Pest Megyei Hirlap, 1959. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1959-08-30 / 203. szám
FALU TAMAS: ARANYKOR j Amif- még nem tanítanak az iskolákban hatott, de az évzáró verés — sohasem. Mi, kisebb és gyengébb gyerekek, úgy voltunk, mint a bálozó lányok, akik a csillár alatt egytömegben látják az ifjakat, s feléjük nézve azt kérdik magukban: ugyan melyik fog felkérni? Mikor a nagy, izmos, bajuszos, szakállas fiúk elhaladtak mellettünk, szorongva kérdeztük magunkban: ugyan, melyikük ropogtatja majd meg csontjainkat? M ÁR AZT HITTEM, hogy szerencsésen megúszom a dolgot, s veretlenül utazhatom haza a nagyvakációra, amikor a bizonyítvány-osztás délutánján ott látom Korom- pait a házunk előtt. Programszerűen sétált fel és le, semmi kétséget nem hagyva az iránt, hogy engem vár. Korompai a második osztály atlétái közé tartozott, egy osztállyal járt feljebb, mint én, de külsejére az apám lehetett volna. Ijedtemben észrevétettem. magam vele, túl akartam lenni a bizonytalanság gyötrő érzésén. Korompainak felcsillant a szeme, s intett, hogy menjek ki. Nem volt bátorságom, hogy bentmaradjak. — Mit akarsz? — kérdeztem tőle odakinn fogvacogva. — Holnap délután pont négy órakor ott leszel az ipartestület előtt! — hangzott a statá- riális ítélet. — Ha nem leszel ott, még jobban megverlek. semmit, hirtelen szakadt ránk az ágyúdörgés a bombák robbanásával együtt. Vonitolt, rGSlkctfitt az egész világ, fehér pamacsok inogtak az égen, s fehér testű repülök szivaresőt zúdítottak a földre. — Jaj, jaj ... mi lesz.., — Mondtam, hogy menjünk haza ... — Hagyjuk itt a fenébe... — Ne óbégassatok! Bombáznak. Kész. Ha már megszedtük, visszük is. De már Tamás szava sem tudott rendet teremteni. Féltünk iszonyúan, remegett bennünk minden, s ha a többiek előtt nem restelljük, bizony kipottyan a könny a szemünkből. Nem néztünk mi ütközőt, semmit, úgy csúsztunk le a vagonoldalon, mint a fejbetalált veréb a fáról, s lábunkat fájdítva, a zsákot vonszolva ugráltunk, bicegtünk a kerítés felé. És akkor kezdték bombázni a pályaudvart. Láttuk, hogy távolabb vagonok emelkednek a levegőbe, deszkadarabok szállnak. A légnyomás levágott bennünket a földre. Vagy két percet moccanni sem mertünk. Fejünket a földhöz szorítottuk, megcsapta orrunkat a töltéskő furcsa, szúrós szaga, az alánk gyúródott gazok csípték mellünket, de nem bán- tunk semmit, nyomtuk, szorítottuk fejünket a földhöz, mintha ezzel mindent elkerülhetnénk. És ez a két perc lett a vesztünk. A hullám hullánk Ért. Valami iszonyatos síró hangot hallottunk, mintha száz gyerek vonítaria együtt, remegett a levegő, jajgatott minden ... ... és elborított bennünket a kővel kevert homok... Nem tudom, mennyi idő telt el. Atmikor homokot köpködve, a vért törülve sajgó karomról, valahogy kieviekél- tem a homokrakás alól, már hárman kinn voltak. Vaksin, a homoktól sírva, s reszketve a félelemtől, húzkodtuk ki a többieket, s amikor ránéztünk egymásra, nem bírtuk tovább. Kitört belőlünk a sírás. És ez juttatta ezünkbe Tamást. Soha nem állhatta, ha egy fiú sir. Ha valamelyikünk bőgött, akkor adott egy pofont, s azt mondta: — Most már legalább van miért! Töltésről lecsúszott vagonok, összetekeredett sínek néztek vissza ránk, a deszkák füstölögtek, s ekkor ismét elkezdődött... Futottunk a kerítéshez. De pár lépéssel előbb elkapott valami bennünket megnenderített a levegőben, sikoltó vasak szakították át a levegőt, s úoy hulltunk a földre, mintha Sámson vágott volna bennünket le. A kerítés egy része kidőlt. összebújtunk, reszkettünk, a könny csíkokat mosott arcunk maszatjába, nem mertünk szólni sem, egymást néztük csak, s közben a hátunk mögött a pokol dobálta a vagonokat, feltekerte a síneket, s citerázott a hulló kövekkel. Végre minden elcsendesült. A bombázás áthúzódott a Soroksári útra, hogy a Fantót gyújtsa meg napokig égő fáklyaként. És ekkor ismét eszünkbe jutott Tamás. Megvoltunk mind a nyolcán, ltt-ott véreztünk ugyan, de könnyünk, már kifogyott, s engedett valamit a reszke- tés is. — Tamás... Tomi... Tomi... — elbicsakló, vékony hangon kiabáltunk, amibe bele-beledördült a Soroltsári útról a bombázás hangversenye, elnyomva a nyolc gyerek cinege hangját. — Tomi... Tomi... hol vagy? Egyikőnk sem javasolta, de egyszerre indultunk visz- sza. Szétdobált vagonok, deszkák, leömlött szén között matattunk, s közben nem halt el ajkunkról a szó: — Tomi... Tomi... hajósival ketten akadtunk rá. Egy zsákon feküdt — az ő zsákján — széttárt karral, vér állt körülötte, átitatva a zsákot. Egymás vállán át bámultuk Tamást, míg egyikünk hozzámerészkedett. Meghúzta a lábát, de rögtön elhúzta a kezét. Most még mozdulatlanabbal feküdt a zsákon Tamás, s láttuk, hogy a melléből még mindig szivárog a vér. — Meghalt... Ügy szakadt ki a szánkon, mint a legnagyobb titok vagy mint a legkeservesebb felismerés. Féltünk tőle. Soha nem volt még halott emberrel dolgunk. De hiába, ragaszkodtunk hozzá. Vele jöttünk, vele megyünk haza. A zsákokat a hid alatt eldugtuk. Visszajövünk érte. S megfogtuk Tamást. Mentünk végig a Mester utcán, vittük nyolcán Tamást, hullott a könnyünk, elfeledtünk zsákot, szenet, a bombázás alatti félelmet, mindent elfeledtünk, csak néztük a mellét, csatakos ruháját, szőke haját, lehunyt szemét, amely soha többé nem villan ránk. A Vágóhíd utcához értünk, amikor lefújták a riadót. Emberekkel lett tele az utca. a Tóth Kálmán utcából ki- tódultak a hütőház munkásai is a Mester utcára. És mi vittük nyolcán Tamást, s az emberek nem kérdeztek semmit, hanem utat nyitottak, s levették a sapkájukat .., A GIMNÁZIUM a városka legmagasabb helyén állt. Egyemeletes épületét évtizedek óta sárgára meszelték, ez volt a hagyományos színe. Gondozták, ápolták, csak éppen nem nevelték, mert nem haladt és megmaradt algimnáziumnak. Négy osztálya volt csak, tehát éppen a fele, mint egy nyolcosztályos középiskolának. Ebben a városkában lakott a nagymama. Minthogy a mi falunkban nem akadt az életednél magasabb fokú iskola, természetesnek látszott, hogy az elemi osztályok elvégzése után ide küldenek szüleim. A levelezés megindult a nagymamával, az első leveleket személyes látogatások is követték. Végül megdönthetetlen elhatározássá vált, hogy az algimnázium tanulója leszek. Nagy táskámmal meg is érkeztem szeptember elsejére. Bár először voltam távol a szülői háztól, egyszeriben otthonosan éreztem magam a régi bútorokkal kényelmes- kedő lakásban. Annál furcsábban hatott rám az iskola diáksága. Amikor a tanítás első napján megjelentem az épületben, csodálkozva láttam, hogy a fiúk legnagyobb része szinte férfiszámba megy. Máshol hetedikbe és nyolcadikba jártak olyan fejlett gyerekek, mint itt a második és harmadik osztályba. A negyedik osztályosok bajuszt viseltek, s több Volt közöttük, aki szakállt is hordott. Valóságos atléták vol- ; tak, akikről a tanári kar már ! előre tudta, hogy nem szol- j gáljók végig a tudomány évét,; hanem már jóval a vizsga; előtt odébbállnak. Hogy hon-; nan jöttek, hová tűntek, ezt j sohasem tudtam meg. Csak nz ; iskola szellemében maradt $ sajnálatos nyomuk. Az algimnáziumban évtize- $ des szokás volt, hogy év vé-! gén, mikor a bizonyítványo-; kát már kiosztották, a felsőbb j osztályosok megverték az al-1 sóbb osztályosokat. Az erősekj a gyengébbeket. Mindenki ki - < választott magának egy meg- > vernivalót, s annak rendje és; módja szerint elagyabugyálta.! Az évzáró ünnepély elmarad- ■ Nemzetközi fotókiállítás Budapesten Október végén nyílik meg Budapesten a Nemzeti Szalonban a III. nemzetközi művészeti tényképkiállitás. A tárlatra eddig 250 hazai és 1500 külföldi művész küldött be képeket. Ez példa nélkül áll a hasonló tárlatok történetébe,n, hisz a bíráló bizottságnak 6000 kép közül kell kiválasztania majd a legjobb négyszázat. A nemzetközi tárlatot Budapesten négy hétig tekinthetik meg az érdeklődők, ezt követően a képeket Pécsett is bemutatják. A tényállás tiszta. Nem gon- $ dolhattam balga optimista $ módon arra, hogy golyózásra, $ vagy gombozásra kaptam meg- ! hívást. S Egész éjjel nem hunytam le ^ a szemem. Előre éreztem az! ütéseket, a püfölést, a szőri-! tást, az öklöt a hátamon, a ! mellemen. Képzeletemben már! megdagadtam és fájtam. 1 Délben mentő ötletem tá- 5 madt, A ládámat még nem § adtam fel. Előszedtem legvas-! tagabb téli trikóneműimet,! azokat öltöttem magamra, ha ! már őseim nem hagytak rám ! acélpáncélzatot. A hőmérő harminc fokot! mutatott árnyékban, amikor! elindultam a csatahelyre,! amely nem ígért diadalt szá- $ momra. Megtehettem volna, hogy! gyáván megfutamodom, meg- > tehettem volna, hogy szólok a ! nagymamának, segítséget ké- ! rek tőle, de nem tartottam! •jellemes dolognak. Megígér-! tem, hogy elmegyek, nem sze- ! gem meg a szavamat. De fél-! tem is, hogy a fiú megles az! állomáson, lehúz a vonatról ! és a szándékoltnál is nagyobb ! ütéseket mér rám. Az ipartestület székháza a > község vége felé volt, szűk és! járatlan utcában. Helyszínül j bizonyára azért ezt jelölte! meg Korompai, mert a jajga- ! tás és sírás innen nem na-! gyón találhatott visszhangra. 5 Mikor a ház elé értem, 5 csaknem megfagyott bennem! a vér. Korompait éppen a; harmadik osztályt végzett; Konyári János dögönyözte, > aki egy fejjel még nála is! nagyobb volt, s nemcsak ma- • gasabb, de izmosabb is. Csak > úgy döngtek az ütések, melye- > két Korompaira mért. Ügy > látszik, elkapta, mialatt rám | várakozott, s alaposan elveri, j mielőtt , Korompai, vért volna ! el engem. K OROMPAI harcképtelenül j hevert a földön, s meg- i szégyenülten, csikorgó fájda-; lommal kiáltotta felém: — Mars haza! Nem kellesz! I : Nem vártam bíztatásra,! igyekeztem kifele a végzetes I utcából. Azóta, ha a végzet karját : látom felém sötétleni, min- i dig bízom, hogy jön egy Ko-1 nyári és megveri Korompait. T alán úgy járt, mint a szórakozott professzor úr evikkere: gazdája orrnyergén üldögél háborítatlan békességben. a tudós professzor őrajta keresztül szemléli a világot, de amikor megkérdezik; ugyan hol a evikkere és milyen az? — a tudományáról világhíres férfiú csak néz, csodálkozik: evikker? Valóban, hol a evikkerem? Egyáltalában, van evikkerem? És most, a példálódzás után, röviden a tárgyra: bizonyosan nincs egyetlen olyan oktatásügyi szakemberünk, aki ne járna moziba, olyan sincs talán, aki ne ismerné el Lenin igazát, aki még a film hőskorában észrevette, hogy „számunkra a legfontosabb művészet a film”. Igaz, a filmművészet soha ki nem szorítja a színházat, a drámát, az irodalmat, a költészetet, a muzsikát, a képzőművészeteket; de mindezeket (ha jó a film) szerencsésen ötvözi, a legnagyobb tömegekhez jut el, a legidőállóbb (hisz egyetlen filmnegatívról számlálhatatlanul sok kópia készülhet, azokat pedig 5— 10—50 év múlva is éppen úgy vetíthetjük, mint a gyártásukat követő napon). Igazi „népi” művészet, a legnépszerűbb, ezért a legfontosabb művészi fegyver a haladásért folytatott harcban. Számunkra legfontosabb művészet a film, mert magával viszi az alkotók művészetét, mondanivalójának tanulságát a legkisebb faluba, a tanyák világába, ahová színház talán sohasem ér, azokhoz az emberekhez jut el, akik italán sohasem látnak egy i nemzeti színházbeli elő- ! adást, egy műcsarnoki tárlatot. akik sohasem élvezhetnék iaz Állami Operaházban a | Hattyúk tavát vagy a Romeo |és Júliát, legfeljebb persze televízión. I A nagy filmrendezők, film- jesztéták, filmszínészek neve : ma már közismert. Pudov- |kin, Eisenstein, Griffith, Sa- Idoul, De Sicca, Balázs Béla, ! akárcsak Chaplin vagy Gre- ;ta Garbó művészete a kunyhóktól a palotákig elismert, lesak éppen a filmnek magáinak. mint művészetnek elis- i mérésé késik — immár évíi- jzedek óta — iskolásköny- ' veinkben éppen úgy, mint az általános műveltségre nevelő iskolák tanterveiben. A z a fiatal, aki napjainkban érettségizik, és kilép az iskolából az életbe, megkapja útravalóját a költészetből, az irodalomból, a zenetörténetből és elméletből, de még az építő- és képzőművészetekből is. Helyesen. A művészetek ismerése, élvezete, ápolása nálunk nem kiváltságosak osztályrésze, hanem az egész nép tulajdona. Egy hatodikos általános iskolai tanuló kívülről fújja, milyen irodalmi eszközöket használ Arany János a Toldiban. Hasonlatok, szóképek, megélevenítések, fokozások stb... Az elsős gimnazista tudja már, mi a keresztrím, a félrím gtb. A másodikos gimnazista szabadon elemzi a Kalevalát, a harmadikosnak tudnia kell, ha éjjel álmából verik is fel, mi a disztichon, a jambus, valamint hogy milyen mértékben írta műveit Vergilius... A negyedikes tisztában van az impresszionista festészet sajátosságaival, tudja, milyen a szecesszió építőművészete... De kérdezzük meg bármelyiktől, hogy mi a képszimbólum, a montázs, az aszinkronitás elve, mi a second-plan — száz közül ha öt felel úgy-ahogy a kérdésékre. A filmművészet, mint művészet, kihullt a tankönyvek íróinak, a tantervek összeállítóinak, az egész pedagógiának látószögéből, mint a szórakozott professzor példának említett evikkere. E ^s ez nemcsak azért baj, mert nem teljes műveltségű embereket bocsát útjára a középiskola. Nemcsak azért nagy baj, mert az érettségizett fiatalok — az iskola elvégzése után közvetlenül, azután pedig egész életükön át; — nem ismerik a film elméletét, művészi formanyelvét — azaz nemcsak az elméleti képzettség hiánya a baj, hanem az is, hogy jónéhány film, valóban művészi értékű mű, hatástalanul, vagy csökkent hatással pereg le a nézők előtt. Valamikor, a némafilm hőskorában rákényszerült a néző, hogy a saját erejével fejtse meg a film addig ismeretlen nyelvezetét. A némafilmben csak a képek „szóltak”, a képsorok néma beszédéből kellett a nézőnek kihámoznia a Patyomkin páncélos, Az anya, a Szentpétervár végnapjai, az Intolerance, az Aranyláz stb. mondanivalóját. De a hangosfilm elkényeztette a nézőt. Egyre inkább a hang dominált, a képsoroknak lassanként csak mellékszerep jutott. Hosszú deklamációk hangzottak el a filmvászonról, elmondtak mindent, amit csak elmondhattak, sokszorta többet a kelleténél, hogy „megfogják” * a nézőt, hogy „könnyebbé” tegyék néki a mondanivaló, a tartalom megértését. És ráadásul jött a nagy verseny. Nyugaton a filmgyártó cégek lóhalálban rohantak az izgalmas témák, a szerelmi giccsek felé: jaj, csak minél lihegtetőbbet. minél érzelmesebbet, minél látványosabbat és . .hallványosab- bat” mutassanak a nézőnek. És ma már... Ma már nem értjük a film beszédét. Mintha kora ifjúságukban elhúnytak neveit sorolnánk, fájdalomtól megtört szívvel említjük a jobb sorsra méltó bukott filmek címeit, azoknak a filmeknek a listáját, amelyek nagyszerű mondanivalójuk, kiváló művészi színvonaluk ellenére (vagy éppen azért) nem kapták meg azt a közönségsikert, amelyet méltán megérdemeltek volna. Csak hármat a sok közül: megbukott nálunk az Édes Anna, a Múló évek, Az országúton. Az első magyar, a második szovjet, a harmadik olasz filmalkotás. Mint látjuk, a gyártó ország, a téma nem közös jellemzőjük, de közösen jellemzi ; mindhármat a mondanivaló mélységé, igazsaga es a művészi, klasszikusan művészit igazi filmszerűség. Ezzel szemben közönségsikert jelent három másik filmcím: A fekete giccs opardon, A fekete szem éjszakája (magyar), a Becsületbíróság (szovjet) és a Kenyér szerelem, fantázia (olasz). Pedig hol van az utóbbi három az első háromtól az eszmeiség igazsága, a művészi kifejezés, a filmszerűség tekintetében! Nem akarjuk állítani, mert nem szándékunk a fetisizálás, hogy a három és sokszor három nagyszerű film bukásának vagy a másik oldalt említve, a három gyengébb film sikerének oka az, hogy iskoláinkban nem tanítják a filmművészet elméletét. De igenis állítjuk: ez is hozzájárul ahhoz, hogy kevesebben értik ma a film nyelvét, mint értették a húszas évek idejében. Pedig hányszorosára nőtt azóta a film közönsége! 1959 első felében Magyar- országon 67 és fél millió ember volt moziban. Egy másik statisztika: Pest megyében 1958-ban 7 166183, 1959 első félévében 3 573 946 néző látogatta a filmszínházakat. A Váci Kötöttárugyárban hevenyészett közvéleménykutatást rendeztünk. Tizenöt fiatalt kérdeztünk meg, mivel foglalkozik, szórakozik szabadidejében. A tizenöt közül három állandó színház-koncertlátogató, hat állandó olvasó és nyolc szinte minden filmet megnéz. Hát nem kellene valamit adni ennek a hatalmas közönségnek? Valamit, amit a könyvolvasó, a verskedvelőj a tárlatlátogató, a koncert- hallgató megkap, megkap már az iskolában? V éleményünk szerint nemcsak itt az ideje, de már rég itt lett volna az ideje, hogy a filmművészet helyet kapjon a'kár az irodalmi, akár a művészettörténeti tankönyvekben (csak megemlítjük,- hogy a remek szemléltető lehetőségek készen adottak: semmi nehézséget sem okoz, hogy egy-egy képsort a montázs, az áttűnés, a szimbólum stb. illusztrálására bemutassanak a diákoknak). Itt az ideje, hogy a hivatalos oktatáson kívül az iskolák, kultúrotthonok mellett, gyermek- és felnőtt-oktatásra, ismeretterjesztésre megalakul- janak a filmművészeti körök, amelyek (nem úgy, mint eddig a kevés meglevőben) ismertető előadással egybehangolva bemutatnák és magyaráznák a filmművészet klasz- szikus műveit, a különböző törekvések és irányzatok legjellemzőbb alkotásait. AZ már csak m el lék s z empont, hogy így juthatna a fílmtu- dományi intézet éppenúgy* mint a filmmúzeum megfelelő funkcióhoz. Egyszóval itt az ideje annak, hogy tanügyi szerveink végre művészetnek ismerjék el, hivatalosan, cselekvő módon is a filmművészetet. És ha mindezek az érvek nem bizonyulnának eléggé meggyőzőeknek, hadd idézzünk a legnagyobb magyar filmesztétától, Balázs Bélától néhány szót: „A film minden más művészetnél szorosabban függ össze a társadalommal. Bizonyos szempontba1 - közönség teremti a filmet. Minden más művészi alkotást a művész tehetsége. ízlése határoz meg, A filmnél a közömég tehetsége és ízlése « döntő... Egy új, hatalmas, korlátlan lehetőségeket rejtő művészet sorsát tartjátok a kezetekben. Ahhoz, hogy jó fftmet kaphassatok, meg kell tanulnotok érteni valamit a film művészetéhez. Tanuljátok meg észrevenni a filmművészet szépségeit, hogy megszülethessenek ezek a szépségek. És amikor megértjük majd a filmművészet lényegét, akkor mi, a filmek közönsége, fogjuk igényeinket, átformálni, újraalkotni a filmet." így legyen!
