Pest Megyei Hirlap, 1959. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1959-08-16 / 192. szám
SZAKONYI ; A HEGYNEK NINCS VÉGE AZ ÉGIG FALU TAMAS: ALAPKŐ Ahogy este lett s a csillagok végigcsúsz- kMtak a háztetők gerincén, anya levette a tűzről a levest, s visszarakta a karikákat. Csi- ri egy pillanatig nézhette a foltos plafonon vonagló lángfényecskéket, aztán megint sötét lett. Sűrű kék tinta folyt az égből a földre; az utcán a lámpák kinyitották szemüket; előbb pislogva a nappali alvástól, de csakhamar teleszórták fényfoltokkal az utcát, s a kövek domborulatán csúszkáltak gyerekesen. Vzleték zártak, idehallott a redőnyök zuho- gása. A villamosok is ritkábban rázkódtatták meg a falakat. Csendben vártak... Az égből lecsorgó raga- esos tinta a szobát is elöntötte, telefolyta a sarkokat, elnyelte a falakat. Anya előbb arra gondolt, hogy lámpát ffffújt és varr. De az idő már későre járt. Leült\az asztal mellé, összekulcsolta az ujjait. A vekkert nézte. Csiri az ágyon kuporgott, megeresztett háttal. A sarki lámpa éppen a szemközti falra küldte zöldes fényét, át a bóbiskoló ablakon, a szegen lógó palacsintasütő és a kelttészta- marctdékos gyúródeszka közé. A leves kis gőzfelhőket eregetett a sötétbe, ezek úszni kezdtek és oszlani... Csiri a gyomrocskájára szorította a kezét. Vártak. Nagyon hosszúnak tűnt már a várakozás, hallották a vekker hideg ketyegését: ketty, ketty, ketty... És már nagyon régóta hallgatták: ketty, ketty... Néha dongott a kapu, léptek huppantak a falon túl, de mindig másfelé térték, s nem nyitott rájuk apa. — Csiri! — szólt az anyja: mintha követ dobnának egy tábla üvegre. — Nem alszol? Egyszerre szilánkokra tört a csend. <A vekker hökkenve lecsendesedett; Csiri megijedt, a csend szétpattanó cserepei a torkát karcolták, alig mert szólni. — Nem — mondta mégis. A. hang szűk lyutkon ért fel a torlkából, csaknem úgy köpte ki a sötétbe. — Azt hiszem, ma megint nem jön. Már itt lenne... =? anya szarni lassan kiszorították a csendet a szobából. A hangok végigfutottak a padlón, és Jelmásztak a falakra. A vekker ketyegése beszorult a nikkeldobozba. Csiri rémülten nézett anyára. — Nem, nem szabad beszélni — gondolta kétségbeesetten. — Várni kell. Megígérte. Megjön.. Megígérte!... «■a A cipő! r— mondta. — A cipő! — nevetett fel kurtán az anyja. Na igen... ígérte! — suttogta a kislány előrehajolva. — Azt mondta, ma hozza a pénzt. Ma volt fizetés, nem? Holnap megvehetjük ... — Eszel? Egyél, elhűl a leves. — Nem rázta meg copfos fejét. — Nem. Várjunk! Anya sóhajtott, öklére fektette az állát és bámult a sötétbe. Álmos volt. Fáradt. Nagyon fáradt. Csiri egyre a palacsintasütő és a gyúródeszka közötti világított falrészt nézte. Evett volna, de félt, hogy akkor végleg meghal a csend és a várakozás. S akkor apa nem jön meg. Nem jöhet meg. Csak az jön meg, akit várnák. Megint csend lett hát, a ketyegés óvatosan kimászott rejtekhelyéről és ismét elfoglalta a szobát. Csiri maga alá húzta lábát, s a sarkát, meg a talpát dörzsölgette. Poros, repedezett sarka volt és száraz, kavicsok-szurkálta talpa. Nézte a szemközti falat: egy kirakatot látott, mindenféle cipőkkel, legfelül egy szép fűzős, barna, erőstalpú. Pont a lábára való. „Megkapod” — mondta egyik reggel apa. Dagadt volt a szeme és szakállas az arca, de megcsókolta. Színes madarak rebbentek fel akkor a szívében, megszorította apa piros nyakát és borszagú szájasarkába puszit nyomott... Már hetek óta mezítláb járt. A Szemközti falon egyszerre kialudt a fény, azt is elnyelte az éjszaka. Csiri riadtan tekingetett szét, akkor látta, hogy anya is elaludt, karja végignyúlt az asztalon, arra gurult a feje, szétomlott haja betakarta az arcát. A tűz is meghalt a kályhában; s a leves zöldségillata belefúlt a fazékba. Az ablakhoz ugrott: mozdulatlan volt kinn a világ, a csillagok megszöktek a háztetők éléről, felszálltak a végtelen magasságba, mint a léggömbök, ha elszákad a tartózsinórjuk. Csiri rettenve látta, hogy az, éjszaka most már egészen éjszaka lett s a várakozást is elnyelheti. A vekker ketyegésétől reszketett a szoba, s őbenne pici kígyóként kezdett tekeregni a gondolat, hogy apa mégsem jön haza .., Felugrott. Ahogy padlót ért, megint fájt a talpa. — A cipő! — gondolta Csiri. — Cipőben soha nem fájt a lábam. Apa megígérte... Anya szuszogott az asztalnál, s a várakozás elbújt a szoba sarkaiba. Tisztán látta, hogy nincs más mód, el kell menni apa elé. Már nem várják: nem is jöhet haza. Kendőt kötött a derekára, mert hűvös volt az utcán az éjjel. Egyszer anya elment apáért a kocsmába, ő is kendőt kötött a derekára. A felnőttek nem tesznek semmit hiába — gondolta Csiri, mert ő még az angyalokban is hitt, meg a szép mesékben. Kendővel o derekán kilépett az éjszakába, nesztelenül, poros talpával alig érintve a hideg 'köveket. Nem félt. Arrébb, a villamos síneken túl gyár dohogott á palánkok mögött. Az utcán senki... A lámpák is hunyorogtak álmosan. Kövér hold mászott felfelé a gyár óriási kéményére, pirosképű, fulladozó hold. Nehezére eshetett a mászás. Csiri óvatosan elindult a fal mellett. Az égből az este lecsorgó tinta már rég megalvadt, most sűrűn tapadt a házakra, kerítésekre. A gyár kéménye a magasba ért és bekormozta a felhőket. Tudta, hol a kocsma: sárgafényű ablaka van és lépcsőkön kell felmenni. Ott alig volt éjszaka. A zai körülfogta, s ekkor, először ekkor, a kocsma lépcsőjén megszorította a félelem. A lárma mégis erősebb volt: magához szippantotta. A füstben, az édes meg a savanyú szagok örvényében megállt. Kezét a mellére szorította. A lámpák a füst mögött pislákoltak, mint köd fölött a nap. Csiri előbb csak lábakat látott: vastag férfüábakat; harisnyás, rózsaszín nőlábakat. Aztán tarka ruhákat, poharakat, tócsát, zölden és vörösen kigyúló üvegfényeket ... És harsogó zajt hallott: a füst csípte a szemét, s kezével dörzsölni kezdte kékeres, vékony szemhéjait. — Mit keres itt ez a gyerek? — markolta meg egy vaskapcsú kéz a vállát. Felemelték és egy lila, égő arc meredt rá. — Hogy kerül ide ez a kölyök? Kéregetsz hé, az anyáddal vagy, te kis csipasz? Mi? Visszaeresztették a földre, s benne úgy megszűnt minden, mint ahogyan az előbb, odahaza a várakozás. Egy kék kötény lebbent eléje, a kötény leguggolt, s egy vékonyorrú ember megfogta a kezét. — Mit keresel itt, mondd csak? — Apát — mondta s a szája legörbült, de nem sírt, nem tudott sírni, nem volt benne most semmi, csak idegenség, nagy idegenség. — Melyik az apád? Na nézz körül, hol az apád? Most elmentek előle és körülnézhetett. Egy nő jött oda, megsimogatta a fejét, de 'valaki félrerántotta a nőt. Ekkor hirtelen megértette, mit is mondott a vékonyorrúnak, hogy ö apát keresi. S kereste is kis szemének minden erejével. A vékonyorrú körbevezette, de nem találták meg. — Nincs itt — mondta Csiri kongó ijedtséggel. — Pedig itt kell lennie. Mért nincs itt? — Talán elment egy angyallal! — röhögte az, aki először felemelte. A többieknek tetszett a vicc, főként a többi „angyalnak”, s visítva nevettek. De a vékonyorrú rájuk kiáltott. — Hová ment az angyallal? — kérdezte Csiri, mert nem tudta, hogy a felnőttek őt nevetik. — Nála volt a pénz, cipőt akart venni nekem. — No éppen azért mentek. Majd lesz neked cipőd, ne félj, haja], ha az apád elment egy angyallal! Szép kis angyalkával! Csiri tágrameredt szemmel nézte a padlót. Ó, ez az apa! Hát nem a pénzt hozza, hanem mindjárt a cipőt. A szép fűzős cipőt! Tisztatalpú cipőt! Akkor már nem fog fájni a lába többé! — Merre mentek, bácsi? — kérdezte. — Talán a hegyekbe . ■. Szép éjszakák vannak ... Talán a hegyekbe. — A hegyekbe? — csodálkozott Csiri, mert arra gondolt, hogy a cípőbolt nem a hegyekben van. Ám Csiri hitt a felnőtteknek, s ha mondanak valamit, az úgy van. — Ne ugrassátok már! — mondta a kes- kenyorrú, s el akart mondani mindent Csiri- nek, de a kislány nem várta meg. — Ó, ez az apa! — gondolta s szaladt ki a kocsmából, rohant le a lépcsőkön. A kes'keny- orrú utána akart lépni, de eszébe jutott, hogy talán jobb is így, hadd szaladjon. Mit kezdene ezzel a gyerekkel? Fáradt már, hadd menjen a kislány a maga útján. A többiek még röhögtek, de Csiri már szaladt az utcán, poros kis talpát kapkodta a kövekről. Ö, hát ő tudja, hol vannak a hegyek! Ahol befordul a villamos, ott már vége a házaknak, magas a fű, s a füvek között sok virág, meg szürke, száraz kenyérre emlékez... De nyaka már fájt, eey kicsit jobbra fordult hát. Látta,, hogy szép, szabályos füstkarika közeledik feléje... lyosóján. Pár lépés után visz- szaíordította -a fejét. Megállította az egyedül füstölő csinos asszony vonzereje. Végigfuttatta szemét a fülkén. Látta, hogy férfifelöltő függ a fogason, férfikalap pihen a dívány sarkán, és legalább két személyre való poggyász nyomja a hálót. Nem sokáig habozott, félrehúzta az ajtót és katonásan beköszönt. — Foglalt? — kérdezte az egyik sarokülésre mutatva. — Nem foglalt — felelte az asszony röviden és elpirult. A tiszt leült, letette maga mellé sapkáját, s ő is rágyújtott. Fölösleges lett volna kérdeznie, hogy szabad-e? Füstbe érkezett. Nézte az asz- szonyt. Gyűrűt keresett az ujján. Megtalálta. Fehér* jól ápolt kézen vadonatúj, csillogó karikagyűrű. Az asszony kinézett az ablakom Érezte, hogy nézik. Forró lett az arca, csodálatot érzett a másik sarokból jövő nyílegyenes tekintetből. Egy csinos fiatal hadnagyocska önkéntelen hódolatát érezte, egy véletlen útitárs bámulattá virágzott némaságát. De nyaka már fájt, egy kicsit jobbra fordult hát. Látta* hogy szép, szabályos füstkarika közeleg feléje. A karika tisztes távolban megállt előtte, s mintha meghajolt volna, mielőtt eloszlott. Ijedten vette észre, hogy az ő fogai közül is . füstkarika lebben el, s a hadnagy felé száll. De a füstnek csak addig lehet parancsolni, amíg el nem leheljük. A helyzet úgy festett, hogy az ő karikája visszaadta a hadnagy karikájának látogatását. A hadnagy boldogan mosolygott, az asszony az ajkába harapta a derűt. A mozdony lassított, megállni készült. A hadnagy vette sapkáját, meghajolt, s némán tisztelgett, I A féri jókedvűen jött - vissza az étkezőkocsiból. Nagyon jólesett neki a feketekávé. ■— Volt benn valaki? —< kérdezte. Mintha idegen illatot szippantott volna a füsttel. És a tanítvány, aki az előbb vett leckét a házasság alaptanaiból, könnyedén felelte: — Senki. tető kövék; ott kapaszkodni kell felfelé, s csak menni, menni, mert az ott a hegy. A füvek és virágok, még aludtak, a hold azonban elérte rég a gyárkémény tetejét s onnan felugrott az égre. Már kisebb volt és sápadt, s egyenként megölte a csillagokat. Kezdett eltűnni a sötétség. Csiri poros lábát vízgyöngyök fürdették a füvek között;,egy bokorból madár rebbent fel surrogva: csillagaik haláláról énekelt egy dalt. Megállt, figyelte, s arcát hagyta simogatni a virágok illatától. — Ó, hát idejött apa az angyallal, erre a szép hegyre, nekem cipőért! Meg kell találnom őket, már biztosan magasan járnak ... Gyönyörködött a madár dalában, aztán indult tovább. Lepkék ébredtek, fehér táncot jártak, körülrepdesték. Boldogan fürdette sebes lábát a harmatban. Néha megállt, visszanézett: odalenn a házak egyre zsugorodtak. A gyárkéményt szintén látta Csiri, már magasabban volt annál is. — Ott fent lesz apa. már biztosan megvan a cipőm, nála van. anya is nagyon fog örülni neki — gondolta, s kapaszkodott egyre feljebb. Később távoli láng lobbant, a néma tűz szétfolyt a felhők 'között, és fény ölelte át a hegy derekát. Csiri ment felfelé, ébredő szitakötők propellereztek mellette, fátyolszárnyukon kék, lila, sárga és narancsszín fényeket táncoltatott a nap. Csiri utánuk kapott, de nem tudta megfogni őket. Kacagott. A katicabogárnak is kacagott; fűszálon találta, tenyerén másztatta, s hagyta, hadd szálljon fel az ujjahegyéről. Aztán megint eszébe jutott a cipő és apa; és boldogan ugrálva indult tovább, felfelé. A fény már tisztára öblítette a levegőt. Messzire és magasra lehetett látni. .(U* i, vMl í A "SF" A kislány megállt és felnézett. Már régóta kapaszkodott, de csak kis utat tett meg, s látta, hogy a hegy csúcsa az égbe vész. Nagyon messze volt. Nem is láthatta a vé- OéU asszony örök ünnepet vár a házasságtól, örök udvarlót ; óhajt a férjben, s olyan magaslatot a hétköznapok felett, mint amilyenből az a fekete kövekből épített városka épült ott fenn a hegyen. A házaséletet éppúgy kell építeni, mint a házat. Tudja, mi a házasélet épületének alapköve? Az asszony gondolkozott, el akarta találni férje gondolatát. Sok minden jutott az eszébe, éppen ezért egyiket sem mondta ki. — Mi az alapkő? — kérdezte kíváncsian. I - Az alapkő: az !■■■■ ------- őszint eség. A házastársak egyetlen pillanatát se fertőzheti meg hazugság. Nézze ezeket a szik- ■ Iákat. Tudja, mi repeszti meg őket? A fák vékony gyökerei. Közéjük furakodnak, beléjük férkőznek, s apró darabokra hasogatják ezeket a megmozdíthatatlan kőóriásokat. A hazugság vékony gyökere a házasság kőszikláját repeszt- geti; — Igaza van — helyeselt az asszony, —r Ismétlem is, amit most tanultam: A házasság alapköve az őszinteség, kicsiben is, nagyban is. A férj egy csésze feketekávét kívánt. — Jöjjön velem! — hívta a feleségét. — Köszönöm, majd talán később. Csak menjen nyugodtan. Én addig elszívok egy cigarettát. A férj átment az étkezőkocsiba, az asszony pedig nekivetette hátát a kényelmes ülőhely puha plüsshuzatának. Félig behunyta szemét, jó mélyre szívta a cigarettafüstöt, s annak a különös érzésnek adta át magát, hogy nem ő utazik, hanem a vidék rohan benne. Már idehaza járták, Magyar- országon. Mások voltak a házak, a rétek, a kertek, a galambdúcok, a kútágasok. Nagyobb állomásra ért a vonat. Karcsú fiatal tüzérhadnagy ment végig a vonat foI Búcsúztak a napfényes !------------- Firenzétől, k ongott a kötelesség harangütése. Vége a nászúinak, Nehezen jutottak ide. Családi tanácsok, bizalmas beszélgetések, baráti tájékoztatások arról igyekeztek meggyőzni mindkettőjüket, hogy nem egymáshoz valók. A férfi túlságosan komoly, hiszen tudós. A tudósok pedig ritkán illenek bele a házasélet sablonjaiba. A lány pedig csupa elevenség, az életre kelt mező, virágos szertelenség, fékezhe- tetlen fiatalság. A férfi, a komoly tudós, meghallgatta a tanácsokat, az érveket, és utána azt kérdezte magától: Hát talán azt vegyem el, akit nem szeretek; , A lány boldog ! volt, hogy meg ! tudta hódítani a ; komoly, sőt komor ! férfit, akit eddig | mindenki csak 5 könyvek társasá- 5 gában láthatott. ; Bízzátok ránk! > — monda az a.g- | godalmaskodók- ;nak. — Alkalmaz- $ kodni fogunk egy- 5 máshoz. ^ Firenze szép 5 volt és ragyogott 5 az Arnó ódon híd- $ ja alatt. ^ Gyönyörűséggel $ eltelve álldogáltak | a Palazzo Pitti 5 előtt, s csodálták a korai reneszánsz álomköveit. Kart-karba öltve álldogáltak, és lélekben elvonultatták a látottakat: Raffael Madonnáját, Fra Bartolomeo Kereszt- levétel-ét, Giorgione Kon- cert-jéí, a Vénusz-tér Ruben- sei-t és Tiziánjait. — Ég veled Firenze — lengette kezét az asszony az ódon utcák felé. ■, n Kiértek a vonathoz. Jó helyet kaptak. Felrakták csomagjaikat a hálóba, s felmérték tekintetükkel a párnák hosszát, szélességét, puhaságát, a harminchatórás utazás fáradalmaira gondolva. Ketten maradtak a fülkében. A vonat elindult, s nekivágott a forró olasz tájnak. Szomjas kertek, lángolni készülő sziklák maradoztak el mögöttük, s a hegyek tetején épült városok tikkadtan álltak a felhőt alig ismerő ég alatt. A férfi levetette kabátját, kigombolta gallérját. — Ugye, most hétköznapinak lát? — Ezután a hétköznapok következnek — felelte az asz- szony és kinézett egy éppen elfutó állomásra. — Ennek a megállapításnak nagyon örülök — bólintott a férj. — A legtöbb házasságot már alapjánál elhibázzák. Sok
