Pest Megyei Hirlap, 1957. június (1. évfolyam, 27-52. szám)
1957-06-02 / 28. szám
1957. JÜNIUS 2. VASÁRNAP !‘%Círlap S ESTE A TANYÁKON Ahol beszélnek a kövek ns Az autó reflektora bevilágítja az utat, sejtelmes fényben ragyognak a gyümölcsfák és a szőlők. Egy tábla ékelődik két fa közé: Űj Él?t Tsz. Régi ismerősünk, barátunk dolgozott itt október előtt, menjünk be hozzá, nézzük meg itt van-e még, kitartott-e? Néhány száz lépésnyire innen megismerem kedves kis tanyáját. Egy pillanat múlva megöleljük egymást. Ferenc bátyánk közel jár a hetvenhez. Friss, egészséges, de a nagy idő barázdákat szántott kedves arcán. — Hogy megmaradtunk-e? — feleli kérdezve. — A nem idevalók kiléptek. Azóta nincs pletyka, lopás. Emlékszik-e — mit mondott 52-ben, amikor beléptem a szövetkezetbe, és sajnáltam az öt hold földem, lovam? Szó esett sokmindenről.:: — Csak addig fáj, míg nem keres itt többet — emlékezem. — Nem hittem el magának ezt, kicsit meg is sértett, nem pénzről volt szó.:. De azóta minden ló az enyém:.-. Igaz, többet keresek, mint 52 előtt: De a pénz hidegen hagy most is. Jó itt, mert békében él az ember. Kint ülünk az udvaron. A távoli házakban meggyújtják a lámpákat. Ismerős asszony körvonalai bontakoznak ki az úton. Irháziné jön, megáll előttünk, összecsapja kezét. — Ennyi év után, eljött — szóL — Lefogyott — mondja még és férjére néz. Negyvenkilencben találkoztunk utoljára Bojánné temetésén. Ö volt a környék leggazdagabb asszonya és 75 szekér gyászoló kísérte utolsó útjára. Irháziné bemegy a házba) Hallgatunk. Ferenc bátyám töri meg a csöndet. Feleségéről beszél. — Sokat csalódott, nem hisz az emberekben, mondja. — Emlékszik, milyen volt? 1945- ben lépett be a pártba és azóta nem pihent.;. Mindenkiben hitt..: Aztán jött az ellenforradalom. Ez is, az is átkacsintott ..; Három kódorgó engem akart agyonütni. Most fél. Még talán magától is. Mert húszmillió állt szembe az ellenforradalommal, a tízmillióból : -.: Minden csirkefogó veri a mellét. — Jöjjenek vacsorázni — halljuk. — Irháziné szív«, kedves, de tartózkodó, kimért. — Nehezen igazodik el az ember, ha nem járt meg egyetmást — mondja a férje szinte az asszonyt mentegetve. — Oroszországban 1917-től 21-ig harcoltam. Olyan emberre is akadtam, aki jó barátom volt, de elárult a fehéreknek, Csak az isten mentett meg. Egy nagy bajuszú pofa pedig lépten-nyomon följelentgetett a vörös parancsnokomnál, mert jobb helyett balra léptem, máskor az ellenkezője miatt... Aztán az élete kockáztatásával szabadított ki Wrangelék kezéből ugyanaz az ember.;: — Nem tudjuk, kiben mi lakik és mikor kergül meg. Hű ember kevés van, olyanok mint a fehér holló, püfölik is őket eleget. Oroszországban — folytatja kis szünet után —> nagy harcokban hullott el a férgese, mi egymást marjuk, mert ingyen kaptunk mindent. Koccintunk és isszuk az „Űj Élet“ borát. Ilyen bor kevés van. Csak itt terem. Mintha messzi fenyvesekről álmodna a homoki szőlő. Magába szívta a hegyek illatát:.. — Az is nagy baj, hogv nem szeretik úgy a földet, mint amazok — mondja csöndesen. — Beretvás János jobban szerette? — kérdezzük. — Te tudod hogyan — veti oda a feleségének és sokáig hallgat. — Elmondom a halálát, abból megtudja. — Már egy hónapja nyomta a betegség, de nem adta meg magát. Cipőjét, pipáját vágta oda az ajtónak, mintha kint állna a halál. Már alig volt benne lélek, de nem akart az ágyban feküdni egész nap. Nadrágszíját egy kampós szögbe akasztotta, így állt roskadozva. Utolsó napján kikergette a papot. Aztán összehívatta a pereputtyát: volt neki egy fogadott lánya, Ispán Teréz. Vad, feketehajú lány volt. Huszonnégy órából húszat dolgozott. Nem ismerte a pihenést. Amikor együtt volt minden fia-fattya, így szólt hozzá: „Teréz, te vigyázz a földre. Ha valaki hozzá nyúl, szúrd belé a vasvillát, tipord ki a belét... Ez meg itt és Péter fiára mutatott — a férjed lesz.“ Kikapós, semmire- való ez a Péter és negyven éves, a lány pedig tizenkilenc. — „Üsd agyon őt is, ha nem cselekszik úgy. amint kell.“ „Fogja már be a száját, dologidő van, nem érünk rá!“ — felelt a lány és betuszkolta Beretvást az ágyba. Az meg hörögve folytatta: „Hozzatok ide minden tag földemből egy darabot, búcsúzni akarok tőlük.“ Vihogtak, kuncogtak, de kimentek érte. Cserépben, rossz bádogedényben sorra elébe rakták a földet, egyik a szőlőből, a másikat az agyagosból, de a legtöbb homok volt. Mikor együtt volt mind, tapogatta, simogatta. „Ezt ki hozta?“ — kérdezte hirtelen: „Én“ — felelt egyikük. „Gyere ide!“ — szólt rá. „Csaltál“ — ordította hörögve — „Itt kapartad össze a ház előtt!“ —• és teljes erejéből fejéhez vágta .:: „Ismerem én mind, te nyavalyás! Ez a Mohás. az a Gerle-parti. Ez meg a dombháti. együtt hordtuk rá Teréz- zel a termőföldet. Minden röge a mi verejtékünktől fényes." így beszélt, aztán halál, vergődésében görcsösen magához szorította a rögöket. „Nem a haláltól fél az ember, suttogta, hanem a bitangoktól. Itt hagyok mindent rájuk prédára“ .:: „Hallgasson már édesapám!“ — szólt Péter fia. „Tehozzád pedig utolsó szavam a köpés“;:: Nem is mondott többet, szájába vett egy kis földet és rágta, mint a kenyeret. így halt meg Beretvás.,-, Sokáig hallgattunk. Irházi- né leszedte az asztalt és csendesen megjegyezte: — ők jobban összetartottak, mint mi, ha baj volt, nem szaladtak szét:.: — Mi se szedjük többé lábunkat — felelte a férje — az októberi vér az utcán és ami bennünk hullt..-. megtanított. — Nézze meg a karom, meg a lábam. Sovány ugye? Hetven leszek nemsokára. „Hazafelé" tartok, de amíg bírok, dolgozok. Ha meg nem megy, madárijesztőnek állok be, de erre a földre a vércsék nem szállnak le többé! Még sokáig folyt a szó. A kancsó is megtelt újfent újra. Aztán szekér állt meg a tanya előtti — Piacra megyünk — szólt Ferenc bátyánk. — Kora reggelre a városba kell érnünk. Megyek én is velük. Irházi- né sokáig integet utánunk. — Nehéz neki — szól a férje már a szekéren. — A tanyákon nehezebben gyógyul a seb. Holdfényben megyünk a ceglédi úton. Hallgatunk, bóbiskolunk. Már pirkad, amikor meglátjuk a város első házait és harangszóra a piactéri templomhoz érünk. — Nézzen oda — szólt hirtelen Irházi bátyám. — Látja azt a koldust a templom előtt? — Igen látom — válaszolom és fölismerem a „homok ván- dorá“-t. — Amíg lerakodunk, hallgassa meg mit beszél. Ott állok a koldus előtt. Figyelem élő-halott arcát, .zavaros szemét. Iszonyatos. Milyen játéka a sorsnak, hogy ilyen tetemek élnek? — Emberek, jó emberek — könyörög térdre ereszkedve —. adjatok, adjatok. Nem visztek magatokkal semmit. Egy pár fillért adjatok! Elpusztultok ÚJ ÉLET velem együtt. Megvan írva. Nincs messze a világ vége Atombombák robbannak, hall. játok-e? Atombombák! Adjatok! Tíz-húsz filléresek, forintok hullnak a kezébe. A cenzál most is érti a dolgát. A halál cenzála halhatatlanul erős, — Beretvás embere volt ez — szólt Ferenc bátyám. — Segített mindenben neki. Róla jut eszembe az a történet, amit most elmondok magának. Egyszer elveszett Beretvás három birkája. Mindenfelé hiába keresték. Amikor föladta a reményt, összehívta a béreseket és egy mesét mondott nekük. „Élt egyszer egy ember. Nagyon régen élt, még a bibliában. amikor még foganatja volt a szónak. Igen, igen ragadóskezű ember volt, csak azt nem lopta el, amit nem bírt. De egyszer póruljárt. Egy szegény vándorral találkozott az úton, aki szamarán baktatott. Nagy meleg volt és a vándor elfáradt. Délfelé lefeküdt aludni és szamarát maga mellé kötötte egy fáihoz, de mire fölébredt, a ragadóskezű ellopta az állatot. És a vándor, aki bibliai próféta volt, megátkozta. Arra kárhoztatlak te nyomorult tolvaj, aki megloptad szegény embertársadat, hogy egy disznó legyen a feleséged és minden fiad, unokád, mocskos és undorító legyen, mint egy koszos disznó, de annak haszna nélkül. Azóta élnek köztünk gya'ázatos disznó-emberek, mint amilyenek ti vagytok, akik három juhomat loptátok el“ ; ; : — Ezt mesélte Beretvás — fejezi be a történetet Irházi Ferenc. — Bizony eszembe jut ez a mese. ha ezt a nyomorult vándor koldust látom, de akkor is, ha Beretvósra gondolok, olyanokra, akik más verejtékéből élnek;:; Felkelt a nap. Elbúcsúztunk. Gimes Imre Zsámbék, Régitemplom utca 4. Itt lalkik a templom-rom tövében Szauter Antal, a legrégibb zsámbéki lakos. — Szerencséje, hogy „parasztünnepen“ jött — kiált rám az istállóból. Valóban eső-csinálta „parasztünnep“ a mai: beszélgetésre termett. Ismerkedünk..: Pár szó az időjárásról, földről, napi gon- dtíkról, munkáról. Rágyújt. S hogy sercen a gyufa, odaveti a szót: — No, de térjünk a tárgyra: a templomra kiváncsi, igaz? Füstkarikát hajít a magasba, s utána néz: — Rég volt. Talán igaz se volt. A honfoglalás korában épült először ide templom. Énnek alapjaira építtette ezután néhány századdal később a három f rancia Smaragd (apa, fia és unokája) ezt a székesegyházat. Az első homlokzatot IV. Béla királyunk emeltette. Jött a török: leégett az „istenháza“. S a török után alighogy helyreállították: a nagy földrengés újból nekiesett. — Az 1763-i? — Az a’! Tudja, csoda építmény ez, hogy így kibírta. Nem t‘om honnan hozták a követ, melyből építették: a mi vidékünkön nincs ilyen kemény és fagyálló. — Na és azután? — A földrengés után a megrongálódott templom, s a mellette levő kolostor köveiből építkeztek a környék lakói. Nincs ház, melyben ne lenne belőle. Nézzen csak oda ki, a kerítés mellé... Az a nagy' szürkésfehér kő is odavalósi. Télen arra állítjuk a kályhát. Oda megyek. S hogy próbálom megemelni, nevet: — Ember kell oda, öcsém! Nehéz mint a ménkű. Ismét letelepszünk. — A múlt században volt miről pletykálni az idevalósi asszonyoknak — ^ hogy közben bejött a konyhába a felesége, hunyorogva teszi hozzá — no meg a férfiaknak is. Legendák a kőkecskékről... Meg hogy itt az arany, ott az arany. A templom körül sok volt a sir: a régiek a temetőt mindig a templom köré helyezték. Kimegyünk. Az udvar vége belefut a dombba. Meredek falán pinceajtó sötétlik. S a dombfal lenyesett földjéből fehér csontok vilióznak itt is. ott is . — De végül is a sok mende-monda tudósokat csalt ide. Ekkor jött Möller Pista bácsi, majd később Szőnyi esperes és Lux Kálmán. S ők arany helyett aranynál értékesebbet találtak: — Möller rabja lett a romoknak. Szinte a semmiből teremtette elő a pénzt az ásatások költségeire. Én abban az időben állandóan dolgoztam neki. — A dombtetőt deszkakerítéssel vettük körül, s beléptidíj ellenében mutogatta és mai gyarázta a romokat a látogatóknak Möller bácsi. Sokan jöttek, idegenek is, A vendég- könyv tanúskodhatna róla. — Megnézhetném? Hol található jelen-* leg? — Talán a mostani őrnél. De nem valószír nü, hogy nála van. Nem kap fizetést: s így ttw lajdonképpen nem is őrzi a romokat. Kezd nagyon belelendülni a jó öreg: — Nincs most gazdája e kincsnek. Regent ha egy kő leesett, azonnal javították. Nem is beszélve a támpillérék építéséről, melyek a további omlást megakadályozzák. S hol van a kerítés? Gyerekek hancúroznak odafent, s a kirándulók is azt csinálnak, amit akarnak. A falakba vésik a nevüket: s még ez a legkevesebb. — Most is sokan jönnek megnézni vasár* naponként. Fényképezik. De nincs, ki fogadja őket, magyarázna nekik. Még egy tenyérnyi kis emléktábla sem jelzi, hogy mi is ez a rom* — Az iskolások, főiskolások tanulmányi ki* rándulásai is elmaradták. Pedig volt és van itt tanulni való bőven. Emlékszem, a főiskolások köteleken ereszkedtek le a toronyból: lerajzolni a falak díszítményeit. Bosszúsan gyújt rá újabb cigarettára: — Negyvennégyben a nyugati torony találatot kapott. Azt helyreállították. Azóta éven« te ki-kijön egy-egy illetékes. Néhány ígéretet tettek is. Egyszer még a mesteremberektől) meg a KTSZ-től költségvetést is kértek a kei rítés építésére. De aztán nem történt semmi.j * Pedig a zsámbéki „hajdani premontrei prépostsági templom romos állapotában is egyike hazánk elsőrendű műemlékeinek.“ (E szavakat a „Műemlékeink“ című könyvsorozat 1955-ben megjelent „Zsámbék“ című kötetéi ben olvashatjuk.) De vajon ennyi megbecsülést érdemel? Vagy csak akkor becsüljük majd meg, ha nemtörődömségünk következtében pótolhatatlan károkat szenved? Szinte szégyenkezünk felhívni az illetékei sek figyelmét, hogy kis költséggel nemcsak kifizetődő, de hasznothajtóvá válik e több mint 700 éves rom. Ismertessük meg gyermekeinkkel, a kirándulókkal, a külföldiekkel! Mert igaz, mit a zsámbéki új-temető felett lakó Rácz cigányzenész mond mindig Szauter bácsinak: — Irigyellek, hogy a templom tövében lakszt mert itt minden kő beszél és muzsikáld -. -. (alacs) ? ^iiiii<iiiiiiifi;:iiii)iii(fiiiliiriiimiiYiuiiiiiiifiiiniiiiiiiiiiiiiitiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiHitiiiiiiiiiiiniiiittiitiiiitiiitiiiiiiiiiiiti!itiiii>tiiiiiiiiiiiifiiiiiiiinriiiiti!i«iiiiii«fiiiiiiittiiHiiiitiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiittiiii>itiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiitAl GALGAHÉVlZ KÉT ARCA | KüLÖNÖS FALU ez a Gatohé. I víz. Azt is írhatnám, hogy a | különös ellentétek faluja, ahol | mindenről felsőfokon kell be- ! szélni: jóról, rosszról egyaránt. | Itt épült talán a legtöbb ház | az elmúlt két-három eszten- ! dobén, az egész járásban. Itt | van a környék legszebb műve- § lődési háza, a Kodály Zoltán | Művelődési Otthon. Itt műkö- ! dik az ország egyik leghíre- ! sebb ének- és táncegyüttese, a | Kodály Zoltán Népi Együttes. | Itt található Pest megye egyik | legjobb gyermekzenekara, a 40 | tagú úttörőzenekar. Itt rendez- ! fék az aszódi járás legjobban |sikerült gyermeknapját, s ta- ! pasztalataim szerint itt folyt | a legalaposabb előkészület a | közelgő pedagógusnapra. I Sajnos, ugyanakkor a nagy- ! községek közül Galgahévízen 1 találkoztam a legsúlyosabb is- | kola-problémákkal, itt láttam | Pest megye egyik legegészség- ! telenebb óvodáját, s itt talál- | tam a legfurcsább egészség- ! ügyi viszonyokat. | De menjünk sorjában: | Amikor az utas Hévízgyörk | felől jövet beér a községbe, el- | ső pillanatban úgy érzi magát, | mintha Budán lenne. Ezt a hi- | tét keltig a lombos fákkal sze- ! gélyezett, lejtős utcák, a fino- | man megmunkált cirádás | vaskapuk, kerítések, s nem | utolsósorban a villák. Igen, | villák, parkettás szobák- | kai, hallal, redőnyös iker- | ablakokkal — természete- 1 sen — villannyal és — nem | természetesen, de ilyen is van | — fürdőszobával. | Az új villák között dacos | méltósággal sorakoznak a sze- | rényebb külsejű, de városias 1 házak, s leereszkedően nyújt- ! jak kerítés-karjukat a kisabla- ! kos, fehérre meszelt porták | felé. | Jómódú község lehet — ez | az első, amit megállapítok, mi- | közben a tanácsházára igyek- ! szem. | A tanácsháza viszont annál 5 szerényebb. Se kovácsolt vaskapu. se parkett, se ikerablak. Az udvar felől elnyújtott, éneklő kórus fogad: „Nyaóc- cor hat az negyvennyaóóc“. Az irodában a tanács VB- titkárát, Dénes Istvánt kimutatásokba temetkezve találom. Belépésemkor két érzés tükröződik arcán. Bosszankodás, amiatt, hogy zavarom; meg öröm is, hogy megszabadul — ha csak kis időre is — az árkuspapíroktól. A község életével, s az építkezésekkel kezdjük a beszélgetést. Dénes elvtárs elmondja, hogy 1955-ben harminc, 1956- ban pedig harminckét ház épült Galgahévízen. Erre az évre eddig 22 építési engedélyt adott ki a tanács. — Miből építkeznek az emberek? — Primőráruból, meg szorgalomból — hangzik a felelet. — A vidék fő termelési cikkei a kalászosok mellett a korai zöldségfélék: zöldborsó, újkrumpli, káposzta, saláta, paradicsom stb. Ezek már magukban véve is jól jövedelmeznek. Ha ehhez még hozzáadjuk a község dolgozóinak szorgalmát és munkakedvét, választ kapunk a kérdésre. — Általában jól állnak nálunk az emberek, akár tsz-ta- gok, akár egyéniek. Ha egy lány férjhez megy. kap a szüleitől egy hálószobát, meg egy kombinált bútort. A keresztanyja nászajándékba konyhagarnitúrát ad hozzá. A rokonságtól meg annyi edény, végvászon, étkészlet jön össze, hogy az új párnak míg él, nincs rá gondja. — No és. hogy állunk a szellemi javakkal? — Köszönjük.;; A galgahé- vízi parasztok nemcsak a jót szeretik, hanem a szépet Is! Népi együttesünk — amikor itthon van — szívesen szerepel. Az úttörőzenekar minden ünnepélyen fellép. Hetenként kétszer van filmelőadás, zsúfolt nézőtér előtt. A Faluszínház is szívesen jön ide, mert hozzáértő, igényes közönséget talál. Nálunk nemcsak a Csárdáskirálynőt játszották telt ház előtt, hanem az Aranyembert, meg a Hamilton családot is! Nyílik az ajtó, a félbeszakad. Két elvtársnő jön be a községi óvónő, meg a járási óvodák és napközi otthonok felügyelője. Egymás szavába vágva zúdítják panaszukat a tanácstitkár felé. — Ez nem mehet ígv tovább, titkár elvtárs! — így a felügyelőnő. Társa, a fiatal, csinos óvónéni, energikusan helyesel. A tanácstitkár együttérzően néz rájuk; őmár tudja mi az, ami nem mehet így tovább, hogy a községi óvoda egy parasztház harminc négyzetméternyi szobájában „működik“. Egyetlen szobában tartózkodik 56 gyermek, naponta 8 órán át! Ugyanabban a szobában játszanak, tornásznak, tanulnak, étkeznek és alszanak amelyikben az esőtől, hótól átázott kabátokat, nyakkendőket tartják. A szoba parányi ablakain alig szűrődik be némi világosság, s borosabb napokon reggeltől estig ég a villany. Ráadásul a ház tulajdonosa sürgősen szabadulni szeretne 56 kis „társbérlőjétől“, mert szüksége van a szobára. A felügyelőnő — az előírásokra hivatkozva — az óvoda bezárását javasolja. A tanácstitkár tiltakozik? — Arról szó sem lehet! Két évvel ezelőtt kötéllel sem lehetett a gyermekeket bevontatni az óvodába, ma pedig naponta több felvételi kérőimet kell visszautasítanunk — helyhiány miatt. Verekedni fogunk, hogy megkapjuk azt a két és félmillió forintot, amit tavaly októberben már a zsebünkben éreztünk. Sajnos, az ellenforradalom közbeszólt. De szerzünk pénzt óvodára is meg iskolára is. — Iskola sincs? — Van. de nem sokra megyünk vele; négy tanterem. 420 gyermekhez! Természetesen a gyermekek fele sem fér el benne. így aztán az iskolán kívül tanítanak és tanulnak a művelődési otthonban, a párthelyiségben és a tanácsház udvari szárnyában is. (Onnan hallottam tehát az egyszeregyet —» vegyeskarra!) Két műszakban tanítunk, de ősszel már ez sero lesz elég: — Ha már jtt tartunk, elmondom azt is hogy nincs orvosi lakásunk, rendelőnk, meg egészségházunk sem — folytatja Dénes István. — Sőt. je-i lenleg még orvos sincs ebben a több, mint 3400 .lelkes községben. Hévízgyörkről jár át hetenként kétszer az orvos rendelni, de ez nem elég. Most jobb híján a pártház épületében fogunk kiüríteni egy lakrészt — ha tudunk — orvosi lakás, és rendelő céljára. Különös fald ez. víz! Ha külföldi jött az országba, ide kísérték, magyar népviseletet, népi játékokat látni, népdalokat hallgatni) igazi paprikás csirkét enni, igazi magyaros vendégszeretetet élvezni. A galgahévíziek baráti körében brazil f jság- írók. csehszlovák népdalgyűjtők és szovjet filmszínészek akadnak. Van gyönyörű művelődési házuk, de nincs óvodájuk. A nagyteremben ötszázan is nézhetik egyszerre a Dr. Pepikét. de 420 gyermeknek négy helyen kell tanulnia. A népi együttesről nemrégiben filmet forgattak a Hunnia Filmgyárban, s rövidesen televíziós felvétel készül róluk. Az óvodásokat viszont egy fészer alá terelték be az eső elől a minap. mert festették az óvoda egyetlen szobáját. Mi lenne, ha egy külföldi vendég, mondjuk egy pedagógus a paprikás csirke elfogyasztása után az óvodát és az iskolát szeretné megnézni Galgahévízen?! Nyíri Éva