Pest Megyei Hirlap, 1957. december (1. évfolyam, 183-203. szám)

1957-12-01 / 183. szám

2 fCirlap 1957. DECEMBER 1. VASÁRNAP 3Ne csak foglalkozás — hivatás legyen! A tanítókról sok regény­ben, novellában olvastam már. Láttam őket színdarabban és filmen is. Láttam azokat, akik elmentek távoli vidékek­re, s nem riadtak vissza attól sem, ha hivatásuk a messze pusztákra szólította ősét. Mennyi elmaradottsággal, mennyi ostobasággal kellett megküzdeniök! Hányszor volt életük is veszélyben, mert a babonások, a tudatlanok min­den eszközzel védték elmara­dottságuk sötétségét. Gyűlöl­ték sorsuk feldúlóit, a tanító­kat. S milyen hosszú volt az út, míg a tudós győzött! De vé­gül is a szívek kitárultak a ta­nítók előtt. A falvak legtekin­télyesebb „varázslói” lettek, akik a rideg, elhagyatott isko­lákból meleg otthont terem­tettek. Szívük különös lángo­lásából átloptak egy-egy lán­gocskát a diákok szívébe. A tudásba vetett hitüket elhin­tették a tanyákon, s min­denütt, amerre jártak. Törhe­tetlen akarással küzdöttek. Közben ügyet sem vetettek rojtosodott nadrágjukra, el­kopott cipőjükre. Észré sem vették, hogy elszállnak felet­tük az évek, s ők oly keveset kaptak az élettől! Megeléged­tek annyival, hogy öreg nap­jaikon be-bekopogtak hozzá­juk régi diákjaik, aWik azóta hatalmas utat tettek meg a művelődés útján. És ha ezek a tanítók végigmentek az ut­cán, az egész soron tisztelettel emelték meg előttük — még fiz öregek is — a kalapjukat... Csak regényekben, vagy filmeken lenne így? Az élet más lenne? Nem, dehogy. A falvak, községek tele vannak ilyen tanítókkal. Szecsői Sán­dor ráckevei pedagógust hányszor hívták Budapestre, s ő mégis ottmaradt régi, meg­szokott, szeretett községében. És az idős Hász Irma, aki 51 éve tanít Budaörsön, most Vette át november 7-én a kor­mánykitüntetést. S hány ta­nító nevét jegyezhetné fel a krónika, akik sok kilométert gyalogolnak, hogy tudást csö- pögtessenek egy-egy tanya gyermekeibe, akik eljegyezték magukat a faluval, a vidékkel, s más dicsőségre nem vágy- hak, csak népük szeretetére. Ezektől a tanítóktól hallom manapság többször, amint szomorúan szólnak az új, fia­tal oktatókról hányszor em­legetnek olyanokat, akik kéz- hezkapva megbízólevelüket, válogatnak, s megijednek, ha nem a fővárosban taníthatnak* Fiatat lányokról beszélnek, akik kitűnő oklevelükkel in­kább gyors- és gépírónak je­lentkeznek, csak ne kelljen vidékre menniük. Fiatalem­berekről, akik munkások lesz­nek és zsebükben megkopik a tanítói oklevél..: Mi lesz a magyar földdel? — gondolkodnak néha mosta­nában. Mert az újak, akik ki­kerülnek a képző padjaiból, nem vágynak a falusi kisma- gyarok közé, legtöbbjüket nem fűti az alkotnivágyás: felemel­ni a falut a város szintjére. Szabó Pál csömöri dolgozó pa­raszt mondotta: „Két soruk­ból való diók végzett a falu­jukban. De egyik siem jött ha­za tanítani. Budapestire jár­nak be, mert , az rangosabb, módibb. Pedig Otthon is szük­ség lenne rájuk!” S hány idősebb tanító nézi szomorúan a Budapestiről ki­út azga tó pedagógusokat. Ezek legtöbbje leadja három-négy óráját, azután rohannak a HÉV-hez, vonathoz, mert le­járt a munkaidejük. Ürömi fiatal pedagógusokkal beszél­gettem. Ök is Pestről járnak Ürömre. Ott csak annyit időz­nek, amíg le nem telik a dél­előtti vagy délutáni tanítási. Két éve végeztek, de zúgolód­nak. Kevés a fizetés! Sok idő telik el az utazgatással! Ki­költözni nem akarnak. Hogy­isne — mondták. A kultúra központját otthagyni egy fa­luért!? Ök nem erről álmod­tak. f Arra nem gondolnak, hogy nekik kellene felkelteni ott az életet? Hctgy össze kellene ol- vadmiök a faluval? El kéne olykor menni a gyermekek ott- honáiba, megnézni, mivel ját­szanak, mivel töltik szabad óráikat? Vagy összebarátkoz­ni az osztállyal és együtt ás­ni egy kiskertet és várni, hogy az elültetett fa mikor hajtja először ágait? Együtt gyűjteni az erdőn a különleges faleve­leket, bogarakat? A semmiből .szsrtár-t teremteni ? Milyen szép, magasztos hivatás a ta­nító munkája! De csak azok­nak, akik nem négy vagy öt óra hosszára jegyezték el ma­gukat a tanítással. De sajnos, sokan gondolkodnak még úgy, hogy inkább vállalják a fá­radságos utazást, semmint, hogy elbújjanak” valamilyen eldugott kis faluban. öregebb pedagógus mesélte, hogy egy alkalommal ellen­őrizte az egyik fiatal tanító óráját, áki éppen arra tanítot­ta a gyerekeket, hogy a béka- lencse a béka szeplője. Egy másik tanító mondotta fiatal kollégájáról, hogy az pedig az ökröt bikának nézte .,. Csu­pán azért, mert nem ismerik a falu életét! Megtanulták a könyvből, de az életben nem látták soha. Nem kertészked­nek, nem oltanak be fákat, nem viszik kirándulni gyerme­keiket és nem állnak meg so­ha egy paraszttal vetésről, a termésről beszélni. Idegen ma­rad számukra a falu. És ide­genek maradnak ök is a falu­nak. De mind ilyen ienne a fia­talság? Senki nem szeretné a falut? Szerencsére, nem! Van­nak olyanok is, akikiben ég a tanítási vágy és hivatásérzetü­ket nem Budapesthez kötik. Nagykátán tanít például Nagy János. Azelőtt Cegléden okta­tott. Ö is Budapestről jár ki. De hányszor marad ott diák­jaival késő estig! Előfordul, hogy a munka heve úgy elra­gadta, hogy az utolsó vonat is kifutott az állomásról, s ő még mindig dolgozott. Szervezi a KISZ-t. Zenekart alakítanak. Ott van az önképzőkörben és együtt kirándul tanítványaival. Jut ideje saját tanulására is: zenét és németet tanul. De böngészi a történelmet, föld­rajzot is. A falu várja a tanítókat! A falusiak művelődni, tanulni szeretnének. Soha olyan tudás­szomj nem uralkodott vidéken, mint ma. Az iskolákban jó pedagógusokat képeznek, de kevesen érzik át a legjobbak közül is, mily szeretettel várja őket a vidék. Ha átéreznék, vállalkoznának arra, hoigy ők elégítsék ki azt a tudnivágyást, azt a tanulniakarást, ami a falusiakat fűti. ök teremthet­nének ott világosságot, ahol még nem tört utat a fény. Mi­lyen jó lenne, ha nem tekin­tené az utazgatok serege csak megélhetési forrásnak a tanítói pályát! Mily nagyszerű lenne, ha az új, fiatal tanítók is sze­rény követeivé válnának a kul­túra terjesztésének és igyekez­nének megtalálni a vidék számtalan szépségét. Ha ők is — valamennyien épp oly magasra helyeznék a tanítói hivatást, mint az idő­sebbek, akkor biztos nem kel­lene majd aggódni, ki neveli szívből, igaz szeretetből tovább a falut. Ki foglalja el az idő­sebb pedagógusok helyét, ha azok egyszer mégiscsak kiöre­gednek majd.; j Sági Ágnes Eltemették Seltner József veterán kommunistát Sollner Józsefet, a Kommu­nisták Magyarországi Pártja egyik alapító tagját, a magyar munkásmozgalom kimagasló harcosát, aki a napokban halt meg, széleskörű, mély részvét mellett kísérték szombat8n utolsó útjára. A Magyar Szo­cialista Munkáspárt Központi Bizottsága nevében Kiss Ká­roly, a Politikai Bizottság tag­ja, a Központi Bizottság tit­kára mondott gyászbeszédet. Földhözjuttatotiak, figyelem! Rendelet írja elő, hogy az 1945-ben kiosztott földek meg­váltási árát 1967-ig ‘ki kell fi­zetni. Aki viszont ez év de­cember 31-ig rendezi tartozá­sát, az 35 százalékos kedvez­ményt kap. Ez jelentős össze­get tesz ki, érdemes tehát igyekezni a fizetéssel mai nap 1957. december 1., vasár­nap, Elza, Oszkár napja. A Nap kél 7,10 órakor, nyugszik 15,56 órakor. A Hold kél 12,53 órakor, nyugszik 0,58 órakor. Várható időjárás ma estig: hideg idő, felhőátvonulások, néhány helyen havazás. Időnként még élénk északi­északkeleti szél. Várható leg­magasabb nappali hőmér­séklet: mínusz 2—mínusz 5 fok között. — VÉGEZTEK az őszi be­takarítással a szigetújfalui József Attila Termelőszövet­kezetben. Most a dohányt csomózzák. A napokban már át is adtak hat mázsát belőle a szerződtető vállalatnak. — IFJÚSÁGI ezüstkalá­szos gazdatanfolyam kezdő­dött Vasadon. A tanfolya­mon, amelyet a helyi KISZ- szervezet patronál, harminc fiatal ismerkedik meg a kor­szerű gazdálkodás tudomá­nyával. — KÉT FIATAL PÁR tartotta esküvőjét tegnap Biatorbágyon. Rothrr.ayer Jó­zsef Pintér Erzsébetet, György Antal pedig Kollár Irént vette feleségül. — HÚSZ VAGON salakot hordanak szét Biatorbágyon az utcák javítására. — BUDAPESTEN rende­zik meg 1961-ben a nemzet­közi bélyegkiállítást. Jövőre egyébként Brüsszelben, 1959- ben Hamburgban, 1960-ban Varsóban, 1962-ben Prágá­ban, 1963-ban pedig Isztam­bulban lesz a nemzetközi bélyegkiállítás. miiuitimiiiiuitiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiHitiiiiiiiiiiiiuiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiHiiiiniiiiifiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiijiiiNiiiiiiuuut Hazafelé az iskolából — HÁROMSZÁZNYOLC- VANHÉT olvasója van már a tavalyi 42-vel szemben a nagykátai községi könyvtár­nak. A közelmúltban Katalin- bált rendezett a könyvtár, amelynek bevételét könyvek vásárlására fordítják. — TÖBB MINT KÉTHE­TES bulgáriai látogatásáról tegnap reggel hazaérkezett a magyar országgyűlés kül­döttsége. IP-JELENTIK* A Nagyvásártelepre szombaton reggel 3Z vagon és 10 tehergép­kocsi áru érkezett, egyebek kö­zött négy vagon tojás és 13 va­gon citrom. A Hunyadi téri csarnok 112 számú földművesszövetkezeti áru­dájában szombaton reggel őz- és szarvashúst hoztak forgalomba. Az őzcombot kilónként 18.80, a gerincet 19.20. a tarját 16.20, az oldalast 12.90 forintért, a szarvas­combot 16.20, a gerincet 15.40, a tarját 13.90, az oldalast 10.40 fo­rintért adták. Békés megyéből több mint ezer darab, nag£obb- részbe.n három kilós tisztított hí­zott kacsát szállítottak. A szövet­kezeti boltok egészben mérve ki­lónként 30 forintért hozták for­galomba. A dunántúli állami gazdaságok­ból a Budapesti Csemegekereske­delmi vállalat részére melegágy! zöldpaprika és paradicsom érke­zett. A csemegeboltok a hegyes­paprikát darabonként 80 fillérért, a töltenivalót 1.60—1.30 forintért, az almaparadicsomot pedig ki­lónként 20.— forintért árusítot­ták. A ICÖZÉRT-boltokban a pi­roskáposzta új ára kilónként 3.60—4 forint; \ a) EGY KÜLÖNÖS HIRDETÉS A Krasznije Zori utcán kü­lönös hirdetés jelent meg: kis, szürke papírlap, melyet egy gazdátlanul álló, ütött-kopott ház falára szegezett valaki. Archibald Skiles, az egyik amerikai lap tudósítója arra felé menet egy mezítlábas fiat- talasszonyra figyelt fel. Tisz­ta kartonruha volt rajta, ol­vasgatta a hirdetést, miköz­ben hangtalanul mozgott az ajka. Fáradt, kedves arcán nyoma sem volt a csodálkozás­nak, sötétkék szeme ‘közönyö­sen nézett s valami furcsa fény csillogott benne. Hátra simította göndör, makrancos fürtjeit, felemelte zöldséges kosarát a járdáról és átment az utca túisó oldalára. A hirdetés rászolgált az ér­deklődésre. Skiles kíváncsian elolvasta, közelebb lépett, megdörgölte a szemét, aztán újra elolvasta. — Twenthy three — düny- nyögte végül. Ez olyasmit jelentett nála, hogy „a fene enne meg, őrültségeimmel együtt”. A hirdetés így hangzott: „M. Sz. Lösz mérnök felké­ri mindazokat,.akik hajlandók augusztus 18-án a Marsba re­pülni vele, hogy este hat és nyolc óra között keressék fel személyes megbeszélés végett. Zsdanov rakpart 11, az ud­varban.” Mindez roppant egyszerűen és hétköznapian szólt. A cédu­la szövegét közönséges tinta­ceruzával írták. Skiles önkéntelenül a pul­zusához 'kapott. Normális. Idő­mérőjére pillantott: 192 ... augusztus 14-e, öt óra tíz perc. Skiles már felkészült rá, hogy férfias nyugalommal fo­gadjon mindent, ami csak tör­ténhet ebben az őrült város­ban. De a kopott falra sze­gezett hirdetés — enyhén szól­va — megzavarta. A névtelen Krasznije Zori utcán fújdogált a szél. Az emeletes házak üresen táton­gó vagy bedeszkázott ablakai vakon meredtek, egyetlen fej sem kandikált ki rajtuk. Az utca túlsó oldalán álldogáló fiatalasszony ismét letette ko­sarát és Skilest nézegette. Kedves arca nyugodt volt és nagyon fáradt. Skiles ábrázatán rángatóz­tak az izmok. Használt borí­tékot szedett elő, arra írta Lösz címét. A hirdetés előtt élcözben vállas férfi állt meg. Katonanadrágot, övetlen posz­tóinget és lábszártekercset vi­selt. Hajadonfőit volt, és kezét, melynek szokatlan le­hetett a semmittevés, zsebre rakta. Széles tarkóján meg­feszültek az izmok, amikor a hirdetést olvasta. — No, ez aztán... ez neki­iramodott ... egyenesen a Marsba! — mormolta elége­detten és Skiles felé fordítot­ta gondtalan, napbarnította képét. Halántékát fehér forra­dás szelte át. Szürkés barna szemében — akárcsak a fia­talasszonyéban. — különös szikra villogott. (Skiles már régen észrevette ezt a szikrát az orosz szemeikben, még írt is róla egyik cikkében: „...sze­mük meghatározhatatlan jel­lege, az a csúfondárosság. el­szántság és érthetetlen fölény, amely szemükben bujkál a le­hető legzavaróbb benyomást teszi az európai emberre“.) — Az ember kapja magát, azt’ megy vele, ennyi az egész — szólalt meg ismét a katona, nyíltszívűén nevetett s köz­ben gyors pillantással tetőtől talpig végigmérte Skilest. Egyszerre csak elkomoro- doitt, arcáról eltűnt a mosoly. Figyelmesen rápillantott a mezítlábas asszonykára, aki még mindig ott álldogált moz­dulatlanul a túlsó oldalon, 'kosara mellett. A katona intett és átszólt hozzá: — Mit ücsörögsz ott, Masa? (Az asszonyka felpillantott.) Eridj csak haza. (Az asszony- 'ka odébb csúsztatta poros kis lábát, sóhajtott és lehorgasz- totta fejét.) Eridj csak, eridj, mindjárt megyek én is. A fiatalasszony fölemelte kosiarát és odébbállt. A kato­na ismét megszólalt: — Leszereltek a sebesülé­sem miatt. Tartalékos lettem. Tengek-lengek, böngészem a hirdetéseket, majd megvesz az unalom. — Jelentkezik erre a hir­detésre? — kérdezte Skiles. — Hogyne. — De hiszen ez puszta fe­csegés: ötvenmillió kilométert repülni, légüres térben! — Nem mondom, jó messze van. — Aki ezt irta, vagy szélhá­mos, vagy őrült. — Az is lehet. Skiles összevonta szemöldö­két és rámeredt a katonára, aki eközben csúfondáros, ért­hetetlen fölénnyel méregette. Aztán nagyot fújt mércében s elindult a Néva felé. Hatá­rozott, hosszú léptekkel ment. A téren leült egy padra, a zse­bébe nyúlt, ahol a megrögzött dohányosók és gyakorlati'’s emberek módján csomagolod tanul tartogatta a dohányt. Hüvelykül jónak egyetlen moz­dulatával megtömte pipáját, rágyújtott és kinyújtotta a lábát. Susogtak a téren az öreg hársfák. Nedves, meleg volt a levegő. Skileson kívül egyet­len lélek tartózkodott csak a téren: egy kisfiú, aki aligha­nem már jóideje egy szál ösz- szemocskolódott, pettyes ing­ben üldögélt egy homokbuc­kán. A szél meg-meglibbentet- te selymes-szőke haját. Mar­kában zsineget szorongatott, amelynek másik vége egy borzas, vén holló lábára: volt rátekerve. A holló elégedet­lenül és berzenkedve üldögélt s akárcsak a kisfiú, Skilesra meredt. Hirtelen — egy pillanatig tartott az egész — Skiles úgy érezte, hogy köd ereszkedik az agyára, szédülés fogja el. hátha mindez csak álom? ... A kisfiú, a holló, a lakatlan há­zak, a névtelen utcák, a járó­kelők furcsa pillantása és a falra szögezett hirdetés, amely a Marsba hívta az embereket Skiles mélyen leszítta az erős dohány füstjét. Zsebéből előszedte Petrograd térképét és addig húzogatta rajta pi­pája szopókáját, míg meg nem találta a Zsdanov rakpartot. LÖSZ MŰHELYÉBEN Skiles belépett az ócskavas­sal és cementes hordókkal te­lerakott udvarra. Dudva nőtt mindenfelé: a szemétdombo­kon, az összetekeredett drótedt és a törött gépalkatrészek 1kö­zött. Az udvar végében, a ma­gas fészer porlepte ablakain az alkonyi napsugarak csillog­tak. A fészer kis ajtaja sarkig tárva volt, egy munkás gug­golt előtte és míniumot ke- vergetett a vödörben. Mikor Skiles megtudakolta, beszél­hetne-e Lösz mérnökkel, a munkás fejével a fészer belse­je felé bökött. Skiles belé­pett. A félhomályos fészerben, a tervrajzokkal és liönywekkel megrakott asztalon bádogel- lenzös villanylámpa égett. A fészer végében mennyezetig érő faállvány húzódott. Mel­lette kovácstüzhely lángja lo­bogott, egy munkás fújtatta. Gömbalakú, sűrűn szögecselt fémtest csillogott a faállvány mögött. A nyitott ajtón át az alkonyi ég vörös csíkjai és a tengerről felszálló ködgomo- lyok látszottak. A munkás, aki a fújtatót ke­zelte, halk hangon szólt az állványzat mögé: — Keresik, Msztyiszlav Szergejevics. Az állvány mögül középter­metű, tagbaszakadt ember bvükkant elő. Sűrű, hátrafésült haja hófehér volt, arca fiata­los, frissen borotvált, szája vastag, de szabályos, szeme fürkésző, nyugodt. Ügy fény­lett a szeme, mintha fénye az arca előtt lebegne a levegő­ben. Kigombolt, piszkos vá­szoning és madzaggal meg­kötött, foltozott nadrág volt rajta. Kezében összemocsko- lódott tervrajzot tartott. Ski­les közeledtére megkísérelte ingét egy nemlétező gombra gombolni. — A hirdetésre jött? Velem tart? — kérdezte rekedtes hangon. A. lámpa mellett ál­ló székre mutatott; maga is leült szemben, az asztal túlsó felén. Kiterítette a tervrajzot, pipáját tömködte. ö volt Msztyiszlav Szerge­jevics Lösz mérnök. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom