Pest Megyei Hirlap, 1958. április (2. évfolyam, 77-101. szám)

1958-04-13 / 87. szám

-'CíXf í 1958. ÁPRILIS 13. VASÁRNAP Ezt írták ma 50 éve... Megölték Galícia kormányzóját — 12 évre ítélték a liliomtipró papot Repülő-világrekord: 9 perc alatt 10 kilométer! szerkesztésű repülőgépével és 9 perc 15 másodperc alatt 19 kilométert repült! A „hatal­mas teljesítményről” a lap azt írja, hogy a közeljövőben nemigen fogják tudni megdön- teni ezt a rekordot. Ügy látszik, nincs sok új a nap alatt, mert itt a követ­kező hír, amelyet Milánóból jelentettek. Eszerint Luna- galli apáca gyermekmenhe- lyén 7 gyermek ellen elköve­tett erkölcstelen merénylet miatt Don Riva lelkészt 12 évi fegyházra ítélték, az igaz­gatónő pedig 10 havi fogházat kapott. Ma 50 éve. ; Komoly és elgondolkoztató a cikk. melynek címe: „Ipari sztrájkok 1906-ban”. Kossuth Ferenc kereskedelmi minisz­ter adatta ki az 1906-os ipari sztrájkokról és munkáskizá- rásokról szóló statisztikáját. Ez a kis cikk kíméletlenül le­rántja a leplet az akkori mun­kaviszonyokról és fényt vil­lant a munkásmegmozdulá­sokra. 1906-ban 558 ipari sztrájk volt, mely 65 szá­zalékkal több az előző évi­nél. A sztrájkolók: elsősorban a magasabb bér kivíváséért hagyták abba a munkát, má­sodik ok volt a munkaidő leszállításának követelése, har­madikként követelték május 1 ünnepként való elismerését. A cikk szerint sztrájkok voltak azért is, (hogy a hatóságok a bizalmi férfiakat hivatalosan is ismerjék el. Az akkori kormányzat a jogos munkás­követelések miatt a gyárak­bői 6072 dolgozót zárt ki és tett teljesen kenyértelenné, V an e lapban ipari rovat is, ahol nagyon sok élel­miszerhamisító elítéléséről ol­vashatunk. A szlutyázás már 50 évvel ezelőtt is divatban volt. mert az élelmiszer bün­tető bíróság emiatt Kis Jó­zsefeiét és özv. Molnár Pálné alsónémedi tej fölárusokat 20 korona. Schwartz Géza kakiu- csd gazdálkodót pedig 30 ko­rona pénzbüntetésre ítélte Mintha csak ma lenne ... És most lássuk, mi történt a sportban? Az FTC népsze­rűsége már 1908-ban is fénye­sen ragyogott. A prágai Sparta csapatával mérkőzött meg és ezen a mérkőzésen eddig so­ha nem látott tömeg — 4000 ember! — jelent meg. akik előtt a zöld-fehérek 4:0 arányban győzték le a prá­gai csapatot. Az MTK is játszott a Spártával, a kék­fehérek játékára azonban csupán 2500 néző ment ki, azok is csalódtak, mert a bu­dapesti csapat csak 0:0 ará­nyú döntetlent ért el a Spárta ellen. íme, a Pesti Hírlap 1908. április 13-i számának rövid kivonata. Forrongó nemzeti­ségek, piszkos adósságokba keveredő úri katonatisztek, a dolgozók jajkiáltása a száraz statisztika tükrében, ekkor a boldog „mély békében’’, ami­kor minden „szép, csendes, jó volt, és mindenki jól élt” ..: Kalmár Pál Ivan Mestrovic, a legnagyobb Jugoszláv szobrászművész legújabb alkotása: Vágyódás EGY KULTŰRHÁZ TÖRTÉNETE AZ EMBEREK topogtak a pénztár előtt. Nem a türelmet­lenség, a hideg kényszerítette őket a mozgásra. A ser mesz- sze kígyózott a kis ablaktól, amely fölött egy selyempapír­ra nyomott plakát hirdette, hogy ma Táborfalván tart elő­adást a vándormozi. Egy asszony s egy fiatal férfi igyekezett a sor felé. Ko­vács Miklósné elnökasszony, a falu vezetője is kíváncsi volt a filmre, jegyet akart venni. Társa, Nagy János építészmér­nökhallgató a sarkon csatla­kozott hozzá. Beszélgettek. A téma: a hideg, a mozi és a sorbanállás volt. — Kellene nekünk egy kul­túrház, akkor nem lenne ilyen nagy sor — szakadt ki a szó az elnökasszony ajkán. — Igen, talán már én is tudnék segíteni, legalább a tervezésnél. Itgy született meg a gondo­lat három évvel ezélőtt egy fagyos délutánon. TÁBORFALVAN már áll a kultúrház. Még sok munka van rajta ahhoz, hogy készen legyen, de előadást már tar­tottak a nagytermében. Az an­tik sítlust, a dór oszlopokat, a lépcsőzetet, a domborművek helyét még csak sejteni lehet. A termek és szobák fala va­kolatlan, nincs még bútorzat, a villanyvezetékek a falon lógnak, de az ember, belépve az épületbe, már érzi, hogy ez a kultúra otthona lesz. 21 he­lyiség áll majd a vendégek rendelkezésére. A nagyterem 380 embert fogad be, a szín­pad 96, az előcsarnok 100 négyzetméter területű. Elké­szült az olvasóterem a könyv­tárral, a játékterem a szertár­ral. Két büfé is léSz az épü­letben. Augusztus 20-ra alkotmá­nyunk ünnepére tervezik a kultúrház ünepélyes felavatá­sát. Közel kétmillió forint ér­tékű lesz az épület, ha elké­szül, s ezt a pénzt, anyagot, munkát a falu lakosai terem­tették elő. Az emlékezetes téli beszél­getés után Nagy János meg­kezdte a tervek elkészítését. Nappal tanult, éjjel rajzolt és számolt. Villanyfénynél ala­kult, bontakozott az épület formája. Egy kis budapesti szoba, valamelyik diákszálló falai őrzik az alkotás titkait. Ez volt a kőművessegédből lett mérnökhallgató első önálló munkája. Nehéz feladatot vál­lalt, hiszen az épület saját fa­lujában áll majd, rokonai, ba­rátai, ismerősei lesznek a mű bírálói. A baráti szem mindig kritikusabb, ha megértőbb is, mint az idegen. Nem akart szégyent vallani. A megálmo­dott, megtervezett házat maga is akarta felépíteni. Vállalta a hetenkénti utazást, feláldozta a vasárnapjait. 1956. JÚLIUS 1-ÉN kezdték meg Jáki Jenő földesúri kas­télyának a bontását. A falu apraja-nagyja ott sürgött-for- gott az épület körül. A hon­védség alakulatai is segítettek, különösen a fuvarozásnál. A nagy nyári munkák ellenére elvégezték a bontást, ősszel már megkezdték a kultúrház alapozását. Az ellenforradalom meg­akasztotta a munkát. Az em­berek megijedtek, meg sajnál­ták a kárbaveszett igyekezetü­ket. Hiszen az úr most bizto­san visszahordatja az anyagot a kastélyhoz. De a szovjet csa­patok levágták az ellenforra­dalmi hidra fejét. Megmaradt paraszti kézben a föld, mun­kás kezében a gyár s felépül­het a táborfalviak kultúrháza is. 1957 tavaszán már újra munkálkodtak a falusiak. Sze­R(:rdések - elalvás előtt r>-^ronznyelű handzsár az idő acélból, nemes vasból... — Adtunk-e, mit adni tudunk munkából, tettből, dalból? Szelíd almák a csillagok, fényév-kocsányon függnek ... — Leszünk-e ily lámpásai a szívünknek-szent ügynek? Erők, billiók, távolok: az ember ujja rajtuk... — Lesz-e, hogy szándékok tüzét ím ugyanígy uraljuk? Felfedve már a kozmosz is, lelibben titka fátyla... — A Jövő kutató szemét, emberségünk kiállja? Megoldva béklyónk, nem tejút — szárnyunk repít a holdhoz .. — önzésünk kapcsai alól lesz-e ki majd feloldoz? Atomok hátán tör elő palackjából a szellem... — Ó, napunk lesz-e gyermekünk, vagy kard lesz szívünk ellen? Havas Ervin műk láttára, kezük nyomán nőttek a falak. A népfront, a KISZ, a nőtanács helyi szer­vezetei, a tanulók, a pedagó­gusok mind a kultúrházért dolgoznak. Nagy János elvtárs a következő szavakkal fejezte ezt ki: „Az összes tömegszer­vezet egy kasszába gyűjt”. Bá­lokból és más rendezvények­ből 14 ezer forint hasznot sze­reztek — a kultúrházra. Kis János, a népfront elnöke a munka egyik motorja. Tábor­falván jól, nagyon jól dolgozik a népfront, élő cáfolat a ború­látók fejcsóvál ására, hitetlen­kedésére. Török Sándor bácsi, a falu egyik legöregebb lakosa tört lándzsát elsőnek az épít­kezés mellett. Ö már sajnos nem éri meg a beteljesülést, meghalt. Pedig, hogy szorgos­kodott a munkák során! Sze­retett volna legalább egyszer életében a kultúra templomá­ban ünnepelni. Helyette Is dolgozik most Schulcz Vendel, Mészáros Miklós, Csinos Irén, Csűrös Miklós és a többi öreg s fiatal. A kiszisták — Mészá­ros Lídia, Nyíri Miklós, Csű­rös Matild, a Szabó-testvérek, s a többiek — ligetet ültetnek, parkot varázsolnak az épülő kultúrház köré. Már tervezik az épület mögötti kis erdő par­kosítását is, ott lesz majd a népkert, az ünnepek, a majá­lisok és mulatságok helye. Tervek, tervek, tervek. Az emberek, ha egyszer munká­hoz kezdenek, egyre többet akarnak elvégezni. S miért ne, ha eddig akarásukat siker ko­ronázta?. IGAZ, 100 EZER forint hiányzik még ahhoz, hogy telje;... készen legyen a kul­túrház s a község pénze már elfogyott. 190 ezer forintot adott a helyi tanács, 75 ezer forintot az emberek adtak ke­zük munkájával, de még kel­lene, mert a villany és vízve­zeték beszereléséhez szakem­berek, anyagok szükségesek. — Talán a megyei .tanács segít rajtunk — mondta Nagy János, aki közben már az egyetemet is elvégezte — csak hitelt kérünk, reméljük meg­kapjuk. Mi is reméljük, hogy a me* gyei tanács teljesíti a tábor­falviak kérését, már csak azért is, mert mi is ott aka­runk ünnepelni a kultúrház avatásánál. Filyó Mihály VITALIANO BRANCATI: ^ C S Ó IK Minden jól ment volna Mil- letariban. A főutca, a piactér, a székesegyház, a frissen me- szelt, zöldre mázolt kormány­zói palota, benne Camevale festői képei s az épület előtt álldogáló kis szerszámos lovak is már mind magukon érez­ték a Főkormányzó tekintetét, akinek látogatását közelinek ígérték. Még az a botrány is elcsitult (egy ecsetvonással megoldották), amely Camevale tanácstermi festménye körül támadt. (Többen felfedezték ugyanis, hogy a képen az egyik kutya különös módon a Kama­rádra hasonlít.) Minden jól ment volna tehát Milletariban, s a közelgő szemle ünnepélyes­sé derítette volna még a város vezetőinek arcát is, ha a fiatal Triglino nem veszi fejébe és nem jelenti ki barátainak né­pes csoportjában, hogy a ma­gas látogatás alkalmával — meg fogja csókolni a Főkor­mányzót. Először senki sem tulajdoní­tott e nyilatkozatnak túlzott jelentőséget, még akkor sem, amikor esténként sorra érkez­tek a különféle titkos jelenté­sek: „ügy hallottuk, a fiatal Triglino kijelentette: megcsó­kolja a Főkormnáyzót... Ma, a Szűzanya képe előtt Triglino Riccardo di Rosario úr meg­esküdött, hogy megcsókolja a Főkormányzót __Egy kávéhá­z i beszélgetésből értesültünk, arról, hogy Triglino úr elha­tározta: a Főkormányzó urat csókkal illeti... Alulírott saját fülével hallotta, hogy nevezett Triglino Riccardo határozottan ■t7an egy hetvenhat éves * öreg bácsi ismerősöm, akii ahányszor találkozom vele, mindig ezt a refrénszerű só­hajt. mondja: — Bizony, kedves öcsém, nem tudod, milyen szép vi­lág volt itt 50 évvel ezelőtt. Ez a mai világ csak tüleke­dés, harc. Bezzeg akkor, nyu­godtan éltek a népek, szépség és jóság volt minden.;: .:. Ma 50 éve, 1908. ápri­lis 13-át írták. Itt fekszik előt­tem a Pesti Hírlap akkori szá­ma, melyből azt szeretném kideríteni, vajon igazat mon­dott-e az öreg, vagy csak a múlt idő messzesége adta aj­kára ezt a mondatot. Hát ha éppen nem is hazudott, de nem mondott igazat. Mert nézzük csak a „slágert”. A cím: „Lembergben megölték Galícia helytartóját”. Az Osztrák—Magyar Monar­chia ekkor hatalmának tető­pontján volt, és a tartomá­nyokban kormányzók gya­korolták a királyi jogokat. Galícia helytartója gróf Po- toczki András volt, aki .tűz­zel és vassal gátolta meg azt, hogy a nemzetiségek hangot adhassanak követelésüknek. Elégedetlenség és jajszó töl­tötte be ektkor Galíciát és kevés volt azoknak a száma, siklik Potoczki színe elé ke­rültek. Az egyik fogadónapon mégis meghallgatta Sziczin- szky Miroszlav egyetemi hall­gatót, aki revolvert rántott elő zsebébőd és öt lövést adott le a helytartóra. Laká­jok rohantak be, akik lefog­ták Sziczinszkit. és ikdtuszkol- iták az előszobába. Itt pa­rasztok vártak kihallgatásra. A merénylő odafordult és így szólt hozzájuk: — Értetek és Galíciáért tet­tem. A lap természetesen sajnál­kozik Potoczfcdn. nemzeti hős­nek állítja be, Sziczinszkyről viszont úgy ír, mint rabló­gyilkosról. A vezércikkben azonban már elszólja magát, mert ilyeneket ír: „Ausztria politikai szétzüllésének egyik jelét látjuk, ebben a merény­letben"’. A vezércikk vége így szól: „A gyilkosságnak le­het talán mentsége a despo- ta Oroszországban, ahol a po­litikai érvényesülésnek min­den útja el van zárva’, és a hivatalos erőszak gyilkolást provokál.” Egy-két mellék­mondat után ez a nagyon sok mindent eláruló mondat zárja . be a vezércikket: „Az effajta | politizálás elől el kell zárni [ a Monarchia határait”^ E z a nap nagyon mozgat- i más volt, mert a P.esti l Hírlap egy újabb „szenzáció- ] ról” ad hírt. Nem másról van j szó, mint arról, hogy két ve- | zérkari tiszt — ikertestvérek — j öngyilkos lett. A két katona- j tisztet szeníkviczi Palkovics I Miklósnak és szeníkviczi Pal-1 kovics Pálnak hívták. Egy- i szerre lőtték magukat fejbe, j s mint a lap írja, „az öngyil- \ •kosság mély megdöbbenést \ keltett a főváros úri körei- \ ben”. Megírja az öngyilkosság ] okát is. A két „társaságbeli, I becsült katonatiszt” igen nagy í adósságokba keveredett, uzso- j rások és zugbankok karmaiba I került, és adósságaik évről j évre szaporodtak. Már-már; úgy látszott — írja a lap —, j hogy sikerül az úri társaság i részére megmenteni őket, mert i mindkettő előtt jó parti lehe- i tősége állott. Az egyiknek egy \ mágnáslány, a másiknak pe- i dig egy gépgyáros lánya volt a menyasszonya. Az apák azonban úgy látszik, óvatosak voltak, mert mikor megtud­ták, hogy a testvéreknek fe­jenként több mint 100 000— 100 000 korona adóssáiga van, felbontották a „szerelmi’’ mát- kaságot. Ezért hát e két je­les úriember hová menekül­hetett? Csak a halálba. A lap így fejezi be a cikkét: „Nagy katonai pompával temetik el őket”. Most böngésszünk egy kicsit a hír-rovatban. Nagyon érde­kes dolgokat olvashatunk. A lap a technika óriási fejlődé­séről ad számot. Megírják, hogy De la Grange Leó, Fran­ciaországban Issy-les-Moli- iieaux melletti katonai gya­korlótéren fölszállt saját kijelentette: meg fogja csó­kolni o mi Főkormányzón­kat ...“ De hamarosan feltámadt a gyanú, hogy ez az egész dolog igen komoly fordulatot vehet azon a nevezetes napon. Más jelentések ugyanis közölték Triglino úrról, hogy jelen eset­ben egy fiatal egyetemi hall­gatóról van szó, aki valóban alázatos imádója a Főkor­mányzónak; ráadásul vérmes, erőszakos és fékezhetetlen fic­kó, különösen olyankor, ami­kor arca a szokásos borvörös színből hirtelen sápadtra vált. A fiatalember egyébként egy vasúti átjárónál lakott s gyak­ran megtette, hogy ismerőseit az erkélyre csődítette, ő ma­ga meg a töltés szélén szoro­san a sínek mellé feküdt s az utasok elképedésére elzúgatta a feje mellett az egész vona­tot. És a szülőházban lefolyta­tott házkutatás alkalmával el­koboztak egy testes, még be nem fejezett kéziratot, amely ezt a címet viselte: Értekezés a Főkormányzó Ur isteni tulaj­donságairól. Az eset nem volt ugyan komoly, de igen súlyos­nak látszott. Mit lehet egy ilyen őrülttel tenni? Lecsukni? Botrány lenne. Eltávolítani Milletariból? Az ünnep kellős közepén térne vissza. „Megöl­ni?“ — kérdezte a Kamarás, nevetve saját meghökkentő öt­letén. „Ó, az felizgatna engem” — válaszolt a Kormányzó ijed­ten. Elhatározták hát, hogy a józan ész sugallta utat követik: egyidejűleg meghatott, szigorú és derűs hangot használva, meggyőzik fogadalmának tart­hatatlanságáról. A fiatal Trig- linót, aki magán kívül volt ek­kora megtiszteltetéstől, maga a Kormányzó fogadta. — De kedves gyermekem! — kiáltotta, miközben az ifjú elő­relépdelt a hatalmas teremben — csak nem tréfál? Az ön ko­rában áltálában a hölgyeket szokták megcsókolni! Triglino félszegen ült az asztal előtt. Nem értette ponto­san a szavakat, amiket hallott. A Kormányzó pedig észrevette, hogy a fiatalember arca, bár még nem volt falfehér, már el­hagyta a borvörös színt. — Gyermekem! — ismételte a Kormányzó —, amikor én olyan fiatal voltam, mint ön, nem volt más kívánságom, mint hogy megcsókolhassam a hölgyeket és valójában nem is csókoltam meg, csak nőket. Triglino mindezt képtelen volt megérteni. — Gyermekem, a Főkor- mányzó urat mi csodáljuk, sze­retjük, tiszteljük, de gyerme­kem, nem lehet, nem szabad őt megcsókolnunk! Triglino erre felugrott a székről: — Ó, átkozott árulók! — Üljön le és nyugodjék meg! ön értelmes ember. Rá­adásul kiváló író is. Igen tet­szik nekem, amit a mi Főkor­mányzónk isteni tulajdonsá­gairól írt. Előkelőén tudja ki­fejezni magát. A könyvet a kormányzóság költségén fog. juk megjelentetni: valóban szép kiadvány lesz! — Köszönöm! — kiáltotta Triglino — köszönöm! — És megragadva a Kormányzó ke­zét, megcsókolta azt kétszer- háromszor. — Mit csinál! — szörnyedt el amaz, felemelkedve karos­székéből. — önnek ilyen rossz szokása van, hogy egy semmi­ségért is megcsókolja az em­bert? — Uraságod felizgatja ma­gát! — mormolta keserűen Triglino. — Felháborodik, mert én, mint alázatos fia, megcsó­kolom a kezét? — De mi a fenének kell egy­általán megcsókolni valakinek a kezét? Ez barbár szokás! Én megértem az ön érzelmeit. De ön — és itt a Kormányzó le­halkította hangját — ön, aki jó író, miért nem szavakkal feje­zi ki magát? Szavakkal, uram­isten, szavakkall — Uraságod megaláz en­gem!— suttogta halálsápadtan maga elé Triglino. — Szép gyermekem, ne ve­gye szó szerint, amit mondok! Jót akarok önnek. Ám csókol­ja csak meg a kezemet, akár csókoljuk is meg egymást, mint testvérek, hiszen köztünk, egyszerű emberek között, min­dent szabad. De ne csókolja meg a Főkormányzót! — De miért ne? — robbant ki Triglino, olyan dühösen, mint akit régtől melengetett kedvenc tervétől akarnak meg­fosztani. — Miért ne? — Mert a Főkormányzó urat. megcsókolni neveletlenség! Ért engem, az ördögbe is! Sértés! Fütyülök rá, ha olyan fehér is lesz most, mint a viaszgyer­tya! Akár meg is ölhet! Akkor is $zemébe mondom, hogy egy őrülttel kerültem össze, ha ön­nek ilyen gondolatok forognak az agyában! — Lovag, hagyjuk a sérté­seket — szólt nyugodt hangon Triglino. — Parancsoljon ve­lem, uraságod. Én tudom a kö­telességemet! — Ó, az isten szerelmére, hát így kell beszélni! — Mondja meg tehát őszin­tén, mi a parancsa számomra? A Kormányzó ismét lecsen­desítette hangját és egy szerel­mes asszony kedvességével, aki lelkére' köti férjének a hitvesi hűséget, belesuttogta az ifjú fülébe: — Én nem parancsolom, én csak kérem, hogy ne csókolja meg a Főkormányzót! — Az ön szolgája vagyok! — mondta Triglino szárazon, de kiismerhetetlen jelentéssel, majd felkapta kalapját és ki­sietett. A beszelgefes eredménye nem látszott egészen meg­nyugtatónak. A Kamarás, gya­nakvó ember, tartott attól, hogy az ilyen vad természetű fiatalemberben egy „habzó szájú“ ló rejtőzik s ehhez ke­vés „egy hitvány ígéret gyep­lője“. Aztán meg az a mondat, amit úgy dobott az asztalra, mint egy ötlírást, hogy „Az ön szolgája vagyok", egyáltalán ígéretnek tekintendő-e? Ki­mondta talán világosan, hogy: „nem fogom megcsókolni a Főkormányzót“? Végül is egy fénykép meg egyenesen féle­lemmel töltötte el a Kamarást. Triglino arcképe volt. az egyik

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom