Pest Megyei Hirlap, 1959. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-19 / 168. szám
KISS'DENES: Nem vagyok jasszfiú Pablito Calvo Borsányi János: VASÁRNAP A GYÁRBAN A kémény, a gyár nyurga, rőt pipája egykedvűen méláz, ma nem füstölög. Unottan bámul szét a táj fölött, hosszú nyakát ünnepi csöndbe mártva. A gépteremben sem rikolt ma lárma, s a mélyen alvó kerekek között ma nem kacsintnak szikra-ördögök a fogason függő munkás-ruhákra. A roppant daruk hallgatag vigyázzák az üreshasú kokilláknak álmát, egy-napnyi csöndjét az acél-zenének. S aa ügyeletes tűzoltó-szobában Mihály báesl pipázgatva vidáman a vasárnapi vezércikkbe mélyed. Antonio Vico ebből a gyötrelmes helyzetből? — erre a kérdésre keresik a film alkotói a feleletet S a válasz: nincs, nem is lehet. Az a társadalom képtelen arra. hogy boldoggá tegye az emberek millióinak életét. Jacinto is elbukik ebben az egyenlőtlen küzdelemben, mert el kell buknia. A felkínált lehetőség nem emberségből fakad, hanem éppen annak ellenkezője vezeti a cirkusz tulajdonosait: kacagni akarnak a megrokkant, öreg toreádo- rcm. Vajda László, az ismert, magyar származású rendező biztos kézzel vezeti végig a nézőt a filmtörténeten. Az olasz neorealista utat követi ebben a filmjében, s ha újat nem is ad. hozzá, el sem vesz semmit az elért eredményekből. Egyszerű, tiszta eszközökkel, mindenki számára érthető nyelven tolmácsolja a forgatókönyvírók mondanivalóját — erre törekszik a film egész rendezésében. A kiváló rendező törekvését tükrözi a színészek keresetlen, minden felesleges mozdulattól, pózolástól mentes játéka is. Antonio Vico. Jacinto alakítója, emberközelbe tudja hozni a kiöregedett toreádor alakját. Játékában semmi mesterkéltség. semmi sallang. Méltó társa a filmben a tehetséges gyermekszínész, Pab- lito Calvo is. Hiszünk benne, játékában annyi a báj, a gyermeki egyszerűség, hogy egyetlen pillanatra sem érezzük felnőttnek, koravénnek. Kettőjük alakítását jól egészíti ki a két népszerű olasz színész: Paolo Stoppá és Walter Chiari. — P — A TOREÁDOR Olasz—spanyol film senkinek, Pepote pedig, még túlságosan fiatal ehhez. Tengődnek hát munka nélkül, s napjaik az evéshez szükséges néhány peseta előteremtésével telnek. Eigy napon azonban látszólag felragyog Jacinto letűnt csillaga: egy cirkusz szerződést kínál neki. Igenám, de a fellépéshez jelmez is szükséges, ami háromszáz pesetába kerül! Hallatlanul nagy összeg a két számkivetett ember számára. Valahonnan mégis elő kell teremteni. És megkezdődik a hajsza a pénzért, becsületes és kevésbé becsületes úton — ez utóbbira a kényszer viszi rá Jácintot, de már az első alkalommal rajtaveszt. (Hiába, a szegény embernek még a csalásban sincs szerencséje!) Az ügyes kisfiú segítségével mégis megszerzi a jelmezt, s ekkor éri Jácintot a nagy kiábrándulás: nem igazi bikaviadalra szerződtették, csupán bohóckodásra. A film alkotói megrázó történetben leplezik le a spanyol visszásságokat. Jóllehet, a társadalom javarésze Jácintokból és Pepotekból áll, mégis ők vannak alul, az ő vállukra hárul az élet minden terhe. Vajon van-e kiút az adott társadalmi körülmények között s % IVfélységesen emberi történet § rVJ a ma Spanyolországából. ^ Hőse Jacinto, a kiöregedett, ^ állástalan toreádor és árva ^ unokaöccse, Pepote. Kettőjük ^ örömtelen életének néhány ^ epizódját örökíti meg a film ^ igaz művészi eszközökkel és ^ nagy-nagy emberséggel. $ Miről is szól ez a magával- ^ ragadó történet? Jacinto és | Pepote városszéli kalyibában ^ él, kivetetten a világból, a ^ földi örömökből. Jacinto azért, | mert mór megöregedett, s így í többé nem hozhat hasznot lovak taposták. Ügy tetszett, hogy az egyik ló az árnyékom tejéről le akarja rúgni az árnyékkalapot. Akaratlan elkaptam a lába elől az árnyékomat és elszomorodtam. Már arra gondoltam, hogy haza kéne menni, amikor valaki kiszaladt a kapun és majdnem feldöntött, ö volt! Amire feleszméltem. már újra tíz méterre lehetett. Utána! El kell érnem, még mielőtt végleg elnyeli egy másik kaputorok. A négy kis utcával körülhatárolt négyszöget még néhányszor megkerültük. öt méterrel maradtam mögötte, hol sietve, hol lassítva, mert nem tudtam kitalálni semmit, semmi eredetit, amivel megszólíthatnám ... És már égtek a villanyok. Azután elhatároztam: valamit mégiscsak mondok neki. Fölényesein, hiszen még csöppség! Micsoda ostobaság, hogy eddig vártam! De... hol... Ihol a kislány? Mindig rajta tartottam a szemem, mégis eltűnt. Igen, ott álltam irimái- másodszor a most már sötét, de azért ismerős kaputorok előtt. Nem fog mégegyszer kijönni. Bámultam a kapualjba, ahon- san sunyi sötétség kacagott rám... Hirtelen elém lépett a lány és azt kérdezte: — Mondja, maga utánam járkált egész (félután? Akar valamit tőlem? Becsszóra már a torkomban elakadt a hang. Erre nem számítottam. — Na, nem meri megmondani? Feleljen! Erre már szólni kellett valamit. — Igen .. i maga után ..: de. .i Nem hagyta, hogy kidadogjam az igazamat. Közbevágott az óráját nézve. — Uuuugy;;.! Utánam jött?! Akkor miért nem ért: el...?! Most már késő van. i Maga mamlasz És bevágta a kaput.----------------------------S ZAKONYI KÁROLY: BÁLINT ronvagdalva a hízót, eléje löttyenti az eledelt. Vizet húz, telemer egy dézsát. A tyúkoknak szemet hint. Benn csendben asztalhoz ül. Ma megint mondja, mert látja, hogy az anyja arca morc, talán kevés a pénze: •— Elmegyek... ■— Mégy a fenébe! — De igen. Egyszer ,.. — Egyél! Rózsaszínre ázott kezével tejfeles bablevest mer a tányérjába. Az étel gőze megcsapja Bálint orrát. Mohón kanalaz. Az anyja egy kisszékre ül, háttal neki; néha leteszi tányérját, felkapja a mosófazék fedőjét, megkavarja a ruhákat. Bálint az utolsó cseppeket hörpöli a tányérjából. Felemeli, egész arca b elevész az edénybe. Csuklójával törölgeti a száját. — Más nincs — mondja nyersen az anyja. — Apád csak szombaton hoz pénzt. Én sem kaptam. Bálint pisze orra megremeg. Tenyerével simogatja kese haját: kiizzadt a levestől. Zsebében egy fél csomag Kossuth. Rágyújtana, de az anyja nézné, honnan telik. Csak megtapogatja a zsebét, aztán a térdére fekteti tehetetlen, buta kezét. — Majd én most már nemsokára vasutas leszek... — Jó, jó. — De ... most majd lesz felvétel... Nem hiszi? — Hiszen az vagy már! Te!... Vasutas! Vasutas — s-s! Az anyja kavargatja a gőzölgő ruhákat, fal néha, és törölgeti a száját. Megy a teknöjé- hez. föléhalol, belegyúr. Nem törődik többet Bálinttal. Gőzfelhőbe burkolózik. A legszebb percek ■ azok az életében, amikor jön a vonat. Micsoda sürgés-forgás előzi meg A forgalmi irodában szól a telefon, cserreg a jelző. A szemafor szabadot jelez egyfelől, másfelől tilosat. A váltó kattan. A postás a vágányok mellé tolja a csomagokat. Bálint a kijárathoz áll. Nekidől a meszelt kőkerítésnek, nyakában lüktet a vére. A gőzös egyszercsak kinő a földből. Még egész pici, amikor meglátni. Fekete füstpamacs gurul az égre. A sínek megremegnek. A forgalmista piros sapkát tesz a fejére és kezébe veszi a fehérszegélyű, zöld tárcsát. Az a pár szem utas a peronon topog, a sárga fövenyen. A masina egyre nagyobbra nő ... Mint a viharsarokból előtörő fekete mennyköves felhő, ha rázúdul a völgyre: berobog az állomásra. Bálint arcán kigyálnak a rózsák. Keze görcsösen markolja a kerítést. A vonat szele arcába csap, mohón szippantja be a széngáz és a korom bűzét ... Simléderes sapkájú kalauzok ugrálnak le a lépcsőkről, sípolnak, kiáltoznak. Sötétkék egyenruhájuk ünnepélyes. Bálint közéjük tartozónak érzi magát. Csillogó szemében a szerelvény pici tükörképe. Tekintete simogatia a hosszú, fekete kocsikat, a lihegő olajos mozdonyt. Innen nem tudna elszakadni! ... Próbált ő már mást is. Nógatták: Bálint, menj el gyárba! Elment. Nagy betonfalú műhelyben gépek zúgtak, vasat ettek és forgácsot könködtgk meg olajat. Dolgozott a kikötőben — daruval ládákat kel> De Bálint reggel nyolckor kitolja a talicskáját, ráül és csak ha hallja a harangszót, akkor tápászkodik fel... A poros utcán kutyák és gyerekek ugrándoznak. A nyitott ablakokból rádiót hallani, edények csörömpölését. A fák alatt karcsú fecskék cikáznak. Bálint talicskája rettenetesen nyikorog, a kereke nyolcast ír le fordulatonként. Az emberek bólogatnak a köszönésére, de a gyerekek utána kiabálnak, csúzlival megcélozzák a kalapját, visí- toznak: — Bálint, megittad az olaj árát!... Ez régi vicc, de a gyerekek jót nevetnek rajta. Bálint nem szól. nem néz fel a porból. Mezítelen lába huppanva tapos a keréknyomban. Kis fehér ház,- ... ■■ vályogból, v ézna akácfák között, három kendermagos tyúkkal és egy ordító malaccal a városka szélén ■— itt lakik Bálint. Apja kubikolni jár, csak szombaton jön haza; anyja kövér mosónő, hazahordja a szennyest. Áll a konyha közepén gözfelhöben, csapkodja a nehéz ágyhuzatokat, mosófazékban turkál fehérre főtt fakanállal, tengerszín vízben kékít... Nem szól Bálinthoz. Legföl- lebb a kezével int a sarokba. Ott a moslékosveder. Bálint egy lécdarabbal megkavarja a forró vízbe áztatott korpát, kenyér- és krumvlihajat. Aztán ugyanazzal a lécdarabbal orA forgalmista fütyürészve jön ki a bódéból. Elmegy Bálint mellett. — Varga úr! Varga úr kérem! \ A vasutas megáll. — Hm? — Nem tetszik tudni... felvétel? Akárminek.., ha lenne. Fékezőnek, kalauznak... fűtőnek. De inkább kalauznak... Nem tetszett hallani róla?... — Majd Bálint, majd ... hehe ... na jól van ... S megy tovább. Fütyülve. Bálint kalapjára érett szeder hull. Nem mozdul. A gyümölcs lila levét szorgosan beissza a szomjas kalap. Nézelődik. Ez a legjobb. Nézni a semmit. Nem a vasúti síneket határoló zöld drótkerítést. Nem a szemközti oldal akácfáit. Nem a szemafort ... a raktárházat... a rámpát... Csak a semmit. Szalad az idő. All... úgy szalad. Most reggel van, aztán tíz óra. aztán harangoznak. Akkor feláll, megfogja a talicska szarvát és hazanyikorgatja. De addig jön két vonat. Tíz óra négykor a gyors. Az nem áll meg. És tizenegy negyven- kettőkor a teher. Az sem áll meg. Ezért nevetséges, hogy Bálint a talicskájával utasokra vár. Utasokra, akik leszáll- nának, megkérnék őt, hogy vigye haza csomagjaikat. Ezen a kis állomáson csak két vonat áll meg: három tizennyolckor a személy, ami jön és tizenkilenc húszkor ugyancsak a személy, ami megy. | A forgalmista ^ ~ ----- 1megáll az ^ irodaajtóban, ásít. Homlokára ^ löki a sapkáját és hátramegy ^ a melléképületek felé. S — Na itt vagy? — látja meg § Bálintot. § Bálin} felugrik talicskájáról. ^ Tiszteleg. ^ — Jelentem, itt vagyok! ^ Szolgálatban ... $ A forgalmista megáll, végig- ^ méri, elhúzza a száját. Nyerít- \ve felnevet. C| ^ — Te! — mondja és meg's csóválja a fejét, r- Ej, te, \te!... ^ A szederfákról potyog az S érett gyümölcs. Lila foltok tar- |kállanak a porban. § A forgalmista megoldja a ^nadrágszíját. Eltűnik egy ^deszkaajtó mögött. ^ Legyek dongnék a napban. ^ Bálint visszaereszkedik a ^talicskára. Ül, csak ül, mozdulatlanul. A talicska a fa ^ alatt, körötte a széttoccsanó, klila gyümölcsök. ^ A nap csúszkál a síneken. ^Csend. Csak az állomásépületéből hallatszik néha élesen a ^csengő. A váltók bóbiskolnak melegben, fekete kockafejük \félrebillen. § ^ Az épület mögött tyúkok dapirgálnak. Verebeket zavar kakas. ^ Bálint fején napszítta ka- \lap, vékony, szőrös testén csí- dos matróztrikó. A kikötőben ^ kapta egy román hajóstól. ^ Görbe lábán lötyögő bársony- ^ nadrág. ^ Vizenyős szemmel néz a ‘ semmibe. hanem rebbenés nélkül nézett a szemembe. Néztük egymást . : Mondanom sem kell. hogy •félre léptem — ejh, nem vagyok én jasszfiú! — ám ahogy elmentünk egymás mellett, úgy fordult a fejünk, mintha össze lett volna kötve. Alig mehetett pár lépést, visszanéztem, ő is éppen akkor pillantott hátra válla fölött, de gyorsan elfordította a fejét, mint akit rajtakaptak valami tiltott vagy szégyen- teljes dolgon. Űjabb két lépés után ismét éreztem, hogy néz. Hirtelen visszafordultam. Megint elkapta a fejét. Megálltam és utánabómultam. Lassan sétált, majd óvatosan visszanézett, s látva, hogy állok, megrázta a fejét, mintha csupán a haját igazítaná, de rám egyáltalán nem lenne kíváncsi. Megvagy! — gondoltam és elindultam utána. Hanem az első határozott, gyors lépések után lassítottam. Hogyan szólítsam meg? — nem vagyok iasszfiú! — mindegy, egyelőre gyerünk! Észrevette, hogy utána indultam, gyorsított. Én is. Befordult egy utcába. Én is. Tíz méterre lehetett előttem. Fiatal, de jó alakja van máris, és határozottan szép a kicsike! — gyönyörködtem benne. — Lépéseim gyorsabban kopogtak a köveken, és mintha bennem is visszhangzottak volna. Átkozott cipő! Miért nem gumitalpú? Gondoltam, hogy idegesíti a kislányt ez a mohó kopogás, ami egyre közelebbről üldözi. No, mi ez...?? Lassít! Mi ütött belém, hogy én is lassítok? Megint befordul egy utcába. Éri is. Ritkábban néz vissza. De miért? Gyorsít. Én is. A távolság viszont alig 1 változik köztünk. Na, puff neki! Belépett egy ■ kapun .;: Én nem. Nagyot sóhajtottam és megálltam a kapu előtt. A - nap már a háztetőkön gurul. Hosszúra nőtt árnyékomat a Megfürödtem a lehet< leggyorsabban. Aztán gyors öltössés, bélyegzés, és egy hatalmas szippantással kilódul- tam az üzem kapuján. Meleg volt. A tiszta égről mélyre csüngött le a nap. A rádió szerint vagy húsz-huszonöt fok lehetett. Targoncás barátom akivel ma is jól megizzadtunk a munkában, hangos szia köszönéssel elsietett, mert mint mondta: — Meglátogatom a kislányt vétek kihagyni ezt a napot! — Valóiban vétek — gondoltam, és sétálni kezdtem, nekivágva egy kőbányai mellékutcának. A járdán vigyázva kelleti járni, mert félő, hogy az ember tengeribetegséget kap. Most azonban, ezzel mit sem törődve bukdácsoltam. Azaz dehogy bukdácsoltam! Szinte libegve mentem a kiálló, rendezetlen kőormok felett. S nem tudtam mit- kezdeni egyre türelmetlenebbé váló jókedvemmel. Végül is azt képzeltem, hogy óriás vagyok, és hegycsúcsról hegycsúcsra lépegetek. Meresztget- tem lefelé a szememet: Hahó! Hol vagytok, emberek? Aztán hagytam az óriáskodást, inkább fütyültem, majd egy tavaszi versből ötlött eszembe néhány sor. „ :.. Zeng a csatorna, zeng a hegy orma, zeng, ugye zeng, ugye zeng a szíved.,.” Ügy éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik ma velem. Dúdolni kezdtem: — Tavaszi szél vizet áraszt virágom, virágom .;. Amikor a dal végéhez értem, „hát én mostan kit válasszak ;:— akkor, éppen akkor, abban a pillanatban a másik mellékutcából egy nő fordult be, éppen szembe jött velem. Nem első eset, hogy szembe jött velem egy nő, mégis egyre inkább éreztem, hogy most valami történik majd, és nem is akármi! A nő sétált. Pillanatok alatt elkészült a tervem. Majdnem felkiáltottam, hogy ragyogó! Először is elővettem a legbá- josabb mosolyomat. (Szerencsére volt nálam belőle, mert néha otthon hagyja az ember, mint például a villamosbérletet.) Majd feltoltam a kalapomat homlokom legtetejére. Ezt egyébként a legritkább esetben teszem, mivel szeretem a sapkát jól a szememre húzni. Különben én még nyáron is szeretek valamit hordani a fejemen, mert födet- len fővel mindig az az érzésem. hogy a hajamig mezítláb vagyok. Szóval, mosolyogtam és kalap fenn. A nő már csak huszonöt-harminc méterre lehetett tőlem, és egyre közeledett. Ekkor már láttam, hogy nem egészen illett rá a „nő” szó — olyan értelemben, mint amikor megjegyzi valaki, például .Jó nő!” — ahhoz még nő-nie kellene. Tizenhat éves lehetett. De mindegy. A járda 'belső szélére léptem és igen erősen megfogadtam: én nem térek ki előle, ha belül akar elmenni, s ha kívül — akkor pedig majd oldalra lépek. No. és hetykén a szemébe fogok néznii »Csak azt nem tudtam biztosan, hogy hogyan .kell hetykén nézni. de sebaj!) összecsücsörítettem a számat és fütyültem, de csak magamban. Jött, egyre iött. Az oldal_ lépési manővert megcsináltam. Közben azonban sajnálni kezdtem a kislányt, olyan ártatlannak látszott. Közelebbről nézve, inkább tizen- négy-tizenöt évesnek néztem. Még valami rossz iasszfiúnak néz.s.! Hosszú, boszorkányos szőke haja volt és kékes szeme. A szája szélén apró, piros napocska gyöngyözött, ragyogott. Már egészen itt volt, és nem sütötte le a szemét,
