Pest Megyei Hirlap, 1959. július (3. évfolyam, 152-178. szám)

1959-07-10 / 160. szám

1959. JÚLIUS 10. PÉNTEK IfEtVe* WCirlap A KATEDRA MAGASÁRÓL Amikor a pedagógus — le­gyen az tanító, tanár, vagy óvónő, — kezébe kapja az ok­levelet és fellép a katedrára, nem egyszerűen csak az abc-t, vagy a szakanyagot tanítja az ifjúságnak. A katedra magassága — bár ha 25—30 centiméter is —, többre kötelezi a nevelőt. Más­fajta emberi magatartást, pél­damutatást, a szó nemes értel­mében vett szolgálatot, a szo­cialista jövő szolgálatát köve­teli tőle. A ma tanítójának leg­bensőbb erkölcsi érzéséből fa­kadó törvénye: szolgálni népét, hazáját, alakítani az újat, meg­szerettetni a szépet, tanítani az emberséget, a haladó erköl­csöt akkor is, ha nyelvtant vagy számtant ad elő. A katedrán állni annyit is jelent, mint messzehangzóan beszélni és messzire látni. Kétségtelen, hogy a pedagó­gus hivatásánál fogva a nyil­vánosság kirakatában él. Külö­nösképpen vonatkozik ez a kommunista pedagógusokra, akik vállalkoztak arra, hogy nevelőtársaik nevelői, tanács­adói legyenek. A ceglédi pedagógus párt- szervezet huszonegy tagjának mindegyike biztosan ismeri hi­vatása gyakorlásának szépsé­gét, felelősségét. Ennek a hiva­tástudatnak ellenére Bognár László, a Dózsa György kollé­gium igazgatója, az egyik párt­vezetőségi tag önkritikusan megállapítja, hogy a város több mint háromszáz párton- kívüli pedagógusa és a kom­munista nevelők között a kap­csolat mégsem jó. A pártvezetőségi tagok egy­öntetűen elismerik, hogy n pártonkíviiliek között vajmi keveset forgolódnak. Pedig a ceglédi pedagógusok részt vet­tek' a nagy társadalmi meg­mozdulásokban, például a vá­lasztás és a tsz-szervezés ide­jén — a pártbizottság értékelé­se szerint is — elismerésre méltóan dolgoztak. Ennek a munkának a megszervezését és irányítását azonban a tanács és a tömegszervezetek végezték. Mint ahogyan a fiatal tanerők KISZ-alapszervezetének életé­be sem „avatkoztak", hanem csak a városi KISZ-bizottság az irányító. Tehát a pártonkívüli peda-. gógusokra Cegléden is jó! irányban hat a párt országos! politikája. Érzik, a mi társadal-! műnk erkölcsi és anyagi meg- ] becsülését. Tetteikkel fejezik j ki egyetértésüket. Ezt az isko- j Iában végzett munkájuk is bi-j zonyítja. Egy pártszervezet munkájá- | ban talán az a legdöntőbb, | hogy a kollektíva „akció-rá- j diusza” közvetlen hatása, ho- i gyan jelentkezik abban a kör- j nyezetben, amelyben él és ] működését kifejti. A ceglédi \ pedagógus pártszervezet nem j használja fel az országos Pöli- j tika adta lehetőségeket. — A tanulni akarás, a mar­xista ismeretek szerzésének vágya megvan a ceglédi peda- ] gógusokban — mondja Radvá- nyi József elvtáns, a gimná­zium igazgatója. — Sürgető szükségszerűség, hogy te- j gyünk valamit, mert az állami közoktatási szervek ideológiai továbbképző tanfolyamaira csak korlátozott számban jut­nak el a nevelők. A pártszervezet rendezett-e vitákat az elvi kérdések tisz- ; tázására? Vitatkoztak-e a na- \ cionalizmus, a vallás, az idea­lista filozófia olyan Icérdései- ről, amelyekkel napi munka- j juk közben minduntalan ta- i lálkoznak a pedagógusok? Nem-mel válaszol Radványi í elvtárs is. Bognár László elv- j társ is. Mivel foglalkozik hát a cég- j lédi pedagógus pártszervezet i vezetősége? Elegendő ereje j lenne-e a jelenleg huszonegy ] tagú kommunista kollektívá- i nak ahhoz, hogy — ne csak lé- | tezzék, hanem — sava-borsa, j erjesztő je legyen a ceglédi pe- | dagógustársadalomnak, tény- ! leges tanítójává váljék a mar- j xista nevelési módszernek? j Erre a kérdésre egyöntetű í.igen" a kapott válasz. Azonban a pártszervezet ve­zetőinek, de a tagjainak is a „katedrán kellene állni”. Igaz, most is a katedrán ál­lanak, de hogyan?! Radványi József elvtárs el­mondja, hogy a gimnázium­ban még egy párttag van. de kapcsolatuk a többi pedagó­gushoz azért nem a legjobb, mert a pártszervezetben sze­mélyi harcok folynak. Termé­szetes, hogy ettől az emberek igyekeznek távoltartani magu­kat. — A személyi viták és el­lentétek állandó hullámzása elvonja a pártszervezet erejét és figyelmét a tényleges és lé­nyeges tennivalóktól, hivatá­sa teljesítésétől — állapítja meg Bognár elvtárs. Lédeczi Béla elvtárs, a peda­gógus pártszervezet titkára, a kültelki iskolák igazgatója öt­ven éves, szikár, fiatalosan mozgó, élénk beszédű férfi. Amikor őt kérdeztem a párt- szervezet életéről, nem ker­telt. Beismerte, hogy sok hi­bát követett el. A természetére hivatkozott. Szó szerint je­gyeztem, amit mondott: — Én vörös Szolnokról ke­rültem ide... harcban növe­kedtem és ismerem az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatását. Kicsit jobban harapós, ráme­nős vagyok, mint az olyan, akit itt megszoktak... Valóban így van. De ha Lé­deczi elvtárs, a párttitkár — aki jót akar, becsületes em­ber, s ezt nem vonja kétségbe senki — ismeri a saját hibáit, miért nem változtat a maga­tartásán?! A pártvezetőség, de a párttagság is ismeri Lé­deczi elvtárs csípős nyelvét —, vagy ahogyan Bognár elvtárs is jellemezte, — lövöldözős természetét. Az ilyen maga­tartással sem Lédeczi elvtárs, sem más kommunista nem sze­rez barátokat, de még az is­merősök is csak a kalapemelé­sig jutnak. Aki nem vonz, az legalább ne taszítson. A pártszervezet tagjai a vá­ros általános- és középisko­láiban dolgoznak. Egy-egy is­kolára egy-két párttag jut. Radványi elvtárs véleménye ! szerint a pártépítés, a párt- ! szervezet fejlődésében meg­torpanás tapasztalható. A ve­zetőség, s ennek hatására a taggyűlés is túl magas mércét alkalmaz egy-egy tagjelölt felvételénél. Ezt igazolja Bog­nár elvtárs is: — Mi sajnos, nem is nagyí­tóval, hanem mikroszkóppal vizsgáljuk azt, aki felvételét kéri a pártba... Pedig sok fia­tal pedagógussal erősödhet­nénk. Arra a kérdésre, hogy a pártszervezet készített-e mun­katervet, amelyben a pártépí­tés is szerepel, az a válasz, hogy a pártszervezetnek nincs munkaterve. Élnek bele a vi­lágba, a munka, ahogy esik, úgy puffan. Ezt bizonyítja a Horváth Tibor elvtárssal, a pedagógus KISZ-szervezet titkárával folytatott beszélgetés is. — A ceglédi tantestület fia­tal erői közöt harmincnyolc KISZ-tag van. Ha törődne ve­lük a pártvezetőség, egy-egy vezetőségi ülésen beszámoltat­nának, vagy egyáltalán meg­hívnának, esetleg eljönnének hozzánk a KISZ-gyűlésre, ak­kor egyből javasolhatnánk akár tíz kiszest is a pártba. Például Farkas Lászlót, Al­bert Nándort. Prazsár Jó­zsefet, Papp Gyulát és felesé­gét, Cinege Mihályt, Bíró Ká­rolyt, Tóth Mihályt. Ezek csak úgy hirtelen jutnak az eszem­be. A fiatal pedagógusok leg­többje munkás vagy paraszt származású. Bognár László elvtárs mond­ta el, hogy Horváth Tibor, a pedagógus KISZ-szervezet tit­kára magyar—orosz szakos gimnáziumi tanár, még mindig nem párttag. A kommunista kollektíva vezetőségének és tagjainak ka­tedrája — vállalt kötelezett­ségüknél fogva —• magasabb hát az általánosnál. Erről a magasságról messzebb kell látni, nagyobb felelősséggel kell beszélni, mert szavukat jobban mérlegelik. A kom­munista pédagógus is a nyil­vánosság kirakatában él, de a kritika reflektorfényében a szereplők színe élesebb, kirí­vóbb. Déry Károly „Folklór és irodalom köl­csönhatása” határozottan unal­mas könyveim. A Magyar Tudományos Akadémia Iro­dalomtörténeti Intézetének ki­adásában éppen most jelent meg és éppen a címe miatt vettem a kezembe. Címe lát­tára ugyanis rendkívül kíván­csi lettem a tartalmára. S jobban szemügyre véve a címlapot, kiderült, alcíme is van: „A régi váci nyomda mű­ködése nyomán (1770—1823).” Sőt, ezenkívül római egyes alatt még egy alcím: „Vásári ponyvairatok”. Pogány Péter, a szerző, előszavában arról tá­jékoztat azután, hogy tervbe vett második kötete, az egy­kor híres váci kalendáriumok­ról és legrégibb antológiánk­ról, az 1799-ben megjelent váci Énekes Gyűjteményről szól majd. S mindjárt első so­rában még valamit elárul az előszó: „Szájhagyomány és li- teratúra, népköltészet és mű­költészet találkozópontjáról szól ez a könyv.” E találkozás színhelye pedig a 150—200 év előtti magyar nép ismeret- és érzelemvilága, tehát éppen ezért nem lehet érdektelen. Szemünkben pedig különösen nem lehet az, mivel a talál­kozópontot a szerző megyénk nagy múltú városába, Vácra helyezi és egyúttal feltárja a váci nyomda első fél évszázadának törté­netét. Vácott az első nyomda 1770- ben alakult és ez már önma­gában véve is nagy dolog, hi­szen a város, ha ugyan alig négyezer ember települését szabad annak nevezni, még alig 90 esztendeje szabadult fel a török járom alól. Lako­sainak száma kevés, de mert püspöki székhely volt, élve­zett bizonyos városi kiváltsá­gokat. Lakói azonban az úriszék. a püspökuraság hű­béresei, jobbágysomál vala­mivel ugyan jobb helyzetben levők, de még távolról sem igazi polgárok. Mégis, a hí­res pesti Länderer nyomda egyik segédje, bizonyos Amb- ró Ferenc, királyi szabada­lomlevéllel püspöki nyomdát nyitott és vezetett Vácott egészen 1792-ben bekövetke­zett haláláig. Tankönyveket, tudományos műveket, ima­könyveket, meg katolikus, sőt református teológiai mű­veket nyomatott, fő bevételi forrása mégis a kalendárium és a ponyvairodalom-kiadás volt. Sokat azzal sem keres­hetett, csak adósság volt a hagyatéka. Utóda, aki a csődtömeget kezelő várostól megvásárolta a nyomdát, Gott­lieb Antal Vencel, szülőme­gyéje után Máramarossy Gott- liebnek nevezte magát Apja királyi tisztviselő volt sőt tán nemesember. Minden esetre akkor még az iparos­mesterséget távolról sem be­csülték úgy le, ahogy a ké­sőbbi nemzedékek, különösen a huszadik század elején. Leg­inkább a nyomdászmesterség vonzotta az előkelő családok irodalomkedvelő, s főleg iro- dalmárkodó fiait. A budai Landerer-nyomda faktora, mű­vezetője Ruttkay Gábor, jogvégzett nemes, prókátor, mégis kitanulta a szedés és a sajtóforgatás művészetét. Irt verset, históriát magyar és német nyelven is. Amikor Gottlieb, élete alkonyán, előd­jéhez hasonlóan maga is a csőd szélére jutott, meghívá­sára Ruttkay pénzzel társult be a váci műhelybe és maga is együtt dolgozott az öt nyom­dászlegénnyel. Minden esztendőben újra kinyomtatták a messze kör­nyéken kedvelt „Vátzi Ö- és Üj Kalendárium”-ot. És még soíkféle egyéb vásári ponyvá­ra szánt könyvet, egyik se ne­vezhető mai értelemben vett ponyvának. Sok, akkoriban megjelent daloskönyv tartal­ma, vagy a nép ajkán kelet­kezett nóta, vagy olyan vers, ami éppen a könyvből került a nép ajkára és lett népdallá. Az egyik Vácott készült vé­konyka könyv, inkább füzet címlapján olvasható: „Négy igen-igen szép Vilá­gi-Dallos avagy Nótás Éne­kek. Első, Mi legyen a’ há­zasság, Második, Kuka! Kuka! Kukutskám! Harmadik, Gyors keréken forgó, Negyedik, Bod­rog partján nevelkedett.. De az énekes könyvek mel­lett, históriásak is készültek a váci nyomdában. Ezek kö­zül semmiképpen sem marad­hatott ki a századokon át rend­kívül népszerű Árgyirus királyfiról szóló história sem, S megje­lent ama régi magyar vitéz Ká­dár Istvánnak története is, félig históriás vers, félig vers­beszedett halotti búcsúztató; Ma már persze, senki sem em­lékezik Kádár Istvánra, IL Rákóczi György erdélyi feje­delem vitézére, ki a török el­len hadakozva Berettyóújfalu­ban 1656-ban elesett, s vitézi cselekedeteinek történetén év­századokon át gyönyörködött az olvasáshoz értő minden ren­dű, rangú magyar. Más könyv a vőfényeket ok­tatja ki kötelességeikről; Rendkívül hasznos kiadvány, hiszen nem mindenki ért a verseléshez, akit e tisztségre felkérnek a lakodalmasok. Ha­sonlóképpen nagyon szüksé­ges és éppen ezért kétségkí­vül kelendő könyv lehetett a „Násznagyok kötelessége” cí­mű is, melyből „a násznagy­ságban forgolódó emberek” megtanulhatják, mit kell ten­niük, mondaniok, nehogy szé­gyent valljanak. A gyöngyösi volt Ferences kolostor könyvtárából 32 la­pos könyvecske került elő. 1801-ben Vácott nyomtatták. A címe: ,,A’ po­kolban kínlódó Dús-gazdag his­tóriája.” Mi, pedig Pogány Péter könyvéből már tudjuk, hogy a két egykori nyomdász, Amb- ró és Gottlieb semmiképpen sem kínlódhatnak a pokolban. Nem lettek dúsgazdaggá a nyomdából, sem a históriák, kalendáriumok meg énekes fü­zetek kiadásából. Ami nem is csoda. Egy-egy ilyenfajta nyomtatvány mindössze né­hány krajcárba került. A vá­ci kalendárium százanként sem került négy forintnál többe; A régi ponyván, nevezhet­jük talán klasszikus ponyvá­nak ezeket a váci kiadványo­kat, tehát nem a nyomdászok gazdagodtak meg, hanem — mert már másfél-két évszázada is olvasót nevelt számára — végülis a magyar irodalom lett gazdagabbá olvasókban. Szók oly Endre A* ityo&safyés ÉRTELMEZÉSE nak is, aki csak türelmetle­nül legyint minden mondatra, látszik, hegy nem először hallja, de az is bizonyos, hogy az igazságot még negyedében stem fogadta el abból. — Én hiába magyarázom ennek a gyereknek, hogy ma már a legegyszerűbb munká­hoz is iskola kell, hogy aki nem tanul, nem viheti sem­mire, hogy az ilyen gyerek csak a szülők szégyene, nem fog rajta a szót — Pedig én mindent meg­teszek neki — szól közbe a mama —, még arra se kérem meg, hogy fát vágjon vagy bármit segítsen. Égész nap ott ülhet a könyvei mellett, tanulhatna, még az uzsonnát is odateszem az asztalára, de­hát ... — s kissé színpadias mozdulattal szeme sarkához nyomkodja a zsebkendőt — Nos, és te hogy véle­kedsz — fordulok a fiúhoz. A tizennyolc éves kamasz fülig pirul, amikor hozzá in­tézem a szót, hiszen végig­hallgatta a szobában a be­szélgetést, tudja, hogy saját szülei sem a legkedvezőbben nyilatkoztak róla. —■ Hát... hát— nem tud mit kezdeni hosszú ka­masz kezével, végül a fotel rojtját kezdi huzigálni, amiért azonnal kap Is egy anyai fi­gyelmeztetést — én ugye ta­nulok, dehát legtöbbször az iskolában nem jön szó a számra. Az erőm is elhagy, ha felelni hívnak ki, csak az van a fejemben, hogy a töb­biek megint nevetni fognak rajtam. — És megtanulod a leckét? — Meg. De azt mondja min­den tanár, hogy nem elég, ha felmondom a könyvet. Meg hogy a saját szavaimmal kelle­ne. — És mondd, lenne kedved máshoz? — Autószerelő szeretnék lenni. A motorok érdekelnek. Egyedül fizikából van négye­sem ... A gyerek sokkal jobban, tisztábban lát, mint szülei. Mert őt nem vakítja meg egy téves és hamis felfogás, mert ő a saját bőrén érzi, hogy neki ez nem megy, máshol kellene az életútra elindulnia. Mert jó: valahogy keresztül bukdácsol a gimnázium osztá­lyain. Lesz egy érettségi bizo­nyítvány a kezében. Mihez kezd vele. Biztos, hogy ilyen bizonyítvány nem ajánlólevél az egyetemre. Akkor elmegy tisztviselőnek? Valahová „be­segítik” a papa ismerősei? S ott? Ott sem lesz teljesértékű dolgozó, ott sem érzi elégedett­nek magát, hiszen ő nem ez akart lenni, hanem kényszerí­tették, hogy ez legyen! Ez pe­dig nagyon is kettő! Amikor a szülőktől búcsúz­tam, a gyerek még egy dara­bon elkísért, nehogy utat té­vesszek a sötétben. Hallgat­tunk, aztán odaszólt: — Lesz ám nagy botrány, ha hazamegyek. >— Miért? “ Hogy megmondtam, hogy én inkább szerelő szeretnék lenni. Én nagyon szeretem az apám, de ebben nincs igaza. Azt hiszi, hogy csak az a va­laki, akinek íróasztala van. Pedig ő is parasztgyerek volt. De most már elvárja, hogy a nála húsz évvel idősebbek is előre köszönjenek neki. Ezért abajgat engem is. Hát nincs igazam? Az okos szülői szeretet mást diktál, mint amit a gye­rek apja tesz. Azt diktálja, hogy legyen az a gyerek, ami­hez kedve és tehetsége van. De hát mi is vezeti az apát? Egy sor olyan elv, mely porciká- jáig hamis. Mert: nyílván a gyerek apja is sokszor elmond­ta, hogy ebben az országban a munkásosztályé a vezető sze­rep. S azé is. Hát akkor? Miért becsüli le az apa a fizikai munkát? Vagy nem gondol ar­ra, hogy mondata „csak egy szerelő” egyben a fizikai mun­ka lebecsülése is? A múltban volt olyan — s érthető is volt —, hogy aki egyszer íróasztal­hoz jutott, az a gyerekeinek is azt igyekezett biztosítani, hi­szen az íróasztal gyakran egyet jelentett a nyugdíjjal, a biztos jövővel. De most? Hiszen aki becsületes munkával keresi ke­nyerét, egyformán biztos jövő elé nézhet, mindenkinek jár már a nyugdíj, nem úgy, mint a múltban. Ez sem érv tehát az apa mellett. S végül: ha lassan is. de fejlődésünk mindinkább oda irányul, hogy a tisztviselők is szakemberek — a maguk te­rületének alapos ismerői legye­nek. Már oda is szakosítás kell, s még inkább az kell a jövő­ben. A gyerek viszant nehezen tanul ilyesmit, nem lenne hát biztos jövője így sem. Míg, ha kedve szerint választ, jó szak­ember lehet belőle, aki azt csi­nál, amit szeret, akinek tetszik a munkája. A beszélgetés nem, lehet, hogy ez az írás meggyőzi a papát. Mert nemcsak az okos szülői szeretet, hanem az apa politikai felfogása is megköve­teli.'hogy belássa: téveszméivel tévútra vitte volna gyerme­két ... Mészáros Ottó : A gyerek j^t gimnáziumot jvégzett — mindkét osztályt j kétszer járta. Akikkel kezdte. ! azok most érettségiztek, ö Smeg ősszel megy harmadikba. ! Már ennyi is elég lenne, hogy ! az újságíró érdeklődését fel­keltse, hát még az. hogy a S gyerek nem is akar iskolába ! járni, mert érzi, hogy nem bír- 5 ja, kín neki minden nap, s J szégyenkezés minden óra. De: 3 a szülők tűzzel-vassal kény- J szerítik az iskolába! 5 A szépen berendezett laikás- | ban az ember moccanni is alig ! mer, olyan kínos a tisztaság. 3 De ugyanilyen kínos a hangu- 3 lat. ugyanilyen kínos a beszél- 3 getés is. Mert azzal kezdődött, 3 hogy: semmi köze senkinek 3 ahhoz, hogy a szülők hogyan 3 irányítják gyermekük sorsát. 3S azzal folytatódott, hogy a 3 papa dühösen kivonult, jelez- 3 vén, nem hajlandó erről tár- 3gyalni. A mama maradt, meg 3 a gyerek, de a papa is megbé- 3 hűlhetett, mert pár perc múl- 3 va- visszajött. Nem jól kezdő- 3 dött hát. Hogy miért ez a tü- 3 relmetlenség, azt csak később 3 értettem meg. 3 A gyerek apja felelős beosz- 3 tású köztisztviselő. Sok a 3 dolga, de ennek ellenére rend- 3 szeresen foglalkozik fiával. Se- 3 gítette. ellenőrizte tanulmá- 3 nyait, s éppen ezért keseríti a^T 3 eredmény. De hadd mondja 3 maga: 3 — Kérem, én egyszerű pa­3 rasztgyerékből lettem az, aki 3 vagyok. Magam küszködtem, 5 árva gyerek voltam, nekem a ! kutya sem segített. Itt van 3 ez a gyerek, megvan mindene, \ J s mégsem halad. Pedig itt- 3 hon semmire nincs gondja, i csak a tanulásra. Azt sem ^mondhatom, hogy nem szor­galmas. Mégis: bukik, osz­tályt ismétel, Nem szólva ar­ról. hogy ez nekem mennyire kellemetlen... — Nem gondolt arra, hogy ki kellene venni a gyereket az iskolából, s szákmát... —■ Hagyja, hagyja, hallot­tam eleget. Ezzel nyúz min­denki, a pedagógusok, az is­merősök, sőt: még a munka­helyemen a főnököm is ezzel állt elő. Falun nem marad semmi sem titokban, erről be­szél nekem mindenki. Dekát hogy képzelik: az apja ennyire vitte, s akkor a fiából csak egy szerelő vagy mit tudom én, mi legyen ... A beszélgetés egy pilla­natra elakad, hogy aztán még gyorsabban peregjenek a sza­vak, mert nem beszélgetés már ez, hanem vita. Vita ar­ról, amit címként Írtam: az igazságról és annak értelme­zéséről. Mert igái az, hogy mi min­den fiatal előtt megnyitottuk mindenféle iskola kapuját, hogy senki előtt nem elérhe­tetlen álom az egyetem, a kö­zépiskola, a technikum. De nemcsak ezt tettük lehetővé, hanem minden erővel támo­gatjuk és segítjük a munkás­paraszt szülők gyermekeinek tanulását. Ez az igazság. S ennek ad ebben az esetben olyasféle értelmezést a papa, hogy az ő fiából csakis tanult ember. Valaki lehet! Sok do­log itt a vitatható. Elsősor­ban az, hogy a tanult ember nemcsak egyetemet vagy kö­zépiskolát végzett ember le­het. Aztán: más dolog az, hogy valaki egyáltalán nem tanul vagy pedig a képessé­geinek, érdeklődési területé­nek megfelelően tanul; Mindezt mondom a papá­Egy regi nyom Ja Ic iadványai

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom