Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1931
6 „Amore un cor villan sa fa gentile e chi ’1 biasma sempre arä il cor vile ., És Fontenelle „Flórája“: „On sait jusqu'a quel point 1‘amitié doit s'étendre Jusqu'on doit nous pousser un si eher intérét. D'autres Heros ont daigné nous apprendre Qu'oü 1‘amour parle, tout se tait.“ Orfeus szerint pedig: „L’amore é il piü antico degli dei; ed é senz'occhi, perché é sopra 1‘intelletto“. Ez a szenvedély, éppen azért, mert úgy a jó, mint a rossz irányba beláthatatlan messzire terjed, s így a végnélküli térben akadály nélkül cikázhat, a képzelet, örökös, kimeríthetetlen tárgykörrel ajándékozta meg a pasztorálét,2 elárasztotta és fogva tartja ma is a szépirodalom nagy részét. Hű kísérője a szentimentalizmus, Theokritosnál még csak hamu alatt szuny- nvadó parázs, de Yergiliusnál már lángra kap, s mind magasabbra tör, miglen századok múlva Gessler karikatúráiban elfullad. A pásztorgondolat eredete nagyon régi időkre vezethető vissza: ez zeng már Theokritos lantján és Siracusa dór oszlopai között a környék mesékbe illő szépsége inspirálja őt.3 Ez hozta rezgésbe Vergilius4 lelkének húrjait is. Rajtuk kívül az antik világból még Bione Moscot említhetjük, ez utóbbinak5 gondolatait az angol Ben Jonsonon kívül, maga Tasso is sikeresen gyümölcsöztette. Hosszú volna elsorolni azokat az eklogákat, melyek a klasszikus mestereket követték a legrégibb középkoron keresztül Petrarcáig, — felsorolni azokat a ko dexeket, okiratokat, vagy későbbi kiadókat, ahol mindezek fellelhetők, — hosszú volna, ismétlem és felesleges is, mert e bőséges, de a letűnt időkben elhomályosult anyag nem vinné előre egy lépéssel sem tanulmányunkat. Meg kell elégednünk azzal a megállapítással, hogy a klasszikus ekloga, mint az egyszerű, boldogabb élet, s a gyöngédebb érzelmek kifejezője plántálódott át a vulgáris latinba, s után bőven termő talajra talált az olasz nyelv „édes, új stílusában“, a „dolce stil nuovo“ korában. Pásztorgondolatokat kifejező költeményeket már a XII. század első éveiben Franciaországban is találunk, ahol a középkori költészettől egy teljesen elütő, új költői irányzat fejlődött. Az új irányzat tárgya szintén a természet szépségeinek dicsérete és a szerelem volt a nélkül, hogy az antik világgal, vagy az olasz pásztor- xtíltészettel a legcsekélyebb mértékben is összefüggne. Egy teljesen önálló független jelenség ez. Különösen Pikardiából maradt reánk sok bizonyíték. Ismerünk számos „pikard pastourelle“-t. Ott őrizték, úgylátszik, leghívebben az ősi szokáso kát és a pogány korban Vénusnak szentelt május ünnepeken szívesen énekeltek a szerelemről, magasztalva Ámor édes hatalmát. Hűek maradtak a népies hagyományokhoz, szerették a pásztorvilágot, nemcsak azért, mert ez állt legközelebb a természethez, hanem valószínűleg azért, mert 2 Az önzetlen, minden tettre kész szerelem legelőször a lovagregényekben nyilatkozik meg hasonló sok üdeséggel és bájjal. Prózában a XIV. század vége felé. A lovagköltészet szerető szívekről, szeretőkről beszél, a feleség szó sohasem fordul elő. 3 Némely kritikus szerint nem véletlen az, hogy Szicília lett a bukolikus költészet bölcsője. Mosco is siracusai volt. antik világból még Bione Mosco-t említhetjük, az utóbbinak4 gondolatait az angol 4 3;u-/.s/,c; = az ökrök legeltető je, csordás; kiterjedt értelmében bukolika jelentette a kecske, birka, disznópásztorok, később a halászok énekét. 5 Kr. e. 150 körül élt.
