Pest Megyei Hirlap, 1957. december (1. évfolyam, 183-203. szám)

1957-12-01 / 183. szám

f Vffcxrtil/P 9 m KjfCirlap 1957. DECEMBER 1. YASÄRNAP Beszélgetés az írókkal G ellert ' Oszkár 1948-ban Kossuth-díjat kapott, most pedig, 75-ik születésnap­jára kitüntették a Munka Vö­rös Zászló Érdem-renddel. Na­gyobb elismerés ma alig érhet költőt. Ezt az elismerést még tetézte egy háromhetes bul­gáriai aj ándéklki rándulás, melynek alig volt olyan állo­mása, ahol dicsőítő újságcik­kek és ünnepi fogadások ne köszöntötték volna a magyar költőt. Gellert mindennek örült. Büszke volt a kitüntetéseikre, az utazásra azonban egészség- ügyi ökoikból is szüksége volt. Ezt meg is magyarázta: —- Utoljára négy évig fe- iküdtem a kórházban. — Négy évig hallgatott? Gellert élénken tiltakozott: ■— Sohasem hallgattam; De az alkotáshoz idő kell. A kór­háziban olyan szomszédom akadt, aki mellett amúgy sem lehetett volna hallgatnom. Ez Révai volt Neki ugyan hasz­talan bizonygattam volna, hogy a felszabadulás óta nyolc verskötetem jelent meg, kö­zöttük két válogatott gyűjte­ményem, tehát ezután már egy kicsit megpihenhet az em­ber, különösen akkor, ha be­teg. Állandóan vitatkozott, ér­velt, nyugtalanított, biztatott, agitált, lelkesített. Egyszóval nem hagyott békében — ad­dig, amíg meg nem ígértem, hogy megírom a Nyugat tör­ténetét Mint beteg, két évig dolgoztam rajta Benne van a saját írói életrajzom s min­den együtt: egy jókora darab magyar irodalomtörténet. Ré­vainak igaza volt, meg kellett írni és nekem kellett ezt meg­írni, miután a Nyugat-ot én ismertem a legjobban. Ismer­tem a születését, ismertem az „anyját”, a „Magyar Gé­niusz”-! — melyet 1902-ben együtt szerkesztettem Osvát Ernővel — és ismertem az „apját”, az 1905-ben megjelent „Figyelő”-t. Ebből a házasság­ból született Osvát és Babits főszerkesztésében: a Nyugat. Osvát halála után a vezető­szerkesztői társ Móricz Zsi.g- mond lett. Az én „ötletem” volt Babits és Móricz, tűz és víz. De jó darabig ment a do­log. A késői utódról, a Magyar Cisillag-ról is szólnom kell va­lamit. Annál is inkább, mert egyik legkedvesebb pontré- írom a Kortárs-ban a minap azt állította rólam, hogy en­nek a lapnak én voltam a lel­ke. Hát ez nem igaz, nem is lehetett igaz. Ahogyan a Nyu­gat kiadóját én csináltam, úgy segítettem a Magyar Csillag­nál is, melynek Illyés Gyula volt a főszerkesztője. A Ma­gyar Csillag célkitűzése telje­sen idegien volt tőlem. Egy tá­borba akarta vonni az összes magyar írót, a legszélsőbb bal­tól a legszélsőbb jobbig. Néhány szót kell szólanom most megjelent válogatott verskötetemről, az „Emberség, szarelem”-rői. Öt évvel ezelőtt már megjelent egy válogatott verskötetem — 70-iik születés­napomra. De ebből ki kellett hagynom jónóhány verset, me­lyeket egyes lektorok erotiku­saknak ítéltek és csaknem úgy indexre tettek, mint valami­kor Szaboieska Mihály és Ti­sza István. Most végre megje­lenhettek. Végre közölhettem azokat a szerelmes verseimet is, melyeket a feleségemhez ír­tam. Révai József még egy mű­nek a megalkotására kéiszte- tett. Tudta, hogy igen nagy levelezést folytattam kortárs- írókkaL Ez a több mint húsz kötetre terjedő élőkkel folyta­tott levelezésem kétségtelenül igen érdekes és értékes doku­mentumanyag. Révai ösztöké­lésére hozzáfogtam három kö­tet válogatott levélanyag meg­szerkesztéséhez. Az első kötet valószínűleg már az év végén megjelenik. Legfrissebben a- romániai Igaz Szó számára megírtam, összeállítottam, az egykori hí­res Ady-revízió egész anyagát. Szerepelni fog a könyvem­ben is. Még egyszer Révai József­ről. Természetesen ma is vi­tatkozunk. Rámnézve ez rend­kívül termékenyítőiéig hat. Tu­lajdonképpen hálásnak kell lennem a sorsnak, hogy a szomszédos betegágyra őt fek­tette a kórházban. Minden pil­lanatban összecsaptunk, meg­mondtuk egymásnak a véle­ményünket, szerencsére azzal a kímélettel, amivel egyik betegnek a másik betegségét tiszteletben kell tartania. ★ G ereblyés László, a hosszú párizsi emigrációból ha­zatért író-költő és műfordító, ma legszebb folyóiratunk: a „Nagyvilág” főszerkesztője. A szerkesztői tevékenység nyil­vánvalóan rengeteg idejét igénybe veszi. De azért futja az erejéből önálló alkotói vál­lalkozásokra is^ — A jövő év elején megje­lenik új verseskötetem: „Mind­halálig” címen — mondja. Elsa Triolet „Idegenek talál­kozója” című kétkötetes re­gényének fordításán is dolgo­zom. Kiderül, hogy Gereblyésnefk ezenfelül még arra is jut ide­je, hogy Petőfi francianyelvű tolmácsolójának műveivel is foglalkozzon. — Jaques Gliauohenon-röl van szó, akinek a „A lyoni se­lyemszövők életéről” iád nagy költeményét Kozma József, a nálunk is jól ismert magyar származású francia zeneszerző zenésítette meg. Gereblyés barátai előtt nyílt titok, hogy íróasztala fiókjá­ban egy eredeti színművet is rejteget. — Ez igaz — vallja be a költő, i— De egyelőre nem nyúlok hozzá. Várok, amíg ■megszületik az a stúdió, mely mint kísérleti 6zinpad is ren­delkezésére áll majd íróinknak. ★ K assák Lajos Óbudán lakik, „távol a világ zajától”. — Kisváros — mondja — csendes, nyugodtan lehet itt dolgozná. Rövidesen készen le­szek a modern világművésze­tekkel foglalkozó, közel 500 oldalas művemmel, amelyet színes műmellékletekkel „Mo­dern Művészetek Története” címen az Akadémia jelentet meg. Ugyanakkor a Magvető­nél sajtó alá rendezem az „Egy ember élete” című önéletrajzi regényem legújabb kiadását. Köziben egy új regényen is dolgozom, amellyel a jövő év első negyedére el is kell ké­szülnöm. — Hogyan tud ennyit dol­gozni? — Szeretek dolgozni — hangzik a válasz. — Ha elfá­radok, akkor egy másik té­mába kezdek. Egyszerre min­dig többfélét írok. Kiderül, hogy rövidesen még egy régebbi művének új ki­adása lát napvilágot. Az „An­gyalföld”. — Ez a legkedvesebb köny­vem. Ángyalföldön éltem át egész gyermekkorom és ifjúsá­gom. Az „Angyalföld”-ben dolgoztam fel a szülői ház té­máját. Nem lenne teljes a kép, ha Varsányi Pál, az „Angyalföld” Illusztrátora nem kapna itt szót. Varsányi ma Magyarország legjelesebb linoleum és famet­sző művésze. Életében először vállalkozik arra hogy író köny­véhez készítsen illusztrációkat. Arra a kérdésre, hogy eddig ezt miért nem csinálta, ezt fe leli: — Sehogyan sem tudtam megbarátkozni azzal a gondo­lattal, hogyha az író nem elég állhatatos, akkor egy szép na­pon hűtlenné válva elveihez, elárulhatja alkotó társát, a képzőművészt. Sok rábeszélés­nek engedve vállaltam Kassák könyvénél az illusztráló fel­adatát. Az előfeltételek kedve­zőek voltak. — Nem kell ragaszkodnia a szószerinti szöveg illusztrálá­sához — mondotta nekem Kas­sák. — A szöveg mindent el­mond, amit mint író szüksé­gesnek tartottam olvasóimmal közölni. A szöveg azonban gondolatokat is fakaszt, ame­lyeknek képzőművészeti kife­jezése igen érdekes és hasz­nos lehet. Művészi virtuozitá­sát ismerem és szeretem, gon­dolati szabadságában, fantá­ziájában pedig nem kívánom korlátozni. így jött létre a társulásiunk... Kálófai Gábor Bölöni György né: A POKOL PITVARÁBAN Ha a lélek mérnöke vagy U a a lélek mérnöke vagy, Ne tedd túl magadat a földi szabályon: Ügy pallérozd-építsd, hogy széjjel ne málljon, Hogy meg ne rontsa az aszály vagy a fagy. Ha a lélek mérnöke vagy, A teherbírását számítsd ki előre: Vess számot azzal is, mit raksz a tetőre, Hogy össze ne dőljön, ha kicsi, ha nagy. Ha a lélek mérnöke vagy, Emeld bár szédítő magasba a tornyát, Ne nézd le a pillért, becsüld meg a formát: Díszítse a szív, alapozza az agy. Ha a lélek mérnöke vagy, Fontold meg jól: a te lelked felel érte. S mint ki a csillagok útjait kimérte. Te is a Valóság csillagán maradj. Ha a lélek mérnöke vagy, Tanuld meg, írótárs: mi a lelki mértan. Ne feledd, hogy minden csak az életért van. Bálványt a halálból hát sose faragj. Csoknem bebuktam a hosz- szú és tágas várószobába, ahol már sokan vártaik szerencsét­len fogolytársaim, kihallgatás­ra, mint én. A falhoz támasz­kodtam, térdeim rogyadoztak. Többen ültek a négy hosszú asztalon is, mely egymás mel­lett hosszában volt végig állít­va az egész várószobán keresz­tül. Szék kevés volt, azokon idősebb emberek ültek. Olyan is volt, aki nem bírva már a hosszas állást, leült a csupasz padlóra. Erre gondoltam én is, de a detektív valahonnan szé­ket kerített. Mikor leültem, csöndes szóval azt mondotta: hSajnos, sokáig fog kelleni vár­nia. Megpróbálom, hátha sor­ját ejteni előbb is lehetne.“ Kiment. Körülnéztem, felfigyeltem. Láttam, mindnyájan foglyok vagyunk. Mind kimerültek, sá­padtak, dúltak és betegek. Töb­beknek véraláfutásos, dagadt az arca, vagy bekötözött a feje, felkötött a 'karja, avagy más­képpen viseli a nyomát valami kegyetlen elverésnek. Egy nyúrga, sovány fiatalembernek ki volt ütve az egyik szeme, vérzőn gennyesedő ürege még friss ütéstől tátongott. Remegő öreg ember csak a hasát szo­rongatta. Egy krisztusarcú, vö­rös szakállas férfi, stigmaként: szögek helyét viselte a tenye­rén. Fiatal nőnek korbácsüté- sek vörös vonalai rajzolták be finom vonásainak áttetszőén halvány bőrét. Néztük egymást hosszan, szótlanul. Beszélni nem mer­tünk, nem is volt szabad egy árva szót sem Négy szuronyos, fegyveres katona állt őrt és ügyelt min­den mozdulatunkra. Csendesek, mozdulatlanrík voltunk, csak a tekintetünk kapcsolódott mélyen, sokat- mondóan egymásba Megtanultam hamar én is ezt a fogolyszemek eszperantóját, amellyel mindnyájan értettük egymást, azok is, akik külön­ben valamelyik idegen nyelvet nem értettek volna meg. Mert sok nemzetiségűek voltunk mi itt: az üldözöttek, a gyanúsítot­tak: a személyes, a politikai, a felekezeti és ki tudná még, mi­lyen bosszúknak kiszolgáltatot­tak, így együtt, közösen, em­bertelen kínzásoknak és szen­vedéseknek alávetve. Volt köz­tünk: osztrák, bolgár, szerb, román, cseh, német bosnyák a sok bús magyar közt. Ilyen sokféle volt a vallásuk is — kezdjük az üldözöttel: zsidó, református, katolikus, keleti ortodox, mohamedán, bap­tista, német-luteránus (aki eretneknek tartja a reformá­tust), görög katolikus (aki a görög keletit tartja eretnek­nek). Mindezt a két szomszédos szobában történő hangos és ütlegekkel vegyes kihallgatá­sokból tudtam meg. Hátborzongásokkal halt_ gattuk mindnyájan ezeket a ki­hallgatásokat. A hajunkszála pedig égnék meredt, amikor ae ütlegelést. rúgást követő föU jajdulást, a rettenetes testi kínzások bődülő ordítását vé­gig kellett néma tűréssel hall­gassuk. Ilyenkor hogy össze- villantaik a szemeink! A nem­zetiségeknek, a vallásoknak hogy összeomlottak a válasz­falai! Egy volt az érzésünk, a gondolatunk: embertársunkat, embertelenül kínozzák. De a felemelt öklöket csak a kabátok. vagy a sálkendők vé­delme alatt mutogathattuk meg egymásnak. A jövőről be­széltek ilyenkor a táguló pupil. < lás, feketén árnyékolt, szenve­délyes szemek. Ezt már nem volt jó érteni... Parasztembert, gatyás, ma­gyar falusi bírót hallgatnak ki most éppen, öles termetűt, öre­gedőt, de akinek gangos volt még a járása — bár bikacsök szántotta napbarnított ábráza­tát —, amikor közülünk két szuronyos, fegyveres katona átkísérte pár lépésnyire, a má­sik szobába bírája elé, aki így fogadta: Ál­— AM/as, gyalázatos, vén gazember! Hát kend az a hír­hedt parasztszónok, aki zsidó­kommunista beszédekkel bo­londította el faluja népét derék plébánosuk szószéke mellől? — Megkövetem, de ilyen sza­vakkal ne tessen öregségemre illetni! Nem tartottam én sem­miféle zsidó-kommunista szó­zatot, csak elolvastam egy Pestről küldött rendeletet, ép­pen mise után. Oszt arrul meg nem tehetek, ha engem többen hallgatták meg, mint a tiszte­lendő urat, aki haragosom egy kukoricás végett. Mer’ hát úgy vöt.;. — De a k .. .a anyjaistenit! Hogy mer előttem nyikkanni is! Olyan szóval illetem, ami­lyennel akarom, büdös. vén, rothadt kommunista lator! Ne csűrje-csavarja itt a mondó- káit, üssön a mennydörgős menkű a kukoricásába! Azt akarom tudni, mit beszélt, mi­vel bolondította a népet? — Csak a Pestrül küldött rendeletet olvastam .,. — Hazudsz, disznó, gazem­ber! Na, majd fogsz te vallani tolvaj 'kommunistája! Halljuk: hogy suhog a leve­gőben és csapkod pufogva em­bertesten végig valami kínzó szerszám: a Horthy-bunkó, Megismerem a suhogásáról, tegnap egy utcaleányt riogatott ilyennel a Vadász utcában az őrmester. A dacos, kemény ember áll­ja, meg se mukkan. Csak a mi szemeink rebbennék vergődő pillákkal. Végtelennek tetsző percek 6ta, még egyre suhog a gyilkos bunkó. A levegő tele van vihar előtti feszültséggel. Csak halla­nánk már följajdulást, nyögést, de csak a suhogás és a pufogás szól még egy ideig, alig bírjuk hallgatni. — Hát togsz-e ^ vai. tani, gyalázatos vörös kutya!? — hördül vad ordításoktól re­kedt hang — megmondod, mik­kel bolondítottád a népet? — Nem bolondítottám... rosszat nem cselekedtem... — Még a kóstoló után is nyikkansz!... Na, nesze!... Nesze, te vörös kutya! Sarkantyúpengést hallottunk és valami olyan dübörgő rúg- kapálást, mintha istállóban lo­vak összerúgják a patkót. Nyomban utána velőtrázó, bor­zalmas bődülést, olyat, mintha hatalmas bikát szúrtak volna le. Emberi testi fájásnak ily szörnyű, ősállatihoz hasonló jajduíását nem hallottam, sőt el sem képzeltem még életem­ben. Csaknem elájultam, ha­lántékom úgy lüktetett és a szivem, lihegő mellemből majdnem kifacsarodott. A posztoló fegyveres őrök fölhorkantak: — A Krisztusát!... Anna/t szétrepesztetfék a... Az ágyékába rúgtak hát * szerencsétlen bírónak... A kasztrálóhad bíráskodik itt!?... EI halo tompa nyögések szűrődtek át a betonfalon. A férfiak szemei villámokat szór­tak, a nők nem mertek felpil­lantani. — Holnap folytatjuk... Kt- ■üthetitek! — ordított az előbbi rekedt hang. Az ajtók ablakain át láttuk véresen, kidülledt szemekkel, összeroppanva, amint vitték hordágyon, azaz csak valami deszkára fektetve, fegyveres katonák a társunkat. Amíg csak láthattuk, cirógattuk égő szemünkkel roncsolt arcát, amelyen csak nagy dióbarna, kidülledt szemei voltak épek. Részlet a szerző „Szenvedések könyve” című művéből. ( * mikor a AÍ „Nyolcvan nap alatt a föld körül“ című film egyéves születés­napját ünnepelte, Mike Todd ren­dező meghívta a New York-iakat, hogy a Madison Square-Gardens óriási csarnoká­ban ünnepeljék vele együtt ezt a szokatlan évfor­dulót. Eddig nem volt példa arra, hogy filmek „szü­letésnapját" meg­ünnepeljék, de Todd másképpen gondolkodott. Meghívta a néző- közönséget, az új­ságírókat, a szí­nészeket, s a ven­dégeket varieté előadással szóra­koztatta. Minden­ki annyit ehetett és ihatott, ameny- nyit akart — hi­szen ingyen volt. Todd csak úgy mellékesen több­oldalas beszámo­lót nyújtott át az újságíróknak ar­ról, hogy hány színész, hány ál­lat, hány ország szerepelt a film­ben, s mennyibe került mindez. Todd pontosan kimutatta, hogy a filmben 68 894 személy szerepel, köztük 50 ismert filmcsillag, mint például Dávid Niven, Fernandel, Marlene Dietrich, Charles Boyer, Frank Sinatra, s a jóisten tudja, még kicsoda. Sze­repelt ezenkívül 7959 állat, még­pedig 15 elefánt,, egy szent tehén — amelyet csak virággal volt sza­bad etetni — négy idomított strucc, 2448 bö­lény, 830 ló, 12 mongol-ponny, 3800 birka, 65 kecske, 12 kutya (elég kevés), két szarvasbika. 512 majom, 58 liba, 78 kacsa és 97 tyúk. Az állatokat 90 idomár, ápoló, pásztor, etette, ápolta és gondoz­ta. A felvételeket öt világrész 16 országának 140 városában és fa­lujában készítet­ték. A belső fel­vételeket Holly­wood hat legna­gyobb stúdiójá­ban, továbbá an­gol, japán és hongkongi műter­mekben készítet­ték A felsorolás ezután kimondha­tatlan számokat közöl a jelmezek­ről, parókákról, festékekről, dísz­letekről és filmte­kercsekről. Külön fejezet a felvéte­lek alatt fogyasz­tott ételek és ita­lok mennyisége. Londonban a for­gatás alatt 4200 csésze teát ittak, Hollywoodban pedig 14 345 liter feketét. Spanyol- országban és Franciaországban a külső felvételek alatt 8972 üveg bort és 26 391 hi­degtálat fogyasz­tottak. Meleg étel­ből 110 000 ada­got szolgáltak fel — mindez elég egy hadsereg el­látására! ... Miután az új­ságírók 80 perc alatt elolvasták a felsorolást, csak a végén szereztek tudomást ajrról, hogy ez az egész „hecc“ „csak“ hat­millió dollárba került. Ha a lélek mérnöke vagy, A fellegekig vidd, hogy odataláljon, Hol eldajkálja a mese meg az álom — Csak le ne zuhanjon, oly szárnyakat adj! (2-9 4M ................ ö tven filmcsillag, egy szent tehén, ötszáztizenkét majom és hatmillió dollár D. Dzsanarija indonéz festő műve: Fiatal kislány GELLÉRT OSZKÁR VERSE:

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom