Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1933

9

ban érkeztünk is be, a zászlórengetegben úszó állomás tömve volt közönséggel, természetesen az élén a helyi fascista csoport és a város vezetősége avantguardista csapatokkal. . ■ '?

Amint a vonat megáll és Marsik vezértanácsnok a vezetők élén a fogadtatásra megy, felhangzik az olasz avantguardista zenekar által intonált nemzeti Hymnusunk, a magasba lendülnek az olasz karok és lett legyen az állomáson akár magyar, akár olasz szem, az nem maradhatott szárazon. Gyönyörű, szívből fakadó, őszinte „Sia ben’ venuto“-val - Isten hozottal — köszöntöttek bennünket a testvér Itália földjén. Marsik vezértanácsnok válasza után a mi zenénk játssza el a Giovinezzát és a Marcia Realet, ami az olasz testvéreket annyira meglepi, hogy csak percek múlva jutnak szóhoz, azaz a tomboló lelkesedéshez. Azt hiszem kellemesebb meglepetésben nem részesülhettek volna. Sajnos rövid az idő, alig történik meg a bemutatkozás, máris a búcsuzásra térünk át. Egetverő eja-eja-alala és huj-huj-hajrázás közben a Giovinezza hangjai mellett indulunk tovább. Itt Tarvisióban szállt fel vonatunkra az összekötő tisztként beosztott Cav. Giovanni Caorsi, a genovai nemzeti balilía szervezet elnöke segédtisztjével, G. M. Adolfo Galli-val.

Minden növendék talpon, zaj, lárma, lelkesedés, s alig vesszük észre, hogy a világháború legvéresebb csatáinak színhelyén robogunk át; a Taglia- mento vize mintha felcsillanna a sötétben. De hirtelen kivilágosodik és máris Udinében vagyunk, ahol megismétlődik a hajnali fogadtatás. Kis tengerész balillák (marinettik) sorfala és huj-huj-hajrázása közben — ezek közül sokan voltak Budapesten és Balatonlellén — sorakozunk és vonulunk reggelihez, az állomásépület előcsarnokában terített asztalokhoz. Amerre csak tekintünk, mindenütt barátságos, kedves arcok mosolyával találkozunk, majd mindenkinek kijár a per l’Űngheria eja-eja-alala! kiáltás, ami aztán az extázisig fokozódik, mikor közülünk valaki „soron és renden kívül“ „Evviva Itália, evviva il Duce“ kiáltással viszonozza azt.

Az állomás és az előcsarnok minden zeg-zúga tele volt az angyalos címeres magyar zászlókkal. El sem tudjuk képzelni, honnan kerítették azokat elő.

Ima után, ami igen kellemesen hatotta meg az olaszokat, hisz országukban a kereszt és a fascio uralkodik, a reggeli elköltéséhez fogtunk. Kb. 1 liternyi kávé volt mindenki csészéjében, mellé pedig egy-egy fonott kalácsszerű sütemény.

Itt is érzékeny búcsúzás után a Giovinezza hangjai mellett most már ragyogó napsütésben száguld vonatunk a mosolygó kék olasz ég alatt Velence felé.

Részemre minden ismerős itt, hisz ezen a részen fordultam meg a háború alatt. Felkeltem a növendékek érdeklődését, egy pár szóval ismertetem az 1917. évi áttörést, annak eredményét, majd pedig az 1918. évi júniusi of- fenzivánkat. Vonatunk átdübörög a Tagliamento széles, kavicsos víznélküli medre fölött, majd nemsokára feltűnik Sacilé, Conegliano, Susegana, a még mindig romokban heverő San Salvatore-i kastély s a vasúti kocsiból ide látszik a Montello mögött a Monte Grappa és a Hétközség fensíkja. Fiúk, kedves növendékeim, itt minden talpalattnyi föld a magyar katona vitézségéről, áldozatkészségéről beszél, hisz mennyi, de mennyi jó magyar katona vére öntözte ezt a földet. Minden arcról lerí a kíváncsiság. Messze van-e még a Piave? Jaj, hogy nézhet ki ez a folyó, hisz erről a Piaveról apuka annyit beszélt. Az én édes apukám itt valahol eshetett el — szólal meg felzokogó sírásra egy másik s néma csend, ború üli meg a kocsit.

Susegena állomásról elindulva elkiáltom magam: „Fiúk, vigyázat, most megyünk át a Piaven! “