Pest Megyei Hirlap, 1958. szeptember (2. évfolyam, 206-230. szám)

1958-09-07 / 211. szám

1958. SZEPTEMBER 7. VASÄRNAP "YJCirlap Zengiaélet a külcsíntanról ntosan 111 évvel ezelőtt, 1847-ben jelent meg Pes­ten Tatay István Költészeti és szónóklati remekek című köny­ve, amely körül bizonyosan igen nagy nyelvészeti kavaro­dás támadt, faa ugyan nem nyomta el ennek az alapjá­ban véve igen ártalmatlan iro­dalmi háborúskodásnak a lár­máját az egy esztendővel ké­sőbb kirobbant forradalom és szabadságharc égzengése. Tatay István, akinek személyi ada­tai közül nem sokat jegyzett föl az irodalomtörténet, köny­vét nyilván tankönyvnek szán­ta. főcélja azonban mégis az volt, hogy hódolva az akkori korszellemnek, megmagyaríts» az Irodalomtudomány, neve­zetesen a poétika. a stilisztika, * retorika görög és latin ere­detű műszavait. Az eleven nyelv alaposan el­bánt a derék újító kísérletével, jóformán tudomásul sem vette a Tatay-féle műszavakat, ame­lyeknek már esek ebben az el­felejtett könyvben akadni de­rűfakasztó nyomára. Azon nincs sok mosolyogni való még ma sem, hogy az ódát éneknek, a (himnuszt diős­éneknek keresztelte el, de már az olvasónak ne vethetnék Je támad, amikor azt látja, hogy a dithiramb neve vigalmi dal, a rapszódiáé röpdal (talán csak nem egyik törvénytelen őse a mi ,,röpgyűlés”-ünknek?), a románc cselákvénydal, az elé­gia szenvének, a heroida táv- szózat (ez meg ikertestvére tán a távbeszélőnek), a kantáta zenedal, a legenda hitrege, a novella beszély (negédesebb szavú eleink ezt az egy elne­vezést a föntebb való ember­öltőkben szívesen használgat- ták), a szatíra csalánzat, az epigramma leiige, az akcentus nyominték. A prosodia neve csak a címlapon kapott ke­gyelmet, a belső szövegben már hangmértanként szerepel. A metrika és a poétika pedig a pajkosan hangzó külcsintan nevet viseli. A költészeti kulcsin tanban a pedes versusok (vers­lábak) a sorszakok nevét kap­ták Tatay István bátyánktól, aki hasiték-mk írja a ceruzát, íessií-nak a spoendeusí, sebes­nek a pyrrhichiuet, lejtes-nek a trocheust, szökős-nek a jam- bust, vánszorgó-nak a molos- sust, szapord-nak a tribrachist, lengeteg-nek a daktylust, bo- rongós-mk a bachiust, ké- nyelmes-nek a palimbachiust, repeső-nek az anapaestust, bukkanó-nak az amphimacert, szőkém let-nek az amphibra­ch yst. A népszerű hexameter neve Tataynál hatos lengetegi, a pentameter ötös lengetegi, a distichon pedig lengetegi sor­pár. A négysaótagú vers láb ak még cifrább nevet kaptak. Így az epitntus secundus nyak­rövidség, az epitritus tertius vékonyderék, az epitritus quar- tus kisded lábú, paeon pri­mus, secundus, tertius és quar- tus pedig hosszúfejű, nyúló- nyaikú, derekasdi és t alapi hossz néven szerepel ebben a költészeti külcsintanban. Az érdemes szerző mentségére szolgáljon, hogy ezek a vers­lábak görögül és latinul Is elég nyakatokért titulust kap­tak. lehet, hogy ezért tartóz­kodtak még a felsorolásuktól is a későbbi tankönyvírók. gondolva: eléggé meggyötrik a szegény diákokat a három­tagú verslábak, a négytagúak bebifláztatása már emberte­lenség lenne. A végtelenségig lehetne folytatni a felsorolást, mert Tatay István igen leleményes volt a műszavak kitalálásá­ban. Bizonyosan mélységes fájdalommal töltené el. talán egy szenvéneknek titulált elé­gia megírására ihletné, — mert a téma és a fájdalom nagysága egyetlen zengicsélet- nek nevezett szonettben bajo­san férne el —, ha látná, hogy az utókor milyen hálát­lan volt törekvései iránt, egyetlen egyet sem vett át műszavai közül. Valószínűleg azért nem. mert azokon csak a máz. a külcsín volt magyar, de belbecsük már sehogysem fért össze a magyar nyelv szel­lemével. Pedig a derék nyelv­újító előre harcolt az ellensé­ges közöny és meg nem értés ellen. Könyvének előszavában így ír: „E műszavak nem holmi újítási viszketegnek szüleményei, hanem egyszer­smind annak, mit neveznek, lényegét is ki akarják fe­jezni, s így az idegen műsza­vak mellett némileg magyará­zatul is állnak, magából a do­log és nyelvünk természeté­ből lévén merítve. Elképzelem azonban, miszerint úgy — mint minden szokatlan — né­melyeknek mégis kacajra nyújtandanak anyagot: ezek­nek egyelőre csak annyit vá­laszolok, hogy prosit a neve­tés. Lesznek azonban kétségen túl komolyabb férfiak is, kik e műszavak egyikén vagy má­sikán szinte fönakadandanak; — ezeket arra kérem, hogy méltóztassanak mind belérté- kileg, mind külalakilag jobba­kat ajánlani.. Ez a fölhívás bátorította fel az asztalomon fekvő öreg könyv egykori tulajdonosát, hogy ceruzával írt széljegyze­teiben egyik-másik Tatay-féle műszó helyett másikat ajánl­jon. Így a lassú (spondeus) helyett a „lépő”, a vánszorgó (roolossus) helyett a „hen- gergő”. a lengeteg (dsctylus) helyett az „ugrati” használa­tát javallja a széljegyzetek írója A modern nyelvújítók, a min- ■'* dénáron magyaritók sokat tanulhatnak Tatay István ese­téből. Bizonyos, hogy becsüle­tes szándék vezette tollát, ami­kor lejegyezte vereitékes fá­radsággal kiagyalt műszavait, csak eggyel, a legfontosabb?.! nem számolt; az eleven nyelv szellemének tisztító és be­olvasztó erejével. Nem számolt azzal, hogy az élő nyelv sok­kal magyarabbá formálta már a himnuszt, a románcot, a rap­szódiát vagy a szonettet, sem­hogy elfogadná a helyettük ajánlott erőlködményeket, a dicséneket, a csalánzatot, a röpdalt vagy a zangicséletet. j Mert bizony furcsán hangzana i kicsit, ha Kölcsey dicséneké- j vél'kezdenénk nagygyűlésein­ket. ha a rádió Liszt röp- dalait közvetítené, hogy Pet­rarca, Shakespeare vagy Ju­hász Gyula zengicséleteiről ne is beszéljünk. Magyar László CÁ NEVELT GYERMEK ...............*................................................... J ózsi már akkor ;s t„[ volt a gyermekkoron, amikor — tíz évvel ezelőtt — nevelő­szüleihez került. Háta mögött több mint két évtizeddel, s a hadifogsággal, maga előtt a bizonytalan jövővel: mi lesz most? Választania kellett: külföld­re szakadt szülei — s velük a szűkös élet —, meg az őt sze­retettel hívó nagybátyjáék kö­zött. Józsi az utóbbiakat vá­lasztotta. így lett belőle em- bernyi ember korában — ne­velt gyermek. Egy élet szorgos munkájával összekuporgatott családi ház, három szép szoba lett az otthona. Anyja helyett anyát kapott. S tőle a gyer­mektelenül mégöregedett asz- szony minden felgyülemlett szeretetét, melegségét. A kívánságát is lesték, még kérnie sem kellett. Puha ágy, vasalt ing, meleg étel, tiszta ruha várta. Cserébe nem is kértek tőle mást, csak jó szót, szeretetet. Meg néha egy kis segítséget a ház körül. Hiszen az övé lesz itt minden. A ma­gáét szépíti, gyarapítja, ha teszi. De mostanában nem teszi. Két hétig könyörgött az anyja, hogy kötözze fel a szőlőlugast, végül mégis magának kellett megcsinálnia. Úgy kínlódott, nyújtózkodott, fájós derekával a hokedlin állva, hogy közben körül sem mert nézni, nehogy leszédüljön. A jó szó is ritka vendég lett Józsi ajkán. Szűkén bánik vele, mintha pénzébe kerülne. Ha szól, csak durván, sértőn teszi. Liegiöbbször meg nem is szól. Csak elmegy, hazajön, eszik, alszik. Hol jár, mit csinál, ő tudja. Pedig a mama szeretné tud­ni Hiszen egyetlen 'fia Józsi, hogyne érdekelné minden, ami vele, körülötte történik. Józsi jelenti neki a kapcsolatot a mával, a külvilággal. Józsi mindennap Pestre jár dolgoz­ni; ő évszámra nem mozdul ki falujából. Józsi ezerfelé meg­fordul, sok emberrel találko­zik; ő legfeljebb a piacra megy ki néha. Oda is csak néha. Mert a mama szűkösen él. Csekély­ke nyugdíj, egy kis mellékes, pamutgombolyításból, meg a Józsi 500 forintja: ennyi a havi bevétele. Ebből élnek hárman. A mama, a „fater1’ — így ne­vezi Józsi a nagybátyját —, meg a fiú. Azaz Józsi nemcsak ebből. Mert azon az 500-on kí­vül, amit a kosztért, lakásért, mosásért, gondozásért, szürete­iért hazaad, neki még marad 1000—1100 forintja. S mégis, sokallja az ötszázat. Pedig az üzemi kosztot még nem kós­tolta: a mama csomagol min­dennap, hazait. Az ötszázból, meg a kis nyugdíjból. Hogy csinálja? Úgy, hogy a kertben veteményt, zöldséget termel, mert így olcsóbb. Úgy, hogy kecskét tart, legalább a tejért, túróért n\e kelljen pénzt adni. Úgy, hogy öreg kezeivel még este is a tarka pamutcér­nákat gombolyítja, mert az is hoz egy pár forintot a házhoz. Úgy, hogy a finomabb falatok­ból sosem eszik, csakhogy Józsinak legyen. Cserébe nem kér mást, csak néha egy kedves szót. Csak annyit, hogy ha megsimogatja fia fejét, ne rázza le a simo­gató kezet magáról. Annyit, hogy ne hangolja a menyasz- szonyát leendő anyósa ellen. Annyit, hogyha megkérdi: mer­re jártál, Józsikám, ne az le­gyen a válasz, „mi köze hoz­zá?!” Csak annyit kér, hogy hadd lehessen ő is igazi anya és — majd egyszer — nagy­mama. Mindössze ennyit kér. Pedig több járna neki. Mert mibe kerülné Józsinak, ha a „hol voltál, Józsikám?” kérdésre azt felelné: „Cukrászdában voltunk anyukám. Nézd, rád is gondoltunk, hoztam neked két krémest.” Nem volt mindig ilyen á Józsi. Csak amióta komolyan udvarol. Az igaz, hogy mindig kényelemszerető és befolyá­solható volt. Ha úgy érezte, hogy van kihez tartoznia, egy­szeriben durvább lett nevelő­anyjához. De most, több ennél. Kíméletlen és önző. Mint aki' nyeregben érzi magát: itt úgyis minden az övé lesz egy­szer. Dehát éppen ezért, kétszere­sen meg kellene becsülnie amije van, és aki nyújtja neki. Hány olyan fiatal van, aki boldog lenne, ha egy parányi szobát kaphatna a szüleinél, amikor megnősül. Józsi három szoba között válogathat, s még az sem jó neki. Egy dologról azonban megfeledkezik: arról, hogy ami őt otthon körülveszi, az még nem az övé. Csak lesz, ha megérdemli. De ezért ő is tar­tozik valamivel: szeretettel, emberséggel. És egy kis alkal­mazkodással. Józsi úgy érzi, a mama zsarnoki természetű. Pedig nem az: inkább anyás­kodó. Egy emberöltőt élt le úgy, hogy nem volt kire paza­rolnia a szeretetét. Most igyekszik pótolni. És Józsinak ez is terhes?! Pedig ez a szeretet akkor is körülvette, amikor súlyosát vétkezett. A mama akkor sem tagadta meg, amikor a rossz útra csábító barátok mind cserbenhagyták. És ez a szere­tet most sem hunyt ki, pedig Józsi gorombasága nap mint nap oltogatja. De a mama nem haragszik. Csak sír — és megbocsát. Egy hízelgő szó napokig boldoggá teszi. Egy gorombaság hetekre elszomorítja. És Józsi? Talán nem is tud­ja. nem is érti, hogy ha így folytatja, egyszer mindent el­veszíthet: az anyát, az otthont, s ezt a tíz éve ki nem húnyó szeretetet. Nyíri Éva Haranggyar sohasem volt és nincs is sehol a világon. Évezredek óta kézműipar a harangöntés mestersége és fogásai is tán épp oly ősiek, mint az élet és halál titkait kutató ember harangkongatá- sa a misztikus felsőbb hatal­mak tiszteletére. A szobánál nem nagyobb műhely, ahová belépünk, s az ajtajával szem­benálló lángálló, épp úgy le­hetne négyezer éve Egyiptom­ban, vagy ezerötszáz éve Ró­mában, mint ahogy a benne sürgölődő emberek is. De mert napjainkban a Pest me­gyei Örszentmdklóson van, a régieknél bennünket jobban érdekel, különösen mivel­hogy ez a műhely, a harang­öntő mester műhelye újdonat­új, a mesterség gyakorlására jogosító iraton jóformán még a tinta sem száradt meg, alig néhány hónapja, csak a ta­vasz óta öntenek itt haran­got... Azaz, dehogy is a tavasz óta, akkor csak hozzákezdtek a munkához, mert hónapokig eltart az előkészület. Előbb a magját csinálják meg fából és azt finom agyaggal beke­nik, ezen a rétegen pedig újabb agyagréteggel a ha­rang ércvastagságát alakítják kh Csak ha már teljesen ki­száradt a forma, akkor kerül­het sor az öntésre, de még meg kell ásni a lángálló előtt az öntőgödröt, abba állítják be aztán keskeny fejével felfe­lé a formát, hogy a fejen levő nyíláson át a két forma közti rést a megolvadt bronz majd betöltse. S mert még a harang díszítéseit, a rákerülő képe­ket meg feliratokat is meg kell csinálni és ha kész, rá kell helyezni a forma belse­jére, hogy a harang külsején kidomborodjék, legalább há­rom hónap telik el, amíg a gödörből a megöntött, a kész harangot kiemelhetik. Ám még akkor sem fejeződött be a munka. Leverik a harang érctestének agyagburkát, az­Elkészült az e iső harang az őrszentmiklósi harangöntő műhelyében Ducsek István m( újságot tud mondani: nagy — Nemsokára hét mázsásat öntünk, a tiszatarjáni refor­mátus eklézsiának és neve ia lesz a harangnak: Szabadság- harang. Ha megkondul, majd tán homokfúvóval, reszelővei, drótkefével megtisztogatják, megfényesítik. Fejébe belülről beerősítik az öntöttvasból ké­szített nyelvet, aztán magát a harangot vasból csinált „ko­ronájára”. Faállványzaton nyugvó sínekre helyezik vé­gül. Most már kész a ha­rang, bár még az utolsó simí­tások hátra vannak, amíg csak ei nem szállítják, reszelővei, kefével valamit minduntalan szépítenek rajta. Ott áll most már némán az udvaron az új harang, fel­irata elmondja a történetét: „öntötték 1861-ben a rozs- nyói egyházmegye és Zádor- falva híveinek adományából. Újra öntötte Ducsák István harangöntő mester, Örszent- miklós 1958.” Ez az újjáéledt harang az első, amit Űrszentmiklóson öntöttek. Néhány nap múlva vonatra teszik és elutazik Borsod megyébe, ahol a zá- dorfalvi katolikus templom tornyában pár éve megnémult, mert megrepedt. A második harang pedig éppen most készül, hogy hogyan öntik, perceken belül tanúi lehe­tünk. Lángol a lángálló, 178 kiló réz és 42 kiló ón szortyog benne, 220 kilós harang lesz belőle. Az ugyancsak bor­sodi Hangács református temploma ugyanakkora ha­rangot kap, mint amekkora az udvaron álló katolikus ha­rang. Kék munkásruhás, fekete hajú férfi hosszú vasrúddal kavargatja a megolvadt fé­met, Ducsák István a mes­ter és mellette két fiú sü- rög-forog, a két harangön­tő inas. Aztán a lángállót megcsapolják, kiíolyónyílásá- ból kiütik a kőkeménnyé égett agyagdugót és az öntő- gödörhöz vezető nyitott agyag- csatornában lángoló erecske, a megolvadt bronz alig fél perc alatt végigfolyik. Most gyorsan faszenet szórnak a gödör tetejére és ezzel a ha­rangöntés máris véget ért, annyi időbe se tellett, mint amennyi az elmondásához szükséges. A mester és inasai hátat is fordítanak a lángállónak, meg a gödörnek, műhelyük első­szülöttjét, a zádorfalvi ha­rangot veszik körül az udva­ron. A hangácsi harang per­sze most még lágy, de hol­napra majd megkeményedik, kiássák, hozzákezdenek a tisz­togatáshoz. — Tíz év után most öntöm az első harangokat — beszéli Ducsek István, mialatt a kész harang Mária képét reszelgeti. — Lakatoskodtam, mert az is vagyok. A harangkorona la­katosmunka, meg a harang­láb elkészítése is. Egy éve csak lakatos iparigazolványt kaptam, aztán, hogy harang­öntésre is kértem az ipart, el kellett mennem Ceglédre, az öntödébe vizsgázni. A gya­korlati után elméleti vizsga következett, hárman is jöt­tek Pestről, a minisztérium­ból, a vizsgabizottság. Mond­tam magamban, nem lesz ne­héz a vizsga, mit is kérdez­hetnének, hiszen nagyon rit­ka ez az ipar, a harangöntés- hez még a hajdú is többet ért­het náluk. De olyan szak­szerűen faggattak, egészen belehűltem, mert tudtommal az öreg Slezák Laci bácsi, egykori mesterem, meg egy­két segédjén kívül senki sincs az országiban szakember. Ké­sőbb azonban megnyugodtam, valóban nincs több hozzá­értő, de a vizsgáztatók, mi­előtt Ceglédre utaztak, el­mentek a pesti Slezák-műhely- be és gyorsan megtanulták a harangcsinálás elméletét. így legalább láthatták, ón is értem a mesterséget és meg- érdemlem az iparigazolványt. Hazajöttem, ide kértem az ipart a szülőfalumba, ahon­nan 34 éve elszerződtem Slezák műhelyébe négy esz­tendőre tanulónak. Két öcsém akkor már ott dolgozott és né­gyen jártunk be, mert velünk jött az apám is, sokgyerme­kes, szegény földműves em­ber. Ott napszámoskodott. Most pedig egykori meste­remmel az egész országban csak ketten vagyunk harang­öntő kisiparosok ... — Még a fiamból is harang- öntő lesz — hangsúlyozza, — De előbb csak érettségizzen, most járja a hetedik általá­nost. Aztán a két tanulót szólal­tatjuk meg. Előbb a nagyob­bat, Kurja Ferencet, de nyom­ban kiderül róla, bár a má­siknál egy esztendővel idő­sebb, ő a kisinas. Csak egy éve állt be lakatos tanulónak Ducsákhoz, most pedig egyben a harangöntő szakmát is elsa­játítja. — A szomszéd községből, Erdőkertesről járok át — mondja. — Előbb Pestre jár­tam a hajógyárba, de nem szerződtettek tanulónak, csak segédmunkás voltam. — Én meg idevaló vagyok, szentmiklósi — szólal meg a 16 éves K. Jakab István, — Egyenesen az iskolából jöt­tem és már két esztendeje ta­nú lóskedom. Két parasztgyerek a fővá­ros közelében levő falun, aki megmarad és odahaza tanul ipart, ilyen is ritka manap­ság, majd oly ritka, akár a a szabadság meg a béke hangján beszél... A mester csak úgy, a kezé­vel meglóbálja a zádorfalvi harangot, megrezdül a leve­gő és a harang csengő-bongó, érces hangján kíván jó utat nekünk. Szokoly Endre harangöntő. Ducsák, a mester és Jakab Pista, az inas tisztogatják műhelyük elsőszülőttjét

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom