Pest Megyei Hirlap, 1957. június (1. évfolyam, 27-52. szám)

1957-06-02 / 28. szám

1957. JÜNIUS 2. VASÁRNAP !‘%Círlap S ESTE A TANYÁKON Ahol beszélnek a kövek ns Az autó reflektora bevilá­gítja az utat, sejtelmes fény­ben ragyognak a gyümölcsfák és a szőlők. Egy tábla ékelő­dik két fa közé: Űj Él?t Tsz. Régi ismerősünk, barátunk dolgozott itt október előtt, menjünk be hozzá, nézzük meg itt van-e még, kitartott-e? Néhány száz lépésnyire in­nen megismerem kedves kis tanyáját. Egy pillanat múlva megöleljük egymást. Ferenc bátyánk közel jár a hetvenhez. Friss, egészséges, de a nagy idő barázdákat szántott kedves arcán. — Hogy megmaradtunk-e? — feleli kérdezve. — A nem idevalók kiléptek. Azóta nincs pletyka, lopás. Emlékszik-e — mit mondott 52-ben, amikor beléptem a szövetkezetbe, és sajnáltam az öt hold földem, lovam? Szó esett sokmindenről.:: — Csak addig fáj, míg nem keres itt többet — emlékezem. — Nem hittem el magának ezt, kicsit meg is sértett, nem pénzről volt szó.:. De azóta minden ló az enyém:.-. Igaz, többet keresek, mint 52 előtt: De a pénz hidegen hagy most is. Jó itt, mert békében él az ember. Kint ülünk az udvaron. A tá­voli házakban meggyújtják a lámpákat. Ismerős asszony körvonalai bontakoznak ki az úton. Irháziné jön, megáll előttünk, összecsapja kezét. — Ennyi év után, eljött — szóL — Lefogyott — mondja még és férjére néz. Negyvenkilencben találkoz­tunk utoljára Bojánné teme­tésén. Ö volt a környék leg­gazdagabb asszonya és 75 sze­kér gyászoló kísérte utolsó út­jára. Irháziné bemegy a házba) Hallgatunk. Ferenc bátyám töri meg a csöndet. Feleségéről beszél. — Sokat csalódott, nem hisz az emberekben, mondja. — Emlékszik, milyen volt? 1945- ben lépett be a pártba és az­óta nem pihent.;. Mindenki­ben hitt..: Aztán jött az el­lenforradalom. Ez is, az is át­kacsintott ..; Három kódorgó engem akart agyonütni. Most fél. Még talán magától is. Mert húszmillió állt szembe az ellenforradalommal, a tíz­millióból : -.: Minden csirke­fogó veri a mellét. — Jöjjenek vacsorázni — halljuk. — Irháziné szív«, kedves, de tartózkodó, kimért. — Nehezen igazodik el az ember, ha nem járt meg egyetmást — mondja a férje szinte az asszonyt mentegetve. — Oroszországban 1917-től 21-ig harcoltam. Olyan ember­re is akadtam, aki jó barátom volt, de elárult a fehéreknek, Csak az isten mentett meg. Egy nagy bajuszú pofa pedig lépten-nyomon följelentgetett a vörös parancsnokomnál, mert jobb helyett balra lép­tem, máskor az ellenkezője miatt... Aztán az élete koc­káztatásával szabadított ki Wrangelék kezéből ugyanaz az ember.;: — Nem tudjuk, kiben mi la­kik és mikor kergül meg. Hű ember kevés van, olyanok mint a fehér holló, püfölik is őket eleget. Oroszországban — folytatja kis szünet után —> nagy harcokban hullott el a férgese, mi egymást marjuk, mert ingyen kaptunk mindent. Koccintunk és isszuk az „Űj Élet“ borát. Ilyen bor kevés van. Csak itt terem. Mintha messzi fenyvesekről álmodna a homoki szőlő. Magába szívta a hegyek illatát:.. — Az is nagy baj, hogv nem szeretik úgy a földet, mint amazok — mondja csön­desen. — Beretvás János jobban szerette? — kérdezzük. — Te tudod hogyan — veti oda a feleségének és sokáig hallgat. — Elmondom a halá­lát, abból megtudja. — Már egy hónapja nyomta a betegség, de nem adta meg magát. Cipőjét, pipáját vág­ta oda az ajtónak, mintha kint állna a halál. Már alig volt benne lélek, de nem akart az ágyban feküdni egész nap. Nadrágszíját egy kampós szög­be akasztotta, így állt ros­kadozva. Utolsó napján kiker­gette a papot. Aztán összehí­vatta a pereputtyát: volt ne­ki egy fogadott lánya, Ispán Teréz. Vad, feketehajú lány volt. Huszonnégy órából hú­szat dolgozott. Nem ismerte a pihenést. Amikor együtt volt minden fia-fattya, így szólt hozzá: „Teréz, te vigyázz a földre. Ha valaki hozzá nyúl, szúrd belé a vasvillát, tipord ki a belét... Ez meg itt és Péter fiára mutatott — a fér­jed lesz.“ Kikapós, semmire- való ez a Péter és negyven éves, a lány pedig tizenkilenc. — „Üsd agyon őt is, ha nem cselekszik úgy. amint kell.“ „Fogja már be a száját, dolog­idő van, nem érünk rá!“ — felelt a lány és betuszkolta Beretvást az ágyba. Az meg hörögve folytatta: „Hozzatok ide minden tag földemből egy darabot, búcsúzni akarok tő­lük.“ Vihogtak, kuncogtak, de kimentek érte. Cserépben, rossz bádogedényben sorra elébe rakták a földet, egyik a szőlőből, a másikat az agya­gosból, de a legtöbb homok volt. Mikor együtt volt mind, tapogatta, simogatta. „Ezt ki hozta?“ — kérdezte hirtelen: „Én“ — felelt egyikük. „Gye­re ide!“ — szólt rá. „Csaltál“ — ordította hörögve — „Itt kapartad össze a ház előtt!“ —• és teljes erejéből fejéhez vág­ta .:: „Ismerem én mind, te nyavalyás! Ez a Mohás. az a Gerle-parti. Ez meg a domb­háti. együtt hordtuk rá Teréz- zel a termőföldet. Minden rö­ge a mi verejtékünktől fé­nyes." így beszélt, aztán halál, vergődésében görcsösen ma­gához szorította a rögöket. „Nem a haláltól fél az ember, suttogta, hanem a bitangoktól. Itt hagyok mindent rájuk pré­dára“ .:: „Hallgasson már édesapám!“ — szólt Péter fia. „Tehozzád pedig utolsó sza­vam a köpés“;:: Nem is mondott többet, szájába vett egy kis földet és rágta, mint a kenyeret. így halt meg Beretvás.,-, Sokáig hallgattunk. Irházi- né leszedte az asztalt és csen­desen megjegyezte: — ők jobban összetartottak, mint mi, ha baj volt, nem sza­ladtak szét:.: — Mi se szedjük többé lá­bunkat — felelte a férje — az októberi vér az utcán és ami bennünk hullt..-. megtanított. — Nézze meg a karom, meg a lábam. Sovány ugye? Hetven leszek nemsokára. „Hazafelé" tartok, de amíg bírok, dolgo­zok. Ha meg nem megy, ma­dárijesztőnek állok be, de er­re a földre a vércsék nem szállnak le többé! Még sokáig folyt a szó. A kancsó is megtelt újfent újra. Aztán szekér állt meg a tanya előtti — Piacra megyünk — szólt Ferenc bátyánk. — Kora reg­gelre a városba kell érnünk. Megyek én is velük. Irházi- né sokáig integet utánunk. — Nehéz neki — szól a férje már a szekéren. — A tanyákon nehezebben gyógyul a seb. Holdfényben megyünk a ceglédi úton. Hallgatunk, bó­biskolunk. Már pirkad, amikor meglát­juk a város első házait és ha­rangszóra a piactéri templom­hoz érünk. — Nézzen oda — szólt hir­telen Irházi bátyám. — Látja azt a koldust a templom előtt? — Igen látom — válaszolom és fölismerem a „homok ván- dorá“-t. — Amíg lerakodunk, hall­gassa meg mit beszél. Ott állok a koldus előtt. Fi­gyelem élő-halott arcát, .zava­ros szemét. Iszonyatos. Milyen játéka a sorsnak, hogy ilyen tetemek élnek? — Emberek, jó emberek — könyörög térdre ereszkedve —. adjatok, adjatok. Nem visztek magatokkal semmit. Egy pár fillért adjatok! Elpusztultok ÚJ ÉLET velem együtt. Megvan írva. Nincs messze a világ vége Atombombák robbannak, hall. játok-e? Atombombák! Adja­tok! Tíz-húsz filléresek, forintok hullnak a kezébe. A cenzál most is érti a dolgát. A halál cenzála halhatatlanul erős, — Beretvás embere volt ez — szólt Ferenc bátyám. — Se­gített mindenben neki. Róla jut eszembe az a történet, amit most elmondok magának. Egy­szer elveszett Beretvás három birkája. Mindenfelé hiába ke­resték. Amikor föladta a re­ményt, összehívta a béreseket és egy mesét mondott nekük. „Élt egyszer egy ember. Na­gyon régen élt, még a bibliá­ban. amikor még foganatja volt a szónak. Igen, igen ra­gadóskezű ember volt, csak azt nem lopta el, amit nem bírt. De egyszer póruljárt. Egy sze­gény vándorral találkozott az úton, aki szamarán baktatott. Nagy meleg volt és a vándor elfáradt. Délfelé lefeküdt aludni és szamarát maga mel­lé kötötte egy fáihoz, de mire fölébredt, a ragadóskezű ellop­ta az állatot. És a vándor, aki bibliai próféta volt, megátkoz­ta. Arra kárhoztatlak te nyo­morult tolvaj, aki megloptad szegény embertársadat, hogy egy disznó legyen a feleséged és minden fiad, unokád, mocs­kos és undorító legyen, mint egy koszos disznó, de annak haszna nélkül. Azóta élnek köztünk gya'ázatos disznó-em­berek, mint amilyenek ti vagytok, akik három juhomat loptátok el“ ; ; : — Ezt mesélte Beretvás — fejezi be a történetet Irházi Ferenc. — Bizony eszembe jut ez a mese. ha ezt a nyomorult vándor koldust látom, de ak­kor is, ha Beretvósra gondo­lok, olyanokra, akik más ve­rejtékéből élnek;:; Felkelt a nap. Elbúcsúztunk. Gimes Imre Zsámbék, Régitemplom utca 4. Itt lalkik a templom-rom tövében Szauter Antal, a leg­régibb zsámbéki lakos. — Szerencséje, hogy „parasztünnepen“ jött — kiált rám az istállóból. Valóban eső-csinálta „parasztünnep“ a mai: beszélgetésre termett. Ismerkedünk..: Pár szó az időjárásról, földről, napi gon- dtíkról, munkáról. Rágyújt. S hogy sercen a gyufa, odaveti a szót: — No, de térjünk a tárgyra: a templomra kiváncsi, igaz? Füstkarikát hajít a magasba, s utána néz: — Rég volt. Talán igaz se volt. A honfog­lalás korában épült először ide templom. Én­nek alapjaira építtette ezután néhány szá­zaddal később a három f rancia Smaragd (apa, fia és unokája) ezt a székesegyházat. Az első homlokzatot IV. Béla királyunk emel­tette. Jött a török: leégett az „istenháza“. S a török után alighogy helyreállították: a nagy földrengés újból nekiesett. — Az 1763-i? — Az a’! Tudja, csoda építmény ez, hogy így kibírta. Nem t‘om honnan hozták a kö­vet, melyből építették: a mi vidékünkön nincs ilyen kemény és fagyálló. — Na és azután? — A földrengés után a megrongálódott templom, s a mellette levő kolostor köveiből építkeztek a környék lakói. Nincs ház, mely­ben ne lenne belőle. Nézzen csak oda ki, a kerítés mellé... Az a nagy' szürkésfehér kő is odavalósi. Télen arra állítjuk a kályhát. Oda megyek. S hogy próbálom megemelni, nevet: — Ember kell oda, öcsém! Nehéz mint a ménkű. Ismét letelepszünk. — A múlt században volt miről pletykálni az idevalósi asszonyoknak — ^ hogy közben bejött a konyhába a felesége, hunyorogva te­szi hozzá — no meg a férfiaknak is. Legen­dák a kőkecskékről... Meg hogy itt az arany, ott az arany. A templom körül sok volt a sir: a régiek a temetőt mindig a templom köré helyezték. Kimegyünk. Az udvar vége belefut a domb­ba. Meredek falán pinceajtó sötétlik. S a dombfal lenyesett földjéből fehér csontok vil­ióznak itt is. ott is . — De végül is a sok mende-monda tudó­sokat csalt ide. Ekkor jött Möller Pista bácsi, majd később Szőnyi esperes és Lux Kálmán. S ők arany helyett aranynál értékesebbet ta­láltak: — Möller rabja lett a romoknak. Szinte a semmiből teremtette elő a pénzt az ásatások költségeire. Én abban az időben állandóan dolgoztam neki. — A dombtetőt deszkakerítéssel vettük kö­rül, s beléptidíj ellenében mutogatta és mai gyarázta a romokat a látogatóknak Möller bácsi. Sokan jöttek, idegenek is, A vendég- könyv tanúskodhatna róla. — Megnézhetném? Hol található jelen-* leg? — Talán a mostani őrnél. De nem valószír nü, hogy nála van. Nem kap fizetést: s így ttw lajdonképpen nem is őrzi a romokat. Kezd nagyon belelendülni a jó öreg: — Nincs most gazdája e kincsnek. Regent ha egy kő leesett, azonnal javították. Nem is beszélve a támpillérék építéséről, melyek a további omlást megakadályozzák. S hol van a kerítés? Gyerekek hancúroznak odafent, s a kirándulók is azt csinálnak, amit akarnak. A falakba vésik a nevüket: s még ez a legke­vesebb. — Most is sokan jönnek megnézni vasár* naponként. Fényképezik. De nincs, ki fogadja őket, magyarázna nekik. Még egy tenyérnyi kis emléktábla sem jelzi, hogy mi is ez a rom* — Az iskolások, főiskolások tanulmányi ki* rándulásai is elmaradták. Pedig volt és van itt tanulni való bőven. Emlékszem, a főisko­lások köteleken ereszkedtek le a toronyból: lerajzolni a falak díszítményeit. Bosszúsan gyújt rá újabb cigarettára: — Negyvennégyben a nyugati torony talá­latot kapott. Azt helyreállították. Azóta éven« te ki-kijön egy-egy illetékes. Néhány ígéretet tettek is. Egyszer még a mesteremberektől) meg a KTSZ-től költségvetést is kértek a kei rítés építésére. De aztán nem történt semmi.j * Pedig a zsámbéki „hajdani premontrei pré­postsági templom romos állapotában is egyike hazánk elsőrendű műemlékeinek.“ (E szava­kat a „Műemlékeink“ című könyvsorozat 1955-ben megjelent „Zsámbék“ című kötetéi ben olvashatjuk.) De vajon ennyi megbecsülést érdemel? Vagy csak akkor becsüljük majd meg, ha nemtörődömségünk következtében pótolha­tatlan károkat szenved? Szinte szégyenkezünk felhívni az illetékei sek figyelmét, hogy kis költséggel nemcsak kifizetődő, de hasznothajtóvá válik e több mint 700 éves rom. Ismertessük meg gyermekeinkkel, a ki­rándulókkal, a külföldiekkel! Mert igaz, mit a zsámbéki új-temető fe­lett lakó Rácz cigányzenész mond mindig Szauter bácsinak: — Irigyellek, hogy a templom tövében lakszt mert itt minden kő beszél és muzsikáld -. -. (alacs) ? ^iiiii<iiiiiiifi;:iiii)iii(fiiiliiriiimiiYiuiiiiiiifiiiniiiiiiiiiiiiiitiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiHitiiiiiiiiiiiniiiittiitiiiitiiitiiiiiiiiiiiti!itiiii>tiiiiiiiiiiiifiiiiiiiinriiiiti!i«iiiiii«fiiiiiiittiiHiiiitiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiittiiii>itiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiitAl GALGAHÉVlZ KÉT ARCA | KüLÖNÖS FALU ez a Gatohé. I víz. Azt is írhatnám, hogy a | különös ellentétek faluja, ahol | mindenről felsőfokon kell be- ! szélni: jóról, rosszról egyaránt. | Itt épült talán a legtöbb ház | az elmúlt két-három eszten- ! dobén, az egész járásban. Itt | van a környék legszebb műve- § lődési háza, a Kodály Zoltán | Művelődési Otthon. Itt műkö- ! dik az ország egyik leghíre- ! sebb ének- és táncegyüttese, a | Kodály Zoltán Népi Együttes. | Itt található Pest megye egyik | legjobb gyermekzenekara, a 40 | tagú úttörőzenekar. Itt rendez- ! fék az aszódi járás legjobban |sikerült gyermeknapját, s ta- ! pasztalataim szerint itt folyt | a legalaposabb előkészület a | közelgő pedagógusnapra. I Sajnos, ugyanakkor a nagy- ! községek közül Galgahévízen 1 találkoztam a legsúlyosabb is- | kola-problémákkal, itt láttam | Pest megye egyik legegészség- ! telenebb óvodáját, s itt talál- | tam a legfurcsább egészség- ! ügyi viszonyokat. | De menjünk sorjában: | Amikor az utas Hévízgyörk | felől jövet beér a községbe, el- | ső pillanatban úgy érzi magát, | mintha Budán lenne. Ezt a hi- | tét keltig a lombos fákkal sze- ! gélyezett, lejtős utcák, a fino- | man megmunkált cirádás | vaskapuk, kerítések, s nem | utolsósorban a villák. Igen, | villák, parkettás szobák- | kai, hallal, redőnyös iker- | ablakokkal — természete- 1 sen — villannyal és — nem | természetesen, de ilyen is van | — fürdőszobával. | Az új villák között dacos | méltósággal sorakoznak a sze- | rényebb külsejű, de városias 1 házak, s leereszkedően nyújt- ! jak kerítés-karjukat a kisabla- ! kos, fehérre meszelt porták | felé. | Jómódú község lehet — ez | az első, amit megállapítok, mi- | közben a tanácsházára igyek- ! szem. | A tanácsháza viszont annál 5 szerényebb. Se kovácsolt vas­kapu. se parkett, se ikerablak. Az udvar felől elnyújtott, éneklő kórus fogad: „Nyaóc- cor hat az negyvennyaóóc“. Az irodában a tanács VB- titkárát, Dénes Istvánt kimu­tatásokba temetkezve találom. Belépésemkor két érzés tükrö­ződik arcán. Bosszankodás, amiatt, hogy zavarom; meg öröm is, hogy megszabadul — ha csak kis időre is — az árkuspapíroktól. A község életével, s az épít­kezésekkel kezdjük a beszélge­tést. Dénes elvtárs elmondja, hogy 1955-ben harminc, 1956- ban pedig harminckét ház épült Galgahévízen. Erre az évre eddig 22 építési engedélyt adott ki a tanács. — Miből építkeznek az em­berek? — Primőráruból, meg szor­galomból — hangzik a felelet. — A vidék fő termelési cikkei a kalászosok mellett a korai zöldségfélék: zöldborsó, új­krumpli, káposzta, saláta, pa­radicsom stb. Ezek már ma­gukban véve is jól jövedel­meznek. Ha ehhez még hozzá­adjuk a község dolgozóinak szorgalmát és munkakedvét, választ kapunk a kérdésre. — Általában jól állnak ná­lunk az emberek, akár tsz-ta- gok, akár egyéniek. Ha egy lány férjhez megy. kap a szü­leitől egy hálószobát, meg egy kombinált bútort. A kereszt­anyja nászajándékba konyha­garnitúrát ad hozzá. A rokon­ságtól meg annyi edény, vég­vászon, étkészlet jön össze, hogy az új párnak míg él, nincs rá gondja. — No és. hogy állunk a szel­lemi javakkal? — Köszönjük.;; A galgahé- vízi parasztok nemcsak a jót szeretik, hanem a szépet Is! Népi együttesünk — amikor itthon van — szívesen szere­pel. Az úttörőzenekar min­den ünnepélyen fellép. Heten­ként kétszer van filmelőadás, zsúfolt nézőtér előtt. A Falu­színház is szívesen jön ide, mert hozzáértő, igényes kö­zönséget talál. Nálunk nem­csak a Csárdáskirálynőt ját­szották telt ház előtt, hanem az Aranyembert, meg a Hamil­ton családot is! Nyílik az ajtó, a félbeszakad. Két elvtársnő jön be a községi óvónő, meg a já­rási óvodák és napközi ottho­nok felügyelője. Egymás sza­vába vágva zúdítják panaszu­kat a tanácstitkár felé. — Ez nem mehet ígv to­vább, titkár elvtárs! — így a felügyelőnő. Társa, a fiatal, csinos óvónéni, energikusan helyesel. A tanácstitkár együttérzően néz rájuk; őmár tudja mi az, ami nem mehet így tovább, hogy a községi óvoda egy parasztház harminc négyzetméternyi szobájában „működik“. Egyetlen szobában tartózkodik 56 gyermek, na­ponta 8 órán át! Ugyanabban a szobában játszanak, tornász­nak, tanulnak, étkeznek és alszanak amelyikben az eső­től, hótól átázott kabátokat, nyakkendőket tartják. A szoba parányi ablakain alig szűrődik be némi világosság, s boro­sabb napokon reggeltől estig ég a villany. Ráadásul a ház tulajdonosa sürgősen szabadul­ni szeretne 56 kis „társbérlő­jétől“, mert szüksége van a szobára. A felügyelőnő — az előírá­sokra hivatkozva — az óvoda bezárását javasolja. A tanácstitkár tiltakozik? — Arról szó sem lehet! Két évvel ezelőtt kötéllel sem le­hetett a gyermekeket bevon­tatni az óvodába, ma pedig naponta több felvételi kérői­met kell visszautasítanunk — helyhiány miatt. Verekedni fo­gunk, hogy megkapjuk azt a két és félmillió forintot, amit tavaly októberben már a zse­bünkben éreztünk. Sajnos, az ellenforradalom közbeszólt. De szerzünk pénzt óvodára is meg iskolára is. — Iskola sincs? — Van. de nem sokra me­gyünk vele; négy tanterem. 420 gyermekhez! Természetesen a gyermekek fele sem fér el ben­ne. így aztán az iskolán kívül tanítanak és tanulnak a műve­lődési otthonban, a párthelyi­ségben és a tanácsház udvari szárnyában is. (Onnan hallot­tam tehát az egyszeregyet —» vegyeskarra!) Két műszakban tanítunk, de ősszel már ez sero lesz elég: — Ha már jtt tartunk, el­mondom azt is hogy nincs or­vosi lakásunk, rendelőnk, meg egészségházunk sem — foly­tatja Dénes István. — Sőt. je-i lenleg még orvos sincs ebben a több, mint 3400 .lelkes köz­ségben. Hévízgyörkről jár át hetenként kétszer az orvos rendelni, de ez nem elég. Most jobb híján a pártház épületé­ben fogunk kiüríteni egy lak­részt — ha tudunk — orvosi lakás, és rendelő céljára. Különös fald ez. víz! Ha külföldi jött az or­szágba, ide kísérték, magyar népviseletet, népi játékokat látni, népdalokat hallgatni) igazi paprikás csirkét enni, igazi magyaros vendégszerete­tet élvezni. A galgahévíziek baráti körében brazil f jság- írók. csehszlovák népdalgyűj­tők és szovjet filmszínészek akadnak. Van gyönyörű műve­lődési házuk, de nincs óvodá­juk. A nagyteremben ötszázan is nézhetik egyszerre a Dr. Pe­pikét. de 420 gyermeknek négy helyen kell tanulnia. A népi együttesről nemrégiben fil­met forgattak a Hunnia Film­gyárban, s rövidesen televíziós felvétel készül róluk. Az óvo­dásokat viszont egy fészer alá terelték be az eső elől a mi­nap. mert festették az óvoda egyetlen szobáját. Mi lenne, ha egy külföldi vendég, mondjuk egy pedagó­gus a paprikás csirke elfogyasz­tása után az óvodát és az is­kolát szeretné megnézni Gal­gahévízen?! Nyíri Éva

Next

/
Oldalképek
Tartalom