Pest Megyei Hirlap, 1957. november (1. évfolyam, 157-182. szám)

1957-11-23 / 176. szám

1957. NOVEMBER 83. SZOMBAT K%Cfrf«p t 5 A nagykátai gimnazistákhoz Kedves nagykátai diákok! HOVÁ JUTUNK? Nem vagyok még öreg csupán harmincéves. Mégis sokszor révedek vissza a múltba, s keresem, eltűnt diákkorom szép emlékeit. Mert szép volt — az igaz. Gyakran jut eszembe „Sicc papa“, a jó öreg történelem- tanár. „Sicc papa“, aki szigo­rúan, csak ritkán mosolygó­sán oktatott minket. Az az ember, aki a legdühödtebb fa­siszta terror idején sem volt gyáva 32 diák előtt hangosan kimondani: „Maguk pedig senkit ne gyűlöljenek azért, mert más faj, vagy más osz­tály szülöttei.:." Mindig ké­szültem, hogy egyszer elme­gyek hozzá és megmondom, mennyire tisztelem, milyen nagyra tartom — de erre nem került soha sor. „Sicc papa“ idő előtt meghalt.,, Szívesen időzök „Brebi“-nél is (majd minden tanárnak volt nálunk gúnyneve, csak talán annak nem, akit nem szívleltünk). „Brebi“ magas, szikár ember volt, roppant sok tudást követelt diákjaitól, s talán épp ezért szerzett nagy tekintélyt magának. So­ha nem tudtunk semmit a magánéletéről. Természetes­nek tartottuk, hogy nincs is neki. Az iskola öreg „bútor­darabja“ volt, aki észrevétle­nül, hangtalanul suhant a fo­lyosókon, aki kíméletet nem ismert az osztályzásnál —, de, és ezt soha nem felejtem el, ez érettségin — úgy, hogy senki ne lássa — súgott.. s Szép diákkor. embe­rek késő öreg korának is legdédelgetettebb emléklapjai. Ismerkedés a betűkkel, majd a görög mitológiával, a keser- nyésszagú fizikateremmel, a gömbbel, Phytagoras tételé­vel, s tanulni Lucretust Ovi- diust;;; Arra is emlékszem, milyen rend és fegyelem volt nálunk. Alig mertünk a ta­nári szoba felé menni. S ha véletlenül ott volt dolgunk, már a lépcsőházban lehalkí­tottuk lépteinket, lábujjhe­gyen közeledtünk az ajtóhoz. Csendesen mondtuk el kéré­sünket és egy világért sem szóltunk volna vissza, még akkor sem, ha nem tetszett, amit a tanárunk válaszolt. Túloztunk volna? Tán nem kellett volna ennyire „magas­ra” helyezni tanárainkat? Nem. A tanító iránti tiszteletet soha nem lehet eltúlozni; Ma is gyakran úgy érzem, nagyon sok hálával, tisztelettel ma­radtunk adósai azoknak, akik­től annyi szépet, maradandót tanultunk.;: Az lehet, hogy közelebb kellett volna kerül­nünk egymáshoz, de hát az akkori kor, az akkori szellem más volt, mint ma; Ne haragudjanak rám, hogy ilyen régi, tán maguk szerint „elavult“ gondolatokkal zak­latom Önöket, akkor, amikor, annyira mássá, barátibbá, kö­zelebbivé vált a tanárok és diákok viszonya. De valami írásra késztetett, amit nem lehet a megváltozott jó vi­szony javára könyvelni. Ott jártam az Önök gimnáziumá­ban. Barányi tanár bácsinál volt dolgom. Beszélgettünk. Az egyik szünetben két csi­nos, kedves arcú leány vihar­zott a szobába. Mit sem tö­rődtek azzal, hogy tanáruk el van foglalva, mással tár­gyal. Nem szabadkoztak, nem mondták, majd máskor jön­nek, nem sürgős a kérésük. A szőke, copfos és a fekete di- vatfrizúrás lányok csicseregve, tolakodóan mondták el pana­szukat. — Tanár bácsi kérem, tes­sék most azonnal feljönni megnézni, olyan füst van a tanteremben. így képtelenség tanulni. — Most nem érek rá, de el­hiszem nektek így is. Majd segítünk rajta. — De valamit sürgősen ten­ni kell — ragaszkodtak elha­tározásukhoz a diákok. — Természetes, teszünk is — nyugtatta Barányi bácsi a lányokat. — A kályha fafűté- ses és mi szénnel is tüzelünk benne. Kevés a fánk és pén­zünk sincs sok. — De így nem tanulhatunk, hol hideg a szoba, hol füstös — feleseltek ismét. Még egy rövid ideig tartott a szóváltás, azután a két leányka nagy nehezen mégis eltávozott. Nem akarom én azt mon­dani, hogy álszerénységből, áltiszteletből füstös szobában, nagy hidegben tanuljanak a fiatalok. Természetes, segíteni kell a bajon. De kérés és ké­rés között sok-sok különbség van. Ahogy a két diák kért, inkább hangzott ellenmondást nem tűrő parancsnak, mint illedelmes bejelentésnek. A diákok „utasították“ a tanárt. Egy idős, sokat tapasztalt ta­nárral feleseltek. És az, mert művelt, intelligens ember, nem szégyenítette meg idege­nek előtt az iskola növendé­keit — inkább elnézte neve­letlenségüket. Igaz — feleselhetnének is­mét a copfosék — különösebb szabálysértést nem követtek eL Talán a mai diákok közül többen így is találják termé­szetesnek: — akkor mondják el véleményüket, amikor akarják és úgy, ahogy tetszik. A nagykátai gimnázium ét­termében a szakácsnőknek is az volt a véleményük: sokszor követelődzők, sokszor felesel- getők. És elsóhajtották milyen jó is lett volna, ha ők ilyen gondoskodás, szeretet mellett tanulhattak volna. De hát akkor ők csak „cselédek“ le­hettek. Ezek az egykori „cse­lédek’1 olykor - mostanában megcsóválják a fejüket, ha egyik, vagy másik kisdiák megfeledkezik magáról.:. Nem akarom sem a két leányt, sem a többi nagykátai gimnazistát oktatni, tanítgat- ni. Csak egy kicsit emlékez­tetni szeretném arra, hogy ők is nagyon sokat köszönhetnek tanáraiknak. A szülők mellett — és ez nem felnőttes frázis — nevelőik vezetik be az élet­be Magukat. S ha egyszer or­vosok, mérnökök, feltalálók lesznek, abban a tanáraiknak is nagy-nagy szerepük lesz. S gondolják csak el. Ezek a tanárok nem érdemelnének meg saját tanítványaiktól őszinte megbecsülést, több tisz­4 visegrádi Alkotmány Tsz ■fl elnökét kerestem. — Menjen a műúton egye­nesen elvtárs, a hajógyárral szemben, a központi telepen megtalálja — mondták az iro­dában. Elmentem- Kopogtatok egy ajtón, semmi válasz. Megnyi­tom, zárva van. A másik ajtó engedett. Egy istállóba léptem. Hat tehén kérődzött a jászlak­nál. A sarokban elkerítve hat borjú. Ember sehol. Az istállóból egy folyosóra jutottam. Jobbra-balra ajtók. Mind zárva. Jobbról vékony- pántos, lakaMal zárt ajtó. Megnyitottam. Jóltora rés tá­rnáját. A résen át egy hordó tűnt szemem elé. Benne a gu­mitömlő, tetején üvegpohár. — Mi lenne, ha.. a gyen­ge pánt egy csavarásra enged­ne — ötlött fel bennem a bor­ivó gondolata. (Az vesse rám az első követ, akinek nem tá­madt volna hasonló kísértése.) De sikerült legyűrni a csá­bítást. Visszamentem az istál­lóba. Milyen is az ember. A kis manó ismét mellém szegő­dött. — Köss el egy tehenet — ösztökélt. Már majdnem győzött, ami­kor Hirtelen elhatározással ki­mentem az istállóból. Azt hit­tem, megszabadultam kisér­tőmtől, de tévedtem. Az udvaron két kerékpárt láttam. Nagyon össze kellett szednem magam, hogy legyőz­zem az újabb csábítást. Nem akarom szaporítani a szót. kiderítettem, hogy a tsz Georg Schmidtet, a lágűrhajómü“ titkárát felette­sei és kollégái egyaránt na­gyon szerették. Megbízható, komoly ember hírében állt. Előfordult, hogy valamelyik hölgy egy csésze kávéra vagy egy kis helikopterkirándulás­ra hívta, de ő a meghívást mindig visszautasította azzal, hogy nem akarja egyedül hagyni apját, aki a háztar­tást vezeti. Ettől függetlenül a titkár szerelmes volt Müller kisasszonyba a hivatal többi hölgyalkalmazottjaival ellen­tétben kissé félénk, tartózko­dó cégvezetőnőbe. Egy alkalommal Müller kis­asszony egy hosszabb levél diktálása közben — a cég ál­tal gyártott holdralcéták szá­mára nagyobb mennyiségű sztratoszférabiztos automatikus ablaktörlőt kívántak rendelni — váratlanul e szavakkal for­dult Georghoz: — Schmidt úr, nem szabad többé ezt a parfőmöt használ­nia. Olyan ingerlő az illata, hogy ha nem volna a titká­rom, beleszeretnék... tehenésze kétszáz méterre la­kik innen. A lakásán csak a feleségét találtam. — Ott kell lenni a férjem­nek — mondta és eljött, hogy segítsen előkeríteni. Mire visszaértünk, már meg­került Héder Mihály tehenész. — Itt voltam a hajógyárban szivattyúalkatrészt hegesztet­ni — mentegetőzött. Elmondtam neki, milyen erős kísértéseim voltak távol­létében. — Ha valaki el akarja vinni a teheneket, nem nappal viszi el, hanem éjszaka, amikor nincs itt senki — mondotta. Miért? — A tehenészlalcás ott van, ahova az istállóból bejutott, csak az jelenleg raktár, mert más raktárhelyiséget még nem kapott a tsz — magyarázta. Kíváncsi voltam arra a he­lyiségre, okol a hordót láttam. Kinyitotta. — Ez a tejtárolónk —■ mon­dotta. No és a bor? — Az enyém kaptam a választ. Eszem ágában sincs messze­menő következtetést levonni, de tejtároló helyen tilos bort, de egyéb, nem odavaló holmit tartani. Nem beszélve arról, hogy a helyiség padlója nagy jóindulattal sem nevezhető tisztának és a tej hűtésére szolgáló vizet is illene már ki­cserélni. Annak reményében búcsúz­tam, hogy a legközelebbi láto­gatásnál már nem kell holmi kísértésektől tartani. — farkas — Schmidt úr elpirult: —• Bocsánatot kérek, de ha izgatja, nem használom többé. — Szó sincs róla! —• kiál­tott fel Ida Müller, amikor látta, hogy a fiatalembernek könnyeik szöknek a szemébe — nem akartam megbántani! De maga egészen idegessé tesz... A nyakkendője igen jól áll az arcszínéhez. Van benne valami merész, férfias! Mondja, Schmidt úr, nem akarná velem tölteni az estét? Georg tagjait édes borzon­gás járta át.-A papa nagyon SZigorú — mondta. — Az a vélemé­nye, hogy egy fiatalember csak úgy mehet valahová egy hölggyel, ha a fiatalember ap­ja is velük van. De talán ma mégis sikerül. A papa ugyanis este varrótanfolyamra megy. —• Úgy veszem észre, a ked­ves papája igen régimódi em­ber, aki még mindig nem alkar tudomást venni a nemek egyenjogúságáról! Tudja mit? Magáért megyek és maga be­mutat a papájának. Akkor ■ minden rendben lesz! Georg lesütötte szemét és alig várta, hogy az atomóra a hivatalos idő végét jelezze. Rakétarollerján hazaszágul- dott. Az apa már megterítette az asztalt és bekapcsolta az infravörös főzőlapot, amely az ételt egy pillanat alatt puhára süti. Amikor Georg szobához- ta Müller kisasszony meghívá­sát, apja nem volt nagyon el­ragadtatva. — Az ember nem nagyon szívesen engedi el egyetlen fiát a mai fiatal lányokkal Legalább te magad fizesd a számiad — morogta az öreg Schmidt, aki, mióta a felesé­ge egy jazztrombitás kedvéért elhagyta, nőgyűlölő lett. Idát azonban elég rokonszenvesnek találta. . j — Ne hozza későn haza a fiamat — kérte a cégvezetőnőt. — N> féljen, — Ígérte ez. — Nem röpülünk messzire, csak átugrunlk egy kis lapp­földi táncos lokálba. Az éjféli napon mégis csak könnyebb elviselni ezt a meleget. Ida szédületes sebességgel vezette a helikoptert. — A Sark-kávéház tetején szálltak le. Gépzenekar ját­szott. — Mit szeretne inni? Talán egy májusi bólét sarki módra? — 1kérdezte Müller kisasszony. Georg szabadkozott. — Akkor tálán egy sarki­tortát sok habbal? — Ezt sem engedhetem meg magamnak, vigyáznom kell a vonalaimra! — Ugyan, Schmidt úr! Ma­ga akkor is tetszik nékem, ha egy pár kilóval több. Müller kisasszony Georg számára egy sarki-f,úvét és egy sarki-tortát rendelt, ma­gának pedig egy dupla zuz­mókonyakot, egy dámszarvas- szeletet és egy szimpla féke- tét. — Keveset járok él hazul­ról. Este segítek apának a ház­tartásban, sokszor az az érzé­sem, hogy igazi hamupipők. vagyok. Müller kisasszony megindul- tan hallgatta^ *—■ Bizony nagyon nehéz, he nincs asszony a háznál, aki eltartsa a családot, Talán nem él az anyja? r— De él Nagyolvasztója volt és jól keresett. Egy szép napon azonban a faképnél ha­gyott minket. Elcsábított egy dzsessztrombitást, ezért szakí­tott velünk. Apám, aki egész életén át a háztartásban dol­gozott, már öreg volt ahhoz, hogy valamit kitanuljon. Müller kisasszony mély lé­legzetet vett és minden ere­jét összeszedte. ■■ Oh, nekünk nőknétc se könnyű ai dolgunk! Nézzen meg engem! Nekem jó állásom van. Keresek annyit, hogy egy családot el tudok tartani. De hol talál ma az ember egy tisztességes férfit, aki a ház­tartást jól tudja ellátni és akire a gyermekek nevelését nyugodt szívvel rá lehetne bíz­ni? Georg szerényen eUenke* zett. Ida megfogta Georg kezét, melegen a szemébe nézett és kissé remegő hangon így szólt: *— Georg úr, ugye nincs eL lene kifogása, hogy jövő va­sárnap egy neulroncsokorral felkeressem édesapját és meg­kérjem tőle a kezét? Georg reszketett. — Kérem, Müller kis. asszony, ne, éljen vissza a helyzettel. Könny lopódzott a szemébe. De Müller kisasszony tánto- ríthatatlanul folytatta: — Georg, higgye el, én megbízható nő vagyok! En nem tartozom azok közé. akik mint a pillangó, virágról vi­rágra, férfiről férfire szállnak. Mit szólna hozzá, ha megkér­dezném. akar-e a férjem len­ni? — Azt hiszem, Igent monda­nék — lehelte Georg és sze­mérmesen elpirult. Ida sugárzott a boldogságtól. — ígérem neked, hogy éle­ted erős ’kezembe veszem. Megvédtek minden veszély­től. támaszod leszek a létért való küzdelemben. A tenye­remen altar lak hordani — jaj, Georg, segíts, gyorsan, segíts! — Mi történt, édesem? — Segíts már, az istenért! Egy sarki-egér!!! .......................................................................................................................................................................min...........................................................................................imiiimliimiliiMimiiiiiiMimmiiliimiililliimiii.................................nini...........................................mini umiumi...................................... t eletet? Sági Ágnes Ellopt am a termelőszövetkezetet gy várost megszeretni, akár az embert — lehet egy pillanat műve. Valahogy igy jártam én is Nagyvárad­dal. Éjjel érkeztem a városba. Konflison döcögtem végig a kihalt, csendes utcákon. Fur­csa, mulattató, de kedves volt a villamossínek, a Bobeda ta­xik mellett lovát noszogató kocsis, a ráfos kerekeken gu­ruló alkotmány. A nagy városban, különösen Áru érkezett az Európa-étterembe. Ady, ha látogatóba jött Nagyváradra, ebben a szállodában lakott Látogatás Nagyváradon a fővárosban élő ember min­dig idegenkedve lép ki a vi­déki város állomásának pe­ronjáról. Mi várja ott? Az el­ső napon dől el, megszereti-e a girbe-görbe utcákat, a poros utakat, az ismeretlen embe­reket, vagy sem. Valahogy így készültem fel és is Nagy­várad látására. Amikor hazaérkeztem, egyik ismerősöm, aki még a felsza­badulás előtt járt a városban, azt kérdezte tőlem: „Még min­dig olyan poros Nagyvárad és faláda-villamosok közleked­nék az utcáin, mint régen?” Az ilyen kérdésekre öröm­mel ad tagadó választ az em­ber. Csinosak, szépek a város utcái. S az öreg villamosok mellett már ott futnak a síne­ken a legújabb, áramvonalas kocsik is. Gyönyörű parkok még most, késő ősszel is vi­rágillatot lehelnek szét a vá- íos fölé. Már látogatásom első nap­ján megkedveltem Nagyvára­dot. Lakóinak a város iránti féltő szeretete rám is átra­gadt. sténként különösen nagy­városias az utcák képe. A Köztársaság úti üzletek a budapesti áruházakkal is fel­vehetik a versenyt ízléses ki­rdkataikkal. Külföldről jött idegen az első általános ta­pasztalatait az emberék éle­téről mindig a kirakatokból szűri le. Milyenek az üzletek? Mennyi az áru? Van-e sok vá­sárló? Ez az a három kérdés, amelyre szinte azonnal választ vár az ember, ha külföldön * jár. Egyedül a nylon holmi hiánycikk, más minden kap­ható az üzletekben. Van cit­rom és svéd borotvapenge, ágyneművászon és angol szövet. A vászon, a flanell, a taft, a karton olcsó. Különö­sen meglepő a sok könyvüz­let, antikvárium egy ilyen vi­déki városban. Ügy látszik, a román emberek nagyon sze­retnek olvasni. S a könyvüz­letekben épp olyan.■ nagy a választék, mint a textil-, ci­pő- vagy élelmiszer-üzletek­ben. A színház és mozi pénztárak, előtt sorban állnak az em­berék. A jobb filmekre, vagy színdarabokra itt is napokkal az előadás előtt kell jegyet szerezni. dy Endre, aki itt újságirős- kodott, ha most feltámad­na, meglepődne a kedvező fordulaton. A kanonok-soron már nem lóiknak dölyfös nagy­urak, s a külvárosok nyomo- gyár egyik fiatal muríkásnőjé- rúsága is megszűnt. nék kedves mosolya, amellyel Derűsek, kedvesek a nagy- akkor ajándékozott meg, ami- váradi emberek. Ezt a derűt l,íor munkába menet egy reg- maradandóan szimbolizálta gélén belépett a gyár kapuján, előttem a Solidaritatea cipő- Filyó Mihály Egy jellegzetesen szép épülete a városnak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom