átfogja a járás minden egyes X községét, már manapság is ^ átfogja, behálózza, de eqymáis- X tói függetlenül fogja át. S Az együttműködés elemei X természetszerűleg adottak, sőt helyenként, így — hogy a példánál maradjunk — Gö­döllőn is fellelhetők. Amikor Hídvégi Nándort, a három dolgozóval működő já­rási könyvtár vezetőjét meg­kérdezem, segíti-e valame­lyest a népművelés egyéb ágazatait, vállat von és „nem”-mel válaszol. Azután kiderül, hogy bizony segíti. A könyvtár dolgozói teljes erejükkel segítettek a jól si­került gödöllői táncfesztivál előlcészítésében és szervezésé­ben; ellátják a színjátszó cso­portokat előadható művekkel; cselekvő módon részt vesznek az ismeretterjesztésben; bizto­sítják a színjátszó-rendező stúdiónak az anyagot. Kezdetnek ez elég is. És ön­ként adódik a folytatás: ha a járási kultúrház (a gödöllői egyelőre csak községi, egy füg­getlenített igazgatóval, de már tervezik, hogy járásivá fej­lesztik) három-négy embere a járási könyvtár három dolgo­zója — valamennyien a nép­művelés kipróbált szakembe­rei a legtöbb helyen — a nép­művelési felügyelő vezetésével összehangolt program szerint dolgoznak, kiszállásaik alkal­mával nemcsak szorosan vett szakterületeket, de a község vagy falu egyéb kulturális problémáinak megoldását is segíti — megteremtik azt a járási irányító, ellenőrző appa­rátust, amelynek a falvak annyira hiányát érzik és amely hiány következtében a megyei irányító szerv elvesz az apró munkák tömegében, a koncep­ciózus irányításra pedig nem jut ideje. Ha ehhez a hét-nyolc opera­tív kulturális munkáshoz hoz­zászámítjuk azokat a félfüg­getlenített szakreferenseket, akik már „bedolgozták” magu­kat szakterületükre, eddig is járva a vidéket, 10—11 tagú irányító-ellenőrző apparátus­sal számolhatnánk. A számolás egyszerű, nem kell hozzá logarléc. A járási népművelési fel­ügyelő átlag háromszor egy héten utazik el egyik vagy má­sik községbe. A szakreferensek kétszer. A könyvtár dolgozói negyedévenként 10—15 alka­lommal látogatják a községi népkönyvtárakat. Ha járásivá alakul a művelődési ház, az ott munkálkodó három ember is legalább négy-ötször fordul meg havonta a járás terüle­té re. És ha együtt dolgoznak, ha nemcsak egy-egy részterület, hanem az egész népművelés­ügy gazdája lesz minden egyes járási népművelési mun­kás, a számításból kiderül, mindenüvé eljutnának, min­den településnek, még a leg­apróbbnak is hathatós, köz­vetlen segítséget adhatnának. Bizonyára sok ellenvetéssel kerül szembe ez az elgondo­lás. Hídvégi Nándor, a járási könyvtár vezetője elmondja, hogy minden más megterhe­lés nélkül is rengeteg a dol­guk: az új könyvek átvétele, az olvasók kiszolgálása, a ka­talóguskészítés (15 000 kartont kell például most elkészíte­niük) és így tovább ... A tánc­szakos referens is bizonyára megrökönyödik: hogyan adjon ő tanácsot például a falusi népkönyvtárosnak; a könyv­tár szervezője tiltakozik: nem ért a színjátszáshoz, nem tud­ja megítélni, jó-e a rendezés vagy sem. Mindez igaz. De az is igaz, hogy a népművelés elvi kér­déseiben és számtalan gyakor­lati vonatkozású problémá­ban otthonos minden gyakor­lott művelődési munkás, tud tanácsot adni, és ami még en­nél is lényegesebb, minden —1 útközben felszedett — gontl- ról-bajról, új kezdeményezés­ről, jó ötletről hazatérte után beszámolhat a népművelési felügyelőnek, és kérheti, hogy jobbra vagy balra intézked­jék. És itt, az intézkedésnél, kell megemlítenem még valamit. A népművelési felügyelő ha­tásköre rendkívül szűk, nem is kör az, csupán pontocslui. In­tézkedési joga nincs, utasítási joga nincs, csak ellenőrzésre és jelentéstételre, valamint az egyfelvonásos színdarabok en­gedélyezésére szorítkozhatik (legalábbis hivatalosan). Hogy ez az akcióképtelenség milyen nehézségeket hoz, ar­ról talán beszélni sem kell. Az magától értetődő, hogy a me­gyei apparátus idejének egy része így feleslegesen lekötő­dik, az is természetes , hogy a szükséges intézkedések — ép­pen a túlterhelt megyei osz­tály és a hosszú út következ­tében — késnek. Talán ennyi elég ahhoz, hogy fekete-fehéren bizonyít­suk: halaszthatatlanul szüksé­ges a járási művelődési szer­vek összefogása, egyetlen irá­nyító aparátussá való tömörí­tése, anélkül, hogy státuszbö- vítésre kerülne sor. De addig, amíg hivatalosan elismerik ezt az álláspontot, amíg rendeleti vagy más úton megoldják az egyesítést, öntevékeny módon — mint ahogyan Gödöllőn szinte ösztönösen történt — összegezhetik erőiket a műve­lődési ház, a könyvtár dolgozói és a népművelési felügyelő. Érdemes próbát tenni: a munkatöbblet, amely egyes emberekre hárul, nem térül-e meg százszorosa.)! az eredmé­nyekben? —i —ó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom